Elekes András

Helyünk az egyházban. Az egyház helye bennünk

Mióta az egyház, az ecclesia legelőször is hatással volt a társadalomra, azóta bizony elvárásokkal is szembe kell néznie. Sokszor azt várják el tőle, hogy véleménye és konkrét válasza legyen, máskor pedig azt, hogy hallgasson és ne hallassa szavát. Olykor jó néven veszik, ha jelen van és jelenlétével igazol, biztosít, szavatol, máskor pedig azt veszik jó néven, ha távol marad, nem avatkozik bele, nem akar jelen lenni, ha egyszerűen nem zavar. Alkalmanként konkrét eredményeket kell felmutatnia a mennyország vagy inkább annak földi imitációja építésében, hogy továbbra is támogatásban részesüljön, máskor pedig azt sugallják neki (természetesen csak vélt-felülről), hogy maradjon csak a maga vizein, suszter a kaptafánál, hirdesse csak a mennyei mennyországot, vagy lesz belőle valami, vagy sem, attól még úgy is megy minden a "maga rendjén", legfennebb egy-két öregasszony fog többet sóhajtozni. Ha pedig az elvárásokból valami is nem valósul meg – mert szól, amikor nem ezt várják el tőle, és hallgat, amikor éppen szólaltatni akarják, vagy jelen van, ahol éppen nem szívesen látják, és a közelébe sem megy annak, ahol jelenléte jól mutatna –, jönnek a következmények: az eltávolodás, a kölcsönös egymásra mutogatás és feltételek szabása. Ismerős jelenség, amikor vád éri az egyházat, hogy miért akar például az adott ünnepségen az emelvényen helyet foglalni, vagy éppen távol maradni. (Az más kérdés – vagy talán éppen a legégetőbb kérdés –, hogy az ottlétét vagy távolmaradni akarását helyesen tudja-e megítélni?)

Hogyan is jutottunk idáig?

"Nézzétek, hogyan szeretik egymást!" – volt az egyik első felfigyelés a társadalom részéről. Ebben a magatartásban, szeretetben viszont nem az általunk megszokott érdekek és szempontok játszottak szerepet, hanem az a személyes, és egész életet átható meggyőződés, amelyben az ember figyelme a mulandó földi életen túl az örök életre irányul. Az egyház akkori tagjainak sem tartottak idegenvezetést az örökéletben, csak hittek annak a hiteles életformának, amelyet Jézus Krisztus megélt, amelyet mint egyetlen lehetséges üdvös alternatívát az apostolok is felismertek és szavaikkal, tetteikkel továbbadtak. Felismerték, hogy ebben a hitben van értelme életüknek, és ez látszott meg tetteikben. Így voltak hatással környezetükre. Ez az egyház jelenléte a társadalomban a személyes tanúságtevő élet révén.

Sokszor emlegetjük a hit intézményesülését. Ezen az egyház rendszerének kiépülését értjük. Igazából párhuzamos jelenséget lehet itt felismerni. Egyrészt a hit tanításának intézményesülését. Az egyház prófétai küldetésének megvalósulása ez, hogy minden körülmény, adottság, kultúra időbeni változásai közepette a tanítás lényege ne szenvedjen csorbát. Krisztus feltámadásában van üdvösségünk – azaz: semmi más ezt megadni nem tudja. Az egymást váltogató tanrendszerek, ideológiák ezen kívül csak hazudják az öröklétet. Ennek az igazságnak a szerteágazó vetületeit rendszereznie kellett és rendszereznie kell mindig is az egyháznak. Krisztust megvallva és tanítva egyház az egyház. Másrészt a hit megélésének intézményesülésével állunk szemben. Ez a tettekben megnyilvánuló személyes hit számára medret jelent, amelyben kibontakozhat és hatékonyabb lehet. A személyes hit közösségi vetülete révén a szeretetből diakónia, jótékonysági intézmény fakad, amely lehetőséget ad a több oldalról megnyilvánuló személyesen megélt hit és szeretet kibontakozására.

Az intézmény – tehát mind a tanrendszer, mind pedig a szeretet-intézmény – lényegéből adódóan visszautal közös forrásukra az isteni mondanivalóra és az isteni műre, vagyis a szó és a tett egységére; egy kicsit tovább menve: az isteni lényeg és feltárulkozás egységére. A történelem ebből a szempontból nem más, mint ennek a visszautalásnak az pulzáló mozgása. Hol eltávolodik, hol pedig közelít hozzá. Az eltávolodások sokszor hatalmasok voltak, hogy már-már azt lehetett gondolni, hogy teljesen elszakadt életadó forrásától. Ezeknek a megnyilvánulásoknak az egyházszakadások, keresztes háborúk, boszorkányüldözések, esetenként véres csaták, máskor pedig fényűző paloták, birtokok, javadalmak a mérföldkövei, míg a visszatéréseknek az ágostonok, a szentferencek, a megélt személyes hit és szeretet megannyi ismerős és ismeretlen tanúja.

Az egyház elsődleges hivatása, hogy intézményének minden egyes ízével- porcikájával az égre mutasson. Emberi arcának, emberi gyengeségének a megnyilvánulása volt, ha a történelem folyamán nem ezt tette. Emberi gyengeségében megmutatta, hogy tud másképpen is cselekedni, esetleg fog is, ha nincs "dereka felövezve", ha menet közben beleszundít az intézmény gépezeteinek monoton zakatolásába.

Elvárásokkal van a társadalom az egyházzal szemben. Az elvárások tárgya, tartalma mindig ugyanaz: az intézmény tekintélyével lépjen vagy álljon, szóljon vagy hallgasson, jótékonysági és szeretetszolgálatai működjenek, különösen ha ezzel hiányt pótol, amiben más intézménynek is ki kellene vennie a részét.

Kérdések fogalmazódnak meg e (jogos) elvárások kapcsán: 1) hogy ezekben az elvárásokban, a társadalom részéről az égre figyelés vágya fogalmazódik-e meg, vagy csak az egyszerű szolgáltatás igénye? 2) Amikor az egyház meg akar vagy nem akar megfelelni ezen elvárásoknak, akkor az égre mint egyetlen üdvözítő igazságra akar-e mutatni, vagy máris – alig észrevehetően, de határozottan felismerhetően – előlopakodtak a "helycserés érdekek", ahol alig észrevehetően, de határozottan felismerhetően helyet cserélt az ég és a föld, azaz máris fejetetejére állt a világ. Ha már szolgáltatóként is kezelik, tud-e úgy szolgáltatni, hogy az szolgálat legyen. "Lássák jótetteiteket és dicsőítsék érte mennyei Atyátokat" (Mt 5,16).

Az egyetlen, aminek értelme van: kapcsolatban lenni az Éggel. Gyakori jelenség, hogy az egyház éppen az elvárások tömkelegében távolodik, majd pedig veszítheti el kapcsolatát az Éggel. Olyan elvárások közepette, amelyeket éppen olykor "bölcsek és tanultak" fogalmaznak meg. Azok, akik evilági tudásuk vagy más adottságuk alapján tekintélynek örvendenek, akikre felnéznek, és akikre irányítást is rábíznak. Azok, akik képességeik révén arra is rájöttek, hogy jövedelmező vállalkozás elvárásokat támasztani, különösen pedig azokat számonkérni. Ebben a pillanatban meg is történt a helycsere. Az Éggel való kapcsolat megszakadt, helyét elfoglalta az érdek. "Áldalak téged, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és tanultak elott, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek." (Mt. 11,25)

Aki kapcsolatban marad az Éggel, vagyis aki értelmesen él, az mindig kicsi és egyszerű. Az értelmiségi az Egyházban és a Társadalomban ezt jelenti. Elvárásai vannak, de elsősorban magával szemben, hogy tisztán lásson az Ég és érdekek dolgában. Ennek az embernek megnyilvánulásaiban látszik mélységes meggyőződése. Ezeknek az embereknek a közössége az egyház. Benne él a Társadalomban és hatással van rá.

Kerekes László

Zéró tolerancia vagy hamis bocsánat?

Egyházi törvényhozás és az amerikai botrányok

Az amerikai katolikus lapok 2002 hosszú nagyböjtjének nevezik az Amerikai Egyesült Államokban januárban kirobbant botrányt, amikor is a média nyilvánossá tette több egyházi vezető – pap és püspök – kiskorúakkal elkövetett szexuális visszaélését. Megdöbbenésként ért mindenkit e világgá híresztelt botrány, bár nem ez volt az „első kör” ebben a témában. Az ezzel kapcsolatos nézetek azóta is igen széles skálán értelmezhetők. Egyesek véleménye megegyezik az Amerikai Püpsöki Konferencia azóta kihirdetett irányelvével, amelynek értelmében nem tolerálja a kiskorúakkal szemben elkövetett szexuális visszaéléseket, vagyis „zéró tolerancia”. Azt a papot vagy diakónust, akit akár csak egyetlen esetben is e büntetendő cselekmény vádja ér, állandó jelleggel elmozdítják szolgálatából.¹ Mások szerint igenis létezik keresztény bocsánat, a szentelés eltörölhetetlen jegyet ad a szentelendőnek, így tehát annak a klerikusnak, aki e büntetendő cselekményt elkövette és megfelelő büntetésben is részesült, meg kell adni a lehetőséget, hogy folytathassa szolgálatát olyan helyen, ahol nem áll fenn a büntetendő cselekmény elkövetésének lehetősége.

Ebben a rövid tanulmányban a célom a legkevésbé sem az olvasók megbotránkoztatása – hisz minderről a média révén ország-világ értesülhetett –, hanem szeretném megvizsgálni ezek objektív alapját, illetőleg azt, hogy az egyházi törvényhozás milyen megoldásokat kínál e gondok orvoslására. A tényeket nem rejthetjük el, nem is tekinthetjük semmisnek őket. A gyógyulás akkor következik be, ha szembenézünk a betegséggel, és mindent megteszünk a gyógyulás érdekében. Szembe kell néznünk vele: nyújthat-e megoldást, avagy mennyiben jelent kivezető utat a „zéró tolerancia”? Átveheti-e az egyház a sportban, politikában és üzleti világban használt zéró tolerancia elvét, vagy egészen mást mond az a jézusi értékrend, amelynek követése a kereszténység legnemesebb hivatása?

A tények és a kontextus

A gyerekekkel való szexuális visszaélés természetesen nemcsak az amerikai társadalomban ismeretes bűncselekmény, hanem világszerte az. A kirobbant botrányok sem szűkíthetők le az amerikai klérusra; nyilván más kontinensen is, más országokban is gyakran fellobban, mind a családban, mind az egyházban, mind a civil szervezetek bármelyikénél, annyi különbséggel, hogy máshol a média általában nem tulajdonít akkora „érdeklődést” e botrányoknak, mint éppen Észak-Amerikában. Sokak szerint a média duzzasztotta fel az egészet, ismét mások szerint a papi cölibátus-kötelezettség elleni támadás egy formáját kell meglátnunk benne. A civil peres eljárások alpja nagyon sok esetben az anyagiakban keresendő. Sok szakember véleménye szerint az utóbbi 30-40 év változásai, a szexuális forradalom mind-mind szerepet játszottak a bűnesetek elkövetetésében és a botrány fellobbanásában, különösen egy olyan társadalomban, amelynek „alapja” a versengés és a hatalom – nem kizárva a szexuális kizsákmányolást sem. Más vélemény szerint a lassan változó szemináriumi nevelés, a papképzés nem tudott lépést tartani a rohamos ütemben szaporodó és változó társadalmi kihívásokkal.

A botrányok szétágazásának megértéséhez figyelembe kell vennünk mindenekelőtt az egyház és állam viszonyát az Egyesült Államokban és Kanadában. Az egyház–állam kapcsolatot nem az Apostoli Szentszékel kötött konkordátum szabályozza, mint egyes európai országokban. Az alkotmány szabályozza a világi bíróságot, ugyanakkor elismeri és védi az egyházi törvénykezést is, az egyházi törvényeknek azonban nincs civil hatásuk. Az egyházi törvényhozás bizonyos esetben átveszi (kanonizálja) a világi törvényeket, így e kapcsolat nem mindig veszélytelen.²

Az angol közjog hatására a civiljog az egyházat – a mi esetünkben az egyházmegyét – korporatív személynek tekinti, aki ilyen esetben felelős az alkalmazottak cselekedeteiért; a klerikus által elkövetett büntetendő cselekményért következésképpen az egyházmegye mint olyan hívható perbe. Így a kiskorúakkal való szexuális visszaélés esetében nem a klerikus személye ellen folytattak eljárást, hanem az egyházmegye ellen, és ugyancsak az egyházmegye rovására ítéltek meg számottevő összegű büntetést. „A munkaadó felelőssége az alkalmazott cselekedetéért” irányelv háttere a pénzbeli kártérítés, amely nem más, mint az egyes büntetendő cselekmények jóvátétele. Mivel egyes esetekben a tettes nem rendelkezik megfelelő anyagi alappal, az őt alkalmazó intézményt ítélik anyagi kártérítésre. Ez azóta a „mély zseb” (deep pocket) elmélet néven ismerős.³

A civil jogászok három kritérium alapján vonják perbe az egyházmegyét, illetőleg a szerzetesrendet: az első szerint aki információt szerezhet a tettesről, annak meg kell előznie a tettet. Ez azt jelenti, hogy ha a munkaadó elmulaszt információt szerezni az alkalmazottról, vagy olyannal bízza meg, ami folytán elkövet(het)i a büntetendő cselekményt, a munkaadó is felelős a tettért. A második kritérium: a felelőtlen munkaadás vagy felelőtlen ellenőrzés. Vagyis amikor a munkaadó a munkavállalót alkalmazta, tudnia kellett volna arról a „tulajdonságáról”, amely hozzájárult a tett elkövetéséhez.⁴ A harmadik kritérium értelmében a munkaadó és munkavállaló közti kapcsolat szerint tartható felelősnek a munkaadó is. A legtöbb peres eljárás ilyen alapon történt az egyházmegyék és szerzetesrendek ellen. Vagyis: amikor a megyéspüspök értesül a tettről, azonnal el kell indítania a kivizsgálást, majd – amennyiben szükséges – a büntető eljárást is. Sok esetben a megyéspüspök egyszerűen áthelyezte a vétkesnek talált klerikust egy másik plébániára, ahol ismét alkalma volt a büntetendő tett elkövetésére.⁵

Az utóbbi évtizedek perei eredményeként éppen ezért több millió dollár kártérítést kellett fizetniük az egyes egyházmegyéknek. 1990-ben például körülbelül 300 millió dollár volt a kártérítések összértéke.⁶

Egy további tény, amely a botrányokat elmérgesítette, ugyancsak helyi jellegű. Az amerikai törvényhozás szerint a pedofilia és vele kapcsolatos büntetendő cselekmények sohasem évülnek el. Tehát bármikor perbe hívható a tettes (illetve az egyházmegye vagy a szerzetesrend) az elkövetett cselekményért. Ezért kerültek bíróság elé olyan tettek is, amelyeket 25-30 évvel ezelőtt követtek el. Az Egyházi Törvénykönyv (= ET) az ilyen esetekre 5 év elévülést ír elő.

A büntetendő cselekmény

Az ET megjelenésekor (1983) a törvényhozónak még nem kellett szembesülnie ezekkel a botrányokkal. Ennek ellenére megtaláljuk az ET-ben: a büntetendő cselekmények kategorizálásánál tárgyal a klerikusi különleges kötelezettségek ellen elkövetett büntetendő cselekményekről. Ebbe a kategóriába sorolja a tiltott üzletelést, az egyházi büntetés megszegését, a házassági kísérletet, az ágyasságot és a botrányt, az egyéb szexuális bűncselekményeket és a helybenlakási kötelezettség megszegését. Ezek jórésze a klerikusi állapotból adódó jogok és kötelességek megszegését jelenti.⁷

A klerikusoknak a mennyek országáért vállalt örökös és teljes önmegtartóztatás-kötelezettségét az egyházi törvénykönyv megfelelő szankciókkal szavatolja.⁸ Így az 1395. kánonban (= k.) tárgyalja az ezzel kapcsolatos büntetendő cselekményeket. Az első paragrafusban a hatodik parancsolat elleni bűnben való botrányos kitartás büntetendő cselekményét⁹, míg a második paragrafusában az egyéb szexuális bűncselekményeket említi. Eszerint: „Az a klerikus, aki másképpen követett el büntetendő cselekményt a hatodik parancsolat ellen, ha a büntetendő cselekményt erőszakkal vagy fenyegetéssel vagy nyilvánosan vagy tizenhat éven aluli kiskorúval követte el, megfelelő büntetésekkel büntetendő, nem kivéve, ha az ügy úgy hozza, a klerikusi állapotból való elbocsátást sem.”

A hatodik parancs ellen vétő klerikus büntetendő cselekményt követ el, ha tettét a következő tényezők valamelyikének fennállásával követte el: erőszakkal vagy fenyegetéssel; nyilvánosan; tizenhat éven aluli kiskorúval. Az ET kiskorúnak tekinti a hetedik életévét betöltött, de a 18. életévét még be nem töltött személyt.¹⁰ Ebben az esetben csak a 16 éven aluli kiskorú esetében áll fenn a büntetendő cselekmény. A cselekmény büntetendőségéhez nem szükséges sem a botrány, sem pedig a tartós vagy állapotszerű viselkedésben való kitartás, hanem elegendő egyetlen eset is.¹¹ Mindezekben a tényállás-típusokban a hatodik parancsolat valamilyen külső és súlyos megsértése szükséges ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon.¹²

Az Amerikai Püspöki Konferencia meghatározása szerint a kiskorúakkal való szexuális visszaélés az a cselekedet, amely során a felnőtt a kiskorút mint szexuális kielégülésének tárgyát használja. A kiskorúval szembeni szexuális visszaélésnek számít az, amikor e cselekedetet akár kifejezett erőszakkal vagy fenyegetéssel hajtották végre vagy sem, akár megtörtént vagy sem a fizikai vagy nemi érintkezés, akár a kiskorú által kezdeményezett vagy sem, és akár jelentős kár származik ebből vagy sem.¹³ A pszichológia megkülönbözteti a pedofíliát és az ephebofiliát. Az első a gyerekekkel az utóbbi a tizenévesekkel való szexuális visszaélést jelenti.¹⁴

A kánon ezen esetek mindegyikére kötelező, de meghatározatlan büntetést rendel, nem zárva ki a klerikusi állapotból való elbocsátást sem.¹⁵ Ezek a büntetések utólag kimondandók, így – a büntető eljárás szabályainak megtartásával – előzetes figyelmeztetés nélkül is kiszabhatók.¹⁶

Kötelező, de meghatározatlan büntetések

Az Egyházi Törvénykönyv az említett büntetendő cselekményre büntetést is előír.¹⁷ A büntetés kötelező, azonban az illetékes egyházi hatóságtól függ, milyen büntetést alkalmaz. Ezek a büntetések az 1336.k.-ban találhatóak, és a következők:

• egy bizonyos helyen vagy területen való tartózkodás tilalma, például attól a helytől való eltiltás, ahol a botrány vagy a tett történt.
• egy bizonyos helyen vagy területen való tartózkodás előírása, például egy bűnbánati vagy vezeklési hely, illetve a kezelési helyen való tartózkodás előírása.
• megfosztás a hivataltól, például a plébánosi kinevezéstől.
• megfosztás a hatalomtól, tisztségtől, jogtól, kiváltságtól, felhatalmazástól, kegytől, címtől, jelvénytől, még akkor is, ha az csupán tiszteletbeli;
• eltiltás a szentelési hatalom gyakorlásától, illetve annak egy bizonyos helyen vagy egy bizonyos helyen kívül való gyakorlásától; például a klerikusnak a nyilvános misézés megtiltása, a gyóntatói felhatalmazás visszavonása stb.
• büntető áthelyezés más hivatalba;

a Törvénykönyv az 1340.k.-ban más vezeklést is előír, ami a vallásosság, az áhítat vagy a segítő szeretet valamely cselekedetét jelenti.

A büntetések kiszabásának megvannak a megfelelő határai, amelyeket az illetékes hatóságnak vagy az egyházi bíróságnak figyelembe kell vennie. Például senkit sem lehet megfosztani az akadémiai fokozatoktól¹⁸, a klerikus nem nélkülözheti, ami a tisztes megélhetéséhez szükséges¹⁹, a klerikusi állapotból való elbocsátás nem mondható ki közigazgatási intézkedésben, hanem figyelembe kell venni a büntető eljárást.²⁰

A klerikusi állapotból való elbocsátás

Az említett kánon második paragrafusa nem zárja ki a fenti büntetendő cselekmények esetén a klerikusi állapotból való elbocsátást sem. Az Egyházi Törvénykönyv a 290. kánonja szerint a klerikusi állapotot három esetben lehet elveszíteni: a felszentelés érvénytelenségének megállapítása által; a klerikusi állapotból való elbocsátással, ami büntetés eredménye; illetve az Apostoli Szentszék leiratával – amit laicizálási eljárásnak is hívunk.²¹

A klerikusi állapotból való elbocsátás büntetésének lehetőségét is előírja tehát a büntető kánon, amennyiben az igazság helyreállítása és a tettes megjavítása megköveteli, de ezt csak egyházi peres eljárás útján lehet kimondani.²²

A büntetések kiszabását illetően itt is megtaláljuk az Egyházi Törvénykönyv pasztorális törődését, amikor az 1342.k.-ban kimondja, hogy „az ordinárius csak akkor gondoskodjék a büntetések kimondására vagy kinyilvánítására irányuló bírói vagy közigazgatási eljárás megindításáról, ha megállapította, hogy sem a testvéri figyelmeztetés, sem a dorgálás, sem a lelkipásztori gondoskodás más útjai révén nem lehet eléggé a botrányt helyrehozni, az igazságosságot helyreállítani, a tettest megjavítani.” Tehát a büntetések nem önmagukért vannak, hanem céljuk az igzságosság helyreállítása és a tettes megjavítása.²³

Az ET reformjánál a büntetések célja és súlya nyert különös hangsúlyt; a cél és súly jellege egyaránt lelkipásztori: az egész egyház lelki és erkölcsi épségének védelmére és magának az elkövetőnek a javára szolgálnak, amiért nagy mérséklettel kell alkalmazni őket, különösen a cenzúrákat. “Büntetéseket olyan mértékben rendeljenek, amilyen mértékben valóban szükségesek az egyházfegyelem megfelelőbb biztosítása miatt”.²⁴ “Senkit sem büntetnek meg, hacsak a törvény vagy a parancs általa elkövetett külső megsértése szándékosság vagy gondatlanság miatt súlyosan nem beszámítható”.²⁵ “Még ha a törvény parancsoló szavakat használ is, a bíró lelkiismerete és józan belátása szerint jogosult a büntetés kimondásától tartózkodni, vagy enyhébb büntetést kimondani…”.²⁶ A büntető hatóságnak, még ha a törvény illetve parancs kötelező büntetést ír is elő, jogában áll, hogy a büntetés kimondásától tartózkodjék, vagy enyhébb büntetést, illetve vezeklést alkalmazzon, amennyiben a tettes megjavult és a botrányt helyrehozta; illetve ha a tettest a polgári hatóság megfelelő módon megbüntette, vagy előreláthatólag kellően meg fogja büntetni.²⁷

A büntető rendelkezésekről szóló részben a személy jogainak védelmét is megtaláljuk. A kódex már az Isten népéről szólva kiemeli az összes krisztushívők jogát, hogy az egyházban őket megillető jogokat az illetékes egyházi fórumon a jog szerint törvényesen védelmezzék és igényeljék.²⁸ Minden krisztushívőnek megvan az a joga is, hogy ha az illetékes hatóság perbe hívja őket, a jog előírásainak megtartásával és méltányosság szerinti alkalmazásával ítélkezzenek róluk; valamint ugyancsak joguk van arra is, hogy a kánoni büntetések a törvény előírásai szerint sújtsák őket.²⁹

A büntetőjog egyik legfontosabb alapelve – ami egyébként a lelkipásztori szempontok érvényesítését mutatja az átdolgozásánál –, hogy ha a büntetés célja (a botrány helyrehozása, az igazságosság helyreállítása, a tettes megjavítása) testvéri feddéssel, dorgálással vagy más lelkipásztori eszközökkel eléggé elérhető, nem kell büntetést alkalmazni. Az ordináriusnak a büntetés alkalmazására az eljárás megindításáról csak akkor kell gondoskodnia, ha más úton nem érhető el a büntetés célja.

Részleges törvényhozás

Csak az ET megjelenése után kerültek nyilvánosságra nagyobb mértékben a ma már széles körben ismert, akár botrányos szexuális visszaélések. Ez az oka, hogy a Törvénykönyvben nem találunk részletes törvényhozást e büntetendő cselekményeket illetően. Az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia jóváhagyás végett 1993. november 30-án küldte el az Apostoli Szentszéknek az ilyen esetekre alkalmazott „gyakorlati irányelveit az igazságosság helyreállítása és a tettes megjavítása céljából”, amit az Apostoli Szentszék 1994. április 25-én fogadott el.³⁰ Ez alkalommal a Szentszék büntetendő cselekménynek minősített minden, 18. éltévét még be nem töltött kiskorúval való szexuális visszaélést – és nem csupán a 16 éven aluliakkal, amint az 1395.k.2.§-ában található.

A Szentszék az említett leiratban néhány kivételt tett a bűnvádi kereset elvülését illetően is. Az általános törvények szerint a bűnvádi kereset a bűncselekmény elkövetésének napjától – vagy, ha tartós illetve állapotszerű volt, megszűnésének napjától – számított három év alatt elévül. Kivételt képeznek azok a bűncselekmények, amelyek egyrészt a Hittani Kongregáció minősítésének hatáskörébe tartoznak (ezek sohasem évülnek el), másrészt a klerikusok, örökfogadalmas szerzetesek házassági kísérlete, klerikusok szexuális bűncselekményei, emberölés, emberrablás, csonkítás, súlyos megsebesítés, magzatelhajtás (ezek elévülésének ideje öt év), és harmadrészt azok, amelyek egyetemes jog szerint nem vonnak maguk után büntetést, a részleges törvény pedig más elévülési időt ír elő számukra.³¹

A szentszéki normák az Egyesült Államokban a klerikusok büntetendő szexuális cselekményeire a következőket írja elő: 1) azoknak a 18 éven aluli kiskorúak ellen elkövetett büntetendő cselekményeknek az esetében, amelyeket 1994. április 25-e és 1999. április 24-e között követtek el, a kárvallott 28. életévének betöltéséig kezdeményezhető eljárás; 2) az 1994. április 25 előtt 16 éven aluli kiskorú ellen elkövetett büntetendő cselekmény esetében pedig az áldozat 23. életéve betöltéséig kezdeményezhető eljárás. II. János Pál pápa 1998. november 30-án e harátidőt 2009. április 25-ig terjesztette ki.³²

A legújabb törvénytervezetet 2002. június 14-én állította össze az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia és küldte az Apostoli Szentszéknek recognitio (elismerés) végett, ami után részleges törvénnyé válik az Egyesült Államokban.³³ Eszerint a vádlott klerikust megfelelő kivizsgálás után – még ha egyetlen büntetendő esetről van is szó – véglegesen felfüggesztik hivatalából a Hittani Kongregáció 2001. május 18-án kiadott levele alapján. Mindez magába foglalhatja az illető klerikus kérését a klerikusi állapotból származó kötelezettségek alóli felmentésért, vagy a megyéspüspök kérését az illető klerikusi állapotból való elbocsátására. Amennyiben a klerikusra nem lehet alkalmazni a klerikusi állapotból való elbocsátás büntetését (pl. idős kor vagy betegség esetén), a vádlottnak bűnbánó és imádságos életet kell élnie, nyilvánosan nem mutathat be szentmisét, nem viselhet klerikusi ölözetet és nem mutatkozhat mint pap a nyilvánosság előtt. Az illetékes egyházi hatóság a világi hatóságnak minden vádat jelenteni fog, illetőleg együttműködik a világi hatósággal minden eset kivizsgálásában.³⁴

Megfontolások

A kiskorúakkal való szexuális visszaélések sorozata természetesen nem szűkíthető csak a katolikus egyházra vagy a katolikus klérusra, és ugyancsak nem szűkíthető Amerikára. Nyilvánvalóan más egyházak berkeiben is, a szekuális társadalmakban is jelen van. Ennek okát sokan a szexuális szabadosságban látják. Persze nem vehetjük át azonnal és kritikátlanul mindazt, amit a média ilyen esetekben nyilvánosságra hoz, hisz a média célja néha más is lehet, mint csupán a közvélemény informálása. A média ugyanis nem tévedhetetlen, sőt sokszor szándékosan félrevezetheti a közvéleményt. Ezzel korántsem szeretném az előfordult bűneseteket meg nem történtté nyilvánítani, csupán annyit szeretnék állítani, hogy az előfordult esetek nem kizárólag a katolikus klérus körében történtek; szexuális visszaélések általánosan, mindenhol előfordulnak, s ezeknek az eseteknek csak igen kis hányadát követik el katolikus klerikusok. De mégis mivel elkövetik, vajon mi a tennivaló?

Amikor az Egyházi Törvényköny a büntetések alkalmazását írja elő, megfelelően gondoskodik az igazságosság helyreállításáról, illetőleg a tettes megjavításáról. Néhány szempont azonban további megfontolásra szorul. Mint minden esetben, itt is föl kell figyelnünk néhány további jogra.

Mindenekelőtt: az egyháznak mint morális személynek a jogára. Az Egyházi Törvénykönyvben olvassuk, hogy az egyházat mint morális személyt megilleti a jó hír joga.³⁵ Ezért szemügyre kell venni azokat a tényezőket, amelyek miatt az egyház jóhíre kárt szenvedhet, mint például a hamis bocsánat, vagyis a tettek mértékének csökkentése, az igazság elhallgatása stb. – különösen, amikor nem veszünk tudomást az egyes jogsérelmekről. Mindez akkor történik, amikor az illető egyházi hatóság nem vizsgálja ki a vádakat, nem alkalmazza a megfelelő büntetést, hanem mondjuk a klerikus áthelyezésével ignorálja a büntetendő cselekményt. Az egyháznak joga van figyelemmel kísérni, hogy klerikusai életmódjukban a szentségre törekednek-e vagy sem³⁶, hogy figyelembe veszik-e az életmódjukhoz és hivatalukhoz kapcsolódó alapvető szabályokat³⁷, valamint teljességgel tartózkodnak-e mindattól, ami nem illő állapotukhoz.³⁸ Az egyház nem kerülhet olyan helyzetben, amely ellentmond küldetésének.

Egy másik szempont az áldozat – esetünkben gyermek vagy kiskorú – joga, aki nem felelős a tetteiért. Az egyháznak különösen ilyen esetben kell az áldozatra figyelnie, és megfelelő pasztorál-pszichológiai lehetőséget biztosítania a trauma földolgozására. A szexuális visszaélés okozta seb nem külső, hanem mélyen a gyermek/fialatal pszichéjét érinti. Kiskorúakról vagy gyerekekről van szó, akiknek a beleegyezését nem feltételezhetjük. Életkoruktól és tapasztalatuktól függetlenül nem lehet őket azzal vádolni – mint azt sok esetben tették –, hogy alkalmat szolgáltattak a cselekmény elkövetésére.³⁹ Kizárólag a pap, aki bizalmi pozíciót élvez, csakis ő vádolható felelőtlen tettéért. Az egyszerű áthelyezés egy másik plébániára (esetleg még nagyobb közösségbe, ahol talán ismét alkalma és lehetősége lesz a büntetendő cselekmény elkövetésére és újabb gyermekáldozatok „gyűjtésére”) kevésbé szolgáltat igazságot.⁴⁰ A törvénykönyv előírja a büntetést, amelyet az illetékes hatóságnak a törvények szerint alkalmaznia kell. De változatlanul fennáll a kérdés, hogy az a pap, aki állandó veszélyt jelent a kiskorúak számára, megmaradhat-e vagy megtartható-e a klerikusi állapotban? A megsértett bizalmat nem lehet pusztán szavakkal visszaállítani. A magatartás megváltozására és megváltoztatására van szükség. Az Amerikai, illetőleg a Kanadai Katolikus Püspöki Konferencia számos pasztorális levelében védte a kiskorúak jogát, és megfelelő eljárással szolgálta az igazságosság helyreállítását.⁴¹

A pap jóhírének védelme is fontos, amit ugyancsak sokszor elfeledünk, különösen az egyes, konkrétan megfogalmazódó vádak esetén. A kánoni elv itt is érvényes: a vádlottat mindaddig ártatlannak vélelmezzük, amíg annak ellenkezője be nem bizonyult, mert nem beszélünk külön jogról és nem találunk külön eljárást a jóhíre visszaállítására. Meg kell vizsgálni a körülményeket, nemcsak az egyes vádak esetén, hanem akkor is, ha elkövette a büntettet, és megkapta a megfelelő büntetést. Gyakran találkozni túlterhelt, túlzottan sok feladattal felruházott pappal (sok “tennivaló” az elöljáró részéről, hogy “ne unatkozzék”), lehetetlen életviszonyok között élőkkel (például szórvány helyeken), sok a feszültség, ami alatt a papok könnyen megroppannak, és különböző menekülési stratégiát választanak, legyen az alkohol, pénz, szexuális elhajlások vagy egyéb. A büntetendő cselekményt elkövető, vagy a társadalom illetve az intézményes egyház peremére került pap sokszor magára marad. De sosem szabad elfelednünk azt, hogy a pap is az egyházmegye, illetve a szerzetesi intézmény „kincstárában” marad, akibe oly “sokat fektettek”, akire sokat áldoztak, és akinek joga van a személyi méltósághoz, amelyet nem veszít el ilyen esetekben sem. Erről igen gyakran megfeledkezünk, félreállítjuk az illetőt – mondhatnánk: még inkább vesztébe taszítjuk.⁴²

A bűnt, a tettet kell elítélnünk, és nem a bűnöst. Ha Jézus képes volt – és ma is képes – nap mint nap megbocsátani, ki az, aki ítéletet mondhat ilyen esetekben a vétkező személy fölött? Az egyházi törvénykönyv is a vádlott segítségére siet, amikor kiemeli jogát a védekezésre, vagy amikor a büntetés kiszabójának figyelmét felhívja arra, hogy amennyiben az illető nélkülözi azt, ami tisztes ellátásához szükséges, ennek függvényében a büntetés kiszabója köteles tisztes ellátásáról gondoskodni.⁴³ Sőt ha valakit elbocsátottak a klerikusi állpotból – bár nincs jogigénye az ellátásra –, amennyiben valóban szükséget szenved a büntetés miatt, a jog felszólítja az ordináriust, hogy legalkalmasabb módon igyekezzék az illető megsegítésére. Hallatlan ez az intézkedés, amit a szekuláris gyakorlatban oly ritkán találunk meg, de ami tükrözi a törvényhozó szándékát: a bűn, nem a bűnös elítélését.

Mindezek után természetesen még néhány megválaszolatlan kérdés áll előttünk: van-e joga a klerikusnak az egyházi hivatalhoz, vagy sem? A Keleti Egyházak Törvénykönyve beszél erről a jogról, de az ET-ben nem találjuk.⁴⁴ Ilyen esetben – a latin egyházban – a kinevezés a megyéspüspök jóakaratától és megértésétől függ. Aztán a másik kérdés, hogy kötelezheti-e a megyéspüspök kezelésre a klerikust, és ki választhatja meg a kezelés helyét? Ki fizeti majd a kezelés költségeit: a klerikus vagy az egyházmegye? Elmozdítható- vagy felfüggeszthető-e az a klerikus, akinek 15-20 évvel ezelőtt elkövetett büntetendő cselekménye csak most lett nyilvános, és azóta nem ismétlődött? Ez különösen akkor nehéz probléma, ha a klerikus azóta nagyon eredményes szolgálatot végzett az egyházmegyében. Mit tehet a püspök, ha a klerikus tagadja a cselekményt, sőt a világi bíróság sem tudja bizonyítani? Ismét kinevezheti a hivatalra a vádak ellenére? Elégséges kétely esetén a kiskorúak java élvez előnyt. Az inkardináció egész életre szóló “eltartási szerződést” jelent-e a klerikus és az egyházmegye között, vagy egy adott ponton megszűnik ez a jog illetve kötelesség? Ha a klerikus nem tartotta be az “egyezményt”, akkor talán a másik felet, az egyházmegyét sem kötelezi annak betartása. Visszafogadhatja-e a püspök azt a klerikust, aki letöltötte a világi bíróság által ítélt börtönéveit, vagy a jövőbeli lehetséges büntetendő cselekmények és botrányok miatt talán nem? Ha visszafogadja, informálhatja-e az új közösséget a klerikus “előző” életével kapcsolatban vagy sem?

Más hasonló kérdések megfontolása mind a törvényhozónak, mind a törvényalkalmazónak feladata.⁴⁵ Nem lehet standard választ adni: minden az egyes konkrét eset jellegétől, körülményeitől függ.

A botrányok és a zajos hírverés ellenére sem szabad általánosítanunk. Ne gondoljuk, hogy az amerikai papság és katolicizmus „rossz bőrben” van. (Csupán néhány esetről van szó – bár egy is sok, ami ezrek tanúságtételét lerombolhatja.) Az élet megy tovább. Rengeteg pap, szerzetes és szerzetesnővér nap mint nap hihetetlen áldozatot hoz Isten országáért, a maximumig hűségesek hivatásukhoz és Istenhez, aki meghívta őket, de sokkal tudatosabbak mindabban, ami a szolgálatukat, céljukat és felelősségüket illeti.

Jóllehet a gyermekek és kiskorúak védelme, illetőleg az igazságosság helyreállítása és a tettes megjavítása – megfelelő büntető intézkedések útján – elsődleges jelentőségű, ezek az események meghúzzák a vészharangot a helyzet orvoslására. Mindenekelőtt a papképzésben lenne fontos a növendékek lelki egészségének a biztosítása. Ezért beszél a II. vatikáni zsinat az alkalmas nevelőkről, akiket megfelelő lelipásztori tapasztalat után külön lelki és pedagógiai képzéssel készítettek feladatukra (kiemelés tőlem – K.L.).⁴⁶ Ugyanakkor említi a jelöltek alkalmasságának, testi és pszichikai egészségének megvizsgálását.⁴⁷ Aztán a nagylétszámú szemináriumokban – megtartva a vezetés és a tudományos oktatás egységét – a növendékeket kisebb csoportokba kell beosztani, hogy személyes nevelésüket jobban lehessen biztosítani.⁴⁸ A zsinat ugyanakkor felhívja az elöljárók figyelmét, hogy lelkiismeretesen ragaszkodjanak a keresztény nevelés szabályaihoz, és nagy szakértelemmel egészítsék ki azokat a józan pszichológia és pedagógia újabb megállapításaival.⁴⁹

A második szempont a papok életével és lelkiéletével való törődés. Az előző jelenti a „megfelelő papot a megfelelő helyre” elv gyakorlatba ültetését. Ahogyan a kegyelem a természetre épül, úgy az egyes kinevezéseknél is talán fontos szempont lenne az illető pap karizmája, amelyet már a nevelők megállapíthatnak a szemináriumban. Ám ilyen esetben is mindig az egyházmegye igénye a döntő. A papok lelkiéletével kapcsolatban az ET kötelességként fogalmazza meg a szentségre való törekvést, és felsorolja annak eszközeit: 1) a lelkipásztori szolgálat hűséges és fáradhatatlan végzése⁵⁰; 2) lelki táplálék merítése a Szentírásból és az Eukarisztiából. Ezért ajánlja a papoknak, hogy naponta ajánlják fel az eukarisztikus áldozatot, a diakónusok pedig naponta vegyenek részt azon⁵¹; 3) Az offícium naponkénti teljes elvégzése a jóváhagyott liturgikus könyvek alapján kötelező a papok (püspökök és áldozópapok) valamint a papságra készülő diakónusok számára.⁵² 4) a lelkigyakorlatokon való részvétel kötelezettségét a részleges jog szabályozza.⁵³ A kódex buzdítja a klerikusokat, hogy éljenek a megszentelődés többi eszközeivel is – amilyen például az elmélkedés, a gyakori gyónás, a Mária-tisztelet stb.⁵⁴ Az illetékes hatóság talán megtalálja azt a módot, ahogyan ezt a kötelességet mint értéket tudja közvetíti a papok felé.

Nem utolsósorban pedig: még idő kell, amíg ezek a sebek begyógyulnak. De nem feledhetjük el, hogy az egyház a „földi zarándokútját járó” közösség a tökéletesség felé, ami csak az Örök Hazában következik be, mert tagjai nem tökéletesek, csak törekszenek a tökéletességre. Egyházunk addig is magán viseli az emberi gyöngeség jeleit s az ennek beismeréséből származó erőt. Az üzenet számunkra is az, amit Antiokhiai Szent Ignác Polükárposzhoz írt levelében olvasunk a papi offícium XVII. hét szombati olvasmányaiban: „Ha valaki Úr testének dicsőségére tisztaságban tud élni, maradjon alázatos”.⁵⁵

Az egyháztörténelem folyamán sohasem volt könnyű a válsághelyzetek megoldása, de nyitottaknak kell lennünk, hogy – miután mindent megtettünk az igazságosság és szeretet területén – észrevegyük, mit akar „kihozni” Isten mindebből Szentlelke segítségével egyháza javára, amelyet éltet és állandóan gondját viseli.

Jegyzetek

Elhunyt Francois Xavier Nguyen Van Thuan vietnami bíboros

Francois Xavier Nguyen Van Thuan bíboros, a Iustitia et Pax Pápai Tanács elnöke hosszú szenvedés után szeptember 16-án egy római klinikán 74 éves korában meghalt. „Egy köztünk élő szent halt meg” – nyilatkozta a Zenit hírügynökségnek közvetlen munkatársa, Giampaolo Crepaldi, a Iustitia et Pax Pápai Tanács titkára.

Thuan bíboros vértanúk családjából származott, dédapját börtönbe zárták a 18. századi keresztényüldözés során. 1885-ben pedig egész anyai rokonsága a hit elleni gyűlöletből a rájuk gyújtott templomban veszett. Nem véletlen, hogy az üldöztetések ellenére is hűséges, buzgó és tanúságtevő családban meghallotta Isten hívő szavát. 1953-ban szentelték pappá. Tanulmányait Rómában egészítette ki, ahol 1959-ben kánonjogi doktorátust szerzett. VI. Pál pápa 1975-ben Dél-Vietnam fővárosa, Saigon segédpüspökévé nevezte ki.

Néhány hónappal később Saigon kommunista uralom alá került, a püspököt pedig – bírósági eljárás és ítélethozatal nélkül – azonnal bebörtönözték. Láncra verve hurcolták átnevelő táborokba, amelyekben összesen tizenhárom évet töltött, kilenc évet magánzárkában. A rabélet nem törte meg, a remény soha nem hunyt ki benne, sőt fogságának időszakát szeretettel töltötte meg, amint a keresztény közösséghez írt üzenetei tanúsítják. A papírt, amelyre gondolatait, buzdításait feljegyezte, egy 7 éves gyermek csempészte a börtönbe, aztán a leveleket testvérei és hívei lemásolták és terjesztették. Így született meg például a később könyv alakban is megjelent és tizenkét nyelvre lefordított Reménység útja című írásgyűjteménye. Szelíd és szerető magatartása oly nagy benyomást gyakorolt őreire, hogy nem egy közülük tanítványává vált. Számos megható epizód maradt rabságának éveiből. Egy napon drótot kért az egyik őrtől, aki teljesítette is a kívánságot, sőt közösen keresztet formáltak a drótból. Ez volt püspöki keresztje, melyet Thuan bíboros élete végéig hordott nyakában.

1988. november 21-én szabadult a kommunista fogságból. Autóba ültették és a belügyminiszterhez vitték, aki megkérdezte tőle, van-e valami kívánsága? Thuan püspök ezt válaszolta: „Szeretnék szabad lenni. Épp eleget voltam már börtönben, három pápaság: VI. Pál, I. János Pál és II. János Pál pápasága és négy szovjet kommunista főtitkár: Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov idején.”

Szabadulása után 1992-ben Genfben a Migrációs Katolikus Nemzetközi Bizottság tagja lett, 1994-ben Ho Si Minh-város (a korábbi Saigon) koadjutor érsekévé és a Iustitia et Pax Pápai Bizottság alelnökévé nevezte ki a pápa. A Tanács elnöki tisztét 1998-ban vette át. II. János Pál pápa 2001. február 21-én bíborossá kreálta. 2000 nagyböjtjében a pápa kérésére ő tartotta a Vatikánban a lelkigyakorlatos elmélkedéseket. A remény tanúja címmel könyv alakban megjelent elmélkedéseit hat különböző nyelvre fordították le.

VATIKÁNI RÁDIÓ / MAGYAR KURÍR

Boldog XXIII. János pápa negyven évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg a II. vatikáni zsinatot. Az erdélyi katolikusok számára – bár a zsinati fogantatású egyházi történések közül a liturgikus reform (csaknem egyedül ez és jobbára betű szerint!) idejében elért hozzánk is – jószerével csupán a kilencvenes évektől jelent(het)ett változást a zsinat a katolikus identitásra nézve is. Hogy az egyetemes zsinatnak Erdélyben milyen a recepciója, s a szóbeli megnyilvánulások színe alatt milyen valóságos változásokra került sor, ezt alapos kutatómunka tárhatná csak fel. Alább rövid szövegválogatást közlünk a II. vatikánum jelentőségéről, illetve az azt követő évtizedekről – a világegyház léptékében. Teológusok, egyházi írók, szerkesztők, Nyugaton élő s a zsinat közelébe is jutott katolikusok mondatait mozaikoztuk egymás mellé, abban a reményben, hogy az Olvasó megpróbálja beleélni magát – mintha csak egy sikerült regény volna – abba a lelki és szellemi „világba”, amelynek a zsinat korszakos eseménye, csúcsa és fordulópontja volt.

Az újraébredés évfordulóján

Negyven éve kezdődött a II. vatikáni zsinat

Szabó Ferenc SJ:

Mi, idősebbek átéltük a zsinati megújulással hozott tavaszi lelkesedést, de a három évtizedes egyházi válságot is, amelynek hatásait még ma is érezzük. A pesszimisták a katolicizmus felbomlásáról beszéltek, mások, a derűlátóbbak azt hangoztatták, hogy a növekedés válságáról van szó. Az egyház híveinek szembesülése a modernséggel, illetve az ebből származó válság nem történhetett meg máról holnapra. A korszakváltások mindig hosszabb időszakaszt igényelnek.

Téves lenne a zsinatnak tulajdonítanunk a válság okozását, ahogy ezt egyes integrista gondolkodók tették. Túlzás az is, ha valaki a katolicizmus felbomlásáról beszél. De a másik oldalon – a progresszisták részéről is – elhangzanak túlzott vádak, ti. hogy – főleg az utóbbi évtizedben – „restaurációs” törekvések erősödnek a római egyházban, és a zsinat által meghirdetett „aggiornamento”, korszerűsödés egyre inkább lassul, sőt visszafelé lépünk például az ökumenizmus útján; vagy doktrinális téren a modernizmust elfojtó X. Piusz integrizmusa érvényesül. A két szélsőséges irányt két név említésével jelezhetnénk: az integristák Lefebvre érsek magatartását követik, a progresszisták Hans Küng protestáló, szinte protestáns álláspontját vallják magukénak.

Tény, hogy II. János Pál is – miként VI. Pál – szolgálata legfőbb programjának tekinti, hogy megvalósítsa a II. vatikáni zsinat határozatait, hogy kitárja a kapukat Krisztusnak és a világnak is, hogy szembenézzen a modernség kihívásaival és az evangéliumi tanítást aktualizáló zsinat irányelvei szerint igyekezzen megoldást keresni az újabb, egyre bonyolultabb hit- és erkölcstani kérdésekre. Hogy a megoldásokhoz nincsenek receptek, ez természetes. Hogy a mélyreható egyházi válság, amely jórészt a világ kulturális, társadalmi, szellemi válságának függvénye, nem szűnik meg egy emberöltő során, ez is világos azoknak, akik valamicskét figyelik a történelem alakulását.

De a hívő katolikusoknak kötelességük az, hogy keressék a tájékozódást a mai szellemi zűrzavarban, hogy az „aggiornamentó”-t a zsinat szándékai szerint igyekezzenek megvalósítani, figyelme Róma szavára, és ellenállva annak a Róma-ellenes komplexusnak, amelyet már pár évtizede leleplezett a nagy svájci teológus, Hans Urs von Balthasar. Helye van az építő kritikának az egyházon belül, de csak akkor, ha a katolikus egység szerető gondja vezérli az Anyaszentegyházat megújító szándékot, és ha a reformot magunkon kezdjük.

(Igaz-e, hogy a II. vatikáni zsinat túlhaladott? Hitvédelmi füzetek 22. Szeged – Róma 1997)

Pásztor Lajos:

XXIII. János pápa isteni sugallatra vezette vissza a zsinat meghirdetésének gondolatát. Amikor 1959. Január 25-én először adta hírül a világnak, hogy egyetemes zsinatot akar összehívni, mindenkit váratlanul ért a bejelentés. Maguk a kardinálisok, akiket még a Szent Pál bazilika melletti bencés monostorban, majd Tardini államtitkár révén írásban is felhívott, hogy közöljék véleményüket, elgondolásukat, javaslataikat a zsinattal kapcsolatban, érezhetően tétováztak a feladat előtt. Január 26-a és április 14-e között a 74 tagú bíboroskollégiumból csak huszonöten válaszoltak a pápa kérésére és e 25 levél között csak 7 olyan akadt, amely konkrét javaslatot is tartalmazott. (…)

Ruffini palermói érsek volt az egyetlen, aki azt írta, hogy a zsinat gondolata már húsz éve foglalkoztatja, s hogy XII. Piusznak fel is vetette szükségességét, de úgy tűnik, hogy az általa áhított zsinat az egyház álláspontjainak ünnepélyes, merev leszögezése lett volna. Nem véletlen, hogy a megelőző húsz egyetemes zsinat közül épp a tridenti kívánkozott tollára példaképül.

Amikor János pápa a Szent Pál-monostorban először beszélt a zsinatról, a világegyház főpásztoraként szólt, s a földi javak hajszolásában elmerült emberiség látványa lebegett szeme előtt. Ennek, a technikai fejlődés eredményeit anyagi előnyök élvezésére használó, a rend és fegyelem kötelékeit egyre kevésbé tűrő, tévúton botorkáló embernek akarta a pápa feleleveníteni az evangéliumi igazságokat és az ő szükségleteihez és igényeihez alkalmazni az egyházi fegyelem bölcs rendelkezéseit. Úgy akarta megvilágítani a keresztény igazságokat, hogy azok a mai ember problémáira feleljenek. Érdekes megemlíteni, hogy az első bejelentésben a lelkipásztori cél mellett nincs szó a keresztények közötti egység kereséséről, míg az Osservatore Romano, mely nem publikálta a beszédet, csak néhány sorban ismertette tartalmát, azt írta, hogy a pápa szándéka szerint a zsinat felhívás is akar lenni az elszakadt keresztény közösségek felé az unitas keresésére. Ez utóbbi gondolat – amelyet 1959 áprilisától kezdve már János pápa is kiemelt – az előkészítés évei alatt annyira elterjedt, hogy Felici érsek szükségesnek tartotta 1961 őszén hangsúlyozni, hogy a zsinatnak nem az egység keresése az elsődleges célja, hanem az egyház belső életének megújítása.

1959 januárjától 1962 júniusáig tartanak az előkészítő munkálatok, mégpedig két szakaszban: 1960 pünkösdjéig egy, minden eddigi zsinat előkészítése méreteit felülmúló, széleskörű ankét keretében összegyűjtötték a püspökök és más ordináriusok és a katolikus egyetemek „szabadon és őszintén tett” javaslatait, indítványait; 1960 novemberétől 1962 júniusáig pedig megtörtént a tervezetek összeállítása, feldolgozása, ellenőrzése. Ez az előkészület hosszú volt, de nem alapos, amint ezt az első ülésszak menete világosan bebizonyította.

Röviden összefoglalva, az előkészítő munkálatok főbb hibái a következők voltak: a bizottságok között nem volt meg a szükséges egyetértés és összmunka; a bizottságok túlságosan a kúriához kapcsolódtak – 12-ből 10 teljesen egy-egy kongregáció hatáskörében állt – s a kúriából kikerülő elnökség nem mindig vette figyelembe a kisebbség véleményét, nem egyszer nem is tájékoztatta kellőképp, sőt akadt olyan bizottság is, amely egyszer sem ült össze, hanem az elnöklő bíboros néhány választott püspökkel maga készítette el a tervezetet a bizottság nevében. A János pápa által óhajtott aggiornamento, az ugyancsak általa sürgetett reformáló program és az egyházi szervezet megújításának igénye különös ellentétben állt a közismerten konzervatív szellemű kúriának e bizottságok keretein belüli uralmával, annál is inkább, mivel sokak szemében a megújulásnak éppen a kúria reformjával kellett volna kezdődnie.

Maga az a szellem légkör is, amiben az előkészületek folytak, nyugtalan, zavaros volt. 1960 elején János pápa az egyik római, külvárosi plébánián tartott beszédében kiemelte, mennyire szeretné, ha a liturgiában a nemzeti nyelvek egyre nagyobb szerephez jutnának. 1961. március 25-én az Osservatore Romanóban A latin az egyház nyelve címen névtelen cikk jelent meg, amely egyenesen ikonoklaszta fanatizmusnak minősítette a latin mint a nyugati egyház egyetlen liturgikus nyelve ellen folytatott harcot. 1960 pünkösdjén János pápa megalakította – Bea bíboros vezetése alatt – a Keresztény Egység Titkárságát mint a nem-katolikusokkal folytatandó dialógus szervét. 1961 telén felerősödtek Rómában a Biblikus Intézet professzorai elleni támadások, s a katolikus egzegéták szabad kutatási jogának veszélyben forgása igen illuzórikussá tette a nem-katolikusokkal való párbeszéd lehetőségét. A kért „szabad és őszinte” véleménynyilvánítással nehezen volt összeegyeztethető P. Lombardi Concilio című könyvének az esete és a modern világ problémáival való szembenézés ígérete mellett keserűen hangzott a Szent Offícium Teilhard de Chardin monituma. 1960 pünkösdjén János pápa alapított egy bizottságot a világiak apostolkodására is, de egyetlen laikust sem tett meg tagjául. Felici érsek 1961 áprilisában külön ki is emelte,hogy világiak nem vehetnek részt a zsinat előkészítésében, mivel az a tanító egyház gyülekezete. Amikor a harmadik ülésszak alatt visszakerült a bizottsághoz a világiak apostolkodásáról szóló javaslat, az egyik fő kifogás ellen épp túlzott klerikális szelleme volt!

Az 1960. január 24-e és 31-e között lezajlott római egyházmegyei zsinat emléke – ahol több mint 700 pontból álló határozatot egyszerűen csak felolvasták három ülés alatt, a hozzászólás minden lehetősége nélkül – rávetette árnyékát az egyetemes zsinatra is. János pápa 1962 áprilisában azzal üdvözölte a központi bizottság tagjait, hogy munkájuk annyira eredményes, hogy a zsinaton a püspökök részéről egyhangú lesz majd a tervezetek elfogadása. Még általános az egyetlen ülésszak hiedelme – Felici érsek 1960 nyarán egy két hónapig tartó zsinatról beszél –, s amikor a La Croix tudósítója szerint János pápa kilátásba helyez (1962 áprilisában) egy esetleges második zsinati ülésszakot, az Osservatore Romano kihagyja a beszédből az idevonatkozó mondatot.

Egyszóval, amikor 1962. október 11-én a Szent Péter bazilika kapui megnyílnak a zsinati atyák előtt, nem a jezsuita Rouquette az egyetlen, aki pesszimistán néz a történések elé.

De most, amikor a Szent Péter főhajója ismét tágasra tárult s a tribünülések szűk sorai közül az egész világra szétáradt a zsinati határozatok szellem és üzenete, most, amikor a szemtanú benyomásainak frissességével, de ugyanakkor a történész távlatokhoz szokott tekintetével végignézünk mindazon, ami e három év alatt történt, lenyűgözve állunk a hatalmas eredmények előtt.

Oscal Cullmann 1966 januárjában így foglalta össze Zürichben a zsinat lényegét: mintha minden a régi szerint folytatódnék a katolikus egyházban és mégis valami új lett. Egy ifjú torinói munkás az olasz televízióban ezt mondta: „Rettenetesen öregnek érzem magam a zsinatban megfiatalodott egyház előtt.” Ez a belső megújulás úgy jött létre, hogy az egyház számott vetett küldetésével.

(A zsinat. A II. vatikáni egyetemes zsinat története, tanítása és szelleme. Róma 1966)

Bernhard Häring OP:

A második vatikáni zsinat bámulatra méltó ökumenikus megtérését részben a teológia készítette elő. Mind a dogmatikus, mind az erkölcsteológia már a zsinat előtt elfordult az ellentétek teológiájától, egy ökumenikus tanközösség javára. Ebben az egzegéták voltak az úttörők, akiknek azonban Róma nem könnyítette meg a dolgát. A teológia azon volt, hogy más egyházak egzegétáinak jelentős befolyása segítségével visszatérjen a szentírási idézetek apologikus haszálatától (melynek célja a római menyilatkozások alátámasztása volt) az Isten szava iránti engedelmességhez. A zsinat nem talált föl valamiféle katolikus ökumenizmust, hanem igazi katolikus, biblikus, egész világra kiterjedő szemléletmód alapján csatlakozott az ökumenikus gondolkodás más egyházak által elért színvonalához. A zsinati pápák bölcs és szelíd vezetése alatt megtérés és szemléletváltozás zajlott le; az Úr Péterhez intézett szavának (mely az összes apostolra vonatkozik) történelmi megélése: „Megtérésed után erősítsd meg testvéreidet”.

A zsinat minden fontos dokumentumán meglátszik a más egyházaktól elküldött „megfigyelők” hatása, akik ugyan nem vehettek részt a szavazásban, de meghatározó módon segítettek „hangulatot” teremteni. Komolyan vették indíttatásaikat és teológiai hozzáértésüket. Megtörtént az olyan helytelen magatartási módok „leleplezése”, melyeket a Máté evangélium kísértési midrása segít értelmezni. És szembeötlővé vált, hogy egyes egyházi férfiaknak, akik mindaddig túlságosan sok hatalmat és nyomást gyakorolhattak, s ráadásul az olyan dolgokon csüggtek, mint címek, uszályok és hasonlók, mennyire nehezükre esett ez a radikális szemléletváltozás.

(Másképp is lehetne. Védőbeszéd az egyházon belüli új magatartásforma mellett. Budapest é.n.)

Mihályi Gilbert O.Praem.:

Mit is jelent ez a kulcsszó: aggiornamento?

A katolikus hitörökség megőrzése nem úgy megy, mint valami élettelen kincshez való ragaszkodás, mert az élő valóság. Megélésében és intézményes működésében az idők mentén lényegéhez nem tartozó sallangok tapadtak hozzá, amelyek eltorzítják eredeti örömhír-üzenetét. Ezért meg kell tisztítani, meg kell újítani, hogy „minden embert megajándékozzon Krisztus világosságával, amely ott tündöklik az egyház arcán” (Lumen gentium 1).

A megőrzés és fejlesztés együttesét Jézus maga hagyja jóvá: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.” (Mt 13,52)

A II. vatikánum elengedhetetlennek tarta „az idők jeleinek”, azaz az adott kornak az elemzését, megértését, hogy az egyház ne legyen benne idegen és evangéliumával tudja szolgálni szükségeit: „Az egyház kötelessége…, hogy szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről. Ismernie és értenie kell tehát azt a világot, amelyben élünk.” (Gaudium et spes 4)

(…)

Az aggiornamento a zarándokútját járó egyház életének tartozéka, mert az egyház állandóan fejlődik a századok folyamán az isteni igazság teljessége felé. Az egyház mindig megreformálandó!

Ezért is hangsúlyozza a zsinat ismételten a már említett „idők jeleninek” fontosságát, így például a Gaudium et spes kezdetű konstitúciója 44. pontjában: „Isten egész népének feladata az, főleg a pásztoroké és hittudósoké, hogy a Szentlélek segítségével korunk sokféleképpen felhangzó szavát figyelmesen hallgassák, hitelességét állapítsák meg és értelmezzék, azután pedig az isteni ige fényénél vonják le belőle a következtetéseket; így lesz a kinyilatkoztatott igazság egyre teljesebben felfoghatóvá, egyre érthetőbbé, és egyre alkalmasabb módon lehet majd azt előadni.”

A papnevelésról szóló határozatban (Optatam totius) előírja az „aggiornamentós” módszert: „… tanulják meg, hogy az emberi problémák megoldását a kinyilatkoztatás fényénél keressék, a kinyilatkoztatott örök igazságokat az emberi dolgok változó világára alkalmazzák! Végül tudják az igazságokat korszerűen közölni az embertársaikkal!” (16)

(…)

Az aggiornamento sok hívőt és papot is felzaklatott. „Nagy a kísértés egyházunkban, hogy minden újat, még nem látottat, tanultakat, hallottakat elvből és eleve visszautasítsunk – az újak keresése sokak szemében az egyház ellen való támadásnak tűnik” – mutat rá a szomorú helyzetre Szennay András pannonhalmi főapát (Isten vándorló népe). Alszeghy Zoltán, a jól ismert jezsuita teológus szintén panaszkodik erről: „Rendesen azok ragaszkodnak legmerevebben a gyermekkoruk óta megszokott kifejezésekhez, liturgikus formákhoz, egyházfegyelmi intézkedésekhez, akik azt gondolják, hogy ezek az apostoli idők óta változatlanul szálltak rájuk. Akik tudják, hogy a mai szokások minden merész újítások következményei, nem riadnak vissza attól, hogy kövessék az előző nemzedékek példáját.”

Pedig ennek a gyanúsító, ellenkező, elítélő álláspontnak semmi alapja sincs. Az aggiornamento ugyanis nem modernizmus, amely az egyházat lázba hozza és önvédelemre készteti. Ez a korszerűségre való figyelem nem aktivisták törekvése, hanem az egyház akarata a zsinat határozataiban. A világhírű teológus, Johann Baptist Metz így magyarázza ezt a különleges állapotot: „A hívők között gyakran emlegetett zűrzavar attól jön létre, hogy az egyházi vezetés szeretetlen-tekintélyi módon változtatásoknak teszi ki a keresztényeket úgy, hogynem nyitotta meg számukra az egyház reformálhatóságának és reformálandóságának kritikus értelmezését. Hogyan fogják fel az ťegyszerű hívőkŤ az egy egyház identitását annak változásaiban anélkül, hogy becsapva éreznék magukat, ha egyszer nem fűzi őket kritikus viszony egyházukhoz, az a viszony, amely egyedül képes meglátni a folyamatosságot a változásban is, amely végül is tudja, hogy ez a változás éppenséggel beletartozik ennek az egy ťecclesia semper reformandáŤ-nak az identitásába? Az egyház mai válságának egyik oka nem az, hogy túl sok benne a kritika, hanem az, hogy katasztrofálisan hiányzik belőle az alapvető és begyakorolt kritikus szabadság.” (Glaube in Geschichte und Gesellschaft)

(Új módon vagyunk egyház. Budapest 1998)

Mérleg 1985/1. szám:

A II. vatikáni zsinat alatt és után a hívők és a nem-hívők újra és újra feltették a kérdést, hogy hűséges marad-e a római egyház XXIII. János pápa eredeti inspirációjához. Ezt a kérdést nem fogalmazták meg minden esetben olyan szellemesen és tapintatosan, mint II. János Pál 1994-es svájci lelkipásztori látogatásakor, amikor a papság nagy biztosítótűvel ajándékozta meg: „ez a tű mindent biztonságban összefog, de ehhez előbb ki kell nyitnunk…” A svájci út óta számos elhatároló nyilatkozat hangzott el az örök városból, és vitatott egyházfegyelmi intézkedések követték egymást.

Nagy feltűnést keltett Joseph Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának az a nyilatkozata, amelyet személyes jellegű interjúként a Jesus című milánói havi folyóiratban tettek közzé (Rapporto sulla fede, Roma-Torino, Edizioni Paoline, 1985). A Herder-Korrespondenz így foglalta össze az interjú lényegét: „A zsinat után az egyház súlyos válságba sodródott, amiért nem maga a zsinat, hanem a betűjével és szelleével ellenkező ťrossz szellemeŤ felelős.”

A légkörre jellemző, hogy a német jezsuiták tekintélyes folyóirata, a Simmen der Zeit szükségesnek tartotta idézni Pál apostol figyelmeztetését: „Ne oltsátok ki a Lelket” (1Tessz 5,20). Ez volt az 1962-es Osztrák Katolikus Nagygyűlésen Karl Rahner megrázó beszédének is az alapgondolata. Rahner élete végén „télies időjérésról” beszélt az egyházban, utolsó előtti budapesti látogatásakor a Magyar Rádió mikrofonja előtt mondta el nyilvánosan először, hogy már nem olyan optimista, mint a II. vatikáni zsinat alatt volt. Rahner barátait és tanítványait mélyen elszomorította az a római kritika is, amelyet Heinrich Fries-zel együtt írt Einigung der Kirchen – reale Möglichkeit című könyve – mondhatnánk ökumenikus végrendelete – halála egyéves évfordulóján kapott.

Ugyanakkor II. János Pál pápa 1978-ban történt megválasztása óta szinte minden alkalmat megragad arra, hogy a II. vatikáni zsinat iránti elkötelezettségét hangsúlyozza. Így tett az 1984. November 25-étől december 8-áig tartó Rendkívüli Püspöki Szinódus meghirdetésénél is. „Ezzel egyidejűleg tisztsége ellátásának jellegével és módjával a zsinat fontos indításait erősebben igyekezett a háttérbe szorítani, mint ahogy az indokolt lett volna, nem utolsósorban a helyi egyházak önállóságát, amely a valódi helyzetnek megfelelő lelkigondozáshoz nélkülözhetetlen. Ezenkívül például éppen az a sietség mutatta meg, amivel az új egyházjogot elkészítették és kihirdették, hogy II. János Pál pápa főleg az egyházi élet kereteinek a megszilárdítására és a II. vatikánum utáni korszak, általa ismételten fájlalt bizonytalanságainak a felülmúlására törekszik.” (Herder-Korrespondenz, 1985. március)…

„A II. vatikáni zsinat elveket és eszközöket adott az egyház számára a lelki megújuláshoz. Mivel ezeket rosszul fogadták be, félreértették és rosszul alkalmazták, itt is, ott is zavar és meghasonlás támadt. Következésképpen a vallásosság is bomlásn ak indult. Ahelyett, hogy a nehéz közülmények miatt panaszkodnánk, tegyünk inkább valamit a keresztények fogyatékosságai ellen a lelkiség síkján...” (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1985. Május 21.)

Franz König bíboros (Die Zeit 1995. július 28.):

Az egyházi gondolkodásban hihetetlenül sok változás következett be, amióta a II. vatikáni zsinat reformjai az egyoldalú klerikus egyházról helyesen a népre, a hívő világiakra tették át a hangsúlyt. Ifjúkoromban az egyház csak a plébánost jelentette és nem volt közünk hozzá – kivéve vasárnap. De a reformok részben elakadtak. A római, de a helyi apparátus is – működéséből szükségszerűen adódóan – elősegítette a hit egyre inkább észlelhető eltűnését.

(Yves-Marie Congar OP teológus válaszol Bernard Lauret kérdésére, Entretiens d’automne, Paris, du Cerf, ²1987. – forrás: Mérleg 1995/3.)

Lauret: Congar atya tevékenyen részt vett a II. vatikáni zsinat előkészítésében és legfontosabb okmányainak szerkesztésében. Véleménye szerint „oktalanság” volt-e a zsinat vagy mélyebb hagyományra való hivatkozásában előrelépés? Más szóval a zsinatnak az a törekvése, hogy figyelve az idők jeleire összehangba hozza a hitet és a modernséget nem gyorsította-e meg az egyház és különösen a vallásgyakorlás válságát ahelyett, hogy gyógyítólag hatott volna? Be lehet-e ma zárni – mint egyesek mondják – a tridenti és az I. vatikáni zsinaton megnyilatkozott, jellegzetesen római katolikus hagyományban a II. vatikáni zsinattal megnyitott zárójelet?

Congar: Véleményem szerint tényleg beszélhetünk az egyház felelősségéről, de ez elválaszthatatlan attól a kegyelemtől és áldástól, amit a zsinat az egyház és – tegyük hozzá – a világ számára jelent. Ez az áldás főleg a tridentinizmus felülmúlásában áll. Nem a trentói zsinatról van itt szó, hanem a Giuseppe Alberigo által főleg a Collcge de France-on tartott három előadásában meghatározott tridentinizmusról. Ez az a rendszer, amely a trentói zsinat után az olyan erősen konzervatív pápák alatt alakult ki, mint IV. Pál, V. Piusz, V. Szixtusz és még mások. E rendszer mindent teljesen átfogott: a teológiát, az etikát, a keresztény magatartást, a vallásgyakorlást, a liturgiát, az egyházszervezetet, a római centralizmust, a római kongregációk örökös beleszólását az egyház életébe stb. Valójában e rendszernek semmi köze sincs a trentói zsinathoz, sem az I. vatikáni zsinathoz, amelyeket a II. vatikáni zsinat gyakran idéz.

Jean-Marie Donegani szociológus jegyezte meg a templomba járás visszaesésével kapcsolatban: „A hívek csökkenő részvétele a vasárnapi szentmisén elsősorban a katolikusoknak a ťtridentiŤ világtól való tömeges és megfordíthatatlan elfordulását jelzi. Az ellenreformáció lényegében arra törekedett, hogy a híveket beillessze egy keretbe, amely a tanítás világos megfogalmazásán és mindent magába foglaló katekézisen alapult, felosztva a világot elgondolható és elgondolhatatlan szférákra, parancsokra és tilalmakra. Ráadásul a fide sola ellenében a tettek elfogadásának nyitánya volt, aminek talán a Katolikus Akció az egyik utolsó hatása. E katolicizmus XII. Piusz halálával, a II. vatikáni zsinat aggiornamentójával és az azt követő ťnyomáscsökkenésselŤ eltűnt: a fegyelem meglazulása, a tilalmak elhalványulása, a lelkiismereti szabadság a tant iulletően, az ellenőrzés gyengülése…”

Megjegyzem azonban, hogy az idézetben „a lelkiismereti szabadság a tant illetően” kritikára szorul. Úgy hiszem, hogy a mondottakban valami helyes fejeződik ki, de elhamarkodottan és leegyszerűsítve. Pontosítani kell. A tridentinizmus végének fogalma alapjában véve jól kapcsolódik ahhoz, amit Bouyer atya „a katolicizmus szétesésének” (Décomposition du catholicisme, 1968) nevezett, és ami egyébként kétértelmű cím. Yves Lambert szép könyve, Isten változik Bretagne-ban (Dieu change en Bretagne, Cerf, 1985) leírja a limerzeli (Morbihan) egyházközségben a tridentinizmustól való eltávolodást az 1950 és 1980 közötti válságos esztendőkben: annak a keretnek a fokozatos felbomlását, amelybe az emberek a papok tekintélye alatt teljesen beletartoztak. E folyamat már a zsinat előt megkezdődött, főleg a falusi Katolikus Akcióval, ami újat hozott, de amit a zsinat megerősített.

Nem közvetítették és fejtették ki kielégítően azt a pozitív bibliai szemléletet, amellyel az egyház életében a zsinattal valóban új fejezet kezdődött, összhangban egyébként a Szentírás, az egyházatyák és a klasszikus századok eleven hagyományával. Nekem úgy tűnik, hogy az egyház sorsa egyre inkább a keresztény lelki-, sőt természetfölötti élettől függ. Úgy gondolom, hogy jelenleg egyedül azok a keresztények állják a sarat, akik belső életet élnek. Émile Mersch, belga jezsuita páter mondta: „Egyes állatok csontváz hiányában páncéllal vették körül magukat.” Úgy hiszem, hogy a páncél – ez volt a tridentinizmus – nagyrészt feloldódott és lepattogott, ezért a belső csontváz kialakítása egyre sürgetőbbé válik.

A zsinat vitatkozott, dolgozott a bizottságokban – jómagam négy vagy öt bizottságban, néha egyszerre többen –, és e munka szövegekben fogalmazódott meg. Közismert, hogy tizenhat zsinati okmányunk van: két dogmatikai, egy lelkipásztori, egy liturgikus konstitúció és több dekrétum, valamint nyilatkozat. Ezek szövegek, azaz eszmék gyűjteményei. Most arról van szó, hogy ezeket az eszméket konkrétan megvalósítsuk. Nyilván ezeknek az eszméknek is megvan a saját dinamikájuk. Az a tény, hogy ezek vagy azok visszaéltek velük, semmiképpen sem cáfolja meg a zsinat hiteles vitalitását.

Gyakran mondtam, és most is megismétlem, hogy a történelem egyik leginkább evangéliumi századát éljük [a 20.-at – a szerk.] Tudom, hogy ez a hitetlenség és a vallási közömbösség százada, az iszlám terjedéséé, de a valóban hívők kisebbségénél ez a szó igazi értelmében evangéliumi évszázad. Bámulatosan sok hívő foglalkozik a kábítószeresekkel, a bűnözőkkel, a bevándorlókkal és sokan tanítanak hittant stb., hogy az egyház éljen.

Hubert Jedin

A II. vatikáni zsinat

A tridenti zsinat, amelynek dekrétumai – mint a hit és az egyházjog normái – három évszázadon keresztül formálták és szabályozták az egyházi életet, az egyház történctének ún. “tridenti korszakát" vezette be.

Nem lehet hasonlót elmondani az I. vatikáni zsinatról. Ez a zsinat ugyanis nem vállalkozott arra, hogy dekrétumaival az egyház hithirdetését, istentiszteleti rendjét, lelkipásztori munkáját és szervezetét az ipari forradalom utáni időszakban tökéletesen megváltozott viszonyokhoz igazítsa. Csupán egy vonatkozásban zárt le egy, a tridenti döntésekben nyitva hagyott kérdéskört, amennyiben kimondta a pápa primátusát és hivatalából fakadó csalatkozhatatlanságát. Azonban ezek a definíciók is mindössze egy szeletét képezték az egyházról eredetileg tervezett konstitúciónak, amely Trentóban annak idején azért nem tudott megszületni, mivel akkor még a teológusok és kánonjogászok nézetei az egyház lényegéről és szerkezetéről nagyon is jelentős módon eltértek egymástól. Most azonban már a francia forradalom és a szekularizáció súlyos eseményei összezúzták a gallikanizmust és a radikális episzkopalizmus politikai és gazdasági támaszait; nemkülönben súlyos csapást szenvedett a szélsőséges kurializmus, valamint – az egyházi állam eltűnésével – a pápának mint világi uralkodónak az eszméje. Az út szabaddá vált az egyház-fogalom “újra-átgondolása” előtt, és – ami nem kevésbé fontos – magának az egyháznak az “újra-megvalósítása" előtt, amely igények az államtól való – a legtöbb európai országban bekövetkezett – megszabadulásból és a missziós tevékenységnek a többi kontinensen bekövetkezett megélénküléséből adódtak. A fejlődés négy irányát és mozzanatát különböztetjük meg, amelyek a századforduló óta az egyházzal kapcsolatot felismeréseket elmélyítették:

1. Az eukarisztikus mozgalom, mely X. Piusz pápa alatt a gyakori áldozásnak – és kivált a gyermekek szentáldozásának – szorgalmazásával még teljesen hagyományos célok jegyébcn indult meg, majd az első világháború óta a Marialaachi bencések (Odo Casel és rnások) által kezdeményezett és a katolikus ifjúsági szervezetek, valamint a klosterneuburgi Pius Parsch ösztönzései révén egyre népszerűbbé váló liturgikus mozgalomként terjedt el, és lassanként több európai országban is meghonosodott. Az áldozathozatal lelkiségében, a szentségek vételében, a Biblia olvasásában és az igehirdetésben ismerték fel “Krisztus misztikus testének” (corpus Christi mysticum) leglényegesebb “megvalósulásait”, és gyakorolták a plébániákon és kisebb-nagyobb közösségi csoportokban.

2. A világiak aktivizálása, amelyet ugyancsak előkészített a 19. század manapság gyakran méltánytalanul kezelt egyesületi gyakorlata, főleg a laikus apostolkodás mozgalma, valamint a Katolikus Akció (Actio Catholica), amelyet XI. Piusz pápa is ajánlott és szorgalmazott. Ezek lelki gyökerei az új, a 19. század klerikalizmusát csak lassanként túlszárnyaló egyházképből és felfogásból táplálkoztak, amely abban a definícióban csúcsosodott ki, miszerint az egyház lényege szerint “Isten népe".

3. Az egyház európai jellegének megváltoztatása, amelyet már az első világháború után – a püspököket is magába foglaló helyi klérus kiépítésével – a missziós területeken XI. Piusz pápa kezdett meg, majd a Japán és Kína számára kiadott pápai “alkalmazkodási utasítások" pontosabban is körvonalaztak; ezzel járt együtt a bíborosi kollégium ugyancsak XI. Piusz által már tervbe vett és utódai által végrehajtott átalakítása, ami az olaszok négy évszázadon keresztül fennállott kétharmados többségének feladásához vezetett.

4. A katolikus egyház sokáig távol tartotta magát az ökumenikus mozgalomtól, amely a 20. század kezdetétől egyre közelebb hozta egymáshoz a Rómához nem kötődő egyházi közösségeket, majd a stockholmi, amsterdami, evanstoni és újdelhii egyházi világkonferenciákon egy asztalhoz ültette őket, és végül az Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Genfi Titkárság alapításában érte el csúcspontját.

De a nemzeti szocializmus elleni közös front, amely a hitleri Németország katolikusait és hitvalló keresztényeit egymás mellé állította, kapcsolatokhoz és megbeszélésekhez vezetett – kezdetben a Szent Offícium által megtűrt, később helyeselt módon katolikus és evangélikus teológusok és klerikusok küzött, mely kapcsolatok a holland Willebrands vezetésével 1951-ben a svájci Fribourg-ban szervezett katolikus Ökumenikus Tanács révén kiszélesedtek; és XXIII. János pápa alatt a pápaság nyitását az ökumenikus gondolkodás irányában előkészítették. Az összes keresztények újraegyesülése iránti vágy – mely sem a történelmi előzményekből, sem pedig az ateista kommunizmus elleni közös front szükségleteiből nem magyarázható meg teljesen – a katolikus keresztények nagy részét is áthatotta, és jelentősen befolyásolta az egyház lényegére irányuló teológiai megfontolásokat.

Bár egyrészt Odo Casel “misztériumteológiája” több vonatkozásban is – és legalább részben megalapozott – ellentmondást váltott ki, másrészt az egyháznak mint “jogi egyháznak” a késő középkortól uralkodó kánoni értelmezését a maga egyoldalúságában még semmiképpen sem lehetett meghaladottnak tekinteni – sőt, ez az értelmezés az 1917. évi Codex Iuris Canoniciban még megerősítést is látszott kapni –, mindezek ellenére lassan kialakult egy új, a Szentírásból és történetének elmélyültebb ismeretéből táplálkozó egyház-teológia, amelynek első tanítóhivatali lecsapódása XII. Piusz Corpus Christi Mysticum című enciklikájában jelent meg. Heinrich Schlier alkotta meg ezzel kapcsolatban “az egyház évszázada” kifejezést. De e század egyháza nem lehetett már az ellenreformáció diadalmaskodó egyháza; nagyon is átérezte maga is az “úton lévő egyház” jellegét, amely eszkatologikus beteljesedésre vár.

Ez a befelé irányuló küzdelem az egyház új és mélyebb önértelmezéséért csak az egyik oldala volt egy még átfogóbb és kifelé irányuló új tájékozódásnak, amely a “világhoz” fűződő viszony tisztázását célozta. Amikor a tridenti zsinat összegyűlt, még megvolt az, amit kereszténységnek neveztek, és létezett a keresztény-nyugati kultúra; az I. vatikáni zsinat egy már keresztény jellegével nem jellemezhető, de egyelőre még európai kultúrával találta magát szemben, amelytől IX. Piusz pápa a Syllabusban élesen elhatárolta magát. A pápai irat nem mélyítette el a szakadékot, de nem is vert hidat fölötte. XIII. Leó pápa próbálkozott ezzel nagy enciklikáiban; a Modernismus című, amdly a régi hit és modern tudomány közötti kiengesztelődést tűzte ki célul, erejét veszítette a történelmi relativizmus kimagasló képviselőinek működése következtében (Loisy és mások).

Nem volt hát híd? 'I'ényleg kénytelen volt az egyház abban a toronyban maradni, amelybe Trident óta – a 19. század folyamán aztán teljesen – visszahúzódott? Ez volt az “integralisták” meggyőződése, akik a nyitottabb magatartást szorgalmazó ellenfeleiket szívesen bélyegezték “liberális”, azaz nem éppen megbízható katolikusoknak.

A küzdelemnek nem a küzdő felek, hanem a századunkban bekövetkezett világtörténelmi fordulat következményei vetettek véget. A két világháború nemcsak a 19. század kultúroptimizmusára mért halálos csapást, hanem megszüntette Európa világuralmi helyzetét is; meghozta az atomkorszakot és az “egyetlen világ" tényének felismerését. Az emberiség a maga egészében egzisztenciális kérdésekkel került szembe (atomháború, népességrobbanás), amelyek mellett az egyház – mint az üdvösségre vonatkozó üzenet hordozója – sem mehetett el szó nélkül. Az osztályharc helyére az iparosodott “gazdag országok” és a fejlődésben elmaradott népek által képviselt “szegény országok” közötti ellentét lépett. A két politikai-hatalmi tömbben – az emberről vallott felfogások különbözőségének eredményeként – eltérő társadalmi rendszerek kerültek szembe egymással. A “világ”, amely a 19. században saját autonómiáját követelte és az egyházat a sekrestyébe akarta zárni, újra kíváncsi lett az egyház állásfoglalására, és együttműködését kívánta.

És az egyháznak sem maradt más választása. Ha a világ világossága akar lenni, akkor szóba kell ereszkednie ezzel az eredményeire annyira büszke és szünet nélkül előretörtető, de éppen ezért széttöredezett és szorongó világgal, önmagát és saját működését – mint az igazság és kegyelem hordozója – hozzá kell szabnia, lelkipásztori munkáját és missziós tevékenységét felül kell vizsgálnia, és önmaga megszervezésében a lehető legnagyobb “hatékonyságra" kell törekednie.

Az egyháznak be kell bizonyítania, hogy nem egyetlen kultúrához, a nyugati keresztény kultúrához van kötve, és hogy nem áll szándékában azt az üdvösségre vonatkozó üzenettel együtt más kultúrákra – mint péleául a távol-keleti kultúrákra – rákényszeríteni; hogy “európaizmustól” – mely a liturgiában és az egyházművészetben, a teológiában és a papképzésben régóta elsőbbséget élvez – el kíván szakadni és a kolonializmussal való, az elmúlt évszázadokra jellemző összefonódástól véglegesen rneg kíván szabadulni. Szervezetének összpontosított irányítása, melynek segítségével képes volt a 16. századi válságot átvészelni, és az abszolutisztikus időszak nemzeti egyházak iránti törekvéseinek közepette az egységet megőrizni, most már lazítást igényelt, hogy mind a régi, mind az új keresztény népek szabadabban kifejleszthessék saját életüket és ehhez a nekik megfelelő formákat megtalálhassák.

A római kúria hivatali apparátusát, mely lényegében még ugyanaz volt, mint amit V. Szixtus a tridenti zsinat után hozott létre, e célnak megfelelően át kell alakítani; a kérdés, hogy milyen mértékű “nemzetköziesítés” lenne valóban kívánatos, tetjes mértékben nyitott maradt.

És pótolni kellett azt is, ami az I. vatikáni zsinatból kimaradt; az ember csaknem kísértésbe esik, hogy azt mondja: ... ami szerencsére kimaradt, mert akkor még a jövő új partjait csak a látnokok látták. Csak az utolsó pápák tevékenységének felületes és bizonyára előítéletektől elhomályosított szemlélete lehet képes arra, hogy ne vegye észre azokat a kezdeményező lépéseket, amelyeket a messzetekintő XI. Piusz és utódja, XII. Piusz tettek meg; ez utóbbinak enciklikái és beszédei érdemben foglalkoztak a világ valamennyi nyomasztó erkölcsi problémájával. Az ezzel kapcsolatos vita nem akörül folyik, hogy túl sokat vagy túl keveset tett-e, hanem hogy vajon a kellő időben a megfelelő szavakkal érvelt-e?

Az egyháznak és a mai világgal szembeni új stílusú kapcsolatának ezen időkben kifejlődött értelmezése egy folyamat eredménye volt, amely már hosszabb ideje kezdetét vette. Kérdésesnek kell tartanunk, hogy az egyesek által XII. Piusz pápának tulajdonított gondolat – e szemléletbeli változás számára egy egyetemes zsinat révén áttörést biztosítani – több volt-e, mint egy, az egyéb megoldások között mérlegelt lehetőség? A köztudatban – nem úgy, mint a tridenti zsinnt előestéjén – nem élt a “zsinati megoldás” lehetősége.

A II. vatikáni zsinat összehívása teljesen XXIII. János pápa személyes tette volt. Igaz, hogy az egyháztörténet egykori professzora tisztában volt az egyetemes zsinatok jelentőségével; az is igaz, hogy hosszú szófiai és konstantinápolyi tartózkodása alatt jól megismerte a keleti egyházak zsinati gyakorlatát; mégis, amikor 1959. január 25-én a Szent Pál székesegyházban tartott istentisztelet után a bíborosoknak bejelentette egy római egyházmegyei szinódus és egy “egyetemes zsinat” összehívását, nem vázolt fel egy talán már régen dédelgetett és jól átgondolt tervet, hanem – amint azt többször is megerősítette – egy “felülről jött” sugallatot követett.

A hír úgy hatott – az egyházon belül is, de talán még hangosabban azon kívül –, mint a harsonák zúgása. Vajon a pápa egy nagyszabású egység-zsinatot tervez valamennyi keresztény egyház és egyházi közösség képviselőinek részvételével? Az általa használt “ökumenikus" kifejezés ezt az értelmezést látszott alátámasztani, mivel – amióta csak az “ökumenikus mozgalom” létezett – ezzel a jelzővel jelölték a keresztények egységére irányuló törekvéseket. Elfelejtették, hogy a katolikus szóhasználatban és az egyházi törvénykönyvben is a “concilium oecumenicum" mindig is az egész egyházat átfogó egyetemes zsinat megnevezése volt.

A pápa valójában a katolikus egyház egyetemes zsinatát akarta összehívni, de kezdettől fogva – és kezdetben még határozottabban, mint a zsinat későbbi szakaszában – a szeme előtt lebegett a Rómától elszakadt keresztények bármilyen formában megvalósuló részvétele, ami az egységhez vezető első lépés lehetne. Az Osservatore Romano az emlékezetes eseményről szóló beszámolójában a pápa azon szándékáról beszélt, hogy “meghívja az elkülönült közösségeket az egység keresésére”. Hogy a zsinatra történt meghívást nem csak holmi formalitásnak szánták, az végérvényesen csak azon a sajtókonferencián derült ki, amelyet 1959. október 25-én Tardini bíboros államtitkár tartott; itt merült fel először a később megvalósított terv, hogy a nem katolikus keresztény közösségeket is szólítsák fel, küldjék el hivatalos megfigyelőiket.

Közben a pápa megfogalmazta az eljövendő zsinat legfontosabb, egyházon belüli feladatát. Az előkészületek beindítása céljából 1959. május 17-én megalakított bizottság – latin nevén Commissio antepraeparatoria – 1959. június 30-i első ülésén kifejtette, az egyháznak törekednie kell arra, hogy “... hűen a szent alapelvekhez, amelyre támaszkodik, és a megváltoztathatatlan tanításhoz, amelyeket az isteni Alapító rábízott, ... életét és egységét bátor tettekkel ismét erősítse meg, tekintettel a modern idők számos sajátosságára és kihívására”. Ami annyit tesz, mint belső reform – bár a reform szót most itt és később is kerülték – és “aggiornamento”, azaz érdemi számvetés a kor problémáival, amint a pápa később nevezte.

A zsinat előkészítése azzal kezdődött, hogy minden püspök és szerzetes rendfőnök, továbbá az egyetemek és teológiai fakultások felszólítást kaptak, hogy a tanácskozás programjára vonatkozó javaslataikat nyújtsák be. A beérkezett 2812 javaslatot (“postulate") a Commissio antepraeparatoria átnézte és osztályozta, majd átadta az illetékes kuriális hivataloknak, amelyek kidolgozták a maguk javaslatait és útmutatásait (“proposita” és “monita”). Miután az anyag első rendezése így lezárult, az 1960. június 5-én kelt Superno Dei nutu kezdetű motu proprio indította az előkészítés következő szakaszát.

Mindenekelőtt megállapította a küszöbön álló zsinat nevét: ettől kezdve II. vatikáni zsinatnak fogják hívni. Tíz “előkészítő bizottság” (commissiones praeparatoria) fog alakulni az előterjesztett dekrétum-tervezetek kidolgozására. Ezek közül kilenc mind működési céljainak meghatározását illetően, mind pedig szervezetileg – a római kúria meglévő központi hivatalaira támaszkodott: a teológiai bizottság dolgozta ki a tanítóhivatallal kapcsolatos valamennyi kérdést, amelyek a Szent Offícium illetékessége alá tartoztak; a püspöki és egyházmegye-kormányzati bizottság megfelelt a konzisztoriális kongregációnak, az egyházfegyelmi bizottság pedig a zsinat ügyeivel foglalkozó kongregációnak. A szentségekkel, az egyházi tanulmányokkal, a szerzetesrendekkel, a liturgiával, a keleti egyházakkal és miszsziókkal foglalkozó bizottságok lényegében ugyanazokat a feladatukat látták el, ntint a hasonló nevű központi hivatalok, amelyek vezetői egyszersmind a megfelelő zsinati bizottságok elnökei lettek. Csak a laikus apostolkodás bizottsága nem támaszkodhatott egy kúriai kongregációra, mivel ilyen komgregáció ez idő szerint még nem működött.

Ha összehasonlítjuk ezeket az előkészítő bizottságokat az I. vatikaíni zsinat öt hasonló bizottságával, akkor több jelentős különbséget figyelhetünk meg: a szerveződő zsinat bizottságai az elnökökön keresztül – és összetételüknél fogva is – szorosabban, mint bármikor, a központi hivatalokhoz kötődnek, amelyekben a kúria hagyományai testesültek meg; szemben az I. vatikáni zsinattal, amelynek bizottságai csaknem kizárólag teológusokból és kánonjogászokból – tehát magán a zsinaton szavazati joggal nem rendelkező – szakértőkből álltak, ezek a bizottságok mintegy fele részben püspökökből és rendfőnökökből, tehát szavazati joggal is rendelkező zsinati atyákból tevődtek össze. Az első szervezeti sajátosság azzal járt, hogy túlságosan is alávetette – ma már szabad így mondanunk – a bizottságokat a kuriális hivatalnoki apparátus befolyásának; a második emelte a bizottságok súlyát, mivel a jövőbeni zsinati atyák részvétele nem csak azt tette lehetővé, hogy a megtárgyalandó témákkal alaposan megismerkedjenek, hanem őket a később megalakítandó zsinati bizottságok szakértőivé tette.

Az említett tíz bizottsággal a javaslatok előkészítése tekintetében egyenjogú, de mint a Rómához nem kötődő egyházi közösségekkel való kapcsolattartás szerve, e funkciójában amazokén túlmenő illetékességgel működött a Keresztény Egység Titkársága Bea bíboros vezetésével.

E testületek által kidolgozott tervezetek felülvizsgálatát és egyeztetését a pápa elnöklete alatt működő Központi Bizottság végezte, melybe a bizottságok elnökein kívül – egyebek mellett – a nemzeti és regionális püspöki konferenciák elnökei, összesen 85 bíboros, püspök és szerzetes rendfőnök is beletartozott. 1961 végéig ezek száma 102 bizottsági tagra és 29 tanácsadóra emelkedett. Mivel az újabb és újabb tagok kinevezése révén a bizottságok is folyamatosan bővültek, az összes bizottsági tagok száma 1961 végén 827 főre emelkedett, melynek csaknem kétharmad része Európából jött.

Az előkészítő bizottságok munkáját az 1960 őszétől 1962 nyaráig eltelt csaknem két esztendő alatt jelentősen nehezítette, hogy semmiféle direktívát nem kaptak a súlyponti témák kidolgozásának tekintetéhen. Tervezeteik témáinak kiválasztasában szabadok voltak, ami vitathatatlanul előnyös volt; másrészt viszont a kúria, a római egyetemek és rendi központok túltengő befolyása saját javaslataik érvényesülésének irányában hatott; az általuk a Központi Bizottsaígnak előterjesztett 69 tervezet viszont inkább a Rómában uralkodó teológiai és kormányzati gyakorlat felleltározásának tűnt, mint az új irányokba történő és általánosan remélt bátor előrenyomulásnak.

A klérus és a nép életével egyházfegyelmi szempontból foglalkozó – Ciriaci bíboros vezetésével dolgozó – bizottság által összeállított 17 tervezetből – valójában több szöveg összevonásával – végül is egyet hagyott jóvá a zsinat; az Ottaviani bíboros alatt működő teológiai bizottság 6 tervezetéből – teljes átdolgozásuk után – csak kettő, a szentségi bizottság 9 tervezetéből pedig egy sem nyerte el a zsinat jóváhagyását. Csupán a liturgikus bizottság, a szerzetesrendek bizottsága és a laikus apostolkodás bizottsága terjesztett elő egy-egy dokumentumot, amelyek a vonatkozó zsinati dekrétumok kiindulópontját képezték. A tanulmányi és nevelésügyi bizottság 5 szöveget készített elő, ezekből összevonás és átdolgozás révén 2 zsinati dekrétum született, a papképzésről és a keresztény nevelésről, a Bea bíboros titkársága által kidolgozott 4 szöveg – a teológiai bizottság és a keleti egyházak bizottságának rokon szövegével történt összeolvasztás után – az ökumenizmusról, a vallásszabadságról és a nem-keresztény vallásokról szóló dokumentumokba került bele.

A zsinat megnyitása előtt gyakran lehetett hallani, hogy a II. vatikáni zsinat az egyháztörténet legjobban előkészített zsinata lesz; ez a vélemény a viták megkezdése után a tárgyalások folyamán az ellenkező végletbe csapott át: sokan úgy vélték, hogy az előkészítés munkája csak most kezdődik. Noha el kell ismerni, hogy az előkészített tervezetek egyike sem elégítette ki a zsinatot, az előkészítő bizottságok munkája mégsem volt hiábavaló. A tervezetekben mindenesetre elkészült egy – terjedelménél fogva az első pillantásra nyomasztó, és a bizonyára ismételten egyoldalú válogatás révén még csak nem is kielégítő – anyag a tulajdonképpeni zsinati munkához.

Az előkészítő munkálatokat szigorú titoktartás övezte, így azokból valóban kevés került a nyilvánosság elé. Amivel az is együtt járt, hogy bizonyos csalódottság kezdett a közvéleményben elharapózni, például az 1960. január 24. és 31. között ülésező római egyházmegyei zsinat alkalmával, mely munkája során teljes mértékben a hagyományos vonalat követte, és nagyon keveset mutatott fel a merész reformok és nagyvonalú ökumenizmus iránti hajlandóságból, amelyek szellemisége akkor már számos könyvben és tanulmányban meghatározó irányzatként jelent meg. Sok pap és laikus feszült – részben túlfeszített várakozással tekintett a jövőbe; sokan nem tudatosították magukban, hogy a zsinatok sohasem nyitottak teret forradalmi jellegű megmozdulásoknak, sokkal inkább arra törekedtek, hogy a szükséges újat a bevált régivel kössék össze.

Nem lehetett azonban hallatlanná tenni a püspökök köréből felhangzó kívánságot, hogy a zsinat “valamennyi”, a világ fejlődéséből adódó problémával foglalkozzon (a francia bíborosok és érsekek 1961. október 26-i üzenete), hogy az egyház a szó valódi értelmében legyen “univerzális” (Frings bíboros nyilatkozata Genovában 1961. november 19-én), hogy szükség van a decentralizációra (Alfrink bíboros) és az ökumenizmus újabb és mélyebb értelmezésére (Jaeger érsek). 1962 februárjában Montini milánói érsek “a püspöki méltóság lényegének és funkciójának" újragondolását szorgalmazta, “összhangban a római pápasággal”; azt remélte továbbá, hogy az elmélyültebb értelmezés képessé fogja tenni az egyházat arra, hogy az idők követelményeinek meg tudjon felelni. Egyszersmind óvott attól, hogy a zsinatot bárki is csodálatos és közvetlen hatású gyógyszernek tekintse.

A vártnál korábban, már 1961. december 25-én megjelent a Humanae salutis című konstitúció, amely a zsinatot a következő évre – de a megnyitás napjának közlése nélkül – Rómába hívta össze; az 1962. február 2-án közzétett Concilium diu motu proprióban aztán október 11-ében rögzítésre került a megnyitás napja is. A zsinat feladatait ez a dokumentum is csak általánosságokban körvonalazva vetítette előre. Bár az egyház egységének munkálását a pápai irat nem említette kifejezetten, mégis történt ebben az irányban is egy konkrét lépés: Bea bíboros titkársága felhívta a Rómával nem egyesült egyházakat és egyházi közösségeket, hogy küldjenek a zsinatra hivatalos megfigyelőket. Protestáns körökben kedvezőbb fogadtatásra talált a meghívás, mint a keleti egyházaknál: az anglikán egyház – melynek feje, Fisher canterburyi érsek 1960. decemher 2-án meglátogatta a pápát – három képviselőt küldött, Németország evangélikus egyháza pedig a heidelbergi Schlink professzorral képviseltette magát; eleget tett a meghívásnak a Lutheránus és Református Világszövetség, valamint az Ökumenikus Tanács; nem jött el viszont a görög-ortodox egyház feje, Athenagorász konstantinápolyi pátriárka.

A moszkvai patriarkátus hevesen agitált a vatikáni “szirének" ellen. Annál nagyobb meglepetést keltett, amikor a megnyitás előestéjén ismertté vált, hogy Alexij pátriárka két képviselője útban van Róma felé; gyanítani lehet, hogy a látványos fordulat Bea bíboros legközvetlenebb munkatársának, Willebrandsnak a moszkvai látogatásával függ össze. A példát később a többi pátriárkátusok is követték.

(Részlet A zsinatok története című kötetből. Budapest 1998.)

Bereczki Silvia

Önmagunkba tekintés megemlékezés gyanánt

1962. október 11-e, Szent Péter tér, Róma – az egész világ érdeklődését magára vonó esemény időpontja és helyszíne: még az örök város sem látott addig annyi és oly sokféle, oly gazdag kulturális palettát képviselő püspököt... Hosszú sorban vonuló főpapok, körülöttük embertömeg, amely találgatja: mire gondolhatnak a nagy munkára érkezettek? Főpapok, akik talán maguk sem sejtették, mi bontakozhat ki együttlétükből. Főpapok, akik közül némelyek rövid, alig egy hónapos zsinat elképzelésével talán máris hazaútjukat tervezgették, mások az első, addig még le nem zárt I. vatikánum folytatását és kiteljesedését képzelték el, ismét mások, akik talán egyszerűen csak várakoztak, és végül olyan püspökök – de a sor távolról sem teljes –, akik előtt egy új vízió lebegett, amelynek konkretizálása és megvalósulása talán még számunkra is álomnak tűnik csupán. A téren lévő bazilikában felhangzik XXIII. János pápának a II. vatikáni, 21. egyetemes zsinatot megnyitó beszéde, amely a kortársak számára meglepő kulcskifejezéseket tartalmazott: az egyház belső életének megújítása, az elszakadt keresztény testvéreknek az egyházba való visszahívása, a mai világgal folytatott párbeszéd. A sokak előítéletében „ nem sok vizet zavarónak” elkönyvelt zsinat már két nappal később, október 13-án új ábrázatot öltött: elkezdődött az útkeresés, a viták, a töprengés korszaka, amely nemcsak a négy éven át tartó munkálatok idejét foglalta magába – az csak a kezdetét jelentette.

Van-e közünk, és ha igen, mi, ehhez a negyven évvel ezelőtti, térben is viszonylag távoli eseményhez nekünk, erdélyi katolikusoknak? Azaz: hatással van-e a mi (egyházi és világi) életünkre a II. vatikáni zsinat? Még többet kockáztatva: tudjuk-e valóban, miről van szó? És értjük-e egyáltalán egymást? Nehéz válaszolni ezekre a kérdésekre, puszta igennel és nemmel lehetetlen is. Kinek-kinek megvan a maga értelmi és érzelmi hozzáállása, hordozza a maga ezzel kapcsolatos tapasztalatcsomagját (vagy éppen annak a hiányát). Ezekből az egyéni véleményekből próbáltam meg néhányat összegyűjteni, amikor a gyulafehérvári egyházmegye katekétáinak egy csoportjától egy kérdéscsomag megválaszolását kértem. Azt próbáltam megtudni, miket tartanak a zsinat kulcsszavainak, miket értékelnek az egyházmegye életében zsinati megvalósulásnak és végül: mire kellene szerintük a jövőben hangsúlyt helyezni.

Vizsgálódásom hatásköre nagyon korlátozott, az eredmények azonban így is gondolkodásra és talán cselekvésre is késztethetnek.

Zsinati utunk a katekéták szemüvegén át nézve

Több mint száz katekéta közül negyven szabadon vállalkozót kértem meg, töltsön ki egy hat pontot magába foglaló kérdőívet. Lényeges – és sajnálatos – ténynek tartom, hogy a nehezen összegyűlt negyven közül is csupán tizenöten méltatták válaszra kérdéseimet. A csoport megválasztásában az a szempont vezérelt, hogy a katekéták teológiát tanult személyek, így tehát a világiak körében talán a leginkább nekik volt kötelességük is a zsinati dokumentumokat tanulmányozni, másrészt pedig hivatásuknál fogva kulcsszerepet töltenek be az egyházmegye életének alakításában.

Meghatározó szavak

A II. vatikáni zsinat legfontosabbaknak ítélt kulcskifejezéseire való rákérdezéssel a dokumentumok üzenetének ismeretét és az azzal kapcsolatos lényeglátást próbáltam közvetve felmérni.

A válaszok a következőket tartalmazták: megújulás (5); ökumenizmus (3); újraevangelizálás, közeledés, a világi hívők bevonása és tevékenységre hívása, aggiornamento (2–2); Isten népe, az egyház mint közösség, a szentmise fontosságának kiemelése, a liturgia megújítása, a hívek aktív részvétele a szentmisén és a népnyelv bevezetése, reformok a szentségek terén, kisközösségek alapítása, közösségi hitoktatás, felnőttek képzése, egyetemesség, az egyház jelenléte a társadalomban, családközpontúság, értékeink megőrzése, apostolkodás, szeretet, egyenlőség nemre, nemzetiségre, fajra és vallásra való tekintet nélkül, misszió, nyitás. Ketten egyáltalán nem válaszoltak a kérdésre.

A fontos elemek közötti választás egyéni és szubjektív, éppen ezért talán nem is jogos a minősítése. Annyit azonban hadd jegyezzek meg – szintén egyéni véleményként –, hogy míg világi hívőként örültem a válaszokra jellemző egyszerű, és így mindenki számára érthető fogalmazásnak, teológiát tanulóként hiányoltam néhány olyan fogalmat, kifejezést, amelyek nélkül nem, vagy alig lehet tükrözni a zsinat szellemiségét (például szubszidiaritás, kollegialitás, egyetemes papság, idők jelei stb.). Másrészt az egyetemes egyházra is tekintő szemléletmód erősebb jelenlétét hiányoltam, ami azonban adódhat abból is, hogy a saját házunk táján sürgető feladatok elsőbbséget követelnek a válaszadók gondolatvilágában.

Ami már megvalósult

Kérdőívem második pontja így szólt: Mit/miket tart zsinati megvalósításnak az erdélyi egyházmegye életében?

A liturgia megújítására majdnem minden válaszadó utalt (13 a 15-ből), de ebből haton az anyanyelv bevezetésével, egy válaszadó pedig a szemben misézéssel azonosítja a változást, ketten említik a világiak bevonását a liturgiába, egy személy pedig a liturgikus terek átrendezését. Továbbá szerepel: a lelkiségi mozgalmak és kisközösségek megjelenése (8; többen nevezik meg a Katolikus Magyar Bibliatársulatot), a világiak bevonása az egyházközségek életébe (7; ketten világiak apostolkodásaként nevezik meg, egy válaszadó beszél a világiak megnövekedett felelősségtudatáról is; ketten szólnak a lelkipásztorok közeledéséről a világiak felé; utóbbi könnyebb volt ott, ahol a plébánosok váltották egymást – állítja egy válaszadó), az ifjúsági pasztoráció fejlődése (2), az egyházmegyei zsinat megtartása (2), a lelki élet megújulása, a keresztény élet tudatosítása, az értékek ápolása (például egyházi zene terén), hitoktatás fejlődése, prédikációk tartalmának változása, szentírásközpontúság, ellenvélemények meghallgatása, az egyház nyitottabbá válása.

A harmadik kérdés az utóbbi tíz év (különösen a politikai rendszerváltás) hozta változásokra vonatkozott, ez a következőkkel egészíti ki a „ képet” : az iskolai hitoktatás bevezetése (öten említik, és van, aki ezt is zsinati hatásnak tekinti), az ünnepek szabad, méltó megülése, ifjúsági és tanulmányi házak létesítése és tevékenysége, egyházi lapok léte.

Bár a válaszadók egyöntetűen állítják, történtek változások az utóbbi tíz évben, többen megelégszenek egy-egy terület említésével, négyen pedig semmit nem neveznek meg konkrétan.

Annak ellenére, hogy a kérdésben nem volt semmiféle utalás kifogásokra, néhányan a változások mellett/helyett ezeket is említik: gyakran nem elég a támogatás az „egyháziak” részéről, „ sokan képviselik a konzervatív vonalat” , „ nem engedélyezik olyan elemek bevezetését a liturgiában, amelyek segítenék az ökumenizmust és nem ártanának a katolikus egyháznak” , „ vannak plébániák, ahol a lelkipásztorok hiányos felkészültsége miatt nem történtek pozitív változások” .

Kihívások

Az erre vonatkozó kérdést egyesek a nem tetsző jelenségek felsorolására használták, így a következőket nevezték meg: az anyagiak túlzott hajszolása (4) és az elvilágiasodás; a szekták csábításai (3), a liberális/liberalista erkölcsi normák terjedése (2), a médiumok erkölcsromboló hatása (2) és az a tény, hogy a sajtó elhallgatja a pozitív példákat, a személyes kapcsolatok lazulása illetve hiánya; a merev, konzervatív gondolkodás a klérus és a világiak részéről (1–1; aki a klérus maradiságára panaszkodik, személyesen nem igazán tenne semmit és általánosságokban fogalmaz), felnőttkatekézis és helyenként a lelkipásztorok felkészültségének a hiánya, bíráskodás, közömbösség és látszatvallásosság (akik viszont e kettőt említik, később nem neveznek meg semmiféle tennivalót, még mások számára sem), közösségi élmény hiánya és a babona jelenléte.

Mások kihívásokat rejtő területnek látják a hívek megszólítását, a különböző egyházak közötti közeledést, „ a tradicionális” kereszténységről az igazi, mély (felnőtt) keresztény hitre való áttérést, az evangéliumnak a kor szelleme szerinti hirdetését, az egyház állásfoglalását a közéletben, a papság szemléletváltását és lelki megújulását, az erkölcsi életet.

Mit kellene tenni?

A válaszadók többsége a képzés és továbbképzés valamely módjának bevezetését illetve fejlesztését sürgetné, így ketten említik a felnőttképzést, mások pedig vezetőknek, pedagógusoknak, a közélet felelőseinek tartott keresztény szellemű előadásokat, továbbképzőket neveznek meg, említik az elkötelezett munkatársak felkészítését, a családokkal, szülőkkel való foglalkozást, a katolikus értelmiség megerősítését, erős katolikus iskolaközpontok létrehozását (2) és ezek hatékony működésének biztosítását, a papnevelés reformját, valamint a hitoktatásra való jobb odafigyelést és a nagyobb hitoktatói autonómia igényét.

Mindezt kiegészíti a példamutató keresztény élet (négyen említik) és az áldozatvállalás.

A zsinat szellemének megfelelő szemléletváltást így, általánosságban egyetlen válaszadó sürgetné, mások azonban a híveknek a szentmiseáldozatba való aktívabb bevonását, a szorosabb együttműködést a laikusok és a klérus között (2), a világi munkatársak jobb megbecsülését és objektív értékelését, a kézben való áldozást említik. (Egy megkérdezett számára fontos „a kis közösségeket nagyobb egyházi felügyelet alá helyezni, mert fennáll a veszély, hogy az egyház termeli ki saját kis szektáit” .)

További sürgetett területek: a média lehetőségeinek kihasználása a keresztény szemlélet bemutatására (2) és az ezzel járó szakmai felkészültség biztosítása, az egyházi vagyon visszaszerzése, „ gazdasági megszilárdulás a lelkiek javára” (aki ezt sürgeti, kifogásolja az anyagiasságot), a lelkipásztori munka előtérbe helyezése az infrastruktúra kialakításával (építkezésekkel) szemben.

Amiben hitoktatóinkra számíthatunk

A katekéták arra adott válaszaiból, mit tennének ők maguk a megújulás érdekében, kiderül, hogy a vállalás a közösség terültén a legerősebb – ezt sugallja a következő felsorolás: lelkiségi és/vagy más csoportokban kifejtett tevékenység (4), „ a változtatásokat önmagamon kezdeném, egy élő közösség tagjává válva” (2), élő közösség és jobb kapcsolatok kialakítása a plébánián, aktív részvétel az egyházközség (és más közösség) tevékenységeiben, a hitoktatás kihívásainak vállalása mellett a cserkészetben való tevékenység.

Néhányan saját, oktatói-nevelői hivatásuk terültén tennének (még) többet, fontosnak tartják: úgy nevelni a gyermekeket, hogy tudatosan vállalják, éljék hitüket, ne hagyományból vagy félelemből, hanem Jézus iránti szeretetből; tudatosítani másokban, hogy minden embernek jól meghatározott feladata van Istentől; példamutató keresztény életre szólítani fel egymást (2). Egy katekéta említi a szülőkkel való foglalkozást és a felnőtteknek tartott bibliaórát, ami már működik is.

Egy válaszadó vállalna aktív szerepet a társadalmi szemléletváltásban, további három pedig az általános jóakarat szintjét nevezi meg: a célirányos munkába való bekapcsolódás minden területen (a világban is), egyéni vélemények hangoztatása helyett közösen megvitatott meglátások megvalósítása; „ bármit megteszek, amit egyházi elöljáróim rám bíznak, vagy amire felkérnek” .

Charles Taylor

A kereszténység vége – veszteség vagy nyereség?

A 20. század második felében a szekularizáció nemcsak felerősödött, de gyakorlatilag teljesen végbement a nyugati társadalmakban. Ezzel párhuzamosan különböző vizsgálatokat végeztek arra vonatkozóan, miben áll és milyen okokra vezethető vissza ez a jelenség. A szociológiai kutatások részletesen, de különbözőképpen írják le a szekularizációt. Főként a modern nyugati társadalmakban végbement folyamatokat vizsgálják, a többit kevésbé. Mindegyik megegyezik azonban abban a kiindulópontban, hogy a kutatás kezdete a szekularizáció mibenlétének meghatározása kell hogy legyen.

Az egyik megközelítési mód szerint a szekularizáció nem más, mint a vallás fokozatos kiszorulása a társadalmi életből. A nyugat-európai keresztény társadalmak esetében ez kézzelfogható és nyilvánvaló, hiszen a társadalmi változásokkal együtt ment végbe ez a folyamat (a legtöbb országban nincs már király, aki Isten kegyelméből uralkodnék, a főpapok nem töltenek be politikai tisztséget stb.) A modern nyugati világban tehát nyoma sincs már a teokráciának, a mai államokban kivétel nélkül laikus társadalmakat találunk. A másik vélemény azt tartja, hogy a szekularizáció valójában a vallásosság és a vallásgyakorlat csökkenésének tükröződése a társadalomban. Eszerint nem vitatható, hogy a 19. és a 20. században mind a vallásos hit, mind annak rendszeres gyakorlása jelentősen csökkent a korábbiakhoz képest. Ez a folyamat nem különíthető el a technika, a technológia, az ipar fejlődésétől, amely az emberek – addig elképzelhetetlen – mobilitását hozta létre. Átalakult a társadalmak egész szerkezete, az iparosodás hatására a falvakban fölöslegessé vált tömegek a városokba özönlöttek, valaha volt kultúrájukat maguk mögött hagyva. Ez utóbbi teória tehát mindent a modernizáció megjelenésével próbál magyarázni.

Véleményem szerint azonban a modernizáció folyamata, a társadalmi átalakulások – ha robbanásszenzen fel is gyorsultak a 19. század második, és a 20. század első felében – csírájukban már korábban is léteztek, nem szólva arrról, hogy régebbi korokban is volt már példa mélyreható társadalmi változásokra, amelyek akkor nem okoztak szekularizációt. A társadalom és a gazdaság modern fejlődése már a 16. században megkezdődött, ez a folyamat azótu tart, és természetesen még most sincs vége. Elmondható tehát, hogy a nyugati civilizációhoz tartozó országokban egészében véve ugyanazok a hatások érvényesülnek, persze az egyikben erősebben, a másikban kevésbé. Mindeközben a vallásosság is keresztülment jó és rossz időszakokon, hanyatlásokon és felemelkedéseken. Időnként el-elszakadt az államhatalomtól, majd ismét összefonódott vele. A 18. században például sok országban csökkent a vallásgyakorlás, majd később ismét reneszánszát élte. Ez hozzáköthető a katolikus egyház reformáció utáni megújulásához és újjászervezéséhez – például Angliában. Más helyeken háborúk és egyéb események is befolyásolták a vallásgyakorlás helyzetét és intenzitását, nem lehet tehát egy állandó, egyirányú folyamatnak tekinteni a vallási gyakorlat esökkenését és visszaszorulását; gondoljunk csak éppen a lengyel példára, ahol az idők folyamán nemhogy csökkent volna, de éppenséggel erősödött a hit és a vallásgyakorlás. Nézetem szerint ezt egyáltalán nem a lengyel pápa “okozta”, hanem épp fordítva: az erős nemzeti hitélet miatt választották közülük a pápát.

Manapság, a 20. század második felétől – de különösen a hatvanas évektől kezdve – Nyugat-Európában és az amerikai földrész északi részén teljesen új jelenségek figyelhetők meg. A kultúra újabb hullámai, a viselkedésmód változásai magukkal hozták az egyéni és közösségi önkifejezés olyan, új módszereit is, amelyek szorosan összekapcsolódnak a hittel és a vallásgyakorlattal. Nyilvánvaló számomra, hogy ezeknek a kialakulása a társadalmi normalizálódás folyamatával is összefügg. Nyugaton ugyanis egyfajta “kulturális fordulat” ment végbe, amiről a későbbiekben még fogok beszélni. Ez a fordulat pedig mindenképp meghatározó befolyással bír a vallási életre és annak gyakorlatára is. Emiatt sem hiszem azt, hogy az eddig felállított szekularizációs sémák megfelelően tükröznék a valóságot. A túlságosan leegyszerűsítő elméletek nekem mindig gyanúsak, a valóság általában sokkal összetettebb, mint amit ezek a sablonok mutatnak.

Ahhoz tehát, hogy a valósághoz minél inkább közelítő képet kaphassunk, azt szeretném elsősorban megvizsgálni, mi is történt az elmúlt negyven-ötven évben. Ehhez be kell tekintenünk az elmúlt évszázadokba is, hogy dióhéjban összefoglalhassuk, miből vezethető le valójában a jelenkori szekularizáció.

A nyugati kultúra s az ehhez tartozó népek számára a kereszténység nem egyszerűen vallás, nem kizárólag az Istenben való hit egy formája, hanem szinte a teljes “gyökérzet”, amelyen az egész élet alapszik. Ez adja a jogrend, az állami berendezkedés erkölcsi alapjait, megghatározza a gondolkodást, rangsorolja az értékeket stb. A Római Birodalom hanyatló korszaka óta áll fenn ez az állapot, ami alól a jelenkor sem kivétel. Az európai kontinens országaiban a keresztény életforma a politikai és társadalmi intézményekben is kifejezésre jutott. Az imént már említett jelenkori társadalmi normalizálódásnak tehát szükségszerűen össze kell függenie a kereszténység megújulásával is. Ez az a momentum, amit a (pusztán) szociológiai vizsgálatok képtelenek megragadni. Ilyen értelemben ugyanis a szekularizáció nem lerombolja a kereszténységet mint társadalomalkotó közeget, hanem épp hogy megújítja azt, így “normalizálva” magát a társadalmat is. Vegyük példának itt a francia forradalom előtti monarchiát, az ún. ancien régime-et. Ebben a rendszerben a kereszténység nagyon erősen “jelen volt”, a király és a főpapi rend folyamatosan reprezentálta Isten jelenlétét a nép számára. Ez a fajta szakrális, rituális jelenlét adta az alapját, legitimitását az egész rendszernek, ez mutatta azt, hogy az uralkodó jó király, a hatalom pedig pozitív hatalom. A szakralitás, az Isten jelenléte tehát a társadalmi berendezkedés létalapját jelentette. Bizonyos számomra, hogy a modernizáció első hulláma ezt a bizonyos isteni jelenlétet ásta alá. Mind a protestáns, mind a katolikus egyházban végbement az a folyamat, amelyet Max Weber a desenchantement fogalmával ír le, s ami a bűvöletből való “kijózanodást”, a varázslat hatásának megszűntét jelenti, ezzel jelezvén, hogy a társadalom kikerült az isteni jelenlét “bűvköréből”. A korábbi vallásos élet szakrális-szakramentális, esetleg mágikus elemei tehát többé-kevésbé eltűnnek a hétköznapok gyakorlatából. Megjelenik ugyanakkor a kereszténység egy egészen más formája, a társadalomszerveződés új formájával együtt. Ebben is található persze egyfajta isteni jelenlét, de az immár radikálisan különbözik az eddigiektől. Althoz, hogy ezt az újfajta kereszténységet lényegében ragadhassuk meg és jellemezhessük, az Egyesült Államokban kialakult helyzetet és gyakorlatot hozhatjuk fel példaként. Ez az európai mértékkel mérve nagyon fiatal állam erősen protestáns kultúrában gyökerezve született meg a 18. század végén, és ezt a kultúrát részben még ma is őrzi. Magát a szakramentalitást még a kezdetekkor “kiszórták” ebből a kultúrából, egyfajta függetlenséget, lázadó attitűdöt reprezentálandó, mondván: Isten az embereket egyenlőnek, egyenrangúnak teremtette, ezért hát vannak emberi jogaink, és ezt a világban érvényesíteni is akarjuk. Istennek ugyanis terve van az emberekkel, és ez a terv arra is vonatkozik, hogyan éljenek. Így hát el kell ismerni az egyenlőséget, el kell ismerni az embernek az “emberhez méltó” élethez való jogát, mert ez benne van Isten tervében. Ez az úgynevezett “gondviselés-elmélet”, amely annyira elterjedt Amerikában, amire az amerikaiak olyan büszkék, ez adja az egész életük alapideológiáját. Eszerint a gondviselés végigvonul az egész emberi történelmen, sőt mondható egyenesen az is, hogy a gondviselés maga a történelem. A kérdés tehát az, milyen “formába” kívánja Isten önteni az emberi életet – ezt a formát kell ugyanis az embernek megvalósítania, eszerint kell cselekednie. Ez a gondolkodásmód nagyon erősen érzékeli Isten jelenlétét az emberi életben. “In God we trust” (Istenben bízunk) – így hangzik az amerikaiak nemzeti jelszava. Annak ellenére tehát, hogy az adminisztrációt tekintve szétválasztották az államot és az egyházat, a társadalomban mégis megmaradt az isteni jelenlét. E szétválasztás azért történt, mert az “Isten tervében szereplő emberi” tartalma nem igényli a teljes kötöttséget, hanem bizonyos szabadságot enged az emberi egyéniségnek is. Ez az új forma – mondhatni – szöges ellentétben áll a régivel, a monarchiák képviselte formával, ahol az isteni jelenlét nem kecsegtető lehetőség, hanem azonnali kényszerítő erő is volt, mivel a monarchikus hatalom minden intézkedésében rá hivatkozott. A másik óriási különbség a kettő között az, hogy a monarchiában hierarchia érvényesült, a modern államokban viszont – legalábbis a törvények szerint – egyenlőség áll fenn az egyének között. A társadalmi berendezkedést pedig nem felülről erőszakolja az állampolgárra egy elnyomó réteg, hanem a közösség tagjai maguk hozzák létre azt, miután megegyeztek annak alapelveiben, és ez alapján egy bizonyos “szerződést” (alkotmány) kötöttek egymással azok megvalósítására. A függetlenségi háború, majd a polgárháború célja is ez volt: sutba dobni a régi struktúrákat, újakat hozni helyettük, amelyek jobban megfelelnek a közösségi élet szabályozása iránt felmerült újfajta igényeknek, s ezáltal az isteni tervben szereplő életformát is jobban megközelítik. Ezt az “életforma-jelszót” több vallási mozgalom is zászlajára tűzte a 19. században, az amerikai függetlenségi háború és a francia forradalom után. ők akkor úgy gondolták, hogy az isteni tervben szereplő életformát rneg kell ugyan valósítani, de magát Istent jobb “kihagyni a játékból”. A természetet ugyanis Isten teremtette, de csak a természetet. Az a bizonyos életforma pedig abban valósul rneg, hogy a civilizált emberi lények képesek egymást megérteni, egymással rnegegyezésre jutni a jogokat és kötelezettségeket, valamint egyéb szabályokat illetően. Az egyenlőség és az emberi jogok a 19. és 20. századi európai gondolkodás igen markáns jellemzői – ekkor kezdték úgy gondolni, hogy eljutottak a fejlődésnek azon pontjára, amikor már képesek az önálló társadalomszervezésre, és ezzel messze megelőzik a világ többi részét.

Így gondolták tehát – saját teológiai gondolkodásukból levezetve – megvalósítani az Isten által elrendelt életformát az emberi társadalomban, ez azonban sohasem sikerült nekik teljesen. Nem ez volt azonban az egyetlen új irányzat, amely létrejött az említett két forradalom után. A 19. században, a katolikus egyház újjászervezése közepette új lendületet kapott a lelki élet, gondoljunk csak például Franciaországra, ahol a 18. század végének “forradalmi” hitetlensége után ismét virágozni kezdtek a szerzetesrendek és a hívek különböző vallásos közösségei. Mindkét mozgalom ugyanakkor – a protestáns és a katolikus egyaránt – a társadalmi mobilizáció addig isrneretlen jelenségének kezdetein jött létre, így azzal szükségképpen folyamatos kölcsönhatásban voltak, mintegy magukban hordozták azt. Ebben a mobilizációban, vagy éppen ezzel kellett ugyanis megvalósítaniuk az isteni rendet. Rendkívül érdekes az is, hogy mindez akkor válik leginkább nyilvánvalóvá, amikor valaki szembeszáll ezzel a “modernizációval”, mint tette ezt például IX. Piusz pápa, aki eleve elutasított mindenfajta ilyen irányú törekvést, lett légyen az akár a vallási gyakorlatra, akár az egyházi birtokokra vonatkozó újítási javaslat. Nemcsak a liberális gondolkodásmódot vetette el – még a köztársaságról mint olyanról sem akari hallani, emlékezetes politikai konfliktust okozva ezzel, aminek következtkben Olaszországban – finoman szólva – azóta sem dicsérik. Épp azzal tehát, hogy ő a fejlődésnek minden mozzanatával szembehelyezkedett, azzal vált nyilvánvalóvá annak szükségessége. A fejlődésnek pedig meg kellett mutatkoznia a katolikusok mindennapi életében, cselekedeteiben, sőt magában a szentmisében is. Különösen nyilánvalóvá vált ez a franciák számára a poroszoktól elszenvedett 1870-es nagy vereség után, egyértelművé téve számukra: isteni jel volt ez, annak jele, hogy a régi rend már nem folytatható. Meg kellett tehát újítani a katolikus egyházat, új társadalmi alapokra helyezni annak működését, immáron a monarchia nélkül. Ez a megújítás aztán eltartott egészen az első világháborúig, és a hitélettől kezdve az építészetig szinte mindenben megnyilvánult. Ez a megújulás azonban egy szinte folyamatos belső harc közepette ment végbe, ami a modernizációt és a társadalmi mobilitást eleve elutasító, valamint az azt elfogadó erők között folyt, váltakozó sikerrel. A politikai és vallási folyamatok ugyanakkor fokozatosan aláásták a hierarchikus tekintélyrendszert mind világi, mind egyházi vonatkozásban, aminek következtében a francia katolikusok egyfajta “új identitásra” tettek szert – ami bizonyos párhuzamot mutat az amerikai fejleményekkel. Például az Action Française tagjai, bár maguk royalisták voltak, épp azt a mobilizációs lendületet próbálták megadni a társadalomnak, amit annak idején eredetileg a republikánusok szándékoztak megtenni. Ez adta meg számukra azt az újfajta politikai-vallási identitást, amely magában hordozza mind a monarchiából hozott moralitást, mind pedig a modernizáció dinamikáját.

Nemcsak a franciákról van azonban szó, hanem más katolikus népekről is, olyanokról, amelyek elnyomás alatt álltak, és szabadságra vágytak. Ez a vágy összefüggésben volt a katolikus egyházhoz való tartozásukkal is. Meg lehet itt említeni például a kanadai franciákat, akik nemcsak nyelvükért és nemzetiségükért, de katolicizmusukért is küzdöttek a protestáns angolok ellen. Az írek esetében pedig köztudott, hogy nemzeti összetartozásuk egyik – ha nem a legfontosabb – alkotóeleme katolikus mivoltuk. Történelmük során állandóan meg kellett védeniük magakat és vallásukat a protestánsok támadásaival és erőszakos térítési kísérleteivel szemben. Abban az időben – a 19. század vége felé – azonban ők még ugyanúgy igen messze álltak a saját, szuverén köztársaságuk megalakításának lehetőségétől, mint például a lengyelek. Ezekben az országokban tehát a mobilizáció nagyon erősen kötődik a vallási identitáshoz, amelyet nem lehet elválasztani a nemzeti hovatartozástól sem – ezekben valósul meg az egyén számára Isten jelenléte.

A fentiek ismeretében nyugodtan kimondhatjuk, hogy a 19. század folyamatainak következtében a kereszténységnek egy merőben új fajtája jött létre, amely Isten újfajta jelenlétében találja meg saját létalapját. (A franciák esetében a már említett életforma kialakítását sokban meghatározta az, hogy a keresztényellenes mozgalmak és szellemi áramlatok mintegy tükröt tartottak a keresztények elé; ez nagyban hozzájárult a vadhajtások és a torz gyakorlat lenyesegetéséhez és kijavításához.) Egész Európára jellemző volt ebben az időszakban, hogy a nemzeti és vallási hovatartozás elválaszthatatlanná vált egymástól.

Ezt az imént tárgyalt identitást “döntötte romba” az a mélyreható változás, amely az 1960-as években a társadalomban és a politikában végbement, és amely gyökeresen megváltoztatta nemcsak a nemzetiségi mivolthoz való viszonyt, hanem a vallási identitást is. (Azért tesszük ezt a hatvanas évekre, mert bár egyes országokban már korábban kialakult a fogyasztói társadalom, Nyugaton a jólét a hatvanas évekre vált általánossá.) Ez a változás döntően a modern fogyasztói társadalom kialakulásának és elterjedésének volt köszönhető. A kor és az addig sohasem tapasztalt, széles körű jólét azt a hamis illúziót táplálta az emberekben, hogy mostantól fogva a fejlődés töretlen lesz, a szellemi és anyagi jólét a technika színvonalával megegyezően fog emelkedni. Hamarosan teljesen természetesnek és szükségszerűnek tartották, hogy van például televíziójuk, amint ma annak tartjuk, hogy van számítógépünk, hiszen anélkül ma már elképzelhetetlen az élet – gondoljuk. Az effajta gondolkodásmód elterjedésével az emberi társadalom voltaképp saját magával került szembe, hiszen a közösségnek mindig is alapvető rendező elve volt a létért, a megélhetésért folytatott harc, amely most – az általános jólét közepette – olyannyira háttérbe szorult; hogy szinte már tudomást sem vettek róla. Ennek következményeként az ősök tisztelete is veszített jelentőségéből, ami a társadalom lelki egészségét komolyan veszélyeztette. Mivel a fentiekben vázolt folyamat az élet minden teiületén éreztette hatását, nem csodálható, hogy a hitélet, a vallásgyakorlás sem volt kivétel ez alól, a templomba járási szokásoktól a plébániai életig minden hatalmas változásokon ment keresztül. Jelentőségében ez a változás csak az iparosodás 19. századbeli kezdeteinek változásaihoz mérhető, hiszen ugyanúgy átstrukturálta az ember életterét és közösségi viszonyait. A Latin-Arnerikában, Ázsiában, Oroszországban és Kelet-Európában rohamosan terjedő evangéliumi-pünkösdi mozgalom nagyon emlékeztet a 19. század elejének angliai vallásújító kezdeményezéseire, mivel nagyon hasonlóak a körülmények. Itt is a vidékről városokba özönlött emberek millióiról van szó, akik már elhagyták régi vallási hagyományaikat, újakra azonban még nem tettek szert. Először egy elvallástalanodási folyamaton mennek keresztül, majd új vallásgyakorlási formát keresnek maguknak, amely jobban megfelel a pillanatnyilag adott életmódjuknak.

Ez a változás tehát igen radikálisnak tekinthető, mert az embert egyéni, közösségi, profán és vallási vonatkozásban egyaránt érinti. Az új életmód gyakorlatilag szinte lehetetlenné teszi számára, hogy saját kereszténysége hagyományos gyakorlatát töretlenül folytassa: külső körülményei mellett belső értékrendje is megváltozik. Az egyén életében is egészen új elemek jelennek meg, az individuális értékrend folyományaként mindenki a saját útját szeretné járni, “meg szeretné valósítani önmagát”, függetlenül a szülőktől és a társadalom többi tagjától. Ekkor bontakozik ki az európai kultúrában az, ami csírájában valamikor a 18. század végén kezdődött: az individualizmus, amelynek akár jelszava lehetne az ismert amerikai szlogen: “Törődj a magad dolgával!”

Ez az új helyzet hozta magával azt, hogy minden ember bizonyos mértékben eltávolodott az egyháztól. A mindennapi élet gyakorlata ugyanis már nem irányította őket hozzá; ettől fogva csakis a hit az, ami ezt a kapcsolatot létrehívhatja. Mindez igazi robbanásnak tekinthető az előzőekhez képest, és ez a robbanás teremtette meg azt az új politikai és vallási identitást, amely ma a nyugati társadalmak tagjainak olyannyira sajátja. Nem az többé a központi kérdés: mi tart össze bennünket politikailag? Hanem az: mi tart össze szellemileg? Ez a kérdés ugyanazon politikai entitás tagjaiban is fölmerül, és nem csak vallási értelemben. Az identitástudat tehát egyrészt megoszt, másrészt összekovácsol. Az itt elmondottak persze jóval bonyolultabb valóságot takarnak e vázlatos megközelítésnél, a tendenciákat azonban jól mutatjúk. Ezek a tendenciák a különböző országokban, illetve különböző korcsoportokban manapság is folytatódnak, és még egy ideig tartani fognak.

Úgy gondolom, hogy a kereszténység – és vele együtt a katolicizmus – egy pozitív folyamaton megy keresztül, amely, ha az államhatalomhoz nem is, az emberekhez mindenképp közelebb hozhatja, hozzáférhetőbbé teheti számukra a Krisztusban való hitet, a krisztusi életformát. Egyesek ugyan tragikusnak látják ezt a folyamatot, én azonban nem tartozom ezek közé. A kereszténység az ókorban, az első három században is képes volt a keresztény társadalmi struktúrák nélküli létezésre, képes volt az emberekhez közel kerülni, a lelkeket “meghódítani”. Nem tehetünk tehát mást, el kell fogadnunk a fejlődésnek ezt az irányát; egyrészt azért, mert nincs erő, amely visszahozhatná az elavult struktúrákat, másrészt azért, mert a kényszer erényt is jelent számunkra: ahogy Loyolai Szent Ignác számára az volt betegsége, ami új lelkiséget hozott neki. Előttünk is új távlatokat nyit meg, új lehetőségeket ad a fentiekben tárgyalt “modern” folyamat. Lehetővé teszi egy vadonatúj lelkiség megalkotását, ami úgymond “kompatíbilis” a mai viszonyokkal. Eközben persze vigyáznunk kell, nehogy kidobjuk régi értékeinket, mert azok megőrzése nagyban segítheti alkotó munkánkat.

Forrás: Tanítvány 2002/2

Szegedi János fordítása

A rámköszönők mosolyával gyakran találkozom

Antal Árpád irodalomtörténész-professzor válaszol Schuller Mária kérdéseire

Schuller: Mi volt az indítéka a pályaválasztásban, hogyan találta meg hivatását?

Antal: Igazat szólva, nálam valahogy fordítva történt minden – nem én választottam a pályát, ő választott engem. Más szóval: úgy észrevétlenül belém épült. Mégpedig egészen kicsi kortól kezdődően, mert szerintem igaznak látszik az a tétel, hogy az egyéniség alapvonásai már egészen kisgyerek korban kialakulnak. Családom és rokonságom csupa szerény sorsú földműves vagy iparos emberekből állott. Ám ezzel nincs ellentétben, hogy otthoni környezetemben mégis rangja volt a betűnek, apám és anyám olvasgató emberek voltak. A napilapok és időnként elérhető különféle könyvek mellett apám az Erdélyi Gazdát és a Magyar Népet olvasta rendszeresen, édesanyám meg hónaponként a Katolikus Világot várta türelmetlenül, s benne Mózsi bácsi elmélkedéseit a világ dolgairól, ami alighanem Márton Áron sorozata lehetett (ebbeli hipotézisemet már kétszer is megírtam, de eleddig senki nem reagált rá). Ilyen környezetben természetesen a gyermek is korán rákap a betűre. Miközben első elemista bátyám apánk segítségével az olvasás és betűvetés rejtélyeivel küszködött, a kanapén mellettük üldögélve csendben én is ellestem ezt a tudományt. Mikor meg a ministrálást tanulta (akkoriban persze latinul), én második elemistaként már mondogattam a lépcsőimát: Introibo ad altarem Dei. Ad Deum qui laetificat iuventutem meam (Bemegyek az Isten oltárához. Az Úrhoz, ki megvidámítja ifjúságomat.) S hogy micsoda differenciált (manapság valami ilyesfélét szólogatnak!) oktatás folyt abban a falusi osztatlan felekezeti iskolában! Négy osztály (III-VII.) szorongott egyetlen tanteremben, amit én persze korántsem éreztem terhes dolognak, hisz ennek következtében, kiváncsi és fogékony gyerek lévén, már harmadikosként felszippanthattam mindent, ami megtetszett a nagyobbak anyagából.

Ilyen jelek láttán, papunk és tanítónk javallatára a kantai gimnáziumba kerültem (Kézdivásárhelyre), amely rangos szellemi központja volt vidékünknek. Nem is csoda, hisz kicsiny tanári karunk tagjai között kettő is akadt, akik megfordultak a párizsi Sorbonne Egyetemen. S milyen a gyermek? Egy-egy francia órán szerzett jeles érdemjegy láttán arra gondoltam, márpedig én sem adom alább. Hogy aztán mégiscsak adtam, abban jórészt történelmi sorsunk a ludas. Egyébiránt faltam a könyveket, ritka könnyedséggel rögzíve a verseket, s némelyiket elég jól elő is adhattam, mert rövidesen én lettem az intézet első számú versmondója. Aztán túl a tananyagon minden érdekelt, főleg aminek köze volt az irodalomhoz és a történelemhez. Tanáraink megértő rábólintással vették tudomásul, hogy Orosz Gyuri barátommal sorra meghozatjuk az Athenaeum és a Révai könyvkiadók rangosabb kiadványait, s utóbb már a Püski kiadó könyvei is ott sorakoznak polcainkon. A szellemi tájékozódás iránya is bátran vállalható volna: az erdélyi nagyok, a nyugatosok és a népi írók. Efféle önálló tapogatódzásról is árulkodó készülődés után, a közeledő front ágyúmorajának kíséretében "elkövetett" érettségi dolgozatomra oktatóm ezt a, bizonyára túlzó minősítést írta: Tanári szakvizsgán jeles (igaz, a tankönyv mellett Szerb Antalt és Féját is lapozgattam). Derék magyartanárom mintha sejtette volna, hogy rövidesen kollégák leszünk! Mert hát az 1944-45-ös iskolaévet, a tovagördült front mögött, valamikor tél közepén el kellett kezdeni, s a kényszerű helyzetben öreg skólám engem is behívott segédtanárnak. Ott aztán pár hónapig velem jórészt egykorú fiúkat és lányokat okítottam, olyan biztonságérzettel lépve a katedrára, amilyennel azóta soha.

Amikor aztán 1945 őszén végre feljöhettem Kolozsvárra, már első nap beiratkoztam magyar-francia-néprajz szakra, s mert úgy belülről, a szükségtanársággal elvesztett időt behozandó, valami nagyon siettetett, három iskolai év leforgása alatt, 1948 őszéig elvégeztem mind a négy egyetemi évet. Felejthetetlen időszak volt az. Alighanem ezek lehettek a Bolyai Egyetem legjobb, valóban világszínvonalat jelző évei. Én meg a sors kivételes kegyének éreztem és érzem mindmáig, hogy olyan tanárok szellemi sugárzását élvezhettem, mint Benedek Marcell, Zolnai Béla, György Lajos, László Gyula, Entz Géza, Gunda Béla, Venczel József, Harkai Schiller Pál, s aztán a sort folytathatnám teológus professzorokkal, Tavaszy Sándorral és Imreh Lajossal, nem feledkezve meg a két piaristáról, Balanyi Györgyről és Bíró Vencelről sem. Ezeknek a nagy tanáregyéniségeknek persze már nyomát sem lelhettem, amikor két évi bakaélet után, 1950-ben tanársegédként visszajöttem az egyetemre ( diákként közölt próbálkozásaimnak köszönhetően). Egy azonban bizonyos. Minden atmoszférikus változás ellenére is, a tőlük kapott "fertőzés" azért csendben mégis tovább munkált bennem és jónéhány fiatal társamban, segítve minket abban, hogy ha óvatosan is, de próbáljunk lazítani a sztálinista időszak szellemnyomorító szorításán. S bár igen lassacskán, de már ezekben a mostoha években kezdett csírázni bennünk egy valódi értékőrző, értékteremtő szellemiség és hivatástudat, melynek erősödését olyan tanárok jelenléte segítette elő, mint a nyelvészeti stúdiumaiba temetkező, magányos Szabó T. Attila, vagy a folyton kérdező s a világgal és önmagával is örökkön viaskodó, magas emberi és szellemi kvalitásokat képviselő Szabédi László.

Schuller: Tekintettel arra, hogy 2002 az olvasás éve, megkérdezném, ha úgy hozná a sors, hogy egy lakatlan szigeten kellene leélnie hátralevő éveit, milyen szépprózát és verskötetet vinne magával?

Antal: Nem igen örvendek az ilyenféle kérdéseknek, de ha már elhangzott, ezúttal nem térek ki előle. Világéletemben igyekeztem odafigyelni a legújabb irodalmi termésre, ámde lassan a nyolcvan felé bandukolva, ma már jobbára eddigi olvasmányaimhoz maradnék hűséges. Ha csupán két kötetet vihetnék magammal, magyar költészetből nem kérnék könyvet, ebből ugyanis meg-megbicsakló memóriám még jónéhány száz szöveget őriz: az Ómagyar Mária siralomtól Weöres Sándor Valse tristejéig (időben a kettő közé eső nagy alkotókkal és alkotásokkal). Manapság az lett memóriát karban tartó egyik kedves gyakorlatom, hogy elmormolok egy versidézetet, s keresem pontos helyét és szerzőjét, ami nagyjából még aznap sikerül, s ha mégsem, úgy rendszerint másnap hajnali félálomban szokott bejönni, mikor a tudat alsó rétegéből bukkannak elő a rejtett szellemi kincsek. A szigeten is ezt tenném, remélve a Fennvaló és a Természet megőrző segítségében. Verskötetet azért, ha már éppen lehet, egyet mégis vinnék magammal, mégpedig legkedvesebb világirodalmi gyűjteményemet: Tóth Árpád Összes versfordításainak Szabó Lőrinc-szerkesztette 1942-es, Révai-féle kiadását. Tizenhét évesen ennek köszönhetően pillanthattam bele az egyetemes líra világába, s bár néhány darabját betéve is tudom, magát a kötetet a többi remekbe készült szöveg okán magammal vinném. Prózából esszékötetre, mégpedig Németh Lászlónak Az én katedrámjára voksolnék, mert ott bizony majd mindenkiről szó esik, aki nálunk emlékezeteset írt vagy cselekedett, s a szerző vélekedései mindig termékenyítőek, mindig továbbgondolásra serkentenek. És ha még tovább lehetne licitálni, akkor az "ajándék" művet kérném, Novalis Heinrich von Ofterdingenét. Akként ajándék mű ez nekem, merthogy 1984-ben, miután egyetlen délutánon hat szívstoppal cifrázott infarktusomon túlestem, még jóformán lábbadozó állapotban új egyetemi kurzust kellett kezdenem. A világirodalom előadója nyugdíjba vonulván, a kérdés így tevődött fel: vagy vállalom a kurzust, vagy pedig románul adják azt elő. Két másik kollégium még az én gondom volt ugyan, ám én vállaltam az új próbatételt, s minthogy eladdig közelebbi találkozásom a német romatikával nem volt, hát nyugdíjra készülő "fiatalos" elszántsággal ebben próbáltam elmélyedni valamennyire. Ennek az évnek, s mondhatnám "második életemnek" egyik becses ajándéka Novalis volt. Ezért döntenék mellette. Műve félig próza, félig vers, szárnyaló futamai elragadóak, mindegyre a lét transcendens távlatait faggatják. Úgy látszik, a fiatalkori és a kései élmények mélyebben rögzülnek (Tóth Árpád és Novalis).

Schuller: Ehhez kapcsolódik a következő kérdés: mi a véleménye a fiatalok, gyermekek (nem)olvasásáról a jelenlegi – s a jövőben nyilván tovább terjedő – számítógép-mánia közepette?

Antal: Itt is családi emlekeimhez kell visszatérnem egy pillanatra. Már szóltam apám betűkedveléséről, ellenben a 80-hoz közeledő nagyapámnak ekkorra már látási gondjai voltak, s ezen segítendő elsős gimnazista koromban délutánonként novellákat olvastam fel neki (legszívesebben Mikszáthból). ő, egyszerű falusi ember létére, szolgálatomért ajándékképpen nekem szánta egyik legtermékenyebb parcelláját ("a közeplábbeli fődet"). Mire szüleimnek elmondtam, hogy engem meghat ugyan nagyapa ilyetén szándéka, de nekem nem lesz szükségem földre, s az ügyet próbáljuk csendben elhallgatni. Igy ment ez nálunk a múlt század harmincas éveiben. Ellenben mára minden valahogy visszájára látszik fordulni. Nemrég nagyapa státusban levő rokonom telefonál, hogy kisunokájának sürgősen kellene Jókaitól A nagyenyedi két fűzfa (kötelező iskolai olvasmány lévén). Oda is adom a Válogatott elbeszélések első kötetét, benne az óhajtott írással, s mellette még legalább két tucatnyi más elbeszéléssel. Mikor aztán hónapok múltán a gyerek visszahozza a könyvet, egy cseppet vallatóra fogom őkelmét. Az iránt érdeklődöm, hogy a kötetben található többi elbeszélés közül a kötelezőn túl legalább még egyet olvasott-e. A válasz rövid és hüvös volt: nem ő, még a kötelezőt sem. Az előírt novellát ugyanis nagyapja olvasta el, mégpedig a sarokba húzódva hangtalanul, s utána a "lényeget" elmondta dolgozatírásra készülő türelmetlen unokájának. Egyszóval nem felolvasta kettejük füle hallatára, mint hajdan én tettem nagyapámmal. Tehát mégcsak az sem igaz, amivel kezdtem, hogy visszájára fordult a helyzet, s most a nagyapa olvas fel az unokának. Dehogy! A gyereknek még ahhoz sincs ándungja, hogy a nagyapai felolvasást meghallgassa.

Az viszont tény, hogy ugyanez az unoka naponként jónéhány órát tölt a számítógép társaságában. Itt azonban meg kell vallanom, hogy 1994 óta magam is modern szövegszerkesztőn dolgozom, ámde viszonyom az irodalomhoz s általában az olvasáshoz cseppet sem változott. Az én koromban nem is változhatott, ám az a gyanúm, hogy a szóban forgó unokánál még csírájában sem alakult ki ama egészséges viszony. Nézetem szerint nem a modern számítógéppel van a baj, hanem annak rossz használatával. A gyereket elkápráztatja annak sokféle technikai bravúrja, az elérhető információs világ gazdagsága, sokfélesége, a gépen eszközölhető játékok és egyéb műveletek özöne. ő meg fejest ugrik ebbe a világba, még azelőtt, hogy megtanult volna rácsodálkozni a valódi szellemi értékekre. Márpedig ezekre fogékonnyá tenni a gyereket: szülők, nagyszülők és nevelők közös feladata. Különben a számítógépöncélú foglalatossággá válhatik a gyerek kezén. S nem olyan hasznos eszközzé, amellyel szellemi kincseket, az embert gazdagító információkat lehet rögzíteni, tárolni, s valóban kreatív műveleteket végezni. A kérdés az, hogy a számítógépen elfogott, előhívott, rögzített szöveg, vagy más szellemi termék fölött el tudok-e gondolkodni, képes vagyok-e az értékeket felfedező, azok mélyére tekintő meditációra. Egyszóval a számítógép lehet a könnyű, felületes játék eszköze, s a játékos időtöltés mellett (mértékkel ezt sem árt művelni) lehet az igényes szellemi munka, a alkotó önmegvalósítás eszköze is. Ebben talán az is segítene, ha a vállát húzogató apa – vagy akár nagyapa is – időnként odaülne az informatikus unoka mellé, s maga is odafigyelne a csudamasina titkaira.

Schuller: Több évtizedes munkálkodásának tapasztalatait leszűrve a tanítás – tudományos munka – szerkesztés közül melyik a legkedvesebb az Ön szívének?

Antal: Igazság szerint nálam a háromféle foglalatosság egymással igen elkeveredve jelentkezik. Ami a tudományos kutatást illeti, már diákként kitapintottam néhány izgalmas témát. irodalomból, nyelvészetből s végül folklórból. Hogy második egyetemi évemben e harmadikból lett szakmai publikáció, az Gunda professzor kitűnő inspiráló és szervező adottságait dicsére, az ő tárgyából írtam licenciátusi dolgozatomat is, ami megjelenése után a szakmában némi figyelmet ébresztett. Az ötvenes években aztán, mint egyetemi előadónak, az irodalomtörténet lett a kenyerem, s természetesen kutatási területem is. Harminchárom éves voltam, mikor monográfiámat a szakkritika olyanformán méltatta, hogy a hazai magyar irodalomtörténetírás ezzel lépet túl a folyóiratcikkek és bevezető tanulmányok szintjén. Talán folytatni kellett volna, két-három évenként kihozni a kötet további társait. De nem azt tettem, ugyanis maga a monográfia, kinyomtatása után, kereken négy hónapig várt a terjesztési engedélyre, ugyanekkor két másik, szintén megjelenőben levő kötetemet zúzdába küldték, én pedig kemény ideológiai-politikai hátbaverést kaptam. (A börtönt éppencsak megúszva.)

Ezzel már át is léptem a szerkesztői munka számbavételére, mert az 1958 őszén bezúzott kötetek középiskolai tankönyvek voltak, s ezek bizony, minden eredeti hozzájárulás mellett is, alapjában szerkesztményeknek tekinthetők. Hát ezen a göröngyös úton elég sokat bandukoltam. Már negyedéves egyetemista koromban, 1948 nyarán tanáraim bevontak a tankönyvírásba. A munka meg is jelent 1949-ben, ekkor már katona voltam, hogy rá négy napra ez is papírmasévá váljék. Az 1951-ben készült kötet aztán már a nyomdáig sem érkezett el. Végre a hetvenes évek elején egyik kollégámmal sikerült olyan iskolai tankönyvet és szöveggyűjteményt összeállítanunk, amelyek majd egy évtizedig szolgálhatták az irodalomoktatást. Aztán szerkesztménynek kell mondanom három egyetemi kurzusomat is, amelyeknél az ideológiai kontrol szigorát végig éreztem és nehezményeztem. Élvezetesebb munka volt annak a tucatnyi Tanulók Könyvtára-beli kötetnek az összeállítása (közülük némelyik tanári sürgetésre két kiadást is megért), melyekbe halkan be lehetett lopni a tankönyvekből kiebrudalt szövegeket. S ilyenformán az uzsonnapénzen megvásárolható könyvecske, nem egyszer megtapasztaltam, ott feküdt a tankönyv mellett az iskolapadon, kiegészítendő a szövegkészletet. Végre amit a kérdező megcélzott, a folyóiratoknál végzett szerkesztői munka végigkísérte ugyan majd egész pályámat, de ez részemről csak amolyan alkalmi besegítés volt (például a Nyelv- és Irordalomtudományi Közleményeknél). A kiadványért felelős szerkesztői státusban csak rövid ideig s meglehetősen későn, öreg koromban kerültem (Erdélyi Múzeum), amikor az energiából és életidőből már nem futja merészebb vállalkozásokra.

A legtöbb örömet és elégtételt természetesen a tanítás, a tanári munka jelentette egész életemben. Hogy milyen tanár voltam, annak elbírálására diákjaim és a továbbképzős tanárok jogosultak. Annyi bizonyos, hogy falun és városon, itthon és még más országokban is rámköszönő fitalok és idősebbek mosolyával gyakran találkozom. Általában sokféle tárgyat tanítottam, nem egyszer vállalnom kellett, amitől mások húzódoztak, s az ilyen tárgyat is vonzóvá akarván tenni, mindig újragondoltam, felfrissítettem az anyagot. Szabó T. Attila mindig dorgált, amiért annyira nehéz belőlem kivasalni a publikációt. Igen, mert nekem legtöbbször előadásra kellett készülnöm, s ez mindig maga mögé utasította az irásbeli megnyilatkozást. Így az életképes témáknak legfeljebb tíz százaléka ha megíródott, szánom is szegény utódaimat, akikre tengernyi befejezetlen kéziratot hagyok örökül. S végül hadd mondjam ki a lényeget. a diktatúra évtizedeiben szóban sokmindent el lehetett mondani, ami a cenzúra szűrőjén biztosan fennakadt volna. Óráimra sejtésem szerint azért is szívesen jöttek a gyerekek, mert ott többet lehetett kapni, mint az írásos publikációkban. Olykor egyenesen mást, mint amit a tanrend előírt. Kedves emlékem 1980 húsvétja. A továbbképző tanfolyamokat ez idő tájt rendszerint a karácsonyi és a húsvéti vakációra időzítették, s a szent ünnepek is munkanapoknak számítottak. Így nekem húsvét vasárnapján száznál több magyarszakos tanárnak kellett prelegálnom, s könnyű mozdulattal félretolva a tervben szereplő témát, a százhúsz éve elhunyt Széchenyi István méltatásába kezdtem. Pontban tíz órakor, s mikor két óra múltán záró akkordként Arany János Széchenyi emlékezetéből idéztem ("Éreztük, amint e föld szíve rezdül – És átvonaglik róna, völgy, halom.”), épp abban a pillanatban szólalt meg a szomszéd temploban a déli harangszó. A hallgatóság felállva tapsol s a szemekben itt-ott könnyek csillannak meg. Másnap az utcán Benkő Samuval összefutva, csendesen odamormolja: Hallom, a tegnap megemlékeztetek Széchenyiről. Aztán az is megesett, hogy diákcsoportomban valamiről nem éppen vonalasan, de annál meggyőzőbben prelegáltam. Fél órával utóbb szól az otthoni telefonom: iménti hallgatóimból egyikőjüknél páran összejöttek, s úgy gondolják, hogy szívből meg kell köszöniök ezt az előadást. Másnap a folyosón összefutva velük, csendesen megsúgtam, hogy ilyen esetben máskor mellőzzék a telefont, mert újabban engem is lehallgatnak. Egyszóval: azokban a fagyos évtizedekben sem volt minden és mindenhol feszes ideológia, adódott rá alkalom az alkotó szellemiség hangján megszólítani a diákot.Válaszoljak hát a kérdésre: számomra az nevelő-oktató tevékenység volt a legvonzóbb, s ezért akár mellőztem is egyéb munkaterületeket.

Schuller: Tanítványai közül büszke-e valamelyikre?

Antal: Sokakra, de ezt halkan mondom. Írók, költők, kritikusok, egyetemi kollégák, köztük kiváló nyelvészek, néprajzosok és irodalomtudósok jöhetnének szóba, olyanok is, akik az enyémnél gazdagabb termést tettek le az asztalra. Neveket azonban nem említhetek, mert igen jól tudom, az esetek legtöbbjében ki-ki a maga kivételes tehetsége, erkölcsisége, hivatástudata és alkotómunkája árán jutott a szellemi megbecsülés magas szintjére, s ebben az én szerepem igen-igen változó lehetett: néhol zéró vagy igen csekély, másutt talán lényegesebb, esetleg döntő. Ám az is meglehet, hogy némelyek a velem való találkozás ellenében, alkalmasint mindent éppenséggel másképpen csinálva lettek jeles alakjai irodalmunknak, művelődésünknek, közéletünknek. A kérdés úgy is feltehető, hogy egyáltalán kik tartanak vállalható tanáruknak. Különben sohasem azt vártam diákjaimtól, hogy önállótlan utánzóim legyenek. Mindig arra biztattam őket, hogy lépjenek eggyel vagy akár kettővel-hárommal is tovább. Untatott az a vizsgázó, aki változatlanul visszakérődzte, amit órákon hallott. Jobban örültem az eredeti hangvételnek, a kreativ villanásoknak, még akkor is, ha a diák egyben-másban ellentmondott nekem. Csak így érdemes vállalni a tanári hivatást. Ennyit azokról, kik szellemi életünk gyakorta emlegetett jelesei lettek. Nagy öröm reájuk gondolni. Nevet aztán azért sem említhetek, mert szólnom kell azokról a volt diákjaimról is, számuk az előbbiekének többszöröse, akik nem szereztek ugyan valami fényes nevet a szellemi életben, de naponkénti helytállással és nehéz áldozatos munkával egy-egy vidéki településen, egy-egy iskolában magyar irodalmat, kultúrát és szellemiséget sugárzó otthonos légkört teremtettek. Hitem szerint ezek közül némelyek többet tettek jövőnkért, meg- és itthonmaradásunkért, mint esetleg némelyik társuk az előbbi csoportból. Negyedszázada megejtett kedves diáktalálkozónkra gondolok, ahol már látványos sikerpályák is feltűnedeztek, s a sorra kerülő beszámolók rendjén egyik öregdiákunk elmondta, hogy feleségestől tanár és kultúrmindenes egy székelyföldi községben, s minthogy néhányan, akkor még újdonságnak számító, saját kocsijukon futottak be a találkozóra, ő azzal zárta szavait, hogy nekik is van kocsijuk, mégpedig egy elég kopottas gyerekkocsi, benne jelen pillanatban a harmadik poronttyal. Tapsot kapott a felszólaló, s az elhangzottak nyomán sugárzó melegség járta át a termet.

Persze, tanári munkám megbecsülését illetően ilyen-olyan visszajelzések elvétve azért érkeztek. Nemrég tévébeli megszólalásom ürügyén, azokra a régi egyetemi órákra emlékezve, így ír egyik nagymama korban lévő hajdani diákom: "Mások órájáról szívesen ellógtunk, virtus volt egyetemre járás helyett a Széchenyi téri kávézóban méregerős egylejes feketét szürcsölni. Ettől szabad akartúnak, vagánynak éreztük magunkat. De ha A. Á. előadása következett még a legmegátalkodottabbak, a mindenben hibát keresők és találók is – mintegy mellékesen – visszasomfordáltak a kolozsvári Marianumba, hogy meghallgassák őt..." Mint láthatni egy dicsérő emlékezést mégiscsak becsempésztem. Hiába! Gyarló az ember. Az emlékezés szívmelegítő, még akkor is, ha a legvagányabbak talán mégsem somfordáltak vissza.

Schuller: Milyen volt a kapcsolata egyházunk olyan kiemelkedő, illetve jeles személyiségeivel, mint Márton Áron, György Lajos és Venczel József?

Antal: Venczel Józsefhez nem fűztek szorosabb kapcsolatok, inkább munkássága, példája volt ismert és természetesen inspiráló számomra. Bár nem voltam szociológia szakos hallgató, szemináriumaira gyakorta eljártam, legalább utólag megtudni, hogy mit kellett volna tanítanom szociólógiából szükségtanár koromban, mert hát az öregek Kézdin reám sózták ezt a tárgyat. Mint Móricz-kollégisták, 1946 elején az ő vezetésével szerveztük és bonyolítottuk le a Bolyai Egyetem megsegítésére indított országos gyűjtőakciót, amelynek egyik fő inspirátora Márton Áron volt, szoros összefogásban református és unitárius püspöktársaival, s amely segítség nélkül aligha tudott volna eredményesen munkába állni az egyetem. Az Erdélyi Tudományos Intézetbenben meg, ahová Imreh Istvánhoz, hozzánk baráti hangon szóló kollégiumi vezetőnkhöz naponként bejártunk, neki köszönhetően ott megcsodálhattuk és tapinthattuk a Venczel-féle bálványosváraljai falukutató vállalkozás dokumentumait, egész falat elborító szekrények sokaságában elrendezve És Imreh Pista beszélt nekünk a máig is páratlan, nagyigényű tudományos vállalkozásról. Sőt félig-meddig munkába is állított bennünket, mint évtizedekkel késöbb írja: "Bálványosváralja anyagát rendeztük, és az készen állott arra, hogy a Móricz-kollégisták segítségével végső, írásos formát öltsön", ámde a fordulatos időben erre nem kerülhetett sor, mert 1848 őszén "az ETI törvényes rendelkezés nélkül megszűnt". Utoljára a már betegeskedő Venczellel beszéltem, megköszönve neki amiért lexikoni kérdésben egy Balogh Edgárral folytatott vitámban az én igazam mellett voksolt.

György Lajostól egy életre megtanultam, mi is a valóban tudományos filológiai munka. Mikor a hatvanas években tanrendünkben váratlanul új tárgy jelent meg, "Bevezetés a filológiába" címmel, az egyik fiatal tanszéki tagunk ama kérdésére, hogy ez mi az ördög légyen, rögvest válaszolhattam: – Ez bizony nem ördög, hanem pontosan az, amire elsőéves korunkban György Lajos okított "proszeminárium" néven (magyarán: a filológiai munkában nélkülözhetetlen kutatástechnika). Nyomban el is vállaltam a rejtélyes tárgyat, egy évre rá litografált kurzus is készült belőle, s miután egyik pesti kollégám kézhez vehette, levelében nyomban megvallotta, hogy ezt a témakört kissé ők is elhanyagolták, s most szerény elaborátumom alapján speciális kollégiumot hirdet. Ekkor az inspirátor már tizenkét éve pihent a Házsongárdban. Ám György Lajos olykor más szakmai kérdésekben is visszaköszönt reánk. Mint tudvalevő, őt egyesek a pozitivizmus legsivárabb reprezentánsaként emlegették, az un. "falanszteri mikrofilológia" művelőjeként. És most, hogy domináns iránya lett irodalmi kutatásunknak a befogadásesztétika, a egyik ilyes témával viaskodva fiatal kutatónak György Lajos regénytörténeti kompendiumát adtam a kezébe. Mert hát befogadásesztétikáról lehet szellemesen elmélkedni, ám ha befogdástörténeti vizsgálódásba kezdünk, ahhoz bizony filológiai dokumentáció kelletik, s azt általában, különösen pedig szépprózánk kezdeteire nézve György Lajosnál találhatni.

Márton Áronnal először kilenc éves koromban találkoztam Kézdin, a Katolikus Népszövetség 1934-es országos nagygyűlésén, ahová Nyujtódról keresztaljával érkeztünk, édesanyám kezét fogva. Délután gyermeknapi műsor volt a gimnázium udvarán, utána felszabadult játék következett volna, s mikor az egyik mosolygós papbácsi meglátta, hogy mi félszeg falusiak csak bámulunk, a gyereksereg szélén meghúzódva, egyszerre közénk sietett, s minket is belesodort a "finomabb" városiak játékába. Öt évvel később tudtam meg, hogy ki volt a minket gyámolító papbácsi. Amikor frissen felkent püspökként Kézdire látogatott, ahol a minoriták refektóriumában találkozott papjaival s az egyházi iskolák tanítóival és tanáraival, engem az a kivételes szerencse ért, hogy két másik gimnazista társammal mi szolgálhattuk fel a szerény uzsonnát, s amikor a tárcát feléje tartva egészen közelről arcába nézhettem, egyszerre ráismertem (ő volt a minket játékba vívő papbácsi). Mostmár nagyon odafigyeltem az itt elmondott, senki máséhoz nem fogható beszédére – az igazi "népszolgálatról". Aztán utóbb hallhattam még két nevezetes beszédét, 1946 tavaszán a kolozsvári Szent Mihály templombelit, majd a nemzet történelmi gondjait kimondó, a készülő újabb békediktátum politikusait tetemrehívó pünkösdi prédikációt (Csíksomlyón). Mindkettőben egy kivételes jellem, egy prófétai lélek szólt hallgatóihoz, a "felelős főpásztor" feszegette a történelmi pillanat drámai kérdéseit. Igazat kellett adnom Benedek Marcell tanáromnak, aki a huszadik század egyik legnagyobb magyar szónokának mondta püspökünket. Én akár el is hagynám az egyiket!.

Az igazán emlékezetes találkozás 1946 dec. 1-én történt, a Szent József internátus (a "Jóska") igazgatói szobájában. Püspöki hívásra mentem hozzá, két tásammal, a Móricz Kollégium képviseletében. És most tessék megfogódzni: A milliók tiszteletétől övezett főpap leáll vitatkozni velünk, húszéves kamaszokkal, elfogadva bennünket vitapartnerekül. A Párizsból érkezett fenyegető hírek ellenére, bennünk valósággal tombolt az optimizmus. És itt a periódusokat egybemosó, a történéseket szimplifikáló mai értelmezöket figyelmeztetném arra, hogy 1946-ban vagyunk, egy igéretes, reális eredményeket hozó s így illúziókat tápláló esztendőben. A magyar egyetemen, melyet maga Áron püspök is megüdvözölt s anyagilag is segített, még hiánytalanul katedrán vannak és teszik dolgukat az imént felsorolt nagy tanárok, köztük őhozzá hitben és lélekben egészen közel álló emberek. Magam tanúsíthattam, hogy végre a csángó kérdés is kimozdult a holtpontról, indulóban a középiskolás népi kollégiumi mozgalmunk. Ezek szerint olyan jellegű népfrontos időszak biztató fejleményei elé nézünk reménykedve, mondtuk a magunkét, melyek szerint a népi, nemzeti és egyházi hagyományok szervesen beépülnek a készülő újba. Persze még nem tudtuk, s bizonyára ő sem, hogy Churchill már aláírta a bűvös cédulát, amellyel odadobja országainkat Sztálinnak. Nos, Áron püspök már ekkor éles kritikával, elutasítással szemléli a fejleményeket, minket meg hamis illúziók áldozatainak nevez. Mit mondjak? Alig pár hónappal utóbb, már 1947 tavaszán elindul, majd egyre inkább felgyorsul az a folyamat, amelyre a püspök szavai figyelmeztettek. Bajor Bandi kérésére lapunk első számainak egyikében megírtam az akkori (1946. december 1.) emlékezetes találkozó történetét (Szemtől szemben Áron püspökkel. Keresztény Szó 1990/7. sz.), amit igazán feldolgozni sokáig nem tudtam. Ma sem tudom, kit csodáljak benne? A kivételes emberismerőt, aki minden gyerekes illúziónk és balgatagságunk ellenére olyas erkölcsiséget látott bennünk, amire lehet alapozni? Ezért állt le velünk vitatkozni. Vagy a történelmi helyzet lényegét biztosan értő, a riasztó fejleményeket megsejtő karizmatikus főpásztort? A hite, elvei, népe s az emberiség mellett kiálló, s e kiállás minden kockázatát vállaló, a félvilág csodálatát kivívó férfit? Hogy is mondta róla Illyés Gyula? Emberkatedrális. Egykori önmagamat ismételve, újra csak hozzá teszem: "A katedrálisok alapzatukkal szilárdan a földhöz tapadnak – s tornyuk az egekbe ível!"

Schuller: Más egyházi személyiségekkel volt-e tartósabb kapcsolata?

Antal: Igen. Szilveszter Sándor tb. kanonokkal, azaz a régens úrral, akinek elvszerű szigora és görcsöket oldó jósága kísért végig gimnazista pályámon, ahol voltam először szervitor, aztán ösztöndíjas diák, majd a kicsiket fegyelmező, gyámolítgató duktor.Különben tőle is minden út valamiképpen Áron püspökhöz vezetett, hiszen ő állított oda felszolgálni - és éppen a püspök úrnak - azon a felszentelés utáni első látogatáson, ahol ráismertem. Aztán mint hittanár ő vezette a Mária Kongregációt, amely román időben egyházi iskoláinkban az önképzőkör szerepét is magára vállalta (a vezető papot itt prézesnek mondták). Ilyen egyesületet irányított Marosvásárhelyen egy ideig Márton Áron is, amit életrajzírói következetesen önképzőkörként emlegetnek. Én gyakori szereplő voltam a mi egyesületünk vasárnapi összejövetelein: Arany János, Ady Endre, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Sík Sándor versekkel, s magam szerkesztette előadással is. Dsida művészetét közvetítő versmondásaim során, a Nagycsütörtök mellett, az igazi esemény a Psalmus Hungaricus volt, ami 1940 őszén kéziratos formában került hozzám, s én a kongregáció összejövetelén elmondtam. Aztán mint cserkésztiszt, a csapatparancsnokkal szembeni fenntartásaimat feloldva, kerülő úton vitt be a szervezetbe, vezetésével ugyanis regős őrsöt alakítottunk, s esténként a falvakban tábortűz mellett műsort mutattunk be (versekkel, táncokkal, népdalokkal, anekdotákkal stb.). S még valami emlékezetest azokból az évekből! Koncelebrált ünnepi miséink felejtehetetlen élménye a Gloria, illetve az Ite, missa est! , amely mindig az ő mély baritonján búgott fel a kantai templomban. Csoda-e, ha némelyik vasárnapon papunk hiába keres hívei között, s ebből máris sejti, hogy alkalmasint latin misén veszek részt! Aztán mint kisgimnazisták vele mentünk először kirándulni a Perkőre, ami azért is kedves emlékem, mert én nyertem el a régens úr egy pengős pályadíját. A kápolnaajtó feliratát kellett lefordítani: Non est mortale quod opto (Nem halandó, amire vágyom).

És vele kapcsolatban őrzöm egy rendhagyó – hogy ne mondjam: drámai! – találkozás emlékét is, amely egyszerre új megvilágításba helyezte az Áron püspökkel folytatott "vitánkat". Miután letettem utolsó vizsgáimat s Nagy Gézának átadtam elkészült tankönyvfejezeteimet, 1948 őszén behívót kaptam két esztendei bakaéletre.Már gyerekként antimilitarista lévén, menekvést kerestem, s a doktorátusra beiratkozva további felmentést kérhettem, amely folyamodványon szerepelnie kellett a megyei állambiztonsági hivatal (akkor még Siguranta, utóbb Securitate) főnökének aláírása. Szeptemben 23-án reggel Sepsin be is léptem ama hivatal kapuján, s mikor felmértem a terepet, a kertes udvar mélyén Szilveszter régens urat láttam reverendásan, breviáriumába mélyedve. A kapunál álldogáló őrökkel mit sem törődve egyenesen feléje siettem, hisz már félévtizede nem láttuk egymást, ám üdvözlő szavaimra ő különös zavartsággal reagált. S máris hallhattuk az egyik őr kiáltását: – Hogy mer szóba állni azzal a civillel! Mire Sándor bácsi védőleg felém tartja mindkét tenyerét, mondván: – ő szólított meg. – Tehát le van tartóztatva! S én felhőkben járó, hebehurgya fiatal, olcsó illúziók rabja első pillanatban valami olyasmit gondoltam, hogy a hatóság és a parókia kertje egybeér, s így láthatom ott legkedvesebb tanáromat. Másnap reggel Kolozsvárra érkezve a pártlapban kiemelt helyen és szedésben ezt olvasom: Letartóztatták Sepsiszentgyörgyön Szilveszter Sándor katolikus plébánost. A katolikus egyháztanács megtagadta a közösséget a fasiszta pappal. Szilveszter volt az első őrizetbe vett katolikus papok egyike, s én máris kezdtem érteni Áron püspök aggodalmainak, óvásainak igazát. Az aláírást megkaptam ugyan, de a kérvényt már nem használtam fel, ahelyett bevonultam katonának Botosaniba.

Leszerelésem után 1954-ben tízéves érettségi találkozónkra hívtam Kézdire, ő azonban csupán Eötvös remek versét (Én is szeretném) idéző levelével lehetett jelen, amit "Rodostójából", a közeli Zaboláról küldött, ahol kényszerlakhelyes papi szolgálatot teljesített, minekutána rövid pár hónapig ő volt Áron püspök titkos ordináriusa. A következő alkalommal már találkozhattunk, s végre kibeszélhettük magunkat. Aztán további találkozók és beszélgetések jöttek, sátoros ünnepeken meg nem maradt el a pársoros jókivánság. Csupán a nyolcvanas évek elején maradtak ki rövid időre üzenetei (lakáscsere folytán címem elkallódott), annál inkább felhangolt levele, amelyet a szakmában is számontartott nevezetes infarktusomból lábbadozva kaptam: "Hogylétedről mindig érdeklődtem, s minden nap mementómba foglaltalak. Hála a Gondviselésnek nem hiába." Ezek szerint az utóbbi években is rajtam tartotta tekintetét, s válságos napjaiban imádkozott értem. Pár évvel utóbb, 1987 tavaszán Sepsin tartandó gyémántmiséjére invitált, amin azonban súlyos családi bajok miatt nem vehettem részt. Csupán levélben köszönthettem, s mint ki diák koromban gyakorta ministráltam neki, levelemet azzal a tréfás igérettel zártam, hogy majdani vasmiséjén mindenképpen ministrálni szeretnék. Rövidesen jött is a gyémántmisét megörökítő fotográfia, hátlapján ezekkel a sorokkal: "Koszönöm megemlékezésedet. Nagy kegyelem, hogy megértem a gyémántmisémet, aránylag jó egészséggel. Életünk és jövőnk a jó Isten kezében van. Ha a vasmisét is megengedné érni, legyen az akarata szerint. A ministrálást már most köszönöm. Örülök, hogy egészséged helyreállt. Tartson meg az Isten sokáig. Sándor bátyád (Sanyibácsi)." Ám a vasmise elmaradt. őt, kinek idén volt századik születési évfordulója, a jó Isten 1988-ban magához szólította, engem egyelőre még itt tart. Talán azért, hogy valljak az eltelt évtizedekről, mikor Illyés szerint: megkíséreltük kompromisszumot vállalva is becsületesnek maradni.

Ozsváth Judit

Kőben álmodó hitvalló

150 éve született Antoni Gaudí

2000-ben a spanyol katolikus egyház megkezdte a híres építész, Gaudí, boldoggá avatási eljárásának előkészítését. A huszadik század zseni-konstruktőre perének lezárultával a történelem folyamán a pápa először emelne egy építészt a boldogok sorába. A mélységesen hívő, gyakorló katolikus Gaudí életét az építészetnek szentelte, amivel – vallomásai szerint – isteni megbízatást teljesített. Lelkéről, hitéről semmi sem tanúskodik hűebben, mint az utolsó – befejezetlenül hagyott – műve, a barcelonai Sagrada Familia templom. Ez a székesegyház talán a földkerekség legcsodálatosabb, „kövekkel elmondott” imája.

A modern spanyol építészet legmarkánsabb képviselője – teljes nevén Antonio Gaudí y Cornet – a Barcelonától körülbelül 100 kilométerre fekvő katalóniai Reus városban született 1852. június 25-én. Édesapja rézműves műhelyében sajátította el a fémekkel való bánás tudományát, de a rajzolás és festés is szenvedélyei közé tartozott. Édesanyja fia megszületése után hamarosan meghalt. Orvos bátyja fiatalon, nővére pedig alig néhány évvel házasságkötése után hunyt el. ő is beteges volt, gyermekkorától reuma kínozta, amivel élete végéig kellett küzdelmet vívnia. 1863 és 1868 között Gaudí egy reusi egyházi középiskolában tanul, s már ebben az időben publikálja rajzait az El Arlequin című, kézzel írott másolatokban terjesztett helyi újságban. Tizenhét éves korában tanfolyamra iratkozik be, amely a barcelonai egyetem természettudományi fakultására készítette elő a hallgatókat. Aztán az Építészettudományi Iskolában (Barcelona) kezdi el tanulmányait közel huszonegy évesen. Ennek elvégzésekor (1878) az intézmény igazgatója ilyen „méltatást” mond az önálló stílussal jelentkező, de gyakran meghökkentő gondolkozásmódú fiatalról: „építészi titulust adunk ma egy bolondnak vagy egy zseninek…”

Gaudí élete és munkássága ezentúl elválaszthatatlan a földközi-tengeri kereskedővárostól, melyben a 19. század folyamán egyre jobban megerősödnek a katalán nemzeti mozgalmak. Katalónia a középkorban az aragóniai királyság része volt, de Izabella és Ferdinánd házasságával, 1492-ben, egyesült Kasztíliával. A katalán történelemben ezután harcok sorozata következett, amelyeknek következtében kiváltságok és nemzeti jogok nélküli spanyol provinciává vált. Barcelona számos, Spanyolország elleni forradalomban játszott szerepet, s a 19. század ipari fejlődése is csak mélyítette a spanyolok és katalánok közötti viszályt. A nemzeti mozgalmak az irodalom és a művészetek terén éreztették leginkább hatásukat. A művészek a középkorig nyúltak vissza témákért, hiszen ez volt az az időszak, amikor a független és gazdag Katalónia virágkorát élte. Így került előtérbe a függetlenség és nemzeti jólét építészete is, a gótika, amely több volt, mint művészeti divat, politikai jeladássá vált. A nemzeti jegyek, sajátosságok felé forduló gótikával a klasszicizmus egyszerűségét, szerkezeti tisztaságát felváltó, a különféle korábbi stílusokat feleleveníteni és elegyíteni kívánó eklekticizmus vetélkedett. A fiatal Gaudíra főképpen az előbbi hatott. A kizárólag katalánul beszélő művészt magukkal sodorták ugyan a nemzeti érzések, mégsem ragadták el annyira, hogy valamilyen párt vagy program hívévé vált volna. Építészetében már korán kialakította egyéni stílusát, amelyet intenzív felületdíszítés, a természeti formák gyakori, itt-ott bizarr hatást keltő alkalmazása jellemez. A növekvő funkcionális elvárásoknak és a modern tendenciáknak megfelelő elvek érvényesítése mellett munkáiban megjelenik a spanyol építészet gazdag formakincse is (a gótikus stílus újrafelfedezése mellett a keleti – különösen a mór – hatás hangsúlyozódik). Egyedi stílusával már a szecesszió és a szürrealizmus felé haladt. Sohasem vigyázott a stílus tisztaságára, építészeti eszméi túlságosan is merésznek számítottak, ami miatt életében soha nem kapott hivatalos díjat vagy elismerést.

A fiatal Gaudí tanulmányai befejezésének évében, 1878-ban már jelen van a párizsi világkiállításon, ahova néhány építészeti tervével jelentkezik. Ezekre figyel fel a dúsgazdag barcelonai téglagyáros, bankár és politikus, Eusebio Güell i Bacigalupi, aki a művész pártfogója, mecénása és hűséges barátja lesz. Gaudí megismerte ugyan a beton korszakát, de mindvégig hű maradt a kőhöz, a téglához és a hagyományos kézműipari módszerekhez.

Első igazán ismert alkotása a Casa Vicens, a tégla- és kerámiagyáros Manuel Vicens részére épített rezidencia volt. Az erőteljesen mór ihletettségű épület varázsa főleg a homlokzati megoldásban és az interieurben rejlik, amelyek kialakításánál a közönséges követ egyesítette az ornamentális csempékkel. Ékes bizonyíték ez arra, hogy Gaudí jellegzetes „organikus” építészeti stílusa már a kezdetek kezdetén kialakult. A Vicens házzal egy időben vállalja el a Santander közelében lévő Comillasban egy vidéki ház építését, amelyet hasonló stílusban, de még szárnyalóbb fantáziával álmodott meg. Az épület súlypontjában a szomszédos helyiségeknél mélyebbre süllyesztett padlójú, üvegfalú télikert helyezkedik el; a nappali szoba teljes falfelülete nyitott, az ablakokat csupán keskeny fadúcok választják el egymástól. E szerkezetben egyáltalán nincs egyhangúság, így méltán szolgált rá az El Capricho (szeszély, hóbort) névre.

Még dolgozik ezeken az épületeken, amikor a párizsi világkiállításon megismert gyártulajdonosnak, a későbbi mecénásnak és barátnak, Eusebio Güell i Bacigalupinek tervez vadászlakot, majd 1886-ban hozzákezd Barcelonában a gyáros rezidenciájának (Palacio Güell) építéséhez. Az 1889-ben befejezett palota azonnal híressé tette alkotóját, az újságcikkek, amelyek korábban a tulajdonost állították középpontba, most a művészre irányították a figyelmet. Kettőjük között mély barátság alakult ki, Güell valószínűleg az óriási tehetséget ismerte fel, Gaudí számára pedig a pénzügyi hatalom és az alsóbb néposztályok ügye iránti elkötelezettség ritka kombinációja volt megnyerő megrendelőjében.

Akkoriban két egyházi célú épületen is dolgozik, a Szent Teréz Rend barcelonai iskolájának (Colegio Teresiano) első emeletén, amelynek építése során először alkalmazza a – gótika külső támíveinek súlytartó funkcióját ellátó, azokat helyettesítő – parabolaíveket, amelyekkel éppen a gótikus szerkesztés látható „szépséghibáit” („mankóit”) győzte le. Ezzel párhuzamosan, de sokkal visszafogottabb, szinte teljesen neogótikus stílusban tervezte a León melletti Astorga püspöki palotát, amelyet a megbízó püspök halála után – az egyházmegyei hivatal beavatkozásai miatt – a tetőszerkezet elkészülte előtt abbahagyott. A munkálatokat később folytató építészek eltértek Gaudí terveitől, s így az épület egy része összeomlott.

1881-ben a Szent József Tisztelőinek Lelki Társasága egy háztömböt vásárol meg a város akkori határában, amin a Szent Család templomot és különböző szociális létesítményeket kíván megépíttetni. Az építtetők a növekvő szekularizációval szembefordulva a hagyományos értékekhez való visszatérésre akartak felszólítani a templom titulusával. A tervezéssel Francisco de Paula de Villart bízták meg, akinek más tervein már egyetemi évei alatt dolgozott Gaudí is. Villar neogótikus terveket készített, és az altemplom kiásásával kezdte el az építést. Közben összekülönbözött a Társasággal, és felbontotta a szerződést. Villar után Juan Martorell, szintén elismert építész érdeklődött, de végül ő sem vállalta. Hogy miért éppen Gaudíra esett ezek után a választás, azt csak találgatja a szakma. Talán azért, mert mindkettőjükkel dolgozott már, és mindketten csak elismeréssel szólhattak róla. Gaudínak 1883. november 3-án adták át a megbízást a Sagrada Familia megépítésére. Egyéb vállalt munkái mellett a mester ezentúl ennek a tervnek szenteli a legnagyobb figyelmet. Egyelőre csak szabadidejében foglalkozik vele, mert a már meglévő megbízásokat kell teljesítenie, és Eusebi Güell újabb felkérést tartogatott számára. Güellt rabul ejtették az angliai kertek, és szeretett volna valami hasonlót terveztetni Barcelonában is. Gaudí a környező tájjal tökéletesen harmonizáló, a természetet már-már felülmúló elképzelésekkel egy csodálatos kertvárost (Güell-park) alkotott 1910-1914 között. Güell eredetileg egy hetven telkes városrész építésére adott a művésznek megbízást, végül azonban csak két telek talált gazdára: az egyiket maga az építész vette meg, ezen áll ma a Gaudí Múzeum. A térre gigantikus kígyóként körbefutó színes padokat is álmodott. Hullámvonalú megoldásai, kerámia- és mozaikburkolatai révén az együttes méltán lett világhírű: itt az építészet, a szobrászat és a festészet egybeforr a természettel. A fellelhető amorf, fantasztikus és szerves formák a görbe vonalak iránt megmutatkozó rokonszenvéről vallanak. A legkülönbözőbb stílusok ötvözetéből páratlanul formagazdag, színes kerámiával borított, elvarázsolt parkot sikerült megalkotnia, amelyet a turisták milliói keresnek fel a világ minden részéből.

Miközben a Güell-park egy színektől megrészegült, szárnyaló képzeletű építészről tanúskodik, két lakóháza (a Casa Batlló és a Casa Milá) egyre inkább olyan művésznek mutatják Gaudít, aki mind jobban eltávolodik a felfogástól, mely szerint az építészet az emberi kéz alkotása. Amíg a semmiféle beskatulyázást nem tűrő, a kis hullámtarajokkal ékesített tengert idéző (szinte „mozgó”) homlokzattal, az agyagmintázatot imitáló ablakkönyökökkel és a minden szobának külön fűtést biztosító, szeszélyes elhelyezésű kéményekkel díszített Casa Batllón csak elképedt, addig az „előre-hátra mozgó” sarokházon (mely kétségtelenül Gaudí organikus építészeti stílusának csúcsa) már fel is háborodott a közönség. Úgy néz ki, mintha a ház csak kinőtt volna a földből, mindenféle építkezési beavatkozás nélkül. A komoly hangzású „Milá” nevet (a megrendelőről, Pere Milá i Campsról) „darázsfészek”, „pástétom”, „kőbánya” gúnynevek váltották fel még a sajtó hasábjain is.

Miközben meghökkentett és megbotránkoztatott, Gaudí behatóan foglalkozott a legnagyobb jelentőségű munka, a Sagrada Familia építési terveivel. Míg ezt 43 éven keresztül építve sem tudta befejezni, életének hetvennégy éve alatt 17 (16 befejezett s egy el sem kezdett, csak tervekben fennmaradt) remekművet alkotott. Az el nem készült new-yorki szállodán kívül ezek a következők: a Finca Güell, a Colónia Güell kriptája, a Bodegas Güell, a Casa Calvet, a Bellesguard, a Finca Miralles, a palmai katedrális belsejeés a Casa de los Botines.

Gaudí imája – a Sagrada Familia templom

A katalán mester életének főműve kétségtelenül a félben maradt, mégis meghökkentő és lélegzetelállító Sagrada Familia, azaz a Szent Család székesegyház Barcelonában, amellyel Gaudí beírta nevét a nagy katedrális-építők sorába. Egész életében a Sagrada Familiára készült, de valószínű, hogy 1883-ban – amikor 31 évesen hozzáfogott – még ő sem gondolta, hogy egy század sem lesz elég annak befejezésére. A munka főképpen azért húzódott el, mert a templomot engesztelő templomként képzelték el, ezért csak az adományokra alapoztak. Gaudí házról házra járva próbálta összeszedni a szükséges pénzt. És közbejött az első világháború okozta kényszerszünet is. Másrészt pedig sajátos munkamódszere is lassúbb tempót diktált. Nem előre elkészített, precíz tervet követett, ilyet nem is hagyott maga után, jegyzetei között a legtöbb az épület hangulatát érzékeltető vázlat. Az utolsó húsz évet szinte folyamatosan az építőtelepen töltötte, ahol egyszerű barakkot épített magának, és onnan irányította a munkát. Szegényesen élt és öltözködött, a hagyomány szerint gyümölcsön és tejen élt. Keresetét a katolikus egyháznak és a katalán pártnak adta.

Villar neogótikus stílusban tervezte meg, Gaudí viszont nem tudta és nem is akarta az építkezést ebben a stílusban folytatni, ezért munkája lényegesen eltér az elődje által tervezett kripta stílusától.

Kétségtelen, hogy a gótikus hagyomány őt is megihlette, de a nélkülözhető elemeket elvette belőle. Megőrizte a gótikus ablakokat, de különböző, kör alakú elemekkel oldotta merevségüket. Az apszisból hét kápolnát nyit legyezőszerűen, ami által az oltár az épület vizuális központjába kerül. Ennek díszítése viszont sokkal egyszerűbb a korábban megszokottakénál, melyek – szerinte – megfojtják az oltárokat. A felfelé karcsúsodó, kukoricacsőre (vagy orsó alakú csigaházra) emlékeztető, kőbe faragott hozsannákat hordozó, glóriás keresztekben végződő tornyok elve a rotációs parabola. A parabolaívek ferde oszlopokkal való összekapcsolásával nagyméretű, súlyos téglaboltozatok is kialakíthatóak, ami által külső megtámasztás nélkül is lehetővé válik a homlokzat magasságokba való szöktetése (a Colegio Teresianónál alkalmazott megoldás). Az élesen csúcsos kapubejárók a gótikus katedrálisokhoz hasonló benyomást keltenek, s itt is, mint az apszis ablakainál, kör alakú elemek enyhítik az élességet. A tornyok ablakai spirálvonalban „haladnak” felfelé, így szinte „felcsavarják” a néző tekintetét. Mindegyik tornyot toronygomb zárja le, ami megállítja a hirtelen felfelé mozgást. Távolról a 100 méternél magasabb tornyok püspöksüvegeknek látszanak, hiszen mindegyiket egy-egy apostolnak ajánlotta. Gaudí tervei szerint a templomnak három, egymással az élekben találkozó homlokzata van, egyenként 4-4, azaz az előbb említett 12 toronnyal. A kereszt alakú alaprajz a gótikus katedrálisokét követi: öthajós bazilika, amelynek kereszthajójából három oldalfolyosó nyílik. A főhajó és az apszis együttese hossza 95 méterre, a kereszthajó hosszát 60 méterre tervezte.

A meghökkentő megoldások láttán azt gondolhatnók, hogy Gaudí főképpen építészeti fogalmakban gondolkodott. Valójában azonban az egész templomot gondosan kidolgozott ikonográfiai program szerint tervezte meg, ahol minden elem szimbolikus funkcióval bír. Gaudí nemcsak „imádkozóhelyet” akart megalkotni, ahova betérve Istenéhez jön fohászkodni a lélek, hanem azt akarta, hogy maga az épület egy hatalmas, „elolvasható”, „elmondható” imádság legyen. Alapgondolata az, hogy a templom Krisztus misztikus teste, amelynek középpontja az oltár, amely maga Krisztus. Az oltár fölött lenne a legmagasabb (160 méteres), kupola-torony, amely a Megváltó Krisztust jelképezi. Ezt a tornyot a tizenkét apostol tornyából – akik a kereszténységet jelenítik meg – kellene megvilágítani. Építészetében Gaudí a legtöbbször a természetes és a mesterséges fényt is szimbolikusan alkalmazza. Elképzelése szerint a legmagasabb, Krisztus-tornyot lezáró keresztből erős fényszórókkal kellene a várost megvilágítani, ami a Megváltó „én vagyok a világosság” szavait illusztrálná. Ezt a tornyot négy kisebb torony övezi, az evangélisták jelképeiként, az apszis fölé magasodó, kupolával koronázott torony pedig Szűz Mária jelképe.

A templom három főhomlokzatán hármas kapuk helyezkednek el, az egyik Krisztus születésének jeleneteit, a másik a passiót és Krisztus halálát, a harmadik a feltámadást mutatja be. Ezeket a hármas kapukat díszíti a 4-4 – apostolokat jelképező – torony.

Monumentális művét Gaudí a keleti homlokzat építésével kezdte, de ez is befejezetlen maradt (a többi csak gipsz modellben maradt fenn, ezek alapján építették tovább). Haláláig ennek négy tornya közül három készült el. Az építkezés elkezdésekor barátai azt szerették volna, ha Gaudí a városra néző nyugati homlokzatot készíti el előbb, de tartalmi okokra hivatkozva kezdett mégis a keleti homlokzattal. Tervei szerint a nyugati homlokzatnak Krisztus szenvedéseit kellett megjelenítenie, s úgy gondolta, ha ezzel kezd, ez díszítésmentes, súlyos, pesszimista formáival elriasztja az embereket. Ezért indított az életre utaló születési vagy karácsonyi homlokzattal. Ez pedig azért néz éppen kelet felé, mert – szintén bibliai hagyomány szerint – a fény, s vele az üdvösség Keletről érkezik; a szenvedésnek pedig ezzel éppen ellentétes oldalon van a helye.

A Gaudí koncepcióját leginkább tükröző homlokzatok Krisztus küldetésének különböző állomásaira utalnak, amelyeken a földi ember, a Megváltó és az ítélkező Bíró jelenne meg. A születés-homlokzaton több falfülkébe ágyazva találjuk meg a gyermekségtörténet különböző epizódjait. Ennek három kapuja közül a középső, „a szeretet kapuja” a legnagyobb, rajta Krisztus születésével és a szeretetet jelképező pelikánnal. Ehhez képest balra esik „a remény kapuja”, amelyen a betlehemi gyermekgyilkosság és az egyiptomi menekülés található, és jobbra van „a hit kapuja”, a Jelenések Könyvének jeleneteivel.

Gaudí az egész templomot színesnek képzelte el. A fényhez hasonlóan nála a színek használata is szimbolikus. A keleti homlokzatot világosnak és színesnek tervezte, a szenvedés-homlokzatot komor, a legfontosabbnak szánt déli homlokzatot pedig ismét erős színekkel. A színek monotóniáját természetellenesnek tartotta, ezért nem akarta meghagyni a kövek természetes színárnyalatát – amit ma nem respektálnak a munka lassú továbbépítői. De érdemes még visszatérni a mester által legfontosabbnak ítélt déli homlokzatra, amelynek az lenne a rendeltetése, hogy az isteni dicsőségről tanúskodjon. Erre a homlokzatra – amihez széles lépcsők vezetnek fel – a halál és pokol, a bűnbeesés és következménye, a mindennapi kemény munka, majd a Hiszekegy mint hitvallás, az üdvözülés fele vezető első lépés kerülne. Elképzelése szerint a hitvallás betűi a hét harangtorony között lebegnének, hasonlóképpen a keleti homlokzat harangtornyainak „sanctus, sanctus, sanctus” örömujjongásához.

Az egész elképzelés bizarr, ugyanis a tervek szerint a templom vasszerkezetek nélkül, csakis a faragott kövek egymásra helyezésével épülne, ami a statikai számítások diadalát jelentené. A katedrálist, amely valóban olyan, mint egy kőből faragott katekizmus, hihetetlen mennyiségű, csipkeszerű kézi kőfaragás, színes mozaikberakás díszíti. Egyik-másik megoldás a tervező humorérzékéről tanúskodik: az oszlopok például teknősbékák hátán nyugszanak, a támpilléreken kőcsigák másznak.

Érdekes megjegyezni, hogy az 1912-es párizsi világkiállításra Gaudí a Sagrada Familia ikonográfiai tervét küldte el mint (számára) az épülő monstrum legfontosabb dokumentumát. Az is igaz viszont, hogy ha már tervvel akart jelentkezni, csak ezzel tehette, hiszen sem ennek a művének, sem a többinek nem voltak hagyományos módon készített tervei, csak makettjei, kavicsokkal kiegyensúlyozott „madzagmodelljei”. Ezen a téren is – mint minden más vonatkozásban – felrúgott minden hagyományt. Egyszerűen nem volt szüksége tervekre, mert jól ismerte és birtokolta azt a tudást, amely ahhoz kell, hogy tökéleteset alkosson. Elég csak a hatalmas magasságokba szökő, külső megtámasztás nélküli tornyokra gondolnunk. Ezek építésébe beleszámolta a szél felhajtó erejét, vagy a pillérek megformálásánál a fák koronájának a felépítésétől a csontra tapadó izmok anatómiájáig a legkülönbözőbb természeti jelenségekben fellelhető statikai megoldások lehetőségét is kiaknázta amellett, amit a hagyomány és a modern tudomány kínál az alkotónak.

Gaudí munkásságának elemzése során találtam egy szerzőt, (Vajda Ágnes: Az élet és alkotás szentségének torzója – a Sagrada Familia katedrális) aki éppen a párizsi világkiállításra küldött ikonográfiai tervet elemezve, és arra hivatkozva – egyedi módon magyarázza a Sagrada Familia szimbolikáját. Szerinte a részletes tervek nélkül dolgozó mesternek az ikonográfiai tervre sem lett volna szüksége saját maga számára, s csak azért alkotta meg, sőt azért küldte el a világkiállításra, mert abban rögzítette azt, ami nem látható az építményen anélkül, hogy megmagyarázná, de azért nyomatékkal közölni is akarta korával. „Ebben a tervben nem építészeti megoldásokról, nem is művészeti megoldásokról van szó, még csak nem is hagyományos szakrális mondandóról, hanem egy nagyon sajátos filozófiai, sőt filozófiai-antropológiai és művészet-filozófiai attitűdről” – írja Vajda. A terv szerint – állítólag – az öt belső torony (amit mások kizárólag a négy evangélista és Krisztus szimbólumaként értelmeznek) a teremtés első öt napját is jelképezi, középen az ötödik nappal, amikor Isten az élőt teremtette. A szerző szerint tehát az egyik mondandó az, hogy a templom nem csak Krisztus családjának szentségét akarja jelképezni, hanem az élet folytonosságának szentségét is, amit a szaporodás képességével teremtett meg az Úr az ötödik napon. A másik négy plusz egy torony az első-második és harmadik-negyedik-hatodik nap szimbóluma. A hetedik nap, illetve hetedik torony nincs a tervben, ami arra utalhat, hogy a tudás birtokában alkotó ember a Teremtő partnerévé válik, és folytatja azt a munkát, amit Isten „abbahagyott” a hatodik napon. Így tehát nemcsak az életnek, de az Isten partnereként alkotó embernek is katedrálist állított a Sagrada Familia.

Bárhogy van is, az agg mester még a „hatodik napon” tovább adta a stafétát, így nem tudta megpihenve, örömmel szemlélni kőbe álmodott hitvallásának befejezését. Először az első világháború idején, 1914-ben állt le az építkezés, majd Gaudí halála szólt közbe, s csak 1930-ra fejezték be a keleti oldal utolsó három harangtornyát. 1954-ben lerakták a nyugati homlokzat alapfalait, amit 1985-re készítettek el teljes egészében.

Befejezetlensége miatt templomként máig használhatatlan ez a Barcelona jelképévé magasztosuló monumentális építmény. Ma ez a világ egyetlen még épülő műemléke. A templomon sok évig dolgozó japán szobrász – Soto Ecuro – szerint a legkedvezőbb számítások és jóslások szerint is legalább húsz évre van még szükség a hatalmas munka befejezéséig.

Gaudít hetvennégy éves korában, 1926. június 26-án szólította magához végtelenül szeretett Megrendelője. A krónikák szerint munka utáni sétájára indult – a Szent Fülöp templomba tartott imádkozni –, miközben Barcelona egyik terén elütötte a villamos. Gaudí sokáig az úttesten hevert, a kopottas ruházatú emberben, aki csak ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt, senki sem ismerte fel a neves mestert. Egy taxisofőr szállította korházba, ahol már nem tudták megmenteni életét. Ez az őrültnek titulált zseni munkáját, életét és önmagát is egészen Istennek ajánlotta, soha nem nősült meg, így utódok nélkül távozott ebből a világból. Élettelen testét – pápai jóváhagyással – a Sagrada Familia Kármelhegyi Szűzanya altemplomának kriptájába helyezték örök nyugalomra. Július 12-i temetésén állítólag a fél Barcelona gyászolt.

2002 – Gaudí-év Barcelonában

A mester születésének 150. évfordulója alkalmából az idén Gaudí-évet tartanak a katalán fővárosban. A Sofia spanyol királyné által megnyitott rendezvénysorozat keretében 167 kulturális eseményre kerül sor Barcelonában, kiállításokon, előadásokon, konferenciákon ismertetik, elemzik a világhírű katalán építész személyiségét és munkáit, életéről musical is készült, amit a barcelonai sportpalotában mutatnak be. A Sagrada Familia múzeumában maketteken és rajzokon megtekinthető, miként tervezte szeretett művét, amit – a felmérések szerint – 2001-ben másfél millióan látogattak meg.

Minden elemzés és kutatás mellett a 20. század egyik legnagyobb konstruktőr-zsenije azért hagy megfejthetetlen és megérthetetlen titkokat maga után. Mert Gaudí nem magyarázott, nem tanított, nem elvárások és ízlések kiszolgálója volt, legtöbb tervét papírra sem vetette. Csak egyetlen Mesternek akart megfelelni, Istennek, akit legfőbb megbízójának tekintett.

Bibliográfia:

Kacsó Edith

Costa-Gavras „evangéliuma”

A pápa

XII. Piusz (1876-1958) Eugenio Pacelli néven született egy római jogászcsaládban. 1899-ben szentelték pappá, s már 1901-ben a pápai kúria szolgálatába lépett. Hamarosan Gasparri államtitkár munkatársa lett. 1917-ben sardesi címzetes püspökké és bajorországi pápai nunciussá nevezték ki. Ugyanebben az évben XI. Piusz megbízásából megkísérelte a békeközvetítést a világháborúban harcoló felek között. 1920-tól 1929-ig Németország pápai nunciusaként tevékenykedett. 1929-ben megkapta a bíborosi kalapot, és december 24-én a Vatikán államtitkára (külügyminisztere) lett. Az 1924 és 1933 között Németországgal kötött konkordátumok vatikáni oldalról alapvetően az ő nevéhez fűződnek. A nemzetközi életben is elismert diplomatát XI. Piusz halála után, 1939. március 2-án pápává választották. 1939 folyamán erőfeszítéseket tett a háború elkerülése érdekében. A második világháború idején a Szentszék következetesen semleges politikai magatartást tanúsított az összes hadviselő fél iránt, így például a zsidóüldözés kérdésében Németországgal szemben is. Az utókor ítélete XII. Piusz politikai szerepéről emiatt megoszlik: az elmarasztaló vélemények szerint a Szentszék hallgatása lehetővé tette, illetve elősegítette a holokausztot. Más értékelők szerint XII. Piusz a pontos információk birtokában úgy látta, hogy a beavatkozás csak rontott volna a helyzeten, így ehelyett rendszeresen kiterjedt segélyakciókat szervezett, s csupán a csendes diplomácia eszközével élt. A hidegháború éveiben éles antikommunista politikát folytatott, a politikai kapcsolatoktól elvi alapon elzárkózott, és az egyházellenes politikát folytatókat kiközösítette. Teológiai és egyházpolitikai tevékenységének egyik fő eredménye Mária mennybemenetelének hittétellé nyilvánítása volt; 33 szentté avatás kapcsolódik a nevéhez, többek között X. Piusz pápáé 1954-ben, valamint Árpád-házi Margité 1943-ban. Az alkalmazkodás jegyében vezette be az esti szentmiséket és enyhítette a szentségi böjtöt. Erősen központosította az egyház irányítását, 1944-től nem töltette be a vatikáni államtitkári tisztséget sem. Ugyanakkor nagyszámú bíborosi kinevezésével a világegyházi jelleget erősítve megszüntette az egyház irányításában az olasz nemzetiségű bíborosok túlsúlyát. Egyházfősége idején Portugáliával (1950), Spanyolországgal (1953) és Dominikával (1954) jött létre konkordátum.

A rendező és filmjei

Costa-Gavras filmjei nem titkolják politikai jellegüket, elkötelezettségüket. Alkotásai a propaganda-játékfilm műfaj remekei (amennyiben elfogadjuk e műfaj létezését). „Valódi”, klasszikus értelmű művészet alig lelhető fel bennük, inkább a gyermetegség és a szenzáció- és hatásvadászat jellemzi őket. Igazán ismertté harmadik filmje, a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969) tette, amely Vaszilij Vasziliszkov Párizsban élő görög kommunista író regényéből, Jorge Semprun forgatókönyvírói hozzájárulásával készült. A rendező egy kommunista képviselő meggyilkolását és az ezt követő nyomozást mutatta be. Ám igazi hőse a Jean-Louis Trintignant által megszemélyesített lelkiismeretes és naiv bíró, aki a vizsgálat során rájön a nagy titokra: a gyilkosság kitervelői maguk a hadsereg vezetői. Akkoriban az apolitikus néző csak a „hollywoodisan” megrendezett kalandokon izgulhatott, nem törődve sem a görögországi politikai helyzettel és összefüggésekkel, sem magával a gyilkossággal. No meg a jótollú Semprun gondoskodott arról, hogy aki akar és mer, némi szovjetellenes ízt is megérezzen benne – és ez igazán jól esett a ’68 után kiábrándult értelmiségiek maroknyi csapatának. Costa-Gavras létrehozta saját filmstílusát, és a Vallomás (1970) című alkotását már egyértelműen politikai vitafilmnek szánta. Az Arthur London önéletrajzi művén alapuló filmalkotás szikár dokumentarizmusa révén visszafogottabb és „kedvesebb” történet, mint a Z, vagy a későbbi Eltűntnek nyilvánítva (1982). A történet Kelet-Európa legnagyobb szabású koholt perén, a prágai Slansky-peren alapszik erős, demonstrációs antiszemita jelleggel. Az eredeti anyagnak köszönhetően kevéssé lehetett dramaturgiai sémákat használni. Az alig idealizált főhős és a vádlottak mindegyike aktív résztvevője a hazugsággépezetnek, tevőleges hozzájárulásuk nélkül a per maga nem bonyolódhatna le. Az Ostromállapot (1973) ugyancsak nagy politikai témát tárgyal: egy dél-amerikai ország (a filmet Chilében forgatták, de nem egyértelmű, hogy ott is játszódik) városi gerilláinak és az amerikai nagykövet elrablásának publicisztikus izgalmú tantörténete.

A legújabb film: Ámen – 2001

Az alap – Rolf Hochhuth német drámaíró darabját, A követet 1963-ban mutatták be Párizsban Jorge Semprun adaptálásában és François Darbon rendezésében. Az akkori kritikák szerint a darab nem pápa- vagy fasisztaellenes, hanem egyszerűen vallási dráma. Ennek ellenére már akkor is heves ellenérzéseket váltott ki a katolikus egyház legmagasabb képviselőiből.

A plakát – A kereszt és horogkereszt kombinációja Constantin Costa-Gavras Ámen című filmjének plakátján nagy felháborodást keltett keresztények és zsidók körében egyaránt. Szerintük a vallás szimbólumának a náci jelképpel való kombinálása igencsak ártalmas. Costa-Gavras visszautasítja a provokáció vádját: „Igaz, hogy sok keresztény szembeszállt a nácizmussal, de az is igaz, hogy az egyház meghajolt Hitler előtt: kereszt-szimbóluma szenved ettől az erkölcsi megalkuvástól. Egyébként egy plakát célja nem a film elmesélése, hanem a nézők érdeklődésének felkeltése – vitát serkentve, ha kell.”
A film témája XII. Piusz és az egyház hallgatása és passzivitása a második világháború idején, de mint minden művészi alkotás, örökös emberi kérdéseket tesz fel: hogyan cselekedjünk helyesen anélkül, hogy magunk is a rossz eszközévé válnánk?

Itt talán érdemes megjegyezni még, hogy a plakát kivitelezője az ugyancsak híres-hírhedt Oliviero Toscani, a Benetton egykori sokat kritizált kreátora és fényképésze.

A cselekmény – Kurt Gerstein (Ulrich Tukur) vegyészmérnök mélyen vallásos protestáns fiatalember, aki felfedezéseinek és eredményes munkájának köszönhetően bekerül az SS-be. Szemtanúja lesz a zsidók tömegkivégzéseinek a gázkamrákban, és mindehhez maga is hozzájárul – hiszen ő az, aki a Cyklon B-t szállítja. Ettől a perctől kezdve egész létével megpróbál harcolni az akció megakadályozásáért, vagy legalábbis lassításáért. Nyilvános ellenfele a Doktor (Ulrich Muhe). A köztük megszülető antagonizmus egyfajta fausti-mefisztói viszonyt eredményez, amely kitart a film végéig. Kurt nagy segítségére van Riccardo Fontana (Mathieu Kassovitz) ifjú jezsuita, aki családjának köszönhetően apjával (Ion Caramitru) a pápa (Marcel Iures) közvetlen közelében téblábol nap mint nap. Amint a lelkes ifjú értesül Kurt “élményeiről”, minden szálat megmozgat annak érdekében, hogy az találkozhasson a pápával és beszámolhasson a szörnyűségekről. És itt máris megjelenik a konfliktushelyzet – hogy is kerülhetne a pápa közelébe egy SS-tiszt?… Fontana ezért saját harcának tekinti az ügyet, reverendájára tűzi a sárga csillagot és elkíséri „zsidótársait” a vesztőhelyre. Ám itt sincs “megnyugvása”: nemhogy a halálba küldenék, a kivégzőosztagba sorolják. Barátja, Kurt, értesülvén a történtekről, Himmler aláírását hamisítva mentőlevéllel érkezik a táborba. De visszautasítják. Riccardo inkább marad, azzal a meggyőződéssel, hogy egyszer mégis csak véget ér az őrület, ő pedig majd tanúskodik. A Doktor leleplezi a jót tenni akaró Kurtot, elviteti, majd a film végén “lazán” besétál a pápai udvarba (ahol már addig is bújtattak menekülő zsidókat), hogy elfogadja a már előzetesen letárgyalt argentínai orvosi állást…

A rendkívüli módon (!) vitatott film, illetőleg plakátja ellen indult hadjáratot bizonyítja 22 neves zsidó személyiségnek a La Vie című katolikus hetilapban megjelent publikációja. Az aláírók – mint például Claude Lanzmann filmrendező, René-Samuel Sirat, Franciaország hajdani főrabbija, Moise Cohen, a párizsi hitközség elnöke – ártalmasnak találják egy vallás szimbólumának a náci jelképpel való kombinálását.
„A film egyik főhőse, Gerstein a jót választja, még ha magatartása tele van is ellentmondásokkal. Cyklon-B gázt szállít a gázkamrák működéséhez, de ez volt az egyetlen módja, hogy tanú lehessen és riassza a Vatikánt a zsidók kiirtásáról. Eredménytelenül” – vallja Costa-Gavrras. Hatvan év távlatából nem sikerült egyértelműen eldönteni az egyház és a pápa felelősségének mértékét a zsidók deportálásában. A történészek eredményes kutatómunkájához szükséges lenne a Vatikán teljes archívumának tanulmányozása. Ám ez olyan kérés, olyan igény, amely egészében a mai napig teljesítetlen maradt. Úgy tűnik, a Vatikán még nem kész szembenézni a múlttal, és csak 2003-ra és 2005-re tervezi archívuma megnyitását. A jelek szerint addig is folytatódik – még ha csillapuló hullámveréssel is – a Costa-Gavras-film (és plakátja) által gerjesztett szenvedélyes vita.

Illusztrációként érdemes rövid sajtószemlét tartani. A Le Figaro (franciaországi jobboldali napilap) két teljes oldalt szentelt a témának, és a hat (!) cikk egyike sem vonja kétségbe XII. Piusz antipátiáját a nácikkal és Hitlerrel szemben. Alain Barluet szerint „amikor a Rómát megszálló németek 50 kg aranyat követelnek a zsidóktól, és azok csak 35 kilót tudnak összegyűjteni, Zolli főrabbi a pápához fordul segítségért. Ez utóbbi beolvasztatja a római plébániák szent edényeit. Ez annyira megrendítette Zolli rabbit, „hogy a háború után megkeresztelkedett, és felvette a pápa nevét”. Majd így folytatja: „A pápa és a püspökök minden lehetséges eszközt felhasználtak, hogy megakadályozzák a szlovák, horvát, magyar és román zsidók deportálását.” A Libération (baloldali napilap) február 27-i számának címlapja és három oldalnyi cikke foglalkozik az üggyel. „A pápa nem emelte fel szavát a Reich politikája ellen, nem informálta az európai papságot a zsidók sorsáról, tehát közvetetten jóváhagyta a nácikkal való együttműködést” – írja Edouard Waintrop. Marie-Anne Matard Bonucci történész is világosan fejezi ki magát: „Nem volt valódi ellenállás az egyház részéről a zsidók diszkriminációjával szemben, sem a harmincas években Németországban, sem ‘38-ban Itáliában, sem pedig a megszállt francia területeken hozott fajvédő törvényekkel szemben. A római zsidók deportálását is másképpen látja: „A pápa gyakorlatilag semmit sem tett az ablaka alól elhurcolt zsidók érdekében.”

Kuriózum

XII. Piusz pápa egy neves vatikáni teológus-történész, Peter Gumpel SJ szerint a második világháború idején többször is megpróbálta megszabadítani Adolf Hitlert az ördögtől. A “távolsági ördögűzés” tényét a pápa két közeli munkatársa esküvel tanúsította – mondta az említett Gumpel. Az elmúlt években az olasz tömegtájékoztatás többször állította, hogy XII. Piusz sikertelenül igyekezett kiűzni Hitlerből az ördögöt. Ezeket a beszámolókat azonban a Vatikán nem erősítette meg. Az írásban rögzített tanúvallomások hivatalosan még zárolva vannak – mondta a német jezsuita, aki XII. Piusz pápa boldoggá avatását igyekszik előmozdítani. A történész szerint az említett vallomások újabb bizonyítékul szolgálnak arra nézve, hogy a pápa – aki 1939-től 1958-ig állt a katolikus egyház élén – a nácizmus eltökélt ellenzője volt. A pápa meg volt győződve, hogy Hitlert az ördög szállta meg – állítja Gumpel, hozzáfűzve: XII. Pius éppen ezért a Vatikánból szűk körben végzett ördögűzési szertartásokkal próbálta megszabadítani Hitlert a sátántól. “Általában ördögűzést csak a megszállott személy jelenlétében szoktak végezni” – magyarázza a teológus-történész. A XII. Piusz boldoggá avatása érdekében indított eljárást egyes történész-körök többször is élesen bírálták. Azzal vádolják Eugenio Pacellit, hogy nyilvánosan soha nem ítélte el a nemzetiszocializmust. Hivatalos szinten a katolikus egyház ezzel szemben azt hangoztatja, hogy XII. Piusz ellenezte a zsidóüldözést, és sok olasz zsidó életét megmentette azzal, hogy a világháború idején menekedéket biztosított számukra a Vatikánban. Gumpel 1999 márciusában a Regina Apostolorum pápai egyetemen rendezett kongresszuson azt állította, hogy XII. Piusz 1940-ben támogatott egy Hitler meggyilkolására szőtt német tábornoki összeesküvést, és erre vonatkozóan bizonyítékok találhatók a brit külügyminisztérium levéltárában.

Gavras elmondása szerint az Ámen a közömbösség elleni harc eszköze. Ez az ő módszere, de mindenkinek meg kell találnia sajátját, hogy részt vállalhasson az igazságtalanságok és a közöny elleni hadjáratban.