Jaques Guillet

Krisztus és a jövő

Mit üzen számunkra az Evangélium a jövőről, az egyház jövőjéről, az emberiség jövőjéről? És amennyiben semmi mondandója nincsen, mennyiben érdekelhet még bennünket, akik képtelenek vagyunk megkerülni a vele való foglalkozást és ismerkedést anélkül, hogy önmagunkról lemondanánk? E kérdésre nincs azonnali válasz, és számos keresztény éppen akkor téved, amikor sürgeti a válaszadást. Minthogy Jézus taní tásaiban semmilyen „pontos” jövőképpel nem találkozunk, semmivel, ami bármiféle jövő-feltáró látomást sejtetne, ezt a hallgatást egyszerűen a jövő komoly tekintetbe bevételére vonatkozó elutasí tásként értelmezik, vagy olyan önkényes szándékként, amely kitiltja az embert egy számára illetéktelen területről.

[…] Isten, aki a jövőt mint tiltott területet magának tartja fenn, az az Isten, akit álmainkból és félelmeinkből alakí tunk ki képzeletünkben, az a legfelső minta, amelyet hatalomnak, hatalomvágynak, megosztástól való irtózásnak nevezünk. A Biblia valódi, mindenható Istene azonban hatalmával egy rendkí vüli művet hoz létre, oly módon, hogy ebbe népét is bevonja. A rabszolgáknak – akik esténként úgy roskadnak össze, hogy minden hajnal csupán egy újabb embertelen nap iszonyatát hozza el számukra – Isten Szövetséget ajánl, a szabad ember felélesztésére hivatott törvényt, a remény bizonyosságát, a hasznosí tandó földet. Isten megí gérte népének: Izraelnek mindig lesz jövője.

Minthogy Isten jövőt ad népének, prófétákat is ad. Izrael jövőjét ők “mondják meg”, ez azonban nem úgy pereg le szemük előtt, mint egy rögzí tett filmfelvétel, amelyet ők láthatnak meg elsőkként.

[…] A próféta által hí rül vitt jövőt nem egy rendkí vüli eseménysor alkotja, hanem a közös és látható történelem, amely az emberek között játszódik, és amelyet erejükkel és gyengeségeikkel ezek a szereplők alakí tanak. A próféták szerepe csupán annyi, hogy a szereplők mögött – akik a szí nteret betöltve lekötik a figyelmet – felvillantsák azt, aki figyelemmel kí séri művét és megvalósí tja szavát. A jövőt nem leí rni kell, hanem rámutatni arra, hogy ez a jövő, amelyben látszólag nincs jelen az Úr, éppen manapság bontakozik ki kezei közül.

Jézus és a jövő

A jövőt Jézus még a prófétáknál is kevésbé előlegezi meg. Soha nem érhető azon, hogy a miénktől eltérő időben élne. Amikor a jövőről beszél, hozzánk hasonlóan képekről, tervekről, előrelátásról szól; nem mint egy előzetesen látott spektákulumról, hanem az éppen kialakulófélben lévő valóságról. Ami az összes prófétától megkülönbözteti, az nem a bekövetkezendő események sorának pontos felismerésében áll, hanem – ha fogalmazhatunk í gy – a teljes bizonyosságban, amellyel egészen a jövő végezetéig megy el, és tudja, hogy ami valamennyi eseményben be fog következni, az Isten Országa, Isten eljövetele. A próféták már hí rül vitték, ebben rejlett szavuk ereje, csakhogy mintegy kí vülről hirdették meg. Olyan bizonyosságként, amelyhez a naponta felbukkanó eseményekben megélt hitük révén jutottak, és amely egész üzenetük nyugvópontja: „Az Úr szava: Íme, itt vagyok…!”; szerzett bizonyosság, rájuk bí zott üzenet, egy máshonnan származó jövő. Jézus bizonyossága önmagából fakad, tőle és az Atyától jön; a jövendő, amely beteljesedik rajta, a világé is meg az övé is egyszerre: még ismeretlen, valóságos emberi jövő, amely már az övé, mert önálló szabadságától függ.

Amennyiben Jézus számára a jövő nem lenne a miénkkel azonos valóság, akkor Jézus valójában nem lenne ember. Hans Urs von Balthasar erőteljes megfogalmazásában: Jézus autentikus ember, és az ember elidegení thetetlen erénye, hogy lét-tervét szabadon védheti, mi több, védenie is kell, bár jövőjét nem ismeri. A hí vő ember számára a jövő, amelybe belesodródik és amelyet megtervez, maga a szabadságában és hatalmasságában létező Isten. „Megfosztani” Jézust ettől az esélytől, és úgy láttatni őt, mint aki egy előre ismert, csupán az idő távlatába helyezett cél felé halad, ez emberi méltóságától való megfosztását jelentené.¹

Az embernek szüksége van a jövőre, ahol kifejtheti szabadságát és amely lehetővé teszi hogy válasszon, bármennyire kedve ellenére van is ez a választás.

[…] Jézus azonban Isten, és Isten nem ural-e minden időt, egyetlen tekintetével átfogván azt? – Óvakodjunk az illúziótól. Az Örökkévaló nem kí vülről uralja az időt, nem az időtől idegen megfigyelőként; jelen van az időben és saját valóságában; és azért van jelen a jövőben, mert ma teremti azt, nem pedig azért, mert előre lát mindent. Ez az oka, hogy az Örökkévaló testet ölthet anélkül, hogy meghamisí taná emberiességünket, anélkül hogy Krisztusban két egymásfeletti szintet hozna létre, egy alacsonyabbat: a miénket, és egy magasabbrendűt: az övét, ahol Istenként uralkodhatna szenvedéseinken és gyarlóságainkon. Jézus Krisztusban Isten nem az ember felett áll, hanem a forrásnál és az eredetnél; Isten Fia pedig – ha szabad azt mondanunk – minden isteni képességét, egész istenségét az igaz emberiség létrehozására szánja.

A jövővel szembesülvén Jézus ugyanazt éli át, mint amit mi valamennyien: meglepetést és csodálkozást a százados hitének láttán, nyugtalanságot amiatt, hogy taní tványai egymás után hagyják el őt a kapernaumi zsinagógában, rémületet arra a gondolatra, hogy ellenfelei kezei közé kerülhet. Ne gondoljuk, hogy a hozzánk hasonló homlok mögött egy olyan másik egzisztencia él, aki előtt már minden lejátszódott; ne képzeljük magunk elé a betlehemi gyermekben csodálatosan lakozó Istent, akinek csalhatatlan tekintete már megpillantja a húsvéti hajnalt. Ilymódon Jézusnak két személyt, két Krisztust tulajdoní tanánk. Ha Jézusban nem Isten az, aki azt mondja, hogy Én, ha nem ő az, aki csodálkozik, aggódik, félni kezd, akkor Jézus nem Isten, hanem csak burkolat. Az evangélium Jézusa, a valóságos Isten a valós időben él, a mi időnkben, amelyből csak a feltámadáskor lép ki. Tizenkét esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy szüleitől megfelelően eltávolodjék, harmincra ahhoz, hogy felnőtté váljék, hogy vallási, emberi és hivatásbeli kulturális örökségét uralni tudja – ezt nevezik a zsidók bölcsességnek – ahhoz, hogy szavai és tettei valóságosan kifejezhessék emberi tapasztalatainkat. Akárcsak mi mindannyian, terveket sző, akárcsak mi, gyakran szemtanúja annak, hogy az események elsodorják és kijátsszák az embert. Elindul, hogy kövesse a századost, aki fia meggyógyí tásáért jött könyörögni, de aki az első lépések után megtorpan: „Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj” (Mt 8,8); követi Jairust, aki azért szalad hozzá, mert kislánya haldoklik, de amikor elindul, útjában egy beteg asszony tartóztatja fel (Mt 9, 19-20); elhatározza, hogy kimerült taní tványaival néhány perces pihenőt tart, itt viszont a tervét keresztülhúzó tömeggel találja szemben magát, és lemond a pihenőről, hogy az emberekhez menjen (Mk 6, 30-34).

Az eseményekkel szembeni nagyfokú nyitottság, a jövő teljes mértékű elfogadása, bármit hozzon is, ez Jézusnál semmiképpen sem a tehetetlenség elismerése vagy az emberi gyengeség szándékos vállalása, ez már – talán inkább azt mondhatnánk, hogy elsősorban – isteni mivoltának a jele. Korlátaink tudatában nekünk kell tervekkel és számí tásokkal megszerveznünk jövőnket és védekeznünk a ránk leselkedő veszélyekkel szemben. Jézusnak nincs szüksége szervezésre: bármilyen körülmények között és bármi történjék, ő mindig önmaga marad, van mire visszahatnia és válaszolnia. Meg lehet őt is lepni, de sohasem veszí ti el a talajt a lába alól; meg lehet érinteni, halálra lehet sebezni, végtelenül sebezhető, fogolyként és haldoklóként a leginkább igazán önmaga, sohasem oly nyitott a világra, mint éppen halála napján, mindenki által megtagadva. Egyedül a Teremtő képes ennyire, a maga valóságában átölelni valamennyi élőlényt, úgy fogadni a dolgokat, embereket, eseményeket ahogy vannak, megí télni őket, megbocsátani nekik, megmenteni őket. A megváltás Istennek a minden pillanatban elvesző, zsákutcákban tévelygő világ iránti megbocsátása, úttörés a jövőnek, az új megszületésének. Jézus a megvalósuló megváltás; úgy tekinti a világot, ahogy van, gyógyí thatatlan betegekkel, kiközösí tettekkel, tévelygő asszonyokkal, könnyelmű szí vűekkel egyetemben, és előre bocsátja őket: „Menj, és ne vétkezz többé!” ő a jövő Ura, nem azért, mert a függöny mögötti, minden képzeletet felülmúló előadást előre ismeri, hanem mert teljes mértékben a jelen pillanatban, a számára megadatott találkozásban él, mert a múltjuk súlya alatt összeroppant holtakat szabad emberekként támasztja fel, akik uralják félelmüket és alázattal készek bármilyen eseményre.

Jézus jövője

Akárcsak a mi számunkra, a jövő Jézus számára is elsősorban saját jövőjét jelenti, azt tehát, amivé válik, amivé a műve lesz. Bármennyire lehetetlen is Jézus létezését időrendben „rekonstruálni”, életében egyféle haladás nyilvánvalóan érezhető, és a momentum, ahol ez a haladás a leginkább tetten érhető, éppen Jézusnak a jövőjéről való látomása.

Kezdetben Jézus előtt úgy nyí lik meg ez a jövő, mint egy nap hajnala vagy egy utazás első órái. Ennek a jövőnek neve van: Isten Országa; Jézus számára otthonos, akár egy állandó láthatár, mint a hazája, az a hely és idő, ahol teljes mértékben otthon érzi magát. Semmi álomszerű vagy utopisztikus jellege nincsen, valóságosabb a mindennapi életnél, egészen közeli, alig kéznyújtásnyira tőle. Bár még mindig csak eljövendő, úgy tűnik, Jézust nem nyugtalaní tja bekövetkeztének ideje. Vélhetnénk: nem siet, van ideje. Nagyon jellemzőek az itt felbukkanó, az eljövendő Országot felidéző képek. Az első példabeszédek, amelyeket az evangéliumok a Hegyi Beszéd utáni galileai beszédbe illesztenek, többnyire a növekedés témáját járják körül: a sarjadó mag, a növekvő fa, a beérő termés. De mikor jön el a betakarí tás ideje? Az időpont kérdése még nem vetődik fel; egy dolog bizonyos: Isten Országa folyamatosan munkálkodó erő. Számos akadály gátolja: nehezen művelhető és hitvány talaj, rossz időjárás, gyomok, irigy szomszédok áskálódásai. Minden termés kockázata ez, a földművelők jól tudják, és nem éri őket váratlanul, akárcsak a halászokat: a hal az évszakoknál is szeszélyesebb. Amit az ember emiatt nem szavatolhat, ezzel szemben Jézus számára bizonyosság: a mag teremni fog és Istennek meglesz a termése. Amikor a magot elveti, a szántóvető nem áll meg, hogy megszámlálja a napokat. Hasonlóképpen tesz Jézus, amikor ilyen képekben vetí ti ki az általa éppen megtapasztalt élményt: ő vet, az Ország pedig eljön; az ő feladata az, hogy beszéljen és cselekedjék, hogy az Úrtól kapott időből felhasználja, amit az emberek meghagynak neki.

Eljön a nap, amikor ez az idő lejár. Jézus elmondta mindazt, amit mondania kellett, szava elérte a világot, amelyet bejárhatott, és azokat, aki fogékonyak voltak és megértették. A zsidó nép saját kebelében láthatta Jézust. Soha próféta nem volt közelibb, annyi ideig elérhető, soha még ember nem volt ennyire látható, minden tekintetre, minden kérdésre nyitott. Most dönteni kell: a főpapok és a népvezérek nem mulasztják el felelősségüket: Jézus halála eldöntetett.

Jézus előre tudta ezt. Semmi nem bizonyí tja azonban, hogy előre ismerte volna elí télésének körülményeit, keresztútja szenvedéseinek történését. Az evangélium annyit mond, hogy Jézus már jóval a hatóságok döntése előtt megjövendölte halálát, és jóval azelőtt tudott róla, mielőtt közölte volna, arra várván csak, hogy taní tványainak akkor beszéljen erről, amikor elég erős a hitük ahhoz, hogy ne hagyják el nyomban. Az evangélium még azt is mondja, hogy a képek, amelyekben Krisztus a jövőjét és halálát látja, kí vülről és belülről, egyszerre érték őt. Eléggé éber és elővigyázatos ahhoz, hogy tisztában legyen a helyzettel amelybe került, jól tudja, hogyan í télkeznek a gyilkosok felett, hogyan végeznek ki egy elí téltet. A próféták nyomdokain járva azt is tudja, hogy amit hí rül visznek, az beteljesedik, hogy az ő sorsukat kell elszenvednie, és beteljesí tenie szavukat: „Mert nem lehetséges, hogy a próféta Jeruzsálemen kí vül vesszen el” (Lk 13,33). „Mert az Emberfia nem azért jött hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért.” (Mk 10,45)

Várván ezt az órát, amely „az övé”, hiszen ezért teremtetett, amelynek kitűzése azonban nem adatott meg neki, számára az marad, hogy betöltse utolsó meghagyott perceit: „Nekem annak dolgait kell cselekednem, aki küldött engem, amí g nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhat” (Jn 9,4; 11,9). A vég ez, amely azonban megnyitja a jövőt.

Ettől kezdve Krisztus jövőjét az események sorozatán át látjuk: a feltámadás, a húsvéti jelenések, a pünkösd és az egyház születése. Jézus mindezt nem ekképpen látta, mindenesetre övéinek nem í gy beszélt róla, és nagy tévedésben lennénk azt képzelvén, hogy őbenne a mi sémáink szerinti, a priori jövőkép élt, hiszen az evangélium szövegei eléggé világosan, kifejezően és egyszerre kí nálják nekünk a szükséges bizonyosságot és a misztérium tiszteletét.

A halálhoz közeledvén Jézus tudja, hogy halálától és annak módjától függ a világ sorsa, tudja, hogy halála után kezében fogja tartani a megmentett és megbékí tett világot, hogy átadhassa azt az Atyának. Ha a haldokló Krisztus nem tudná, mit cselekszik, ha nem adná életét az emberekért, akkor nem ő lenne az, aki megmenti őket, akkor számunkra ő csak egy személy és egy adat volna, egy a milliónyi idegen között, egy utunkon felbukkanó járókelő, akit Isten esetleg épp úgy használt fel céljai érdekében, ahogyan bennünket is használ azok esetében, akikkel találkozunk. Jézusnak tudnia kellett, hogy fel fog támadni, enélkül nem tudhatta volna, miért hal meg, és nem halt volna meg értünk. Semmi sem bizonyí tja azonban, hogy amikor művéről beszélt, szeme előtt a feltámadását valójában követő események konkrét sorrendben játszódtak volna le. Az evangélium szerint igaz ugyan, hogy a kereszthaláláról szóló három részletes közlés konkrét ténnyel fejeződik be „…a harmadik napon az Emberfia feltámad” (Mk 8,31; 9,31; 10,33). Úgy tűnik azonban, hogy ez a pontosság inkább a keresztény “kiadás” jegyeit viseli, minthogy a feltámadásról szóló egyetlen más leí rás – az üres sí r megtalálása vagy Jézus megjelenései – sem utal erre a bejelentésre. A sí rnál lévő angyalok Jézusnak a halála előtt mondott szavaival küldik vissza az asszonyokat: “Meg van í rva: »megverem a pásztort, és elszélednek a juhok. De feltámadásom után előttetek fogok felmenni Galileába«.” (Mk 14,27). Végtelenül fontos szavak ezek: az utolsó percig – a Gethsemáné-kerti eseményekig – Jézus a feltámadásáról beszél, és úgy látja azt, ahogyan egy próféta képes látni a jövőt, tapasztalatain, múltján, álmain át – újjáalakult testben, újra megtalált barátságban, Galilea kezdeti lelkesedésének győztes kiteljesedésében.

Az apokalipszis nyelvén

Ha nem í rja is le a halálát követő jövőt, Jézus mégis biztos valóságként beszél róla, bár azon a nyelven, amely Izrael hagyománya szerint a jövő felidézésére van fenntartva: az apokalipszis nyelvén. E stí lus által megtévesztve hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ezek az idegenszerű vagy iszonyatos képek csupán gyermetegségek, és semmi hasznunk belőlük. Valójában Krisztusnak és művének sokkal szilárdabb és valóságosabb képét rajzolják meg, mint amilyeneket mi elképzelünk vagy elutasí tunk. Az apokalipszis égi látomások sorában rajzolja meg a jövőt, minthogy azonban látomásokról van szó, magától értetődő, hogy a földön bekövetkező események nem az égi képsorok folyamatának másolatai. Az eseményképek azért játszódnak az égben, mert a közeledő jövő Isten kezében van, és sorsának be kell teljesednie, de e jövő földi képei a mi világunk eseményei lesznek, ez pedig még nem adatott meg. A demitizálás nem egy idejétmúlt gondolkodás semlegesí tésére kiagyalt modern találmány, hanem – azok számára, akik olvasni tudják – magából az apokalipszis elvéból fakad. Ezt a nyelvezetet használván Jézus nem egy többé-kevésbé ráillő mezt ölt magára, amelyet aztán el kell vetnie ahhoz, hogy valódi üzenetét megtalálhassuk, hanem egyidőben szól arról, amiben egészen bizonyos, és arról is, amit még nem ismer. Amikor a saját és műve jövőjéről beszél, Jézus az Emberfia képében látja magát, mivel tudja, hogy az ő jövője és a világé egymástól elválaszhatatlan, az ember Fiának eljövetelét a történelem végét felidéző látomásának fontos momentumává teszi. Amikor az Emberfia² képében mutatkozik meg, Jézusnál ez nem egyféle cí m – mint a Messiás vagy az Isten Fia –, itt arról szól, amit cselekszik. A zsidó remény szerint az ember Fiának alakja akkor jelenik meg, amikor Isten végét veti a bűnnek, s megalapí tja Országát. Amióta Jézus láthatárán ott van ez az Ország, amióta csak azért él, hogy hirdesse, és azért hal meg, hogy elősegí tse eljövetelét, természetes, hogy az ember Fia személyében találja meg önmaga alakját és azt, amit vár. Mondván: ő az, akinek el kell jönnie az ég felhői közül hogy í télkezzék a világ felett, kimondja, hogy az ő jövője egybeeseik Isten Országának eljövetelével, “cselekvési területe” pedig maga a világegyetem. Életének utolsó napjáig, a tömegek előtt, taní tványai vagy ellenfelei előtt, akárcsak a halálát eldöntő főpap vallatásakor, Jézus a habozás leghalványabb árnyéka nélkül hirdeti a saját és a világ létét meghatározó eseményt: “És meglátjátok majd az Emberfiát ülni a hatalom jobbján, és eljönni az ég felhőn” (Mk 14,62). Az apokalipszis képe ez, egy biztos tény meghirdetése, amelyről maga Jézus nem mondhatja meg sem hogy hogyan, sem hogy mikor fog bekövetkezni: ez az Atya dolga és nem az övé (Mk 13,32). Az övé az, hogy váltságul adja életét a sokaságért (Mk 10,45).

Ebben a jövőben, amelyet lehetetlen leí rni és idejét meghatározni, mégis van egy dolog, amiben Jézus bizonyos és amelyre figyelmeztenie kell övéit, mielőtt eltávozna közülük. Neki meg kell halnia, nekik azonban tovább kell élniük. Nem nélküle élniük – hiszen lelke továbbra is velük marad –, hanem anélkül, hogy látnák őt, az emberek ellenségességébe, a hatalmasok erőszakosságába ütközve, cipelve hiányának súlyát, a veszélyben, hogy ál-megmentők téveszthetik meg őket.

[…] Jézus kétféleképpen beszél az emberek jövőjéről, mondhatnánk úgy is: két hangnemben. Egyrészt tudja, hogy taní tványai és mindazok számára, akik vele egy korban éltek, a jövő az ő halálán túlra nyúlik, és semmilyen határt nem szab erre az időre, még nem tudván, amí g fel nem támad,”az időket vagy alkalmakat, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett” (ApCsel 1,7). Másrészt pedig azoknak, akik találkoztak vele, kijelenti, hogy “el nem múlik ez a nemzetség, amí g meg nem történnek mindezek” (Mk 13, 30), hogy “vannak az itt állók között, akik nem kóstolnak addig halált, amí g meg nem látják, hogy az Isten Országa eljött hatalommal” (Mk 9,1). A nemzedék szónak pontos jelentése van, amelynek felismerése lényeges: nem a Jézus idejében, a 29 és 30-as évek között a földön élő emberi csoport konkrét időbeni megjelöléséről van szó, hanem arról a nemzedékről, az emberek azon csoportjáról, akiket, amelyet megérintett a jelenléte; mindazokról, akik – minthogy ott volt a szemük előtt – mellette vagy ellene szóltak. Mindenképpen idő-kategória, minthogy mindez egy adott időszakban történt, elsősorban azonban mégiscsak vallási kategória: azoknak az összessége, akik Jézussal találkoztak az időben. Erre a „nemzedékre” pontosan érvényes, hogy osztályrésze volt Jézus halálát látni, de Országának eljövetelét is. Pontosan ezt mondja Krisztus a haláláról döntő szanhedrin előtt: “És meglátjátok majd az Emberfiát ülni a hatalom jobbján, és eljönni az ég felhőin” (Mk 14,62). Ettől kezdve az Úr szava minden évszázadra érvényes: a világ végezetéig és minden nemzedékre nézve, amely Krisztusban egyesül, Isten Országa megérkezik és nyitva áll azok számáram, akik be akarnak lépni, Isten Fia kinyilatkoztatja dicsőségét.

Az egyetlen történelmi esemény, amelyet Jézus meghirdetett, úgy tűnik, Jeruzsálem eleste volt, ez az értékes kivétel azonban segí tségünkre jön annak megértésében, hogyan is érzékelte Jézus a jövendőt. Nem látta Titus ostromát és a 70-ben bekövetkezett összeomlást, nem az eseményt, hanem csupán a rejtélyes Dániel próféta (9,27) képét rajzolta meg, és az 587-beli iszonyatos képeket, amikor Nabukadnezár seregei hatalmukba kerí tették a várost és a templomot (Lk 19,41-44). De teljes bizonyossággal jövendöli meg az eseményt, mert tudja, hogy Jeruzsálem és e nemzedék sorsa attól függ, ahogyan szavait fogadják. Minthogy szavát elvetették, sorsuk megpecsételődött, és Jézus már nem tehet mást, mint hogy siratja őket és megbocsát nekik. Mert azt is tudja, hogy ez a sors nem végleges: Jeruzsálem rombadőlése a történelmi események része, és nem esik egybe a történelem végezetével.

A keresztény ember és a jövő

Úgy tűnhet, kiindulópontunk óta semmit sem haladtunk előre. Néhány elveszett illúzió árán ugyan miféle bizonyosságot nyertünk? Gyakorlatilag Jézus semmit nem mondott a világ jövőjéről, és a taní tványokéról is alig szólt. Isten Országának küszöbön álló eljövetele kötvén le teljes figyelmét, hagyta, hogy övéit ez a távlat uralja. Miféle hely maradhat lelkükben a világ jövőjét illetően? És ha a történelem kikényszerí ti egy érzékelhető időtartam minden képzeletet felülmúló meghosszabbodását, ha hűségesek akarnak maradni az evangéliumhoz, láthatnak-e mást, mint halasztást, Isten jóváhagyásával történő kegyelmi haladékot? Hogyan mondhatnánk, hogy a keresztény ember komolyan veszi a jövőt, amely létét ennyire leköti?

Óvakodjunk attól, hogy biztos tényekből elhamarkodott következtetésekre jussunk. Nemcsak azért, mert úgy a tisztességes, ha más, hasonlóan biztos tényeket is felismerünk, és észrevesszük, hogy a jövőképek hiánya az evangéliumban nem akadályozta meg a keresztényeket abban, hogy szándékosan beavatkozzanak a jövő menetébe, és tartalékaikat nagy kalandok és merész vállalkozások szolgálatába állí tsák, hanem azt is ki kell mondanunk: az evangéliumnak a jövőre vonatkozó teljes „diszkréciója” a tények szerint annak a feltétele, hogy a keresztények valóban és szabadon léphessenek a jövőbe. Ha Jézus, amikor magukra hagyta taní tványait, megrajzolta volna egyháza tervét, az intézmény szerkezetét, akkor az egyház nem lenne élő valóság, még intézménynél is kevesebb lenne: tiszta eszme volna és üres terv. Isten egyháza a Krisztus élő teste, mert övé az Úr Lelke, mert ebben a Lélekben a feltalálás és az alkotás a feladata az idő minden pillanatában, az Ország hí vására válaszoló lét formái, annak az embernek a tí pusa, aki ma Istenre vár. Amint Joseph Ratzinger í rja: az egyház és a kereszténység a történelem okán van itt, az embert alakí tó közösségi viszonyok „cselszövényének” következményeként… Feladatuk, hogy a történelemnek mint olyannak a szolgálatába álljanak, hogy áthatoljanak az emberi létteret alakí tó közösségi rácsozaton, vagy megváltoztassák azt.³

Anélkül, hogy megváltoztatnánk e mondat értelmét vagy bármit is levonnánk erejéből és igazságából, a történelem a jövővel helyettesí thető:

Az egyház és a kereszténység a jövő okán van itt, az embert alakí tó közösségi viszonyok „cselszövényének” következményeként… Feladatuk, hogy a jövőnek mint olyannak a szolgálatába álljanak, hogy áthatoljanak az emberi létteret alakí tó közösségi rácsozaton, vagy megváltoztassák azt.

Ahogyan Jézus – mivel teljesen a jövő, az Emberfiát magvalósí tó személy függvénye – teljes mértékben a jelenben és teljes mértékben az emberek szolgálatában él, úgy a keresztény ember is – mivel számára biztosí tva van Isten Országa és a világ feltámadása – tudja, hogy a jövő munkája hátravan még, és az Úr Lelke minden pillanatban vele van, hogy megadassék számára, hogy a világot úgy fogadja, amilyen ma, és azon munkálkodjék, hogy holnapra olyanná váljék, amilyennek lennie kell. Isten Országának teljes bizonyossága teszi lehetővé a keresztény ember számára, hogy soha ne adja fel a történelmen való munkálkodást, a jövő alakí tását. Mert „a történelem alakul, ha alakul, mert magától-nem-megy, mert ami lehetetlen, az reménységünk célja.”⁴

Farkas Júlia fordítása

Jegyzetek

Herczeg Pál

Szolgaság, rabszolgaság

Jog, humanizmus és bibliai szemléletmód

Amikor a téma vállalásáról döntöttem, még nem tudtam, milyen óriási terület és szakirodalom van előttem. A számomra most leghasználhatóbb: Bajusz Ferenc disszertációja éppen erről a témáról – 183 oldal a főszöveg és összesen 234 oldalnyi a jegyzetekkel együtt (Bajusz Ferenc: Az ókori rabszolgák helyzete és sorsuk alakulása a keresztyénség hatása alatt. Doktori értekezés, Református Teológiai Akadémia, Budapest 1969). Kimeríthetetlen forrásmunka lenne egymagában is. Így nem érzem feltétlenül szükségesnek minden lehetséges adat, variáció, definíció stb. felsorolását, hanem igyekszem konferenciánk összefoglaló gondolatát szem előtt tartani: mi a kapcsolat, netán konfliktus a világi közösség és vallási közösség között. Tehát a fellelt anyagnak bizonyos szempontból való csoportosítását, és mindenekelőtt a Bibliára való koncentrálását szeretném elvégezni. Ebben alapvető természetesen maga a történelmi és jogi helyzet, de megfigyelhető már ezen belül bizonyos humanizmus – és a mi szempontunkból az a legfontosabb aspektus: hogyan jelentkezik az a tény, hogy minderről egy Istentől elhívott közösség (ó- és újtestamentumi gyülekezet) elveit és gyakorlatát vizsgálhatjuk. Mondhatnám úgy is: jog és humanizmus felett hogyan jelentkezik az isteni kijelentés többlete?

Bevezetésül azonban meg kell említenem néhány gondolatot.

Az én nemzedékem a rabszolgaságról olyan könyvekből kapott ismereteket, mint a Quo vadis?, a Pompeji utolsó napjai az ókor világát illetően, a modernebb korról pedig a Tamás bátyja kunyhója adataiból. Bizonyos vagyok abban, hogy ezek a leírt történetek történetileg hitelesek, a valóságos helyzetről szólnak. Ugyanakkor nyilvánvalóan csak a valóság egy részét mutatják – nyilván sokkal többféle helyzet és bánásmód fordult elő. De még fontosabb megjegyzésnek tartom, hogy bennünket – különben teljes joggal – korunk szemlélete is befolyásol. Ugyanakkor az ókori tények megítélésében különösen vigyáznunk kell arra, hogy ne a mai szemléletünk alapján mondjunk ítéletet a tényekről. Például sokszor találkozunk azzal a véleménnyel, hogy annak a kornak társadalmi és ökonómiai szükségszerűsége volt a rabszolgaság – a nagybirtok és a városok nem létezhettek volna rabszolgák nélkül. Ugyanakkor azonban azt is meg kell gondolnunk: hogyan létezhettek volna a semmivel nem rendelkező milliók a társadalom ilyen berendezkedése nélkül? (Majd még bővebben is lesz róla szó, most csak említem az Kiv 21 és Lev 25 kázusát, amikor a rabszolga nem akar szabaddá válni, mert esetleg másnaptól az egzisztenciája lett volna végveszélyben!)

Meg kell említenem, hogy nagyon nehéz a kategorizálás, a helyzetek pontos kiderítése. A római jogban ugyan pontos kifejezések vannak egyes kategóriákra, de a valós különbség sokkal nehezebben határozható meg rabszolga, szolga, kliens, bérmunkás stb. között. Ha pedig a bibliai korra és szavakra gondolok, még bonyolultabb a helyzet, ott még a kategóriák sincsenek szigorúan definiálva. Az ószövetségi ebed (szolga) éppúgy, mint az újszövetségi doulos igen sokféle tartalmat hordoz. Az ebed a klasszikus rabszolgaságtól kezdve a különböző emberközi viszonyokon át egészen a magas rangú emberek megjelölésére is szolgált, hiszen esetenként udvariassági formula is volt a szó használata. (Abigail Dáviddal szemben – 1 Sám 25 –, illetve Aháb Benhadádnak ír így – 1Kir 20,9.) A doulos jelentése pedig Bauer szerint mindez lehet: szolga az urával szemben, a szabad emberrel szemben, háziszolga a fiúval-gyermekkel szemben, a keresztyén testvériség ellentéte, azután az apostol a keresztyén testvérekkel kapcsolatban, így fejeződik ki Krisztus szolgai formája, így jelölnek királyi hivatalnokot, ez mindenféle embereknek való alávettetés megjelölése, és természetesen ez az Istennel való kapcsolatunk kifejezője is. Egy statisztika szerint az Újszövetség 72 helyen említi ezt a szót, ebből azonban 46 csak bizonyos függés kifejezésére szolgál...

Említsünk azért néhány kategóriát. Az Ószövetségben olvashatunk hadifogolyból lett rabszolgákról. Külön kategória a hadifogoly nő, de olvashatunk rabszolgának születettekről, eladósodott zsidó rabszolgákról, a családfő által eladott gyermekről – itt is külön eset a lányoké –; végül pedig büntetésből is lehetett valaki rabszolgává. A római jog szerint pedig a következő okokból lehetett valaki rabszolgává: fogságba esés következtében, rabszolganőtől való születés révén, továbbá büntetésből: a külföldre eladott római polgár, a census vagy katonai szolgálat elől menekülő, a tolvaj és a fizetésképtelen adós is így járt, saját magát is eladhatta valaki, a bányamunkára ítéltet is rabszolgának tekintették. Van egy egészen szélsőséges eset is: ha egy szabad nő rabszolgával kezdett viszonyt, és a rabszolga gazdájának tiltakozása ellenére sem hagyott fel vele...

A római birodalomban volt egyfelől magánszemélyek rabszolgája és másfelől az államé – ez utóbbi a Bibliában így nem ismert. Ez bizonyos különbséget jelentett: az állam tulajdonában lévő talán nem volt annyira kiszolgáltatva az önkénynek, míg a magánszemélyek rabszolgái egészen családias körülmények között is élhettek, és egyes esetekben könnyebben szabadulhattak. Említik, hogy az ún. plebs urbana egyaránt jelentett rabszolgákat és már szabadon bocsátottakat vagy szabadokat – és ezekből verbuválódott a gyülekezetek fórésze!

Különösen az ószövetségi törvények olvasása esetén probléma, hogy mely korból és korról szólnak a szövegek. Tudjuk ugyanis, hogy egyes törvényeket tudatosan és koncepciózusan „antedatáltak”, ezzel adva meg legitimitásukat és tekintélyüket. Egyáltalán: az írásbeliség datálása még mindig – sőt egyre inkább – probléma marad. Ám ezzel itt külön foglalkozni képtelenség lenne. Fogadjuk el az egyszerűség kedvéért a meglévő kontextust valóságos történeti helyzetként... (Pl. de Vaux említi, hogy némelyek szerint a Lev 25 rendelkezései a Nehémiás utáni korszakból származhatnak!)

Jóllehet az általam használt anyagban nem találtam definíció szerint elhatárolva az ókori Kelet és a római császárkor gyakorlatát, de kialakult bennem egy vélemény, hogy az ókori Kelet sokkal humánusabb a rabszolgaság tekintetében, és fokozatosan súlyosbodik a rabszolgák helyzete addig az állapotig, amit a római császárkorból ismerünk (vagy az amerikai rabszolgaságról tudunk).

A források jórészének – különösen pedig a bibliai anyagnak – jellegzetessége azonban az, hogy nem tematikusan foglalkozik a rabszolgasággal, hanem bizonyos keretek között tér ki annak kérdéseire, gyakorlatára. Tényként találkozik és foglalkozik vele mind a Biblia, mind az egyházatyák sokasága – legfeljebb egyes kérdéseket minősítve, de nem magát a rabszolgaságot. Ez majd bővebben jelentkezik a tárgyalásban.

Figyeljünk most az Ószövetség rendelkezéseire, röviden említve azt a hátteret is, amelyben ezek a szövegek megszülettek! A forrásaimban találkoztam Bilalama király (Kr. e. 2000 körül élt a mai Irak területén fekvő Esnuna városban), a hettita törvények és Hammurabi törvénykönyve néhány rendelkezésével. Nincsen köztük túlságosan nagy eltérés; ami bennünket legközelebbről érint, az Hammurabi néhány paragrafusa. Nevezetesen:

117.§ Ha valaki adóssága miatt kénytelen feleségét, fiát vagy leányát pénzért eladni vagy szolgálatba adni, akkor azok három évig dolgozzanak megvásárlójuk vagy gazdájuk házánál, a negyedik évben bocsássák őket szabadon. (V.ö. Kiv 21,2)

A 145-146.§ rendelkezik arról, hogy ha az első feleségnek nem született gyermeke, vehet a férfi másodfeleséget, de az első feleség rangja megmarad. Továbbá a 170-171.§ rendelkezik arról, hogy a szolgától/rabszolgától született gyermek nem lesz automatikusan szabad és egyenrangú a többi gyermekkel, csak ha az apa adoptálta őket. (V.ö. Ter 21, Hágár-Izmáel-Sára konfliktusával.)

Találunk rendelkezéseket mindegyik törvénygyűjteményben arról is, hogy mind a személyeknek, mind a rabszolgát ért sérüléseknek mi az „árfolyama”, ebben nagyjából hasonló adatokat találunk még az Ószövetséggel is. (Elgondolkoztató, hogy a rabszolga haláláért például 30 ezüst volt a jóvátétel (V.ö. Zak 11,12). A Kiv 21,20 azonban úgy rendelkezik: ha valaki rabszolgáját agyonverte, bűnhődnie kellett érte, kivéve, ha a megvert még pár napig élt, mert „saját pénzéről volt szó...” A Kiv 21,26 kk. pedig arról rendelkezik, hogy kivert szeméért vagy fogáért szabadult a rabszolga.

Az Ószövetségben alapvetően a Kiv 21,1-11 rendelkezik a rabszolgákról. „Ha héber rabszolgát vásárolsz, hat esztendeig szolgáljon neked, a hetedikben váljék ingyen szabaddá! Ha egyedül jött, egyedül is menjen el, ha volt felesége, a felesége is menjen el vele! Ha azonban a gazdája adott neki feleséget, s ez fiúkat és lányokat szült, akkor az asszony és gyermekei a gazdájáé maradnak, ő pedig menjen el egyedül. De ha a rabszolga azt mondja: »Szeretem gazdámat, feleségemet és gyermekeimet, nem akarok szabaddá válni«, akkor vigyel el gazdája Isten elé, állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélfához, fúrja át a fülét árral, és legyen a rabszolgája örökre! Ha valaki a lányát eladja rabszolgának, akkor az ne szabaduljon fel úgy, mint ahogy a rabszolgák fel szoktak szabadulni! Ha nem talál tetszésre a gazdája szeme előtt, akié lett, akkor engedje meg, hogy kiváltsák! Ahhoz azonban nincs joga, hogy idegen embernek eladja, mert igazságtalanul bánt vele. Ha a fia számára jegyzi el, akkor úgy bánjon vele, mint a lányaival. Ha az második asszonyt vesz magának, akkor se tagadja meg tőle az ételt, a ruházatot és a házastársi jogot. Ha ezt a hármat nem teljesíti, akkor elmehet ingyen, váltságdíj nélkül.”

Fontos ebben a rendelkezésben az, hogy hat évet kellett dolgoznia a rabszolgának, a feleségét is magával vihette szabadulásakor, ha azt nem az ura adta neki feleségül. Ha nem vihette, s főleg ha gyermekei is maradtak rabszolgák, sokszor maga a rabszolga is maradt családjával továbbra is rabszolgának.

A Lev 19,20 érdekes, egyedi eset: szabad férfi folytat viszonyt más szolgájával/rabszolgájával. Halálbüntetésről szó sem lehet, hiszen a nő nem volt szabad – a férfinak jóvátételei áldozatot kellett fizetnie. Ebből sejthető az a sokszor említett, de az általam használt szakirodalomban nem dokumentált tény, hogy a rabszolganő szexuális szolgálatra volt kötelezhető – és ebben nem a másod- vagy mellékfeleség szerepéről van szó. A „mert nem volt szabad a nő” megjegyzés ilyesmire enged következtetni. Két szabad ember paráznaságának halálbüntetés lett volna különben a szankciója.

Érdekes a Lev 25 több rendelkezése. A 35 kk. versek szerint az eladósodottat nem szabad rabszolgamunkára (abódat ebed = lehet robotmunka is a jelentése) kötelezni. Ebben az esetben azután azzal folytatódik a perikópa, hogy csak idegenből származók közül szabad szolgákat és rabszolgákat vásárolni, a saját népből nem! Világos különbség van a függő helyzetben lévők között származásuk szerint. (44 kk.) A 47 kk. pedig olyan esetekről rendelkezik, amikor idegennek adja el magát Izrael népéből. Ezeket azonban a rokonság visszaválthatta (a tulajdonost kötelezhette erre?), az árát aszerint számítva, hogy hány esztendő van még vissza a jóbél-évig, ugyanis akkor mindenképpen szabadult az idegen, de Izrael földjén élő tulajdonos rabszolgája. Ez súlyosabb helyzet, mint az általános, amikor ugyanis csak hat évig kellett szolgálnia a rabszolgának. Bár az Ószövetség nem mondja ki kategorikusan, láthatóan volt különbség izráeli származású és idegen rabszolga, továbbá izraelinek a tulajdonában vagy idegennek a tulajdonában lévő személy joga, helyzete között. Az is alátámasztja ezt a feltevést, hogy a fogoly nővel, különösen a vele kötött házassággal külön foglalkozik az ószövetségi törvény – erre még visszatérünk.

Érdekes, és részben már magyarázatra szorul a MTörv 22 és 23 néhány rendelkezése. A 22. rész rendelkezik arról, hogy az elveszett dolgokat vissza kell szolgáltatni tulajdonosának. Ez önmagában világos rendelkezés. Ha azonban elfogadjuk azt a – részben későbbi korokra illő – véleményt, hogy a rabszolga nem ember, hanem vagyontárgy csupán, akkor nehezen magyarázható a 23,16 tiltása, amely szerint a szökött rabszolgát nem szabad visszaküldeni urához, hanem fogadja be az a közösség, ahová menekült. De Vaux úgy oldja ezt fel, hogy idegenből a zsidók közé menekült rabszolgáról van szó. (Tudjuk, ilyen befogadás a későbbi időben, különösen a római korban már nem volt lehetséges.)

Összegezve az eddigieket, úgy tűnik, mintha Izraelben örökös rabszolgaság nem létezett volna (a felszabadulni nem akarókat kivéve). Az idegen népből szerzett rabszolgáknál sokkal jobb helyzetben voltak a saját népükből származók. A rabszolgák általában hat év után szabadultak, az eladósodásból következően rabszolgává lettek inkább bérmunkásoknak tekinthetők, őket legkésőbb a jóbél-évben szabadon kellett bocsátani, illetve ha hamarabb kiváltották őket, az eddig tartó időszak szerint számították szabadulásuk árát. A hadifogoly vagy eladott lányok, nők helyzete pedig részben különbözött a férfiakétól, még ha nem is egyértelműek a bibliai adatok. Ha az ura feleségként bánt vele, nem bocsáthatta el, ha mellé másodfeleséget vett, jogait nem csorbíthatta, idegennek el nem adhatta stb. Meg kell említenem, hogy amikor azt tapasztaljuk, hogy az adatok nem mindenben egyeznek, akkor gondolnunk kell arra a már említett tényre is, hogy a közölt törvények-szabályok nem mindig ugyanabból a korból származóak, és ebben a kontextus sem ad megbízható támpontot.

Nem véletlenül polemizálnak a különböző szerzők arról, hogy valóban volt-e klasszikus rabszolgaság Izraelben? Bizonnyal sokkal patriarchálisabb volt a helyzetük, mint a későbbi korban. Elgondolkoztató, hogy sokan hivatkoznak Ámósz és Abdiás könyvére, ahol egyes népeket a rabszolgaság gyakorlata miatt, hadifoglyokkal való bánásmód miatt ítél meg Isten. Nem lehet-e ez annak a jele, hogy az ókori társadalmakban a korai emberségesebb viszonyok egyre inkább keményedtek?

A jog tehát szabályozott egy gyakorlatot. Ugyanakkor érezhetően jelen volt az ókori társadalmakban – így az izraeli gyakorlatban is – egy humanista szemlélet. Már említettem ennek jeleit: egyrészt az örökös szolgaság valószínű nem-létét, a nőkre vonatkozó szabályok egyes vonásait, a szökött rabszolga befogadását, az idegennek eladottak szinte sugallt kiváltását. Ezek mellett vannak még olyan rendelkezések, amelyek nem jogilag szabályozták ugyan a rabszolgák helyzetét, mégis befolyásolták azt. Néhányat említsünk ezekből is:

A zsidó családoknál élő rabszolgának éppúgy a pihenés napja volt a szombat, mint a szabadoknak, részt vehetett a család vallásos életében, a páskában, a pap rabszolgája a szent ételek elfogyasztásában (Kiv 20,10; 23,12; MTörv 16,11; Lev 22,9-11) és ezt sokszor indokolja így a Biblia: mert ők is egykor szolgák voltak Egyiptomban (MTörv 15,15). A vásárolt rabszolgákat ugyanis körülmetélték, ezzel a választott nép tagjaivá lettek. (Ter 17,9 kk.)

A Lev 25 rendelkezése is jellemző az izraeli viszonyokra: nem szabad az eladósodottal rabszolgamunkát végeztetni, sőt ugyanitt olvashatjuk, hogy gyermekei is vele mehetnek a jóbél-év alkalmából. Sőt az is megíratott, hogy csak idegenek közül szerezzenek rabszolgákat, illetve zsellérek fiaiból és zsidók között lakó „nemzetségekből”.

Itt szeretnék kitérni arra a már említett esetre, amikor egy rabszolga nem akar szabadulni. (Kiv 21,6; MTörv 15,16 kk.) Itt az indok az, hogy megszerette a gazdáját és háza népét – esetleg a feleségét és gyermekeit nem vihette volna magával –, továbbá esetleg kérdéses lett volna egzisztenciálisan a holnapja – gondolhatjuk. Érdekes az ehhez tartozó „szertartás”: ilyen esetben az ajtófélfa mellé kellett állítani, és átszúrni a fülét egy árral, ekkor örökre szolga maradt. A magyarázat ehhez az, hogy az ajtófélfán ott volt a mezuza, a Törvény szövege, amely neki szabadságot hirdetett. Ha nem akart élni vele, ezért szögezték oda a fülét: maradj szolga! De ez nem megbélyegzés volt a későbbi gyakorlat értelmében, ahol a szökött és elfogott rabszolgákat bélyegezték meg „mindörökre szólóan”.

A szkeptikus utókor azonban arra is felfigyel, hogy a rendelkezések végrehajtásáról nemigen olvasunk, illetve a Jer 34 arra utal, hogy általában nem hajtották végre a felszabadításról szóló rendelkezéseket, és amikor egyszer vészhelyzetben mégis megtették, a vész elmúltával gyorsan vissza is vonták a felszabadítást.

Már az eddigiek is mutatták, hogy a puszta jognál és humanizmusnál több is tapasztalható Izraelben (bár egyik sem kevés a rabszolgák szempontjából). Ez a többlet szemlélhető például nagyon szépen a MTörv 15,7-15-ben. „Ha szegénységre jut valaki a testvéreid közül, akik valamelyik városod kapuin belül laknak, azon a földön, amelyet neked az Úr, a te Istened adni fog, akkor ne keményítsd meg szívedet, s ne zárd be kezedet, hanem nyisd meg a szegény előtt és add neki kölcsön azt, amire látod, hogy rászorul. Vigyázz, nehogy istentelen gondolat támadjon benned, s nehogy azt mondd szívedben: »közeledik a hetedig esztendő, az elengedés esztendeje«, s el ne fordítsd szemedet szegény testvéredtől, nem akarva kölcsönadni neki, amit kíván – hogy az Úrhoz ne kiáltson ellened, s bűnöd ne legyen, hanem csak adj neki, s ne ravaszkodjál semmit sem szükségének enyhítése körül, hogy megáldjon téged az Úr, a te Istened minden időben, s mindenben, amit kezedbe veszel. Nem fognak hiányozni a szegények lakásod földjén: azért parancsolom neked, hogy nyisd meg kezedet szűkölködó és szegény testvéred előtt, aki veled lakik azon a földön.

Ha testvéred, egy héber férfi vagy héber nő, eladja magát neked, s hat esztendeig szolgált téged, a hetedig esztendőben bocsásd szabadon. Amikor azonban a szabadsággal megajándékozod, ne engedd üres kézzel elmenni, hanem adj neki útravalót nyájaidból, szérűdből és sajtódból, amivel majd megáld téged az Úr, a te Istened. Gondolj csak arra, hogy te is rabszolga voltán Egyiptom földjén, s az Úr, a te Istened megszabadított téged; azért parancsolom tehát én ezt most neked.”

Itt találkozunk ismét azzal, hogy esetleg nem tud mihez kezdeni egy elbocsátott rabszolga üres kézzel – és ezért nem akar szabadulni.

Az eddigiek mind arról szóltak, hogy Izraelben a rabszolgaság mint tény jelen volt, és nem volt hitbeli ellenkezés vele szemben, mindössze a humanizmusnál is több volt a zsidóság szemléletében. Említenünk kell azonban egy késői iratot és szituációt, a Neh 5,1 kk-t. Ebben ezt olvassuk: „És bár a mi testünk éppen olyan, mint honfitársaink teste, és a mi fiaink éppen olyanok, mint az ő fiaik, mégis rabszolgának kell eladnunk fiainkat és leányainkat.” Ebben mintha már a rabszolgaság ténye ellen fogalmaztak voltak meg panaszt. Nem szükséges azonban valamiféle korai „felvilágosodás” nézeteit keresnünk benne, hanem egyszerű emberi panasznak tekinthetjük, mint ahogy már a 2Kir 4,1-ben is találunk kétségbeesett kifakadást: „Eljött a hitelező, hogy elvegye két gyermekemet rabszolgájának.”

A későbbi, görög-római korban sem lesz a rabszolgaság olyan elvi kérdés, amely komoly megfontolásra vagy megoldásra késztetné a társadalmat vagy a gondolkozó főket. Az RGG szerint a filozófia is legitimálja elvileg ezt az álláspontot, mert amikor pl. Arisztotelész (Polit I.3-7.) vagy Pláton (Leges VI. 766B-777E) az ember jogairól szól, a polisz szabad polgárát tartja szem előtt. A kép azonban nem ilyen egyszerű, Bajusz Ferenc rengeteg nevet és állásfoglalást sorol fel, melyben előfordul a rabszolgaságot általában vagy egyes jelenségeiben kifogásoló nézet is. Ugyanígy találunk nála a sztoikusok felsorolásában nagyon sok olyan nézetet, amelyek nem csupán relativizálják a rabszolgaságot, hogy a világot átható Logoszban amúgy minden ember részesül, hanem akár mint filozófusok, akár mint császárok elveket és kifogásokat fogalmaztak meg (például Hadrianus és Marcus Aurelius törvényei). Ami pedig a zsidóság állásfoglalását illeti: a terapeuták ellenezték a rabszolgaságot, Philo ugyancsak (Vita cont. 70 kk.). Ugyancsak ő és Josephus említi, hogy az esszénusoknak nem voltak rabszolgáik (Omn. prob. liber sit 79; Jos Ant. 18,21.) Ugyanakkor – vették észre a tudósok – a Damaszkuszi Iratban (1 I ,1; 12,6.10 kk.) van szó a rabszolgákkal való bánásmódról, tehát bizonyos területen mégiscsak lehettek rabszolgáik.

Az Újszövetségben nem változott meg alapjában az eddig vázolt bibliai szemlélet. A doulos szó vegyes jelentését már említettem. Mindenesetre két helyen találunk konkrét utalást a rabszolgák helyzetére, ezekre térjünk ki részletesen is.

Az 1Kor 7,21,24 a következőképpen szól: „Rabszolgaként hivattál el? Ne törődj vele! Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal! Mert az Úrban elhívott rabszolga az Úr felszabadítottja, hasonlóan a szabadként elhívott a Krisztus rabszolgája. Áron vétettetek meg: ne legyetek emberek rabszolgái. Mindenki abban maradjon meg Isten előtt, testvéreim, amiben elhivatott.” Elgondolkoztató, hogy itt sincsen elvekről szó, sőt analóg módon ahogyan a körülmetélés-körülmetéletlenség Krisztusban való „túlhaladott” voltát említi, mintha a rabszolgaság–szabadság kontrasztját is túlhaladottnak tekintené, illetve csak a Krisztussal való koinónia (közösség) miatt említi ezeket, ráadásul a közeli parúzia várásának aspektusa alatt; már annyira kevés az idő, hogy sem a házasság, sem a nőtlenség stb. nem olyan fontos, izgalmas, eldöntendő, mint korábban. Így szól az apostol arról, hogy mi legyen a rabszolga és a szabad „identitása”. (Persze ez is egy mai fogalom visszavetítése az ókorba!)

Igazán nagy problémánk a 21. vers értelmezésével van. Görögül így hangzik: all' ei kai dynaszai eleutherosz geneszthai, mallon khrészai. A protestáns új fordítás ez: „Ha viszont szabaddá lehetsz, inkább élj azzal” – de Bajusz Ferenc felsorolja a variációkat is: ez volt az eredeti Károli-fordítás értelme is, azután az 1908-as revízió az ellentétére változtatta, most újra visszatért az előző értelmezés. Békés Gellért is a revideált szöveg szerint értelmezte: „Még ha szabaddá is lehetnél, maradjál meg benne.” Bajusz Ferenc dolgozata és Stuhlmacher Filemon-kommentárja további eltérő véleményt is közöl hosszú sorban... Egyesek szerint tehát az apostol azt tanácsolja, hogy a rabszolga, ha lehet, éljen a szabadság lehetőségével, mások szerint épp az ellenkezőjéről van szó: még ha szabadulhatna is, éljen tovább engedelmesen rabszolgaként, urát szolgálva. Megjegyzem, az eltérő értelmezések oka maga a töredékes, illetve inkább hiányos görög szöveg, amely egyáltalán nem egyértelmű.

Sőt maga a kontextus sem, hiszen később azt olvassuk: „ne legyetek emberek rabszolgái. Mindenki abban maradjon meg…” És hogy még fokozzam az eltérő értelmezések sorát: az egyháztörténet tényei sem magyarázhatók egyértelműen. Ugyanis Ignatius egyházatya például említi és elutasítja a keresztyén rabszolgák kérését, hogy a gyülekezet szabadítsa ki vagy fel őket (ad Polyc 4,3), továbbá Tertullianus is megjegyzi, hogy a Krisztusban való szabadság mellett jelentéktelen az emberi szolgaság (De corona militum 13.), de ezt a tényt is értelmezik úgy, hogy azért kellett erről szólniok, mert a keresztyén rabszolgák – esetleg éppen az 1Kor eme szavai alapján – a szabadulást várták. De még ha azt sugallná is az 1Kor, akkor sincsen benne semmi forradalmi lelkület vagy felhívás, hiszen a szabadulásnak sokféle lehetséges és nem radikális lehetősége volt...

A Filemonhoz írt levél hosszú kommentár az apostol tanításához. A hozzá menekülő rabszolgát nem tarthatja magánál, mint a MTörv törvénye rendelte volt, hiszen itt már a római korban és birodalomban élnek. Közbenjáró levele azonban nem is annyira unikum, mint gondolnánk. Közismert ifj. Plinius két levele is, hasonló ügyben, amelyek közül az elsőt közlöm is.

,.C. Plinius Sabiniusának üdvözletet küld! A szabados, aki miatt, mint mondtad, oly nagyon mérgelődtél, hozzám jött. Lábaim elé vetette magát, és mintha a tiéid lennének, a térdeimet átkarolta. Sokat sírt és sokat kért, és ugyanakkor sokat nem is mondott el. Röviden: meggyőzött engem igaz bűnbánatáról. Én hiszek a teljes megváltozásában, mivel teljes pusztulásának a tudatában van. Haragszol rá, tudom. Azt is tudom, hogy joggal haragszol. De éppen akkor, ha a harag a legjogosabb, akkor sugárzik a nyájasság a legszebb fényben. Te ezt az embert egykor szeretted. Remélem, szeretni is fogod. Egyelőre az is elég, ha kérni hagyod magad az érdekében. Ha egyszer újra megérdemli, akkor újra haragudhatsz rá, és akkor a haragod annál jobban menthető, hiszen most megbocsátottál neki. Vedd tekintetbe a fiatalságát, a könnyeit és saját jóságodat. Ha megbünteted őt, csak önmagadnak okozol fájdalmat vele. Mert neked fáj, ha te, aki természeted szerint olyan jóságos vagy, haragudni vagy kénytelen. Félek, nehogy abba a látszatba essem, hogy a kérésemet rád akarom erőltetni, amikor a szabadosodnak a kéréséhez a magamét is csatolom. Ezt azonban annál nyomatékosabban és szívesebben teszem, amilyen élesen és komolyan őt magát elővettem, és a lelkére beszéltem, megfenyegettem, hogy a jövőben még egyszer soha egyetlen jó szót sem fogok szólni érette. Ezzel azért fenyegettem meg, hogy hasznos ijedséget okozzak. Veled szemben persze megmondhatom, hogy talán a következő időben is megjelenek újra meg újra az ő érdekében kéréseimmel, és remélem, hogy valamit el fogok érni a számára. De mindig csak olyan dolgokról lesz szó, amilyeneket hozzám méltó, hogy kérjek, hozzád pedig, hogy teljesítsd. Élj jól!” (Bajusz Ferenc fordítása.)

A valóban keresztyén megoldás a Filemonhoz írt levélben a 15-16. versben van. „hogy örökre visszanyerd, most már nem úgy, mint szolgát, hanem mint szolgánál nagyobban, mint testvért...” A 21. vers pedig meglódítja fantáziánkat: „engedelmességedben bízva írok neked, tudván, hogy többet is fogsz tenni, mint amit mondok.” Ebben – úgy érezzük – benne van Onézimusz felszabadításának sugalmazása. Említsük meg itt, hogy a Kol 4,9-ben szerepel Onézimusz, akit az apostol küld a kolosszeiekhez mint „hű és szeretett” testvért. Elég kézenfekvő, hogy ugyanarról a személyről lehet szó. Ugyanakkor abban már nem lehetünk ennyire bizonyosak, hogy az Ignatius által (Ad Epheseos 1,3) említett püspök is ő lenne – bár ki tudja? (Mellesleg ugyanígy említenek hasonló nevű püspököt a macedóniai Béreában is.) Azt is elmondják a kort ismerők, hogy még amennyiben Onézimusz valóban a Kolosszéba küldött személy, akkor sem bizonyos felszabadított volta – az egyházban rabszolgák is töltöttek be tisztségeket, példuál I. Calixtus pápa is rabszolga volt – a hagyomány szerint...

Még egy hellyel szoktak foglalkozni a rabszolgaságot illetően, a Gal 3,28 kk-val: „Krisztusban tehát nincs többé sem zsidó, sem görög, nincsen sem szolga, sem szabad, nincs sem férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” Itt azonban az egzegézis világosan eligazít: az üdvösség szempontjából szűnnek meg a különbségek, és ráadásul eszkatologikus valóságként....

Hogy hogyan élte meg az egyén a maga rabszolga-sorsát, arra nézve két sírfeliratot közlök Peres Imre gyűjtéséből és fordításában (Werner Peek, Griechische Vers-Inschriften. Berlin 1955.)

„Lydiai vagyok, igen, lydiai, Timanthész.
Egy szabad sírjába helyeztél el, uram, ki téged nevelt.
Baj nélkül, boldogan élj! S amikor öregen
Hozzám térsz, uram, leszek a Hádészban is tiéd.”

A másik így hangzik:

„Zoszimé, ki csak test szerint volt korábban rabszolga,
Most testének is elnyerte a szabadságot.”

A tárgyalt újszövetségi lelkületnek az összegzését szeretném Kiss Sándor kommentárjából idézni. „Az egyház feladata, hogy minden helyen és időben keresse a konzervativizmus és a radikális forradalmiság közötti keskeny utat. Egy bizonyos: a teremtés és újjáteremtés egymástól elszakított mozzanatait vagy az ún. »rendek teológiája«, vagy »a forradalom teológiája« abszolutizálja, így a világért való keresztyén felelősségből vagy a meglévő struktúrák igazolását, vagy azok anarchisztikus tagadását vezeti le. Ezzel szemben a társadalmi struktúrákért való igazi felelősségünk gyakorlásának kiváltképpen való útja minden időben – alapjában – ugyanaz: az evangélium hirdetése és a szeretet munkája. A hittől vezetett szeretet nem feledkezik el sem a Teremtőről, sem arról, Aki mindent újjá tesz. A keresztyén agapé nem gondolja önmagáról, hogy ő teszi újjá a világot, de nem mulasztja el megtenni azt, ami az új, az Isten országa felé mutat, melyben igazság és szeretet lakozik. A keresztyén ember egyszerre szabad és kötött; szabadsága abban van, hogy Istennek engedelmeskedik (nem önmagának, nem a szenvedélyeinek hódol), ugyanakkor azonban teljesen kötött is: az Úr akaratához van kötve. Személyi kultusz, emberimádat senkitől sem áll távolabb, mint a keresztyén embertől, aki nagyon jól tudja, milyen árat fizetett Isten a mi szabadságunkért.”

Bajusz Ferenc disszertációja tovább halad az időben: tárgyalja az egyházatyák, zsinatok, pápák állásfoglalását is, egészen a középkor végéig. Biblikus konferencián – úgy vélem – nem kell ebben követnünk.

Szabadjon azonban pár mondattal visszatérni konferenciánk központi gondolatához. Az egyház benne él a világban és a társadalomban, ami kezdettől fogva problémát, megoldandó feladatot, netán éppen megharcolandó állásfoglalást követelt tőle. Sőt esetenként nem is megharcolandó állásfoglalást, hanem valóságos harcot. Nem léphet ki az egyház a világból, erről világosan szól Jézus Krisztus főpapi imádsága. Nem is azonosulhat ezzel a világgal, hiszen az ekkleszia szó nem csak „elhívást”, de szó szerint „kihívást” is jelent. Nem integrálódhat teljesen ebbe a világba, de nem is élhet állandó heves konfrontációban vele. És a magam részéről úgy gondolom: nem középutat keresünk integrálódás, konformizmus, illetve konfrontáció és forradalmiság között. Igazítson el bennünket a kereszt jele: horizontális kapcsolatainkat érintse meg, messe át, szentelje meg a vertikális kapcsolatunk: az Istennel való közösségünk. Ez legyen dominánssá, vezérlővé számunkra, amikor konkrét helyzetben, kapcsolatokban, problémánkban szólnunk és cselekednünk kell, hiszen jóllehet az emberekért és a világért van keresztyéni felelősségünk, de mindezekben Isten nagyobb dicsőségét kell szolgálnunk. A jog szigorú tényei és paragrafusai fölött, a humanizmus ember-arca fölött ragyogjon Megváltónk arca, hogy beteljesedjék, amit Pál apostol írt: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3,18)

Felhasznált irodalom

Vanyó László (1942–2003)

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának nyilvános rendes tanszékvezető egyetemi tanára volt, a Pápai Akadémia és a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagja, az ókeresztény irodalom kiváló értője, ismerője, ismertetője és fordítója. A Képző- és Iparművészeti Gimnázium elvégzése után 1966-ban a Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott. 1971-ben szentelték pappá. 1972-ben védte meg Nüsszai Szent Gergely antropológiája című doktori disszertációját. 1972-74 között a római Patrisztikus Intézetben szerzett diplomát, majd fél éven át az intézet meghívott előadója volt. 1975-től Budapesten az ókeresztény irodalom és dogmatörténet tanszékének vezetője volt. 1992-től a vatikáni nemzetközi teológiai bizottság tagja. Szent-Györgyi Albert- és Stephanus-díjas volt.

Amikor 1990 őszén elkezdtem tanulmányaimat a budapesti Hittudományi Akadémia levelező tagozatán, gondolkodásomat hosszú távon alakító revelációértékű tapasztalataim egyike az egyháztörténet előadás volt: nem hivalkodott vele, mégsem lehetett nem észrevenni az előadó zavarbaejtő tudását (abból, amit elmondott, kisugárzott az időszűke miatt elhallgatott ismeretanyag is). Feltűnt nekem a szabadsága a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt: egy kis cetli volt a kezében mindössze, abba pillantott bele olykor; szemléletének tágassága, elfogulatlansága, a történelem hullámvölgyeihez kapcsolódó finoman ironikus helyzetértékelései pedig azóta is felszabadító hatásúak. Történelmi léptékű együttérzését például akkor árulta el, amikor Luthert mint „tragikus hőst” jellemezte, a megfelelő háttér felvázolása után. A vizsgán észrevette, hogy vonzanak a kultúraközeli témák, azokról beszélgettünk tehát, majd az itthoni kutatási viszonyokról. A következő félévben a fintoromat látva felajánlotta, cseréljek tételt. Mondtam, tudom a tételemet, jóllehet nem szeretem túlságosan a témát. A vizsga végén elnézést kért: „tudja, nem hagyhattam ki a tételsorból, bár elismerem, hogy nem egy élvezetes témakör.”

Az általa készített, fordított és/vagy koordinált patrológiai sorozatok – az Ókeresztény Írók valamint az Ókeresztény Örökségünk kötetei – bevezetőikkel és részletes jegyzetapparátusukkal megkerülhetetlen források az egyházatyák írásainak magyar nyelven való tanulmányozásában, de nem terhelik túl azt a művelt olvasót sem, aki „csupán” tájékozódni szeretne az antik és keresztény kultúra, tudomány találkozásának, a keresztény teológia születésének vagy a keresztény ókor irodalmának kérdéseiben. Szakterülete megkívánta tőle a „határátlépést”, és ő képes volt alkotó módon integrálni a szomszédos tudományszakok eredményeit, kutatási módszereit, vizsgálati irányait: neve így referenciapont a dogmatörténet mellett az irodalom- és művészettörténetben is.

Kedves Professzor Úr, korai távozásod sokunkat megrendített. Emberségedért, munkádért jutalmazzon meg, aki a talentumokat és a kegyelmeket adta!

Gábor Csilla

Isten szép, Isten vonzó

Berkecz Franciskával, a Szociális Testvérek Táraságának új rendi elöljárójával Bodó Márta beszélget

Bodó: A szociális testvérek társaságánál új általános elöljárót választott a nyáron összehívott káptalan. A választás rád esett – hogy kerültél ide?

Berkecz: Hogy hogy kerültem ide, erre egyszerű is válaszolnom meg nehéz is. Egyszerű talán azért, mert azt gondolom, ha valaki – és én úgy gondolom én olyan valaki vagyok, akire ez igaz – megtapasztalja, hogy egy döntés, egy választás alapvetően az Istentől jön és az Isten műve, még ha emberek révén történik is, akkor valami nagy egyszerűséget lehet tapasztalni ezáltal, valami evidenciát. Olyasmit, hogy az Isten megszólított, az Isten hívott, és én erre igent szeretnék mondani. Ez már megtörtént 1981-ben, amikor – az illegalitás éveiben – Magyarországon megismerkedtem a szociális testvérek társaságával, illetve az Isten hívott engem, hogy egészen neki szenteljem magamat, és az akkori keretből egyszerűen következett minden további igen. Abban sok minden benne volt. Váratlan dolgok, nehéz helyzetek, de valahol mögötte ott volt ez az Istentől jövő vonzás, amire én szeretnék igent mondani. Nem egy feladatra, nem egy szerepre, hanem az Istennek szeretnék igent mondani.

Bodó: Ki vagy tulajdonképpen? Mi a képzettséged, mit dolgoztál?

Berkecz: Magyar-orosz szakos tanár vagyok, tanítottam is tíz esztendeig oroszt, aztán amikor a rendszerváltozás közeledett Magyarországon, láttam, hogy oroszra nem nagyon lesz szükség, és egyébként is nagyon érdekelt, mi többet lehetne a hátrányos helyzetű, nehéz sorsú gyerekekért, családokért tenni, így elkezdtem pszichológiát tanulni, második diplomát azon a szakon szereztem. Az elmúlt években lekivezetéssel, lekigyakorlat-kíséréssel kezdtem el foglalkozni. Magyarországon két ízben én voltam a női szerzeteselöljárók konferenciájának elnöke, s mint ilyennek lehetőségek voltak a kezemben, hogy a magyarországi női szerzetesrendeknél az emberi, szerzetesi képzést megpróbáljuk előmozdítani és segíteni. Ezzel foglalkoztam az utóbbi időben amellett, hogy elöljáró voltam. Azt megelőzően, hogy elöljáró lettem volna, három évig a püspöki konferencia titkárságán a szerzetesi ügyekkel foglalkoztam. Az ottani irodában dolgoztam, utána hoztunk létre egy másik irodát, a rendfőnöki konferencia irodáját. Utána lettem elöljáró, azzal párhuzamosan elnök.

Bodó: Hogy fogadtad a káptalanon megválasztásodat?

Berkecz: A beszélgetésünk előtt szentmisén vettünk részt, s ott az volt az evangélium, hogy megkérdezi Jézus Pétert: szeretsz-e engem. Azt mondja Péter: igen, te tudod, hogy szeretlek. És erre Jézus válasza: legeltesd bárányaimat. Ez a jelenet ismét megrendített engem, visszaemlékeztem a nemrég történtekre. A káptalanon a választás az utolsó napokban történt, előtte volt egy folyamat, amin mindannyian végigmentünk, s abban több olyan mozzanat volt, amelyek során azt éreztem, hogy Isten hív, konkrétan hív. Például egy ilyen szentírási részen keresztül. Ott, a káptalanon. És aztán volt olyan is, ami másféle módon hangzó hívás volt, de nagyon erőteljes: összeírogattak a káptalanon a testvérek, ők hogy látják, milyen adottságainak, készségeinek kellene lennie egy vezetőnek, aki éppen most megfelelne a társaság életében, a most következő hat esztendőre, tekintettel arra, hogy a társaságnak milyen feladatai, milyen ínsége, milyen szükségletei vannak, mi a küldetése. Ez akkor volt, amikor már megtörténtek a kerületek beszámolói, ráláttunk szélesebb körben a társaság életére, több országban. Teljesen megdöbbentem, amikor láttam az összegyűjtött válaszokat, mert harmónia volt aközött, amiről éreztem: Isten engem megajándékozott képességekkel, adottságokkal, vágyom ilyenekre, fontos nekem a jövő, fontos, hogy legyen elképzelésünk a jövőről, hogy izgalmas és szép dolgokat álmodjunk, álmodjuk az Isten álmait és megpróbáljuk azokat megvalósítani. Egyszerűen azt láttam, hogy nem tudom letagadni, vak lennék, ha letagadnám, szerényen – vagy álszerényen – azt mondaném, hogy ó, nem, nem…

Bodó: Szintén a beszélgetésünk előtti szentmisén hallottuk a tanításban: X. Szent Piusz pápa megválasztásakor sírva fogadta a döntést… Ez olyan divatféle lett mára, azt mondani: jaj, nem vagyok én erre elég ilyen, elég olyan… Ezért érdekes most tőled ezt hallani. Ezért is kérdeztem, hogy te ehhez hogy álltál hozzá, hogyan fogadtad…

Berkecz: Egyrészt megrendültem. Azt gondolom, ez emberfölötti feladat. Sok emberért felelni, azzal a felelősséggel, hogy Isten előtt felelek valamiért, a küldetés megvalósításáért – és valakikért. A központi elöljáró vagy általános elöljáró a legfőbb tekintély, és ez azt is jelenti, hogy felel mindenki jól-létéért, lelki meg egyéb értelemben is. Tehát megrendültem, úgy éreztem, túl nagy a feladat, ugyanakkor azt éreztem, ki kell evezni a nyílt tengerre, és lépni, illetve a hullámokon menni, a vízen járni.

Bodó: Azt mondod, sok emberért felelsz. Ez számszerűen mit jelent?

Berkecz: 220-230 közötti létszámot, persze, tudom, ez nem 16-17 000, mint a ferenceseknél… De ahhoz képest, hogy mi az egyik magyar alapítású közösség vagyunk, s nem sok ilyen van, amelyik ma is létezik, meg azért más kultúrában is jelen vagyunk – szóval ez a szám ez mégiscsak nagy.

Bodó: Ez az összlétszám a területeken, ahol jelen vagytok, hogy oszlik meg?

Berkecz: Magyarországon alakult a közösség 1923-ban, és attól kezdve mindig, az illegalitás alatt is folyamatosan jöttek testvérek, jelenleg 110 körül vagyunk Magyarországon, 98 fogadalmas testvér van, és vannnak jelöltek és jelentkezők, 5 jelentkező, tehát van folytatás. Itt, Erdélyben, illetve Románia területén 32 körüli a létszám, Szlovákiában 41 körüli a testvérek létszáma, Amerikában, Buffalóban 16-an vannak, Kubában pedig harmincan. Van a szociális testvéreknek még két ága: a kaliforniai és a kanadai szociális testvérek is magyar gyökérből születtek. Most egy egységes föderációt alkotunk, így nevezzük, de önálló egyházi intézmény mindegyik, más elöljáróval.

Bodó: Tény, hogy változatos, és eléggé különböző helyeken vagytok jelen világszerte. Mennyire ismered a tőlünk messzebb eső részeket?

Berkecz: Bizonyos mértékig. Az előzményhez az is hozzátartozik, hogy az előző években kétszer voltam a magyar kerület elöljárója, előtte vezetőségi tag voltam, 1991 óta részt vettem a káptalanokkon, voltam az Egyesült Államokban, ahol testvéreink élnek, voltam Kubában, ahol szintén élnek testvérek, három évvel ezelőtt voltam ott egy látogatáson, de egyáltalán nem érzem azt, hogy kielégítően ismerném a társaságot. Azt mindenképpen érzem, hogy az Isten ezen kereztül is hív, hogy jobban kinyíljak más kultúrákra, más helyzetekre, eljussak azokba a helyzetekbe, megpróbáljam mélyebben megérteni. Ez a nyílt vízre kievezés azt is jelenti, hogy meg kell próbálnunk jelen lenni azok közt a körülmények közt, ahol más testvérek élnek. 2004 februárjában – meg is van már a terv – Kubában fogok tölteni egy hónapot, a központi tanácsnak egy másik tagjával, aki a helyettes, és ez mindenképp nagyon izgalmas lesz, végiglátogatni az ottani házakat, a testvérek ott rendkívül népszerűek, ők voltak az egyetlen közösség, amely hosszú éveken át létezhetett Kubában… A rendszer megtűrte őket, és ők szegényes körülmények között, de nagy lelkesedéssel dolgoznak.

Bodó: Mennyire ismered a romániai helyzetet, a testvéreket, sajátos gondjaikat?

Berkecz: Az itt élő testvérek nagy részét ismerem, mondjuk inkább úgy, hogy a közép- és fiatalabb generációt bizonyos mértékig ismerem, az idősebbek közül kevesebb testvért ismerek. Az ismerethez az is hozzájárult, hogy én még a rendszerváltozás előtt többször átjöttem ide. Magyarországról többen jártunk át közös programokra, szilveszterekre, és az itteni testvérek is részt vettek a magyarországi testvérek lelkigyakorlatain nyaranta. Több erdélyi testvér Magyarországon keresztül kapcsolódott a közösséghez, ott kapott képzést, többükkel együtt éltem egy fedél alatt Magyarországon. Az elöljáróval, Bíró Mária testvérrel gyakran találkoztam közös vezetői találkozóinkon. De az elmúlt években – ez is hozzátartozik a képhez –, amióta Magyarországon elöljáró lettem, nem volt lehetőségem, hogy átjöjjek ide. Ezért hiányoérzetem van, ugyanakkor mégis azt érzem, hogy találkozások-beszélgetések révén elég sok mindent ismerek – de ezt kevésnek érzem. Örülök annak is, hogy most ezen a kerületi gyűlésen itt lehetek.

Bodó: Ez az alkalom ezek szerint ismerkedés, tapasztalatgyűjtés…

Berkecz: Igen, az, és mivel itt most kerületi gyűlés és választás is van, meg most volt a káptalanunk, aminek a fényében kell megtartani ezt a kerületi gyűlést, és szemrevételezni azt, hogy az elkövetkezendő négy évre mik az irányok, merrefelé kell haladni, ezért úgy is vagyok jelen, hogy próbálok segíteni az ittenieknek megérezni, a Szentlélek merre akarja vezetni a testvéreket, hogy az élet és a növekedés irányába haladjanak. Mert nagyon sok minden történt az utóbbi időben: sok küszködés, sok szenvedés, nagy erőfeszítések, nagy próbálkozások, a kérdés azonban az, merrefelé tovább, merre van az élet útja. A rendi elöljárónak ez az egyik dolga, hogy a lelki kormányzást biztosítsa a társaságban, márpedig a lelki kormányzás másképpen nem megy, ha az ember nem a valóságban próbál gyökerezni… Ugyanakkor a Szentlélekre is kell figyelni. A valósághoz hozzátartozik: itt lenni, idehallgatni, mit mondanak a testvérek, mi hangzik el a kerületi gyűlésen, a beszámolókon, mik a kérdések, a javaslatok…

Bodó: Kik jelentkeznek ma szociális testvérnek? Mi vonz?

Berkecz: Alapvetően az Isten vonz. Nagyon érdekes, hogy többen vannak, akik felnőttkori megtérők, keresnek valamit, Isten vonzza őket, és keresik azt a formát, ahogyan ezt a teljes Istennek adottságot meg tudnák élni a világban. Ez fontos a mi karizmánknál, hogy mi a világban, a társadalomban szeretnénk jelen lenni, és lehetőleg ne úgy, hogy a jelek elválasszanak minket másoktól. Ott lenni, közöttük lenni… Persze vannak, akiknek fontosak a jelek, és az is lehet egy út, mindenesetre akik hozzánk jöttek, azoknál ez a jelek nélküli jelenlét fontos. Van olyan fiatalunk, aki a szociális munkán keresztül érkezett. Illetve nem is a munkán, hanem azon keresztül érzett rá Isten személyes hívására, hogy azt érezte: ő annyira szeretne segíteni másokon. Azt kérdezte, hogyan. Nagyon magasan képzett, vezetőként dolgozik egészen fiatal kora óta (még mindig nagyon fiatal). Egyszercsak rájött: ő tényleg annyira szeretne másoknak segíteni, hogy ez nem megy úgy, ha neki külön családja van. De ez nem az általános segítőszindróma, itt egy teljes Istennek-adottságról van szó. Mások pedig – művészek például – teljesen egyértelműen azt érezték, őket az Isten szépsége ragadta meg, s azon gondolkodtak: hogy lehet ennek az Istennek odaadni magukat. A művészet ennek egyik eszköze, művész is csak úgy lehet valaki, ha egészen az. Egyikük ezt élte meg, ugyanakkor azt is, hogy Istennek úgy kell odaadnia magát, hogy ő legyen az első helyen...

A közösségünknek vannak nyitott alkalmai, találkozói, s vannak testvérek, akikkel itt-ott lehet találkozni – és találkozások történnek, nagybetűs találkozások: Istennel. Volt, akivel ez a szociális testvéri közösségben történt, vagy egy nyílt napunkon, ünnepünkön, amelyre meghívtunk másokat is. Vagy egy vonaton történt beszélgetésen, ami sokkal mélyebb beszélgetés lett, mint amire számított volna az a fiatal. Tehát találkozások. A találkozások tovább hívták, arra, hogy odafigyeljen, mit is tapasztal ezen találkozások közepette, és miután azt látta, hogy itt olyan boldogság-tapasztalokat szerzett, amilyennel máshol nem talákozott, azt érezte: ide vissza kell jönnie. Ez így, lépésről lépésre alakult. Nagyon sokan jöttek lelkigyakorlatra, lelki beszélgetésekre. Egyfajta lehetőség ez arra is, hogy valaki emberileg, emberi kapcsolataiban növekedjék, kibontakozzék. Itt azt érzi, hogy egyre inkább önmaga lehet, hogy kibontazkozhat. Találkozás – azt hiszem, ez kulcsszó.

Többen részesültek az utóbbi időben átképzésben vagy továbbképzésben, és teljesen világos, hogy a szociális képzés, a szociális terület megerősödött. Több olyan fiatal jött, aki szociális munkát szeretett volna tanulni, erre biztattuk is. De most van például öt jelentkezőnk, és az ötből három művész. Kettő képzőművész. Egyik festő, a másik restaurátor, a harmadik zenész. Elkezdtem gondolkodni, mondjam-e nekik azt, amikor fölvettem őket: számíts rá, hogy két év múlva elkezded a szociális képzést, a szociális munkás szakot. Mondhatom ezt? – gondoltam, s akkor úgy éreztem, nem mondhatom. Azt mindenképpen mondanom kell egy fiatalnak, hogy legyen kész bármire, de azt is néznünk kell, mivel jött, és azt is nézzük, mire akarja Isten hívni a közösséget itt és most. Nagy örömömre nemrégiben megjelent a pápának az a levele, amelyet az európai katolikus egyházaknak írt, a II. Európa-szinódus kapcsán, ami néhány évvel ezelőtt volt. A szinódust követő levele jelent most meg Az egyház Európában címen. Ennek van egy olyan fő része, amely a keresztények felelősségével és küldetésével kapcsolatos, és ebben van egy a kultúra evangelizációjáról szól. Ezen belül egy külön rész arról szól, hogy a művészeknek és a művészeteknek milyen szerepük van az evangelizációban, szépen fölsorolva a festészettől a zenéig mindent. Ezt olvasva azon gondolkodtam: hát persze, a mai embernek nagyon fontosak a képek, a szimbólumok, lehetséges, hogy az evangélium üzenetét, meg azt, ami szép – és az Isten szép! –, mindazt, ami szép és jó, a művészet eszközeivel jobban el lehet jutattni az emberekhez. Akkor máris ott vagyunk a szociális testvérek küldetésénél. Ez persze csak egy konkrét, a mi életünkből, gyakorlatunkból vett példa.

Bodó: Említetted, hogy a káptalan fényében új tervek körvonalazódtak, jövőkép – ez nagyon rejtelmesen hangzott, egy kicsit ki kéne bontani…

Berkecz: Konkretizálni nehéz, de megpróbálom. Amiket felsorolok, azok irányulások; a káptalan maga is így fogalmazta: irányelvek, amit meghatározott egy hat évre szóló dokumentumként. Ezeket kellene megpróbálni a következő években konkrétan megélni, tettekké váltani. Az irányelvek egyrészt megerősítik azt, hogy újra és újra fontos visszatérni a gyökereinkhez: az alapítóhoz, az alapító karizmájához, az alapító írásaihoz, alapvetően a Szentíráshoz, a Szentírásban megfogalmazott eszményhez – ezt nem akarom részletezni, de mindig fontos a gyökerekhez kreatív módon visszatérni. Ez azért is fontos, mert itt Európában, Szlovákiában, Romániában, Magyarországon, ahol testvéreink élnek, az alapítástól, 1923-tól 1950-ig egyféle sajátos életmód volt – maga az alapító is addig élt Magyarországon –, ám utána elkezdődött egy egészen más, egy nem kevésbé sajátos élet, az illegalitás alatt. Alig lehet itt-ott az alapító írásaihoz hozzájutni, például Szlovákiában. Az élet meg közben zajlott! A rendszerváltozás után újraalakulás – megint más viszonyok. Egyszerűen nem fogunk tudni hossszabb távon úgy megújulni, hogy közben nem megyünk vissza a gyökereinkhez, az induláshoz: meg kell hallanunk, el kell olvasnunk, hogy akkor, ott az alapító, az alapítók mit mondtak, mit éltek, mi volt a Szentlélek tüze, és azt ma hogyan kellene megélni. Újra meg újra meg kell próbálni ezt a munkát elvégezni. Ezen kívül kiemeltük – ez a legfontosabbb a káptalan iránymutatásában –, hogy szeretnénk elmélyíteni és szétárasztani magunk közt, a társaságon belül és társaságon kívül is a kommúniót, a közösségi lelkiséget. Azért, mert a mi lelkiségünk szentháromságos alapokon áll, szabályzatunk ezt nagyon kiemeli, másrészt mert ez az idők jelei közé tartozik. A társadalom, mindegyik, ahol szociális testvérek élnek, vágyik arra, hogy megélje: alapvetően otthon van a világban. Otthon van egy emberi közösségben. De vágyik arra az érzésre, hogy otthon van nemcsak a családjában, hanem tágasabban is megtalálja magát ebben a világban. Ez nem megy másképp, csak ha Istenben tudunk otthon lenni. Meg kell tapasztalnunk az Istennel való kommúniót a Szentháromságban, hinnünk kell benne, meg kell próbálnunk azt élni, hinni, hogy ez közöttünk is lehetséges, ezt a misztériumot meg lehet élni. A káptalan ezt a kommúnió-lelkiségi témát bontotta ki. Kiemelte azt, hogy arra vagyunk hivatottak, hogy Krisztus arcát szemléljük, s nem csak a személyes meg a közösségi imában. Nemcsak az a fontos, hogy megpróbáljuk megteremteni az egyensúlyt a saját életünkben, hanem hogy szemléljük Krisztus arcát a testvérben s mindazokban, akiket szolgálunk. Hihetetlen széles távlata van, ha ezt az ember tényleg megéli. Ennek folytatása: megélni a kommúnió lelkiségét. Ezen a vonalon nagyon sok konkrétumot meghatároztunk: hogy szeretnénk megélni ezt a lelkiséget ott, ahol élünk, a társaságon belül, egyes testvérek között, a különböző közösségek között, a kerületeken belül és között (a kerület nálunk egy-egy országban élő testvéreket jelenti), a föderáción belül, az egyházon belül, abban a módban, ahogy kapcsolatban vagyunk más egyházi intézményekkel, más szerzetesközösségekkel, mozgalmakkal, a társadalomban is szeretnénk ezt a lelkiséget megélni és terjeszteni, a nemzetiségek között, vagy más vallásokkal való kapcsolatban, hiszen vannak olyan testvérek, akik ezt inkább megtapasztalják – és folytatni lehetne ezt a sort. A közösségen belül nagyon konkrét irányelveket hoztunk. Meghatároztuk, mit jelent ez a közösségen kívül, kifelé irányulva. Beszéltünk a küldetésről, hiszen elég sokféle szolgálatunk van. Hangsúlyoztuk, hogy a tanítás a szociális testvéreknek a szolgálatához hozzátartozik, hiszen a tanításon keresztül az evangelizációt tudjuk szolgálni, olyan helyeken – itt Romániában is –, ahol a magyarajkúak között végzett tanítás az evangelizáció fontos eszköze. Más helyen a nagyon szegények közt végzett tanítói munka ugyanezt jelenti. Vagy a kultúra evangelizációja. Ennek sokféle módja, útja, lehetősége van. Kiemeltük, mint amiről úgy látjuk, hogy ma a mi szolgálataink közt teret kell kapnia. Ma nagyon ismert, hogy “a halál kultúrájával” szembe kell állítani “az élet kultúráját”.

Bodó: Az alapítónak erős szociális beállítottsága egyfajta politizálást is maga után vont a maga idején. Az akkori magyar közélet kevéssé ismert; rekonstruálható volna, de nem ez az érdekes most. A jelenlegi magyarországi helyzet meg – innen nézve – talán épp hogy túlpolitizált. Ahogy most ott politizálni próbálnak, még keresztény színekben is, mennyire egyeztethető össze a szociális testvérek missziójával? Az alapítónak ez a küldetése itt és most hogy értelmezendő? Berkecz: Amikor az alapító, Slachta Margit megfogalmazta azt, hogy a szociális testvéri küldetésben a sajátos és nagyon jellemző az, hogy a politikai életben is szeretnénk modern eszközökkel résztvenni a társadalom átalakításában, akkor azért ő azt is mondta, hogy ez a fajta politikai tevékenység csak keveseknek lesz majd feladata, s nagyon fontos, hogy legyen sok testvér, aki a társadalom sokféle területén, akár karitatív területen, akár a szociális munka terén dolgozik. Ugyanakkor fontos a mozgalmi munka. Ezt természetesen az akkori mozgalmakra értette. Ma viszont másféle mozgalmak vannak, de azokban is dolgozunk. Az alapító mindig is hangsúlyozta, hogy olyan területen dolgozzanak testvérek – ha csak kevesen is –, ahol szélesebb hatókörben lehet kifejteni a tevékenységünket. A rendszerváltozás után volt arra lehetőség, hogy néhány testvér részt vegyen a politikai munkában, közéleti tevékenységben. Volt, aki az akkori Kereszténydemokrata Néppárt országos vezetőségében volt, mások önkormányzati szinten. Most, a legutóbbi választásokkor egy fiatal testvérünket beválasztották egy helyi önkormányzatba, ami azt mutatja, hogy ő, aki egy faluban hitoktató volt, meg tudta szólítani az embereket úgy, hogy bizalmat szavaztak neki, mert azt látják rajta, hogy tényleg a köz érdekeit képviseli. Ott elkezdődött egyfajta aktívabb szerveződés a faluban, olyan fajta tevékenysége az embereknek, amibe tényleg be lehetett kapcsolódni. Egyébként az elmúlt egy évben tapasztalható: fontos, hogy a szociális tudatosságban növekedjünk, s ez a káptalan határozataival is összhangban van. Állandóan reflektálni fogunt az evangélium fényében arra, mi is történik nálunk.

Van olyan testvér, aki abban tud részt venni, hogy az egyház részéről például a törvényeket véleményezi, törvényelőkészítő munkát végez. Így tudja képviselni a keresztény álláspontot. A törvényhozásban nem vesz részt, de az előkészítésben igen. Van más, aki más fórumon, de hasonló tevékenységben tud részt vállalni.

Fontos reflektálni arra, ami a (magyarországi) társadalmi élet különféle területein történik, és ki-ki a szakképzettségének megfelelő területen próbálja segíteni a többieket, hogy érett döntéseket tudjunk hozni, véleményt formálni, kiállni, amikor és ahol szükséges. A szubszidiaritás elvét alkalmazva segíteni akarjuk, hogy helyi szinten szülessenek vélemények, helyi szinten hozzá lehessen szólni a dolgok alakulásához. Ehhez is fontos a szociális tudatosság. A testvérek egy jó helyi kezdeményezés szzervezésében, például egy polgári kör létrehozásában részt vesznek, de nem pártszínekben.

Bodó: Szociális – ez a nevetek, általánosságban miket gondoltatok, miket döntöttetek a káptalanon e megnevezésből adódó feladatkörről? Egészen konkrétan ezt a kérdést arra szeretném tovább sarkítani, hogy a testvérek nálunk élő csoportja, a romániai kerület a társaságnak ezt a küldetését hogyan éli meg? Elég sokan vannak ma Erdélyben, sokféle a tevékenységük, néha mégis “felróják” nekik, hogy a társaság egykori tevékenységéhez, nevéhez képest a mainak a szociális jelenléte elmarad, nem elég átgondolt, nem elég érezhető, szemükre vetik, hogy nincs a társaságnak stratégiája.

Berkecz: Ez nagyon összetett és nagyon nehéz kérdés! Arról lehetne először beszélgetni, mit értünk a szociális szón. A szociálist általában hétköznapi nyelvben nagyon sok ember a szociális munkással, szociális gondozóval azonosítja. Lehet, hogy felvetődik még a szociális kérdés, de mindenképp olyan problémák összefüggésében, amelyek a társadalom égető kérdéseivel, szükséget szenvedő emberekkel kapcsolatosak, s hogy valahogy ezt meg kell próbálni orvosolni. Nálunk, Magyarországon is nagyon hamar erre a vágányra futnak: a szociális testvér biztosan az, aki szociális munkát végez, szociális gondozó… Ez nagyon szűk értelemzés. Az bizonyos, hogy a szociális szó az alapítónk számára és számunkra is tényleg jelenti azt, ami a társadalommal kapcsolatos – és a kapcsolatos szó is fontos ebben. Tehát a szociális testvér valójában azt jelenti: testvérnek lenni mindeki számára, aki szükséget szenved, aki bajban van, de nem pusztán az egyéneknek, hanem mindig azt nézni, az egyén helyzete hogy függ össze a társadalom egészének helyzetével, hogyan lehet a struktúrákat változtatni, hogyan lehet az egészben valahogy Isten országát építeni, evangelizálni, a megszentelő szeretet küldöttének lenni. Nagyon jó dolog, hogy annak idején a testvérek indították el a szociális képzőt – Erdélyben is volt annak idején, úttörő dolog volt ez –, de akkor, amikor az illegalitás, a szocializmus évei alatt nem volt szociális képzés és szociális munkás sem (mert azt mondták, hogy nincs erre szükség), akkor sem éreztük, hogy nem járunk a szociális testvéri küldetésben. Úgy láttuk, hogy az Úristen állandóan továbbadja a karizmát, amit az alapítónak adott, meg annak megfelelő formát is, hogy azt hogy megéljék. A Szentlélek nagyon gazdag, általa sok minden lehetséges. Az adott társadalmi körülmények közepette is – ha éppen szocializmus, akkor szocializmus és illegalitás – szociális testvéri küldetésben éltünk, ki-ki a szakterületén, s elősegítettük a társadalom átalakulását.

Talán egyesek azt mondják, hogy tizennégy évvel a rendszerváltozás után nincs még stratégiánk… Ez csak részben igaz. Lehet, hogy fontosabb az, hogy először alaposabban és mélyebben megnézzük, értékeljük, hogyan is éltük meg a karizmánkat az illegalitás alatt, sőt mindegyik korszakunkban, az első huszonöt évben és aztán a szocializmus alatt, majd a változás utántól mostanáig, tehát jobban elemezni, mi is történt, a Szentlélek hogyan vezetett minket, mire ébredtünk rá – és akkor lehet hosszabbb távra tervezni. De az is lehet, hogy be kell ismernünk: kicsik vagyunk és gyöngék. Én a 75 éves évfordulónkon, 1998-ban, Magyarországon azt mondtam, a szociális testvérek társasága ma a gyöngék közössége – de a gyöngeségben mutatkozhat meg Isten ereje.

A rendszerváltozást követő években nem lehetett nagyszabású terveket “gyártanunk”, mégis megtapasztaltuk, hogy Isten tovább bontakoztatta közöttünk az életet, jöttek új hivatások, sok új kezdeményezésben vettünk részt az egyház és a társadalom életében. A szociális tetsvérnek érzékenynek kell lennie a társadalom változásaira, és a Szentlélek vezetésével merészen és bizakodóan kell válaszolnia az idők jeleire. Közösen próbáljuk megkülönböztetni, hogy az elkövetkező öt vagy tíz évben merre szeretnénk haladni, és most számunkra ez elsősorban a közösségi lelkiség elmélyítését és terjesztését jelenti a társaságon belül és kívül egyaránt. Fontos, hogy tudjunk rácsodálkozni arra, amink van, és hinni abban, hogy a Szentlélek vezet minket; gyöngeségeink közepette és ellenére is föl tud minket használni Isten országa építésére.

Dănescu Teodora SSS

Regula benedicti (2)

Az evangéliumi tanácsok Szent Benedek Regulájában

A monasztikus közösségbe lépni kívánó újonnan érkezők befogadása meglehetősen lassú folyamat volt, hogy a közösség biztos lehessen az érdeklődő hivatásának hitelességében. A Regula egyenesen előírja a jelentkezők megalázását, hogy kiderüljön: valóban Isten hívta-e őket. „Probate spiritus, si ex Deo sunt.”¹ A kolostorba való belépés feltétele tehát kizárólag spirituális, egyetlen kritérium a Szentlélek különleges hívása. A hivatás: Isten hívó szava; aki pedig válaszol erre a hívásra, az arról tanúskodik, hogy lemond a világ szelleméről, mert egyedül Istent keresi. Aki a próbaidő után a novíciusok közé kerül, a magister által irányított képzést kezdi el, időről időre pedig felolvassák neki a Regulát, hogy eszébe juttassák, mire kötelezte el magát. „Ecce lex, sub qua militare vis; / si potes observare, ingredere, si vero non potes, liber discede.”² Ezáltal a Regula előírásai megtartásának fontosságát erősíti meg, ami valójában az Evangélium gyakorlatba ültetése. A képzési időszak után a novícius leteszi a stabilitas, conversatio morum és oboedientia³ ünnepélyes fogadalmát. Ami a szegénységet és a tisztaságot illeti, ezek bennfoglaltatnak a conversatio morum fogalmában, implicit módon a monasztikus élet alapvető jellemzőinek tekintve őket.⁴ A fogadalomtétel után a szerzetes már nem birtokolhat semmit. Ha volt vagyona, még előtte szét kellet osztania azt a szegények között, vagy a kolostornak kellett adományoznia; még saját testével sem rendelkezhet.

Stabilitas

Ez a fogadalom a szerzetest a hivatásában és a monostorában való kitartásra kötelezi. Bár ez önmagában nem számít teljesen új gondolatnak, a stabilitás mint fogadalom Szent Benedeknél jelenik meg először.⁵

A stabilitas elsődleges jelentése a közösségben és a hivatásban való állandóság az anakoréták számára is érvényes volt, a cönobiták számára viszont azt is jelentette, hogy annak a monostornak a falain belül kell maradniuk, ahol letették és élik a fogadalmát.

A monostor a csend helye, annak a pax benedictinának, amely a világ zajában nincs meg. Így a stabilitas lesz a tere a conversatio morum gyakorlatának, ami a fogadalmak erényekben való megvalósulását jelenti.

Conversatio morum

A conversatio morum fogalma, a görög aszkeszisz fordítása, ami „gyakorlatot” vagy „életmódot” jelent, az egyetlen, ami a Regula mai olvasója számára értelmezési nehézséget okoz. Szent Benedek kortársai számára azonban otthonos volt ez a fogalom. Montecassino monostorának pusztulásakor (577) a hagyomány megszakadt, az utódok pedig a szószerkezet hibás formáját örökölték, a conversio morumot, ami az ezt a formát tartalmazó Regula Magistri hatására is történhetett. Miután a filológusok tisztázták a kérdést, a következő jelentést fogadták el: a szerzeteséletnek a szentségre-törekvésben való megélése.⁶ A conversatio morum egyébként megfelel a militia Christi fogalmának is, amit a szerzetes a monostori közösségben való állhatatossága révén gyakorol, az engedelmesség fegyverzetében.

Oboedientia

Az engedelmesség által a szerzetes aláveti saját akaratát Isten akaratának; az engedelmesség a Szentlélek irányítását biztosítja a szerzetes számára (Deo auxiliante).⁷ Az engedelmesség ellene mond a rossz külső csillogásának és pompájának. Nem azt keresi, hogy uralkodjék, hanem azt, hogy szolgáljon Isten szeretetéből, ami „kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által.” (Róm 5,5).

Hallani és tenni, meghallgatni, és szíved mélyéből alávetni magadat, megtérni az engedetlenség tunyaságából és az engedelmesség útján Istenhez fordulni – ezek azok a központi bibliai kijelentések, amelyekre Szent Benedek a maga engedelmességről való felfogását alapozza.⁸

Isten az embert a megváltás történetének nagy perspektívájában szemléli. A maga képmására teremtette, és arra hívta meg, hogy az engedetlenség elidegenítő hatalmától megszabaduljon, és eljusson az élet teljességére. Az engedelmesség az élet útja, mert Krisztus nyitotta meg: „Oboedientia sine mora convenit his, qui nihil sibi a Christo carius aliquid existimant.”⁹ Krisztus az engedelmes ember prototípusa. A Regula jelzi, hogy mindenkinek, aki Krisztus követésére szánta el magát, szüksége van lelki útitársra. A vezető tapasztalt személy, aki óvni fogja a kezdőt a tévedésektől. A tanoncot tehát egy lelki atya vezeti.

A szerzetesek nem csak az apátnak tartoznak engedelmességgel, hanem egymásnak is, mert az engedelmességnek ezen az útján juthatnak el Istenhez.

Az engedelmesség útja viszontagságos, különösen az elején, kemény munkát követel, de a hitben való előrehaladással a kezdetben szűk út tágassá válik a szív egyre nagyobb nyitottsága által. Az engedelmességre-törekvés helyet készít a szeretetnek. Isten parancsolatainak az útját a szeretet boldogsága járja át. „Inenarrabili dilectionis dulcedine curritur via mandatorum Dei.”¹⁰ Az engedelmesség, következésképpen, az egyéni hivatás és küldetés felfedezése és a sajátos Isten-kapcsolat tudatosítása, ami az imádságban mélyül el.

A Regula nemcsak lelki útmutatást tartalmaz, hanem a mindennapi élet szabályozására is ajánlatot tesz. Meghatározza az ima, a kétkezi munka, a pihenés rendjét a szerzetes számára. Hasonlóképpen támpontot szolgáltat a közösségben való viselkedéshez.

A jól ismert Ora et labora! lelki program, lehetséges út Isten felé, aki minden élethelyzetben jelen van. Így a mindennapi tevékenység az Istennel való találkozás teológiai helyévé válik, ahol az egyén eldöntheti, hogy meg akarja-e tartani az életét önmaga számára vagy inkább odaajándékozza. Az így értelmezett munka olyan alkalom, amikor gyakorolni lehet a szeretetet, a türelmet, az önmegtagadást, a tiszteletet, az engedelmességet és az Isten és a felebarát felé való nyitottságot. Ilyen módon az egész élet a Teremtőt dicsőítő himnusszá válik: „Ut in omnibus glorificetur Deus.”

Farmati Anna fordítása

Jegyzetek

Tóth Imre: Isten és geometria

Az Osiris kiadó által 2000-ben megjelentett könyv címe minden bizonnyal meglepi azokat, akik – tudatlanság vagy éppen hitetlenség okán – nem képesek (azaz, hogy nem mernek) kilépni a „megszokott” dimenziókból. Azok számára viszont, akik vállalkoztak már efféle kalandra, fel sem tevődik a kérdés, hogy milyen kapcsolat lehet a teremtő Isten és az egzakt tudomány(nak hitt) matematika ezen ága között. Merthogy az érzékenyen közelítő kutató számára a geometria sem egyéb, mint egy út az Alkotó felé, mégpedig egyike a legizgalmasabb és legszebb utaknak. Ennek különös hirdetője a Szatmárnémetiben született és országhatárokon túl is elismert filozófia- és matematikaprofesszor, Tóth Imre is.

Tóth Imre 1921-ben született, 1940-ben érettségizett, és még abban az évben letartóztatták és nyolc évre el is ítélték az ellenállási mozgalomban való részvételéért. Szökés miatt újabb hat évet kapott. A háború végén szabadult, majd a kolozsvári tudományegyetem hallgatója lett, ahol 1948-ban szerzett diplomát. 1968-ban Bukarestben doktorált és adjunktus, majd később ideiglenes előadó volt a bukaresti egyetem matematika karán. Szakterülete a matematika alapjai és története. 1972-től a regensburgi egyetem filozófiai intézetének tanszékvezető egyetemi tanára. A magyaron kívül román, német, francia és angol nyelven jelennek meg írásai, elsősorban a nem-euklideszi geometria története és a matematikai filozófia tárgykörében. „Ami engem érdekel, az a filozófia. Csak a filozófia. A tiszta filozófia. A filozófiát nem hasonlíthatom semmi más tudományhoz. (…) Szakítsd ki kultúránk szövetéből azt, amit filozófiának vagy filozófiai reflexiónak neveznek, és összedől az egész építmény. (…) Ami engem a matematikához köt, az e tudományterület sajátos filozófiai relevanciája. Az emberi gondolkodás univerzumában a matematika sajátos jellege, kitüntetett szerepe annak tulajdonítható, hogy az ember itt ismerhette meg, itt gyakorolhatta először az új fogalmak, új világok alkotásának képességét” – mondja a kötet végére illesztett interjúban a filozófus Tóth Imre.

És valóban, az Isten és geometria című kötetbe válogatott valamennyi írásának (tudományos lapokban megjelentetett publikációinak) központi témája a Bolyai János által 1823. november 3-án meghirdetett „semmiből teremtett új világ” (ti. a nem-euklideszi geometria). Az e helyen csokorba foglalt négy írás – Mikor és ki alkotta meg a nem-euklideszi geometriát? (Megjegyzések Hans Reinchardt: Gauss és a nem-euklideszi geometria című könyvéhez); Geometria more ethico (Az euklideszi és a nem-euklideszi geometria alternatívája Arisztotelésznél, és az euklideszi geometria axiomatizálása); Isten és geometria (Egy geometria-politikai polémia a viktoriánus Angliában); Matematikai gondolkodás: szabadság és igazság, tagadás és alkotás – ennek az „új világnak” a fogadtatását, és lehetőségeit járja körül. Bár a válogatás első tanulmánya részletesen megismerteti a laikus olvasóval a leginkább Gauss, Lobacsevszkij és Bolyai János nevéhez köthető új (nem-euklideszi) geometria születését, igazi szellemi kalandot minden bizonnyal csak azok számára jelent a kötet végigolvasása, akik otthonosan mozognak a mértan-tudomány területén. A második fejezetben például Tóth István az ókori görög tudós, Arisztotelész elméletében mutatja fel a nem-euklideszi geometria gyökereit, kiemelt példákkal alátámasztva egy-egy, az új világ „létezésének” lehetőségét felvillantó állítást. „Arisztotelész jelentős, eddig nem eléggé figyelembe vett szerepet játszott mind az euklideszi, mind a nem-euklideszi geometria axiomatikus megalapozásában. Műve megőrizte egy, az euklideszivel ellentétes rendszernek egy igen jelentős töredékét” – összegez a szerző.

A harmadik tanulmány – a kötet címadó írása – valószínűleg a legélvezetesebb olvasmány a mértanhoz értő és nem értő olvasók számára is. Köztudott, hogy a 19. század utolsó három évtizedében a nem-euklideszi geometria alaposan felforgatta a világ tudományos közvéleményét. A spiritiszták, az avantgárd költői és a modern művészek elismerték, hiszen a szellemi emancipáció hordozójának tekintették és alkotói szabadságuk igazolását látták benne, a filozófusok és a matematikusok nagy része viszont elutasította. „A nem-euklideszi geometria elméleti lehetőségére irányuló tisztán filozófiai kérdés így áttevődött a történelmi folyamat síkjára, a diakronikus lehetőség problematikájára, tehát arra: hogyan értelmezhetjük és indokolhatjuk történelmi síkon az euklideszivel ellentétes geometria keletkezését?” – vezeti be vizsgálódását Tóth Imre, hogy aztán a politikaivá is felfejlődött geometriai vita angliai gyűrűzését ismertesse.

A filozofálni is képes (hogy úgy mondjam: „köteles”) matematikus igazi szellemi kielégülése azonban a kötet utolsó írásának tanulmányozása során következik be. Ebben a részben ugyanis a geometriai kogníció transzcendentális jegyeivel ismerkedhet az olvasó, azzal a különös fajta tudással, amely képes bent maradni a geometriai tárgyak világának belsejében, ugyanakkor kint is, ennek a mindenségnek a külsejében. Erre csak az önmagával azonos Én képes. „Ez egy olyan attribútum – írja Tóth – amellyel a teológiában csak Isten rendelkezik. (…) A kreatúra pedig magán hordozza, akár tudja, akár nem, teremtőjének pecsétjét…”

A kötet végére került, de a szellemi kalandra vállalkozók számára „iránytűként” is kezelhető a kötetet lezáró – Tóth Imrével készült – interjú, amelyből a szerző vizsgálódásainak szempontjairól, céljairól is felvilágosítást kap az olvasó.

Ozsváth Judit

Angi István: A zenei szépség modelljei

Október 16-án tölti be hetvenedik életévét Angi István (zene)esztétika-professzor. Aktivitásának jószerével csak az utóbbi években látszik jelentékeny nyoma a könyvkiadásban, ezt vélhetőleg a „borús” évtizedek sajátságos körülményei is magyarázhatják. A Zene és esztétika az ideológiai felszabadulás előtti időszak egyetlen Angi-kötete volt (1975).

A Polis kiadónál megjelent elegáns küllemű könyv négy anyagtömbje közül az első a Legszentebb zenék fejezetcímet viseli. Ezzel a felcímmel jelent meg a kilencvenes évek közepén Anginak az a sorozata, amely – egy bevezető tanulmány után – a zenei misekompozíciók öt legáltalánosabb tételét hozta olvasóközelbe a Keresztény Szó című katolikus kulturális havilapban. De ugyanebben a fejezetben találhatjuk A magyar gregorián pirkadó reneszánsza vagy a „A gregorián ének ne legyen szép”? című írásokat, amelyek – hol publicisztikai, hol „szakos” értekező stílusban – egyházi zenei anyanyelvünk értékének újra-felismeréséhez járulnak hozzá a maguk rendjén.

A kötet második fejezete: Ritmus, dallam, lélek. Itt leginkább (rövid) publicisztikai írások találhatók, amelyeknek van egyfajta lappangó közös nevezőjük, tudniillik az a törekvés, hogy a szerző kimutassa választott tárgyaiban a magyar kultúra európaiságának zenei megalapozására valló tényeket (néhány kivétel: Megtisztulás-élmény a barokk zenében, A csúcspontok esztétikuma J. S. Bach passióiban, Palestrinától Palestrináig).

A Zenei anyanyelvünk címet viselő harmadik fejezet voltaképpen nem a magyar zenei anyanyelvre – vagyis korántsem a magyar népzenére – utaló cím. E fejezet tartalmazza azokat az írásokat, amelyek legközelebb állnak a szigorúan értelmezett zeneesztétikai traktátushoz, még ha nem kevés történeti utalást „rejtegetnek” is. A fejezetbe foglalt tanulmányok (1972-es írás is van közöttük!) a zenei kultúra „nyelvezeteit” közelítik meg: A kórusművészet esztétikája, Líra, dráma, epika az énekkar művészetében, A szerző mesterjegyeinek felfedezése a zenében. De ugyanebben a tömbben találta meg a helyét az a – tágabb értelemben felfogott – szemle is, amely Dobszay László Gregorián énekek és balladák a csángóknál című CD-jéről készült.

A kötet negyedik fejezete (Tovább) három „portrét” és egy művészetesztétikai tanulmányt tartalmaz – különös szerkesztői megoldás! –: a megidézett kolozsvári alkotók között egy zenetörténészt és két zeneszerzőt találunk (még ha egyikük újabban nem „szerez” is), László Ferencet, Szegő Pétert és Terényi Edét. Ami pedig a tanulmányt illeti: ez az egyes művészeti ágak (képzőművészetek, irodalom, tánc, zene, építészet) egymásra ható „tömegvonzásáról”, egymást kölcsönösen megtermékenyítő eszmei-szerkezeti hatásairól ad szemléletes példákat.

Angi István kötetét olvasván/lapozván meggyőző erejével kerít hatalmába a sok zenei (és egyéb művészeti ágakból idézett) példa. Érthető: Angi talán elsősorban pedagógus – tudja tehát, hogy a posztulativitással szemben a szemléltetés voltaképpen a „könnyebb” út a megértetéshez. Márpedig – amint a könyv hátlapján a szerkesztő, Demény Péter írja – „az esztétika amúgy sem az a terület, ahol bármire mehetünk anélkül, hogy minden szót kétszer is átgondolnánk.”

Jakabffy Tamás

Berkecz Franciska SSS: A bölcsesség kezdete. Szerzetesi életutak elemzése mélyinterjúk segítségével

A könyv a szerző szakdolgozata, amelyet pszichológiai tanulmányai lezárásaként írt. Mivel 1981 óta maga is szerzetes, természetes módon irányult érdeklődése az élete egészét betöltő szerzetesi létmód vizsgálata felé. Amiről tapasztalati úton meggyőződött, amiről érzelmileg átélte, hogy boldogító és az embert teljesen betöltő életmód, megpróbálta szakszerű eszközökkel bevilágítani. Alaptétele: a szerzetesi életforma normális életre ad lehetőséget; aki erre meghívást kap, ugyanolyan értékes életet formálhat belőle, mint aki bármely más irányt választ. A könyv alaptétele persze az is, hogy e meghívás a transzcendens Istentől érkezik, s e hit nélkül nemcsak ez az életforma nem követhető, de a története sem. Túl vagyunk már a kötelező ateizmus korán, amikor Istent tényként, személyként kezelni akár komoly büntetéssel is járhatott. E megváltozott gondolkodási rendszerben nyílhatott Berkecz Franciskának lehetősége e témával foglalkozni pszichológiai szaktanulmányai lezárásaképpen.

A könyv első részében a szerzetesség történetét vázolja, majd pszichológiai fogalmakat vezet be: az életút, életfolyamat és élettéma fogalmait. Mindezeket körülhatárolja, lelkiségtörténeti, teológia és antropológiai képet vázol, témáját Csirszka pszichológiai modelljére alapozva közelíti meg és dolgozza ki. Csirszka az életútról mint életfolyamatról beszél, a személyiség alakulását vizsgálja élete során, s ennek szakaszait így osztja be: fejlődés, érés, tejesedés. Ugyanakkor tematikus szakaszokra is osztja a személyiség életfolyamatát alkotó élettémákat alakulásuk dinamikájában: új élettéma megfoganása, a lappangás időszaka, a megjelenés, a kibontakozás, problémák és konfliktusok, rendezett harmonikus életszakasz, sajátos időproblémák (telítődés, kimerülés), megújítás, adaptáció, a téma befejezése. Már a felsorolásból is kitetszik, mennyire kínálkozik e modellnek a szerzetesi életpályákra való alkalmazása. A könyv nagyobbik része konkrét személyek történetén példázza a felsorolt szakaszokat, egyéni színekkel árnyalva azokat. Nemcsak egyének (monogrammal jelölve) történetét látjuk a könyvben tematikusan rendezve, hanem egy nem kedvező történeti korszaknak az egyének életére gyakorolt mély és durva hatását is felfedezhetjük és elemezhetjük a mélyinterjúk itt közölt részletei nyomán. A szerző szakdolgozata a maga specifikus célja mellett egyben érdekes kortörténeti adalék, és akár egyszerű lelki olvasmányként is kezelhető a vallomások elevensége okán, de lehet hivatástisztázó, hivatáskarbantartó szövegként is olvasni. Érdekes volna hasonlót olvasni hazai szereplőkkel.

Bodó Márta

A zene azt mondja: mi

Angi István zeneesztétika-professzort 70. születésnapja alkalmából életéről, munkásságáról kérdezte Schuller Mária

Schuller: A kolozsvári Schola Gregoriana Monostorinensis istentiszteleti szolgálatai alkalmával a szőke, barna fejek közül kiviláglik két ezüst hajkorona: Angi István zeneakadémiai tanár és szintén zenetanár felesége, Marianne, a nyugdíjkorhatáron túl is tagja az énekegyüttesnek. A Tanár úrnak szívügye a gregorián ének?

Angi: Feltétlenül szívügy. Neveltetésemben döntő szerepet játszott a hitélet. 1946–47-ben Csíksomlyón édesapám igazgatója volt a tanítóképzőnek, ettől az ősi épülettől körülbelül 50 méterre van a kegytemplom és a ferences szerzetesek klauzúrája. A szerzetesek közül többen tanítottak a tanítóképzőben, így Sponberger Elemér, Angi Csaba, Hajdú Leánder (ő volt akkoriban a gvárdián), és talán elsőnek kellett volna említenem Boros Valér kántor-orgonistát – ők oltották belém az egyházi zene szeretetét, áhítatát. Boros Valér orgonakíséretével kisebb hegedűdarabokat mutattunk be szentmiséken, vecsernyéken. Énekelni a zsolozsmák keretében volt alkalmam, ezt a szüleim és a ferencesek lehetővé tették. Mindezt a tertia, sexta és nona kishórákon túl a vesperás szépsége foglalta össze.

Schuller: Ön egy életre eljegyezte magát a zenével. Családjában volt-e hagyománya a zeneszeretetnek? „Örökségül” kapta-e?

Angi: A családban nem volt különösebb professzionális érdeklődés a zene iránt (édesapám földrajz-történelem szakos tanár, édesanyám háztartásbeli volt), de a zene „összejött” az életemben. Ami a zene szeretetét illeti, családi vonatkozásúnak nevezhetném. Édesapám a két világháború között igazgatója volt a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnáziumnak, az iskola zenetanára pedig Nagy István volt, a kodályi, bartóki, illetőleg a madrigál zenekultúra avatott képviselője. Nagy István tanár úré volt minden nagyszünet. A kórustagok összegyűltek a tornateremben és húsz percen át próbáltak. A tanárok is, a diákok is egy emberként álltak az ügy mellé. A 60–65 tagú fiú vegyeskar Kodály- és Bartók-műveket, madrigálokat énekelt, intézeti és városi ünnepségeken szerepelt. A legnagyobb siker a budapesti fellépés volt: Bárdos Lajos meghívására Nagy István a kórusát Pestre vitte lemezfelvételre a budapesti rádióhoz. Sajnos az ajándékba kapott emléklemez a háborús menekülés közben elveszett. Nagy István – édesapám révén – már gyermekkoromban megtisztelt barátságával (annak az emlékezetes lemezfelvételnek az előkészítésén is jelen lehettem). Később a csíksomlyói évek alatt újra találkoztunk. A nyári vakációk idején Zsögödön látogattam meg édesapámmal. Akkor is biztatott, hogy zenei pályán helyezkedjem el.

Schuller: Kérem, meséljen a szülőföldjéről, mutassa be olvasóinknak a családját.

Angi: A Székelyföldet „családtörténetileg” egyesítem magamban: édesapám Gyergyószárhegy, édesanyám a háromszéki Ozsdola szülötte volt, az utóbbi helységben születtem én is. A gyermekkor Marosvásárhelyhez köt, a feleségemet Székelyudvarhelyről „szereztem be”. Csík sem maradt ki – a csíksomlyói évek révén.

Schuller: Iskolái során hol kapta az alapot ahhoz, hogy a zeneakadémián folytathassa tanulmányait? Milyen szakon végzett?

Angi: Negyedik elemista koromban kezdtem hegedülni tanulni Kiss Elek zenetanártól (jó hegedűs volt), majd a háború után László Laci cigányprímástól, Kolozsváron pedig Zsurka Péter tanártól a zeneiskolában. Időközben hozzákapcsolódott a zongora és a brácsa. Időnként Antonin Ciolan mester megengedte, hogy a keze alatt zenekari gyakorlatot szerezhessek.

Csíkszeredában két évig jártam gimnáziumba, de 1948-ban közbejött a tanügyi reform, s a családi körülményeink is úgy hozták, hogy Kézdivásárhelyen tanultam tovább a mezőgazdasági technikumban. Végig kémiára készültem, de a szakiskola a mezőgazdasági főiskolára küldött Kolozsvárra, két évig oda jártam, három közép- plusz két felsőiskolai éven át agrártudománnyal foglalkoztam. Ma sem bánom az ott töltött éveket, olyan professzoraim voltak, mint Papp István, Papp Géza, Hegedűs Gyula, Nyárádi Erasmus, Dankanits László és mások. Ennek az öt évnek egyetlen fájdalmas velejárója az volt, hogy eltávolított a zenétől. Néhai öcsém bátrabban viselte a sorsát: meg sem jelent a mezőgazdasági felvételin, sikeresen felvételizett a képzőművészeti akadémiára, és elcipelt Nagy Istvánhoz, aki akkoriban a zeneakadémia professzora volt (megelőzőleg a Magyar Művészeti Intézet igazgatója). Nagy István kellő fejmosás után felvett a kamarakórusába, ott énekeltem az együttes felszámolásáig. 1953-ban elölről kezdtem tanulmányaimat, most már a zeneakadémián. Ötéves zenetanári szakot végeztem 1958-ban. A konzervatóriumi évek alatt ének és hangszeres zenekultúra valamint zenetudomány művelésébe fogtam. Volt egy vonósnégyesünk, amellyel többször is koncerteztünk, illetve egy kis énekegyüttesünk, pontosabban egy megkettőzött vokál-kvartett, amelyben mi, növendékek, magunk számára áténekeltük a zeneirodalom e műfajnak megfelelő legfontosabb alkotásait.

A zenei pálya felé való terelgetésemben Nagy István gyakorolta rám az első döntő hatást, a másodikat Márkos Albert professzor, ő a zeneelmélet és a szolfézs tanításával bevezetett a zene rejtelmeibe. Sokat kaptam a többi tanáromtól is: Jodál Gábor és Zoltán Aladár összhangzattanra, Eisikovits Mihály ellenponttanra, Lakatos István és Benkő András zenetörténetre tanított.

Újabb kitérő következett 1958 után, miután gyakornok lettem a zeneakadémián. Egyik kedvenc tanáromnak, Földes László esztétának a szorgalmazására behatóan kezdtem foglalkozni zeneesztétikával. Doktori felkészültséget kellett szereznem. Lipcsébe szerettem volna menni e célból, de az akkori körülmények a moszkvai lehetőséget biztosították. 1963–1965 között voltam Moszkvában, V. F. Aszmusz professzornál végeztem a Lomonoszov Tudomány egyetem filozófia karán. Nagy élmény volt világszínvonalon élvezni a legcsodálatosabb műalkotásokat. Otthonosan mozogtam a Tretyakov Galériában, Leningrádban az Ermitázsban. Személyesen találkozhattam Ojstrachhal, Richterrel, Rosztropoviccsal – jó barátai voltak a filozófus Aszmusznak. Az emberséget kerestem és meg is találtam. Moszkva világváros, éltem is a lehetőséggel az ismeretszerzésben.

Ezek az évek másodszor távolítottak el az aktív zenéléstől, mégis, akárcsak az agronómiai, a moszkvai éveket is fontosnak, hasznosnak tartom. De például az, hogy elmaradt a hegedülés, és azóta sem került vissza, olyan elfojtást okozott, mint a cigarettás embernél a dohányzás elhagyása. A dohányos álmában rágyújt, és szégyelli, hogy nem tartotta be a szavát. Jómagam gyakorta álmodom, hogy hegedülök, álmomban ez öröm, viszont szégyenkezés, amikor felébredek.

Schuller: Mióta és mit tanít a zeneakadémián?

Angi: 1958-tól 2003-ig – a konzervatóriumban töltött 45 év alatt – döntő módon a tanári és a kutatói munka a mérvadó. Elsősorban zeneesztétikát tanítottam és tanítok, mellette újabban, a rendszerváltás után, zeneretorikát, modern művészetelméleteket, és különböző speciális kurzusokat is tartok. Jelenleg már csak román nyelven. Esztétikát eleinte hosszú ideig magyarul tanítottam, aztán fokozatosan felszámolták a magyar tagozatot. A rendszerváltás óta küzdünk – már csak hárman maradtunk aktív magyar tanárok – a magyar tagozat visszaállításáért, mindmáig sikertelenül. Csak az én doktorandusaimból bármikor ki tudnánk állítani egy jónevű tanári kart. A véletlen és egy kis irányítottság úgy adta, hogy a szakma minden területéről kerültek hozzám. Persze román doktorandusaim is vannak.

Schuller: A gregorián énekegyüttes tagjaival szemmel láthatóan baráti a kapcsolata. Hasonló hangot tud megütni a tanítványaival is?

Angi: Talán még a barátibbnál is barátibb, intimebb kapcsolat ez a Scholával, hiszen általa kaptan vissza majd’ hetvenévesen az aktív muzsikálás számomra nélkülözhetetlen élményét. Ha hihetek magamnak, valósággal megfiatalította zeneszeretetemet.

Valóban, a baráti viszony keresése, a közvetlen hang megütése nemcsak életformám, de pedagógiai tevékenységem alapja is. A zene mindig is azt mondja: mi, sohasem én vagy ő. Ahogy a szkólában mi vagyunk mi, a tanítványaimat is keresztnevükön szólítom, a lelkemben is így tartom számon őket. Persze visszás helyzetek is adódnak, amikor a több száz diák nevét összekeverem, a lányok esetében szégyellem is magam. A baráti hangból fakadt, hogy a lakásunk Marienka örömére-bánatára majdnem nyílt szalon, mindig tele vagyunk jelenlegi, volt és leendő diákokkal. Talán ez is teszi, hogy nekünk sem szabad megöregednünk.

Schuller: A tanár munkáját a tanítványok előrehaladása minősíti. Kikre lehet büszke volt tanítványai közül?

Angi: Kedvenc tanítványaim mindenképpen meghaladják a kizárólagos zenei vagy esztétikai minősítés standard színvonalát. Egyik kedvenc tanítványomra, Szegő Péterre, mindig is büszkeséggel gondolok, mert esztétika-imádata mellett is elértem, hogy azzá legyen, aki, zenésszé, kiváló zenésszé, a modern zene avatott művelőjévé és alkotójává. Hasonlóan nyilatkozhatom Balla László zongoratanárról is, aki önzetlen szenvedéllyel zeneesztétikából doktorált. Persze itt hosszú listában kellene felsorolnom a többieket, doktorandusaimmal bezárólag. Íme néhány a kedvenc zenésztanítványokból: Benkő Judit, Fodor Attila, Kálmán Emese, Katona József, Lászlóffy Zsolt, Orbán T. Ágnes, Székely Árpád. Persze számos román diákomra is igazán büszke lehetek. Az egyetemi előadásaim során elért eredményeim kapcsán filozófus-tanítványaim közül Gregus Zoltán tanársegéd nevét említeném, de azt hiszem, hogy az idősebbek közül sem tagadhatnának meg olyan jeles kollégák, mint Egyed Péter vagy Veress Károly.

Schuller: A tanár örökösen ad, átadja tudását, tapasztalatait, elképzeléseit a tanítványainak. Említette, hogy a tanítás mellett a kutatói munkát tekinti mérvadónak. Ez miben mutatkozik meg?

Angi: A könyveimben. Bizonyos nyitást, a szó jó értelmében vett érdeklődést hozott az esztétika felé az 1972-es esztendő a Bukarestben tartott esztétika-kongresszussal. Megjelenhetett a Zene és esztétika című kötetem. Majd hosszabb szünet után – közben született ugyan több száz tanulmány, de nem állt össze kötetté – 2001-ben kikerült a nyomdából Az esztétikum zeneisége című kötetem. Idén, tavasz végén, jelent meg A zenei szépség modelljei, a negyedik kötetem pedig készülőben van sajtó alatt Értéktől értékelésig címmel. Mivel román nyelven is elég intenzíven publikáltam, két kötetem körvonalazódott, kiadásuk a jövőre vár. Esztétikai előadásaimat két kötetben szintén románul írtam meg, a román kiadás még várat magára, magyar kiadása, az első kötet a Sapientia égisze alatt rövidesen napvilágot lát, a második kötet gondozása folyamatban van. Az egyiket Tóth Ági, kedvenc doktorandusom fordította, a másikat a magiszterin lévő Fodor Attila gondozza.

Schuller: Hogyan összegezné hetven év élettapasztalatát?

Angi: A jövő belefogalmazódott a jelenbe. Az aktív zenétől való kétszeri eltávolodás után Jakabffy Tamás gregorián szkólájában újra magamra találtam. Ahogyan nincs álom és nincs ébrenlét, csak az van, amit megélünk, ugyanúgy hiszem, hogy nincs fiatalság és öregség a szó abszolút értelmében, csak az van, ami fiatallá és öreggé tesz bennünket. Álmodni ébren is lehet, öregen is megmaradhatunk fiatalnak. Mindenképpen két feltétele van ennek: első a hit, a töretlen hit, hinni abban, hogy amit teszünk, azt az ég és a föld viszonylatában jól tesszük. A második feltétel: mindig is valamit tennünk kell, és lehetőleg mindig jól kell megtennünk. Ebből következik: ha az ember a visszapillantó tükörbe néz, akkor ezt tegye mindig kellő izgalommal, szorongással, de bátran és mindig tegye meg! Az életben az egyetlen igazi öröm a tőlem telhetőleg legjobban elvégzett munka tudata, ám ez a tőlem telhetőleg legjobb nem jelenti azt, hogy valaha is véglegesen belenyugodtam a már megszerzett élménybe. A munka elkerülhetetlenül újabb és újabb kalandokra késztet. És bízom abban, hogy a további jövő kalandos keresései is előbb utóbb jelenidejűvé válnak.

Fodor György

Emléke előtt mindannyian kicsinynek érezzük magunkat

Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy Calcuttai Teréz az elmúlt évezred egyik legrendkívülibb személyisége volt. Pápák, államfők, uralkodók, művészek, tudósok, minden népfajhoz tartozó, bármely vallást, ideológiát magukénak valló tömegek egyaránt tisztelték, szerették és szentnek tartották. „Teréz Anya valóságos angyal” – írták róla sokszor. „Előtte mindannyian kicsinynek érezzük magunkat és szégyenkezünk magunk fölött” – mondta Indira Ghandi egykori indiai államfő.

Sok ember tesz jót a világban napjainkban is. De Teréz Anya tette ezt egy sajátos, senkivel sem összehasonlítható módon, ami személyének hihetetlen egyszerűségéből származott. És éppen ebben állt ennek a kistermetű, meghajlott, törékeny, és mégis „hatalmas” nőnek az ellenállhatatlan varázsa.

Serafino Colangeli, a „Piccola Opera Caritas” alapítója ezeket írta róla: „A Lélek benne Krisztus élő és erős jelenlétét eredményezte, amely betölti a teljes »énjét«. Ez az összehasonlíthatatlan jelenlét boldogítóbb minden másnál. Számára Jézus valóban az élet és a szeretet. Ebből ered mindent legyőző hivatása, hogy tudjon a legszegényebbekkel foglalkozni, önmaga számára az utolsó helyet tartva fenn. Teréz Anya – aki olyan antenákkal rendelkezik, amelyek képesek felfogni a fájdalom kiáltásait – egyben rendelkezik azzal a tisztánlátással is, hogy azt is meglátja, ami még nincs, csak lesz. A minden képzeletet felülmúló mocsokban, amibe a Calcutta utcáiról az általa összeszedett férfiak és nők életük végén jutottak, Teréz Anya meglátja a feltámadt Krisztus fényes arcát, amely ezekben az arcokban tükröződik.”

1910. augusztus 26-án született a makedóniai (Albánia) Skopje-ban. Özvegyen maradt édesanyja, annak ellenére, hogy szegények voltak, egy alkoholista nőt vett gondozásába, később házában hat árva gyermeknek adott otthont. Tőle örökölhette Ágnes (Teréz Anya polgári keresztneve) végtelen türelmét, a szenvedőkkel való együttérzését, határtalan jóságát.

Tizenkétéves korában, egy katolikus elemi iskola tanulójaként tudatosodott benne a szenvedő embertársait segítő hivatása. Majd 18 évesen Írország fővárosában, Dublinban belépett a Lorettói Miasszonyunk nővéreinek kongregációjába, ahol – Lisieux-i Teréz iránti tiszteletből – a Teréz szerzetesi nevet választotta. 1928-ban érkezett Indiába. Calcuttában egy leányiskolában tanított. Itt alapította meg 1950-ben – XII. Piusz pápa engedélyével – a Szeretet Misszionáriusainak Kongregációját (Missionaries of Charity). A kongregációt segítő munkatársak Nemzetközi Társulata 1954-ben jött létre. A Szeretet Misszionáriusai mellett Teréz anya szemlélődő közösséget is alapított: az Ige Nővérei kontemplatív ág 1976-ban született meg.

Azóta Teréz anya nővérei több mint 40 000 szenvedő, nyomorban élő, súlyos beteg, haldokló gyermeket, férfit és nőt „szedtek össze” csupán Calcutta utcáiról és részesítettek gyógyításban, ellátásban, vagy szeretettel – amelyben életük folyamán talán sohasem részesültek – enyhítették haláltusájukat. A felgyógyultak részére munkahelyet kerestek, az árva gyermekeknek pedig befogadó szülőket kutattak fel. Calcuttából a fehér ruhás nővérek 1965-ben – VI. Pál pápa beleegyezésével – „kirajzottak” az egész világba. Etették mind Etiópia alultáplált, beteg népét, mind Dél-Afrika gettóinak lakosságát.

Az ismert hármas fogadalomhoz a nővérek egy negyediket csatolnak: a szegények között is a legszegényebbeket akarják szolgálni. Lelkiségüket a radikális szegénység, a szemlélődő ima, az élet tisztelete jellemzi. Hiszik és vallják, hogy Krisztust szolgálják minden emberben.

Ennek megfelelően választják meg apostoli munkaterületüket. Legszívesebben nyomornegyedekben telepszenek meg. Jövedelmük nincs, adományokból élnek és látják el szegényeiket. Leprásokat gondoznak (főképp ázsiai országokban), menedéket adnak haldoklóknak, gyógyult leprásoknak rehabilitációs központokat állítanak, elhagyatott gyermekeket gyűjtenek össze, otthont nyújtanak nekik, alkoholistákat és kábítósokat gondoznak, tanítják a természetes születésszabályozás módszereit. Újabban készséggel vállalják AIDS-betegek ápolását is.

Fehér ruhát és kéksávos indiai szárit viselnek, vállukon kicsi kereszttel. Így szolgálnak napjainkban New Yorkban és Damaszkuszban, Párizsban, Moszkvában, Magyarországon, de Bukarestben, Sepsiszentgyörgyön és Bacăuban is.

Napi imájuk: „Urunk, tégy méltóvá minket, hogy az egész világon szolgálhassuk embertársainkat, akik szegénységben és éhségben élnek és halnak meg. Add meg nekik a mai napon a mi kezünk által mindennapi kenyerüket, s a mi megértő szeretetünk által adj nekik békét és örömet.

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy ahol gyűlölet lakik, oda szeretetet vigyek; ahol sértés, oda a megbocsátás szellemét; agol egyenetlenség, oda egyetértést; ahol tévedés, oda igazságot; ahol kétely, oda hitet; ahol kétségbeesés, oda reményt; ahol sötétség, oda fényt, ahol szomorúság, oda örömet.

Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni, mint hogy vigaszra várjak; inkább én törekedjem megértésre, mint hogy megértést óhajtsak; inkább én szeressek, mint hogy szeretetet igényeljek. Mert önmagunkat elfeledve találjuk meg magunkat. Ha megbocsátunk, nekünk is megbocsátanak, és ha meghalunk, azzal ébredünk az örök életre. Amen.”

Lássuk, hogyan vall Calcuttai Terézről a világhírű rendező, Franco Zefirelli: „Teréz Anyának sikerül újra megélni napjainkban azt a nagy szellemi mozgalmat, amelyet a 13. század elején Szent Ferenc robbantott ki, »igazi« forradalmat idézve a bűnös és zavaros világban.

Sikerült személyesen találkoznom ezzel a csodálatos asszonnyal, megismerni emberfeletti elhivatottságát, bátorságát és erejét. Egy asszony, aki szinte soha nem beszél, de állandóan cselekszik, a villám gyorsaságával mozog s akiben ég az önátadás igénye. Senki sem állíthatná meg a jóság útján. Nem torpan meg a bürokrácia, a nehézségek és akadályok előtt. Legyőzi azokat, lábbal tiporva és széttörve mindent, hogy a benne égő szeretet-cél felé haladhasson.

Teréz Anya minden kétséget kizáróan a mai kor nagy szentje, de egyben asszony is, akinek óriási erkölcsi tartása rögtön felkelti az emberek figyelmét – a hitetlenek és istentagadókét is, akik a lélek pusztaságában élnek és semmiben sem hisznek. Az ő szíve mindenki számára, a legszegényebbek számára is nyitva áll. Lehetetlen vele találkozni, beszélni anélkül, hogy ne kapnánk tőle valamit, ami titkos módon megváltoztatja életünket.”

II. Erzsébet brit uralkodó s az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa versengtek a kitüntetések megítélésében, a tekintélyes Harward Egyetem pedig díszdoktori címet adományozott neki. A nemzetközi hírnév – amely 1979-ben a Nobel-békedíjjal jutott a csúcspontra – zavarta a szentírási szerénységű Teréz anyát, akiből hiányzott minden hiúság. A békedíj átadásán meggyőzte a Nobel-díj-bizottságot, hogy érvénytelenítsék a tiszteletére szervezett fodagást, mert az erre költendő pénzből többszáz szegény indiai gyermek élelmezése válhatott biztosíthatóvá egy éven át. A neves Gallup intézet 1996-os felmérése alapján Teréz anyát minden idők legmegcsodáltabb nőjének nyilvánították a világon.

Sajnos kora és az általa vállalt nehéz életkörülmények következtében egészsége egyre gyengült. Két szívinfarktust szenvedett, az utolsó nyolc év folyamán pedig mellkasába beoperált szívritmus-szabályozóval élt. 1997. szeptember 5-én halt meg.

Néhány héttel halála előtt Teréz anya látogatást tett II. János Pál pápánál a Vatikánban, amelyen kíséretében volt Nirmala nővér, a Szeretet Misszionáriusai Kongregációjának új rendi elöljárója is. Akkor a L’Osservatore Romano beszélgetést közölt vele – az utolsó beszélgetést –, amelyben Teréz anya kéréssel fordult a világhoz: „Arra kérem azokat a nőket, akik magzatelhajtást akarnak végezni, hogy szüljék meg gyermeküket és aztán adják át nekem. Én gondját fogom viselni.”

Szülőhazájával, Albániával és a Balkánnal kapcsolatban kijelentette: „A gyűlöletnek az oka az, hogy az emberek elfelejtették létük célját, amely a szeretet és az imádság. Az ember számára a legnagyobb szerencsétlenség nem annyira a háború és a természeti csapások, mint az Isten nélküli élet. Ahol nem létezik Isten, mindent szabad. Ha a törvény engedélyezi az abortuszt és az euthanáziát, ne csodálkozzunk, hogy háborúk vannak.”

Befejezésként fáradtan mondta: „Életem Isten kezében van.”

Udvarhelyi Olivér

Ami személyes, és ami szent

A Miatyánk minden lehetséges kérés foglalata. Nem képzelhető oly imádság – mondja az éppen 60 évvel ezelőtt elhunyt, a keresztény lélekhez oly közel álló filozófus, Simone Weil –, amely ebben ne volna benne. Ha valaki elgondolkodik szavain, egészen biztos, hogy valami megváltozik benne, ha mégoly kicsiség is.

A számunkra zsinórmértéket jelentő François Mauriac 1958-ban írt Naplójegyzeteiben így emlékezik: „Egyszer a Sorbonne-on Simone de Beauvoir találkozott Simone Weillel; a kiválóságuk azonban ismeretlen maradt egymás számára. A két Simone közül a zsidóként született, annak, aki nem szerette a római egyházat s keresztség nélkül halt meg, tárta föl magát egyszer Krisztus (ezt szó szerint ő maga mondja el), és ezután Krisztusból és Krisztusért élt egészen haláláig. A másik Simone pedig, a heti háromszor áldozó, jámbor Cours Désir-növendék engesztelhetetlen, ádáz ellenség lett, ám nem kevésbé kell őt csodálnunk és szeretnünk. Sokszor eltűnődöm ezen.”

Simone Weil (1909–1943) nevét jószerével halála után ismerte meg az olvasóközönség, amikor napvilágra kerültek cikkei, tanulmányai, naplója. Műveinek kiadását legkövetkezetesebben Albert Camus szorgalmazta, a második világháború után a Nobel-díjas író ezeket mondta: „Nem tudok elképzelni szellemi újjászületést Európa számára azok nélkül a követelmények nélkül, amelyeket Simone Weil meghatározott.” Munkái hitelesen tanúskodnak arról a küzdelemről, amely a megvilágosodásért, a hitért folyik minden emberben, de éppúgy volt mondanivalója a társadalmi bajok okairól és orvoslásáról. Gondolkodását áthatotta a lelkiismereti szabadság, az erkölcsi tisztaság és a föltétlen istenszeretet vágya, mind egyéni, mind társadalmi vetületeiben. Egyetemes hatását éppen ennek köszönheti. Fakó stílusán átizzó szenvedélyével költői erejűvé tette műveit és olyan szellemeket hódított meg – a már hivatkozott Mauriacon kívül, mint Julien Green, Thomas Stearns Eliot, Czeszlaw Milosz, vagy nálunk Németh László és Pilinszky János. A magyar írók közül azonban az utóbbira volt különösen nagy hatással.

Pilinszky az Új Ember című hetilap hasábjain közel negyven évvel ezelőtt elsőként publikált Weilról, és próbálta megfejteni látható történetén kívül az igazit, a láthatatlant, az igazság- és istenkereső szenvedéllyel megáldott humanistáét. Véleménye szerint kevesen tolmácsolták nála mélyebben az Evangélium tanításait, a keresztség szentségét. Gabriel Marcel szavait idézve azonban figyelmeztet: Simone Weil felülmúlhatatlanul súlyos üzenetet hozott valamennyiünk számára, amit egyedül nyitott lélekkel érthetünk meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy szóról szóra magunkévá tegyük olykor téves vagy éppen ellentmondásos nézeteit, hanem hogy kihalljuk szavaiból azt, ami sajátosan nekünk szól, amit szinte személy szerint hozzánk intézett.

Simone Weil zsidó családban látta meg a napvilágot Párizsban. Apja orvos, édesanyja igen művelt, irodalmat és zenét szerető asszony volt, nevelési elveikben azonban mindketten liberálisok. Élete jól példázza azt is, hogy a Gondviselés kegyelméből egy vallástalan család sarja – a szabadelvű nevelés dacára – annyi vergődés és szenvedés után (egy életen keresztül kínzó fejgörcsök gyötörték) eljuthat a keresztényi gondolkodás magaslataira. A születésétől fogva törékeny egészségű és szokatlanul érzékeny, szellemiekben azonban rendkívül fogékony Simone a tehetős szülők féltő gondoskodása folytán kiváló iskolákat járt. Nem csoda, hogy korán vonzalmat érzett a görög műveltség iránt, és Platón dialógusainak olvasása közben fogalmazódott meg benne a vágy, hogy filozófus legyen. Közben még tanulmányai idején azon gondolkodott, hogy tanári munkájának megkezdése előtt néhány évre munkások közé áll. Bár rövid időre a Renault gyár munkásai közé szegődött, keze ügyetlensége, törékeny egészsége még azt se tette lehetővé számára, hogy keresetéből a jóllakáshoz szükséges élelmet megvásárolja. Betegsége miatt tanári munkáját sem tudja folytatni, szülei Svájcba, illetve Olaszországba vitték, ahol sokat utazott.

Följegyzéseinek tanúsága szerint ez a néhány hónap a városokkal, tájakkal, zenével, művészeti alkotásokkal való találkozás életének talán legboldogabb és leggazdagabb szakasza. Ekkor érintette meg a kereszténység is, egyelőre az esztétikum felől. „Nincs szebb a katolikus liturgia szövegeinél” – mondta egy barátjának.

„1937-ben Assisiban töltöttem két csodálatos napot. Egyedül voltam a Santa Maria degli Angeli 12. századi kicsike román kápolnájában – írja –, mely a tisztaság hasonlíthatatlan csodája, ahol Szent Ferenc gyakran imádkozott, s ahol valami nálam erősebb erő arra kényszerített, hogy először az életemben térdre boruljak.” S bár a gregorián énekek és az evangéliumok mind közelebb vezették a nagypéntek és húsvét hitéhez s titkához, Weil a kereszténységgel mégsem tudott egészen azonosulni, az evangéliumi hagyományoknak egy „tisztább” ágát kereste, s ezt vélte megtalálni a középkori albigensek között (róluk írta később Illyés Gyula a Tiszták című drámáját).

Írásai magyar nyelven könyv alakban Ami személyes és ami szent címmel, Pilinszky, Reisinger és Szedő Dénes fordításában 1983-ban jelentek meg – az addig franciául kiadott 16 kötetéből válogatva –, Jegyzetfüzet címen pedig 1993-ban láttak napvilágot gondolatai, Bárdos László és Jelenits István tolmácsolásában.

Befejezésül Pilinszky János fordításában idézzük Ima című elmélkedését:

„Atyám, Krisztus nevében add meg nekem a következőket:

... Hogy szeretetem Isten szeretetének emésztő lángja legyen bennem s egyedül Isten iránt lobogjon.

S hogy minden, ami enyém, vétessék el tőlem, hogy Istentől fölemésztve Krisztussá lényegüljön át, s adassék eledelül a szerencsétleneknek, kiknek teste-lelke egyaránt nélkülöz mindenfajta táplálékot.”

Bartis Elemér

Amit rozsda ki nem kezdhet (2)

Az erények – az emberi és keresztény egzisztencia erkölcsi alapértékei

A természetes erények (habitus naturales) tulajdonképpen azok a készségek és hajlandóságok, melyek az ember természetéből adódnak és melyek az értelemmel rendelkező személynek mint olyannak a sajátjai. Eredetük és feltételük a természet maga.¹ Ezek általában magunkkal hozott, átörökölt jegyeink. A szülő, a pedagógus, a katekéta, a társadalom feladata felszínre hozni, kifejleszteni ezeket a felnövekvő emberben. Hiszen a kegyelem rendjében megvalósuló erény nem rontja le a természetet (teológiai szakkifejezéssel élve: „non destruit naturam”), a természet rendjére épít, amely mintegy transzcendálja önmagát. Így az erények útja a megszentelő kegyelem révén a megigazulás útjává válik.² Az erényeket mint teremtményi létünk alapértékeit a régebbi teológia a kegyelem „díszkíséreteként” („comitatus gratiae sanctificantis”) emlegette.

A természetfölötti erények

,, Mi azonban, akik a nappaléi vagyunk, legyünk józanok, és öltsük fel a hit és szeretet páncélját, sisak gyanánt pedig az üdvösség reményét.” (1Tessz 5,8)

Amint a megnevezés is jelzi, a természetfölötti erényekben (lat. virtutes supernaturales) Isten rendkívüli ajándékairól van szó, nevezetesen a három szubsztanciális keresztény alapmagatartásról (a hitről, a reményről és a szeretetról). Isteni, teológiai vagy egzisztenciális erényeknek is nevezik őket. A hit, a remény és a szeretet Istenre hivatkozik, ő oltotta belénk, az isteni élet kezdetét jelentik bennünk, azt a választ, melyet Isten Lelke támaszt fogadott gyermekeiben az Isten szavára. Kiindulópontjuk a szív, a személyes szabad szellem központja. Forrásuk és céljuk az Istennel való kapcsolat. A természetes és természetfölötti erények nem két egymástól elkülönülő csoportot alkotnak, hanem az utóbbiak beteljesítik az előbbieket, „általuk az ember vallási és erkölcsi léte és cselekvése közvetlenül a háromszemélyű Isten életében való részesedésre, participációra irányul.”³

A hit

A hitben ( lat. fides, gör. pisztisz) elfogadjuk Istent, létünk eredetét és végcélját mint alapot. Voltaképpen ez a válaszunk az önmagát Fiában, Jézus Krisztusban kinyilvánító Atyának, a Lélekben és a Lélek által. De végeredményben ez a válasz is kegyelem és ajándék, lehetetlen Isten kezdeményezése nélkül. A héber „hiszek” szó az „ani maamin” gyökhöz kapcsolódik és nem azt jelenti, amit általában a hit fogalmához társítunk, azaz: „Tudom, hogy létezik”, hanem azt jelenti, „csatlakozom”. Nagyon valóságos fizikai cselekvésről van szó: ráragadok, „egy test vagyok vele”, hozzá tartozom. Tehát ha azt mondom, hiszek Istenben, az azt jelenti, hogy egész lényemmel csatlakozom hozzá, „ráragadok”, ott vagyok, ahol ő van, oda megyek, ahová ő megy, azt cselekszem, amit ő cselekszik. Ha szilárd a hitem, semmi sem választhat el tőle: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?”… Senki és semmi „nem szakíthat el Isten szeretetétől…” (Róm 8,35sk.) Ha a hit „lágy”, akkor a legkisebb erőszak vagy támadás, esetleg próba hatására enged a „kapcsolat”. Isten ellenlábasa is tudja, hogy Isten létezik, mégsem csatlakozik. Az apostoli hitvallásban nemcsak azt állítom, hogy „hiszek egy Istenben”, hanem azt is megvallom, hogy „ismerem” ezt az Istent, hiszek az Atyában, Jézus Krisztusban és életének különféle titkaiban, és hiszek a Szentlélekben, illetve az ő rejtett és nyilvános ténykedéseiben. A keresztény hit e megvallásának teremtő, átalakító és éltető hatalma van. Amikor egy hívő ajkával és életvitelével megvallja a hitét, akkor ez a hit – amely igazság – megerősödik és élni kezd benne, működik, megnyilvánul.⁴ A hit aktusa révén szeretetből ragaszkodunk ehhez a misztériumhoz, létteljességhez, aki személy és akinek létünket köszönhetjük. Ábrahám („Itt vagyok” – Ter 22,1), Mózes („Itt vagyok” – Kiv 3,4), Sámuel („Itt vagyok” – 1 Sám 3,4-10) és nem utolsósorban Jézus Anyjának magatartása ez, a kimondott és megélt igené („Íme az Úr szolgálólánya…” – Lk 1,38).

A Remény

A remény (lat. spes, gör. elpisz) ebből az ismeretből, tudásból származó feszültség, dinamizmus, bizalom abban és ráhagyatkozás arra, aki folyton megmutatja magát, majd újra elrejtőzik. Sokszor küzdelem ez türelmetlen önmagunkkal, reménykedés a remény ellenére. Aktív várakozás az ígéret teljesedésére, amely a világ és emberiség teilhard-i Ómega-pontjában, a feltámadt és megdícsőült Krisztusban éri el beteljesedését.

A Szeretet

E kettőből forrásozik a harmadik, ,,a legnagyobb” (1Kor 13), vagyis a szeretet (héb. heszed, gör. agapé, lat. caritas). Ez együttélés az Istennel⁵, az Isten bennünk lakozása és a mi Istenben-lakásunk. Benne mint tükörben fedez(het)em fel önmagamat, önazonosságomat, benne talál(hat)om meg maradéktalanul boldogságomat, beteljesédesemet. Nélküle rész-lét, állandó vágyakozás az osztályrészem. Ha megismertem, nem tudok mást tenni, mint szeretni, szeretni önmagáért, mert ő a Szeretet:

,, Uram, te vagy az én életmintám…
Úgy teremtettél, hogy kellesz nekem,
Úgy teremtettél, hogy szomjazzalak téged,
Te pedig szomjazol engem.” (Prohászka Ottokár)⁶

Ugyanakkor benne fedezem fel és találok rá az emberekre, akikben felismerem az ő arcát, hasonlóságomat hozzájuk, vagyis a tesvért. Általa, vele, és benne leszek képes szeretni őket és bennük az Istent. A szeretet így lesz a legnagyobb, mert örök, miként örök az Isten. Ez a szeretet elválaszt önmagamtól és minden teremtménytől, de ugyanakkor közösségbe is hív és szervez magammal és a teremtett világgal, olyan közösségbe, mely ebben a szeretetben, Istenben valósul meg.⁷

Sarkalatos erények

A keresztény erénytanban sajátos helyet foglalnak el azok az erények, amelyek mintegy négy nagy pillérként tartják a keresztény erkölcsi élet „épületét”. Ez a négy – úgymint az okosság, igazságosság, lelki erősség/bátorság és mértékletesség – megkülönböztetett szerepe miatt a sarkalatos avagy kardinális elnevezést kapta. Ez is jelzi fontosságukat: amint az ember nem tudna állni a sarkai nélkül, úgy igazi és hiteles emberi élet és „felnőtt” keresztény erkölcsi élet sem létezhetne eme értékek nélkül. Szentírási megalapozását a bölcsességi irodalomban találjuk:

,,És ha valaki az igazságot kedveli, fáradságának gyümölcsei kiváló erények, mert az erény mértékletességre, okosságra, igazságosságra és erősségre tanít.” (Bölcs 8,7)

A fentebbi négy a hit, remény és szeretet mellett emberi és kegyelmi életünk integráns részét képezi.

A kardinális (vagyis sarkjalatos) szó etimológiailag a latin cardóból vezethető le, amelynek jelentése: sarokpont. Ezek az erények azért kapták igen találóan ezt az elnevezést, mivel úgy tartják fönn a többit, mint egy tengely. Már az ókori görögök alapos lélektani megfigyelés, sokrétű analízis nyomán e négy lényeges értékben foglalták össze a homo sapiens alapvető erkölcsi struktúráját. Ez a négy azért alapvető, mert nem az egyes cselekedetek tárgyát jelöli, hanem cselekedeteink módját képezi, és ezzel magatartásunknak ad emberi jelleget. A keresztény embernek a hitét, reményét, szeretetét emberi módon kell(ene) tettekre váltania, emberi módon kell(ene) Isten gyermekévé lennie, ezért ezek az erények a keresztény élet rendező elvei.⁸ Tehát modusokról van szó, amelyeknek célja az emberi élet teljes kibontakozása és majdan a végső Jó elérése, ami Isten szemlélése (visio beatifica), az örök boldogság. Földi céljaink ugyanis az örök Cél irányába mutatnak. Innen adódik a nem is olyan egyszerű feladat: eligazodni a materiális, szellemi és lelki élettérben az okosság, igazságosság, leki erő, valamint a mérték és tartás segítségével.

Az okosság

,, Boldog az az ember, aki…okosan fürkészi Isten gondviselését, aki szívében fontolóra veszi a bölcsesség útjait és megérti annak titkait…” (Sir 14,22-23)

,,Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” (Mt 10, 16)

Az okosságot (lat. prudentia, gör. phronészisz) bölcs elővigyázatnak is nevezik. Az erény eredete, kezdete az udvariasság, alapelve a hűség, feltétele a keresztény okosság. ,,Az okos elővigyázat olyan szeretet, amely bölcsen választ.”⁹ Az okosság tehát szoros kapcsolatban áll az értelemmel és tisztánlátással; ahol megvan, ott a pszichológiai félhomály áttetszővé válik. Az „erény székhelye” tehát az értelemben van, amelynek mintegy „lánya” az okosság. Aquinói Tamás erkölcsi tanításának is központi elemével állunk szemben. A görög bölcseletben pedig az a képesség, amely segítségével az értelem megítél, kiválasztja az igazságnak megfelelőt, vagyis a jót. Gyakorlati-tapasztalati igazság ,,mely nem kívülről járul hozzá az értelemhez és akarathoz, hanem maga az értelem, mely ítéleteiben és választásaiban tökéletessé vált.”¹⁰ Mint láttuk, a szenttamási-skolasztikus rangsorolásban az első, a következő három szülője és alapnormája, ugyanakkor feltétele is, mert minden erény szükségszerűen okos. ,,Az okosság az oka annak, hogy egyáltalán létezik a többi erény.”¹¹ Az ember szabadságából megszülető tett erkölcsileg akkor jó, ha az okosság irányítja. Ami jó, az előbb okos, ami okos, az megfelel az valóságnak. Végeredményben a zsidó, majd a keresztény etika az okosságra mint alapra épül, így a tíz parancs, a törvény be- és megtartása sem más, mint az okosság megvalósítása (executio prudentiae). Az igazságtalanság, gyávaság, mértéktelenség látszólag az igazságosságnak, lelki erőnek, mértékletességnek mond ellen, végső soron azonban az okosságnak. Tehát minden bűnös ostoba. Ebből adódik, hogy az okosság az erények oka, gyökere, kiindulópontja. Ezek nyomán máris igazoltnak látszik az okosság primátusa; a „négyesfogat” élén áll. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a középkor teológiája „az erények fejedelemasszonyának” (auriga virtutum) nevezte, mely a többit irányítja.¹² De megléte feltételezi a hitet, reményt, szeretetet – nélkülük nem létezhet. Feladata a megismerés és döntés, érzékeli a valóst, az akaratot pedig a cselekvésre utasítja. E folyamatban betartja a fokozatokat: a tények ismeretében mérlegel, majd megítél, végül dönt. Kétarcú erénynek is nevezik: az üdvösség elérésére irányul, de gyakorlati, helyes eligazító a konkrét élethelyzetekben is. Azonban nem tévesztendő össze a számító és taktikázó magatartással. Az Újszövetségben az okos ember sziklára épít (Mt 7,34) és éberen várakozik a vőlegényre (Mt 21,15). Elsődlegesen mégiscsak a felismert egyetlen szükséges megszerzésére és megőrzésére irányul.

Az igazságosság

,,Tiéd, Uram, az igazságosság, miénk orcánk pirulása.” (Dán 9,7)

,,Mindaz, aki nem igazságot cselekszi, és aki nem szereti testvérét, nem Istentől van.” (1Jn 3,10)

Míg az okosság az értelem szférájába utalható, az igazságosság (lat. iustitia, gör. dikaioszüné) már az akarat birodalmába tartozik. A szeretet alapját biztosítja, mert erős és állandó szándék arra, hogy az ember mindenkinek megadja azt, ami őt megilleti. Tehát a szeretet és igazságosság szoros egységben együtt él. Ez az erény feltételezi, hogy a felebarát, a másik: egyenjogú és szabad partner, jogok hordozója, akit személyi méltósága alapján megillet a tisztelet. Ez a keresztény alapállás, a kiindulópont. A Szentírásban sokszor előfordul, mint az Ó-, mind az Újszövetségben (v.ö. Péld 31,8, Róm 10,3-4, 2Kor 5,30). Eszerint az igazságosság lényeges erkölcsi erény, de nélkülözhetetlen társadalmi és politikai erény is. A Biblia szerint kapcsolatban áll az ember igaz vagy igaztalan voltával. Az minősül igaz(ságos)nak, aki az Isten által elképzelt rendhez igazodik és hűséges a szövetséghez. Az Ószövegtségben ,,páncél” (Iz 59,16-17) és ,,palást”(Iz 61,1), az Újszövetségben Krisztust magunkra ölteni annyi, mint az igaz(ságos)ságot felöltözni (Ef 6,14).¹³ Ez az erény továbbá minden harmonikus, kiegyensúlyozott társas együttélés sine qua nonja (v.ö. alapvető emberi jogok, férfi–női egyenjogúság). Az egyes történelmi korokban számos visszaélés történt – és történik ma is – e téren, a szociális igazságtalanság faktora minden civilizáció része. Az ókori nagyok rendszerében mind fontos helyet foglalt el az igazságosság kérdése (ld. Platón, Arisztotelész, Cicero, Ágoston). Aquinói Tamás megfogalmazása szerint az igazságosság az a magatartás és habitus, amely állhatatos és kitartó akarattal elismeri mindenki jogát a megfelelő életkörülményekhez, önképzéshez stb., tehát az a társadalomszervező elv, mely rendet teremt az ember világában a dolgok között. Az ember személy, vagyis önmagában teljes, magáért s magára irányuló, tökéletességre törekvő szellemi lény (ens per se). Ezt Jézus nagyon jól tudta. Életével az igazságosságért szállt síkra, ezért fordult gyökeresen a társadalom legszegényebbjei felé, a kitaszítottak, az elhanyagolt és semmibe vett ún. peremréteg felé. Mintegy kompenzálni igyekezett ezeket az emberi méltóságukban meggyalázott, megtiprott, végső reményüktől is megfosztott embereket. Példája minden időben örök érvényű és tanító jellegű cselekedet. Felhívása ma is időszerű: ,,Amit egynek tesztek e legkisebbek közül, nekem teszitek…” Tehát az igazságosság az Isten és a felebarát szeretetének függvénye, az abszolút uralomra törő, önző „én-király” lefokozásával.¹⁴ Ennek fényes példája az újszövetségi Zakeus története (Lk 19,8). Ez az erény eligazít a másokra vonatkozó dolgokban. Az igazságosság a másikkal való kapcsolatomban jelentkezik, abban áll, hogy hagyom a másikat másnak lenni. Az igaz ember hozzásegíti a másikat másságához. Ellentéte: ha más vagy, mint én, „kiirtalak”. Összehasonlítva az okossággal, mely a jó sajátja, a négyesfogat második komponense a jó tényleges megvalósítója.

A lelki erősség

,,Az Úr az én erőm és dícsőségem, ő lett az én szabadítóm. (Zsolt 118,14)

,,Az Úr teszi szilárddá az ember lépteit,…ha el is esik, nem üti meg magát, mert az Úr alátartja kezét.” (Zsolt 37, 23-24)

A lelki erő vagy bátorság (lat. fortitudo, gör. andreia) erénye az okosság és igazságosság mellett lényeges tartozéka egész erkölcsi, lelki, és szeretetéletünknek. Megeddzi, ellenállóvá, kitartóvá, erőssé teszi a lelket. Aquinói Tamás rendszerében a lelkierő erényének feltétele a sebezhetőség, vagyis az a tény, hogy elfogadom a sebet: önmagában nyugvó létem megsértését, ami szándékom ellenére bennem és velem történt, miközben vállalom a tanúságtételt az igazságról. Ebből az következik, hogy minden emberi lét lehető legnagyobb, legmélyebb sebe maga a halál. Ezzel kivétel nélkül mindenkinek szembe kell néznie. A lelki erő abban áll, hogy félelmem ellenére szembenézek mindazzal, ami rám vár az igazságért vívott harcomban, de a keresztény, a krisztusi ember reményével és gerincességével, Krisztusba és az ő erejébe öltözötten. (v.ö. Antiókhiai Ignác, Edith Stein, Maximilián Kolbe, Martin Luther King, Calcuttai Teréz anya példájával). A sebet nem önmagáért, hanem magáért a jóért, a jó győzelméért, a jó érdekében fogadom el. A bátorság erénye az igazért, a jóért folytatott harc az okosság vezetése alatt, de nem zárja ki a félelmet. Kiválósága abban áll, hogy a félelem ellenére is kiáll. Kérdés, hogy ki az igazán bátor, a lelkileg erős: az, aki vakmerően bizakodik saját erejében, mikor szinte biztos a győzelemben, vagy az, aki gyengeségének, esendőségének tudatában mindenek ellenére a jóra törekszik, a jót teszi – mégpedig magáért a jóért? Az, aki nem hajlandó semmi áron feladni a jót, és ennek érdekében a félelmet, a sebeket is vállalva megvalósítja azt?

A lelki erő kettős aktivitásban realizálódik: kitart és támad, vagy kitartva támad. Szerves része a bizalom, amely azt jelenti, hogy a keresztény ember reménykedik Istenben és Isten alá rendelt önmagában. Enélkül nincs krisztusi kereszthordozás, tanúságtétel (martüria), szeretetszolgálat (diakónia), sőt sokszor Istendicséret (liturgia) sem. Ezzel kapcsolatban a ,,világban” való keresztény lét drámaiságát idézi a Mt 10,16: ,,Íme, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” E harcban erőm Krisztus: ,,Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.”(Fil 4,13)

A mértékletesség

,,Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben.” (Fil 2,15)

,,Ne is aludjunk tehát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok.” (1Tessz 5,6-8)

A fogat negyedik tagja a mérték és tartás (lat. temperantia, gör. szóphroszüné) erénye, mai megfogalmazásban önuralom (continentia), az ember uralma testi-lelki erői fölött:

,,Van az emberben egy természetes képesség az erényre, az erény tökéletessége azonban szükségszerűen megkövetel egy bizonyos fegyelmet annak részéről, aki meg akarja szerezni…”¹⁵ – oktat az Aquinói Tamás. Ez a tény különösen is nyilvánvaló ennél az erénynél, amely az okosság, az igazságosság és a lelkierő mellett fontos szerepet kap az erkölcsös, etikus jellem kialakításának folyamatában. Már az előző három kapcsán láttuk, hogy az istenszeretet minden erény alfája és ómegája, így ennek fényében kell a mértékletesség erényét is szemlélni, mert így érthető. Jelentése: önmagamban megvalósítani az Isten által elképzelt rendet, önmagam megőrzése. A feladat nem kisebb, mint természetes emberi vágyaim átszellemítése, mert teremtett létemből adódóan lényemnek és a valóságnak az felel meg, hogy Istent, a Teremtőt jobban szeressem, mint önmagamat, felebarátomat pedig legalább annyira, mint magamat. Ezért az istenszeretet megsértése önpusztító erővé válik.¹⁶ A mértékletesség erényéből fakad a létben gyökerező nyugalom. Az evés, ivás, szexualitás mint örömforrás, mint a lét iránti alapvető vágyaink – alapjában véve jók, nem bűnösek, feltéve, hogy rendet, mértéket tartanak. Innen érthető a mérték és tartás erényének feladata, általános érvénye. A mérték segít abban, hogy ura maradjak örömeimnek – ahelyett, hogy rabjukká válnék; bizonyos értelemben függetlenség, azt sejteti, hogy az élet uralkodik önmagán.¹⁷ Aquinói Tamás utolsónak hozza a sarkalatos erények sorában. Szerinte nem oly magasrendű, mint társai, mert az okosság szükségesebb, az igazságosság és lelkierő csodálatraméltóbb, de nehézség dolgában felülmúlja mindhármat, mert a személy legszükségesebb vágyaira vonatkozik, amelyek a legerősebbek és melyeket legnehezebb kordában tartani. Nem megszüntetésükről van szó – az érzéketlenség hiba! –, hanem arról, hogy ellenőrzésem alatt maradjanak. A mértékletesség megőriz emberi méltóságomban a természet féktelen túlkapásaitól, segít felnőni az istengyermeki élet szabadságára és annak kibontakoztatására.

A fentiek alapján képet próbáltunk alkotni az erény mibenlétéről, világáról. Tartalmi, jelentésbeli értelmezés, boncolgatás nyomán igyekeztünk emberi és keresztény erkölcsi életünk legszebb „virágait” és „gyümölcseit” egymással összefüggésben is bemutatni. A szimbolikus elnevezés – úgy gondoljuk – sokatmondó. Erkölcsi életünk ,,szekerét” a fent bemutatott négy ,,paripa” lendíti előre: az okosság, igazságosság, lelki erősség és mértékletesség. Ha megbarátkozunk e négy ,,jószággal”, olyan magatartásra tesznek majd képessé, amely nyitott, készséges léte végső Titka felé.

Amikor az egyházam felszólít az erényes életre¹⁸, nem a zsarnok szerepét játssza – mégha olykor a látszat ezt mutatja is –, aki minden életöröm létjogosultságát elnyomja, a korlátokat ismerni nem akaró, egyéni érvényesülés útját állja, sokkal inkább aggódó anya, aki a helyes irányt akarja megmutatni gyermekeinek. Azt akarja, hogy a gyermekében meglévő teremtő erők a jó szolgálatában tevékenyen részt vegyenek. Az autonóm erkölcs útvesztőitől szeretne megoltalmazni, mert ,,elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja (1 Kor 7,31), de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik (2 Kor 5,2)…, a szeretet és művei megmaradnak, és a mulandóság szolgai állapotából mindenestől fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett.”¹⁹

Az erény az ember hivatása. Feladatunk nem kevesebb, mint hogy a természetünkben, személy-voltunkban körvonalazódó, csodálatosan szép isteni vázlatot vállaljuk és kibontakoztassuk. Ha nem tesszük meg, létünkben károsodunk, megfosztjuk magunkat a boldogságtól. Az erények a boldogság szívdobbanásai, a boldogság akarása pedig ős-ösztönünk.²⁰ Emberi és keresztény nagykorúságunk az erények választásában realizálódik. Az erények mint alapértékek asszimilálódnak a személyiségünkbe, és átitatódva ezekkel az értékekkel életközösségre lép(het)ünk a bensőnkben élő Istennel, akiben felismerjük Atyánkat (v.ö. Róm 8,11; 2Tim 1,14), de a „tesvéreinkre” is rátalálunk.

Jegyzetek