Holló László

Európából az Európai Unióba

Európa ajánlja magát, és mi is ajánljuk magunkat Európának. Mindent meg próbálunk tenni európaiságunk bizonyítására, hogy most, miután beléptünk, papírforma szerint is európaiak, európai állampolgárok lettünk, otthon érezzük magunkat benne. Fontos a papír, bár (mi, balgák) mindig is európainak hittük magunkat. Már letelepedésünkkor nyugati módra keresztelkedtünk meg. Építettük a román, gótikus és barokk építészet sajátos jegyeit viselő katedrálisainkat, templomainkat és palotáinkat. Olvastuk Arisztotelészt és Platónt. Ágostonnal értekeztünk a bűnbeesésről és a kegyelemről. Aquinói szellemében vitatkoztunk az emberi természetről és az isteni méltóságról. Descartes-tal a lét és a teremtő Isten helyett a megismerés alapjaként elfogadtuk a rációt, Kant racionalizmusával tettünk kritika tárgyává elméletet és gyakorlatot egyaránt, miközben dogmatikusok voltunk vele, de szkeptikusok az empirizmus képviselőivel. Idealisták voltunk Hegellel és pragmatisták Marxszal. Hogy csak átvettük és magunkévá tettük Európa szellemi értékeit? Hogy nem alkottunk maradandóan újat és utolérhetetlenül nagyot? Lehet, de keleti végvárként védtük Európát.

Mégis, amikor érzelmi alapon ilyen érveket sorakoztatnánk fel európaiságunk bizonyítására és teljes jogú európaiságunk megalapozására, bár igazunk van, két dolgot nem téveszthetünk szem elől. Egyfelől tudnunk kell, hogy hazánk, Románia, amelynek állampolgáraiként az Európai Unióhoz csatlakoztunk, csak részben hordozója ennek a kulturális valóságnak. Másfelől látnunk kell, hogy az Európai Unió már egy teljesen új történeti realitás, amelyet nyilvánvaló gazdasági és politikai érdekek kovácsolnak jogilag is intézményesült egységgé. Ezért a közös történelmi és kulturális gyökerekre való hivatkozás az Unió bürokratái és gazdasági szakemberei szemében gyakran merő romantika.

Monnet és Schuman nyomdokain

Európa olyan kontinens, amelyet évszázadokon keresztül a kereszténység határozott meg vallási, kulturális, gazdasági és társadalompolitikai vonatkozásaiban. A felvilágosodástól kezdődő szekularizációs folyamat – amelyhez a vallásháborúk fájdalmas tapasztalata is hozzájárult – az állam és az egyház szétválasztásához vezetett.

A nemzetállamok hegemóniatörekvése az újkori modern Európát borzalmas háborúk, a 20. század első felében két világháború színterévé tette. Ezek a fájdalmas tapasztalatok vezettek el néhány, korát megelőző gondolkodót az Európai Egyesült Államok víziójához. Ennek kivitelezését Jean Monnet, a Cognac városából származó konyakkereskedő, a Francia Nemzeti Tervintézet igazgatója által kidolgozott tervek szerint, a mélyen hívő és politikai nézeteit a katolikus egyház társadalmi tanításából merítő, német anyanyelvű francia kereszténydemokrata politikus, Robert Schuman hirdette meg.

A 27 tagállam polgárai elfogadják ugyan az Európai Unió által képviselt ún. európai értékrendet, az integráció támogatása azonban ambivalens. Az érzelmi összetartozás tudata még nyilvánvalóan attól függ, hogy az uniós tagság mennyibe kerül, és milyen előnyökkel jár, illetve mennyiben hasznos vagy sem egy ország számára. Következésképpen az Unióban tapasztalható társadalomgazdasági egyenlőtlenségek az integráció számára kontraproduktívak lehetnek, és egyre inkább kihangsúlyozzák az integráció egyre kevesebb értéket hordozó érdekközösség jellegét.

A közös európai identitás utáni vágyat sokan azáltal vélték kielégíthetni, ha az újonnan készülő alkotmányba a közös „keresztény gyökerekre" való utalás bekerül. Nem történt meg, de maga a gondolat továbbra is fontos marad. Annál is inkább, mert az alkotmánytervezet szövege az emberi jogok, szolidaritás, igazságosság, szabadság hangsúlyozásával olyan alapvető értékeket fogalmaz meg, amelyeknek a kialakulásában a kereszténység jelentős szerepet játszott. Ugyanakkor mindezeknek az alapja, az ember metafizikai méltósága, a kereszténység olvasata nélkül nem értelmezhető a maga teljességében. Főként az új tagállamokra, valamint a továbbiakban csatlakozó országokra való tekintettel az Európai Uniónak egyre inkább szociálunióvá kell válnia. Ennek sikerét a kereszténység szintetizáló ereje, valamint a katolikus társadalmi tanítás alapelvei lényeges hozzájárulással segíthetik.

Európa mint élettér nem csupán a magukat kereszténynek valló személyeket foglalja magába. Mindenki számára marad azonban a kérdés: milyen értékek alapozhatják meg ezt az európai közösséget úgy, hogy az emberek békében, igazságban és jólétben éljenek. Keresztények számára nyilvánvaló, hogy ez az evangélium értékrendje által biztosítható. Ez ugyan – amint az alkotmány körüli vitákból kiderült – nem mindenki számára nyilvánvaló, azonban az értékkeresés korában releváns témája az európai egységesülésről szóló diskurzusnak.

Európa keresztény olvasata

Amikor mi, keresztények, Európáról és az Európai Unióról beszélünk, azt mindig egy nagyobb történelmi és politikai háttér figyelembevételével tesszük. Ez kiegészíti, ki kell hogy egészítse az európai bürokraták és gazdasági szakemberek, illetve az európai integráció gazdasági veszteseinek (sajnos ilyenek is vannak) Európáról szóló beszédét, amely csak egyik módja az európai integráció értékelésének. A mi látásmódunk is csupán egyik módja az Európáról szóló beszédnek, de az egyre erősödő Európa-szkepszis és az Európával kapcsolatos ellenérzés növekedésének idején szükséges kiegészítés lehet az európai integráció fontosságának megalapozására. Ez annál is inkább így van, mert „nagy veszélyeket és nagy lehetőségeket hordozó órában élünk" (Ratzinger).

Amikor megkísérlem az Európai Uniót jelenlegi állapotában értékelni, akkor a Hittani Kongregációval tudom, hogy „Nem az egyház feladata politikai megoldások előterjesztése – még kevésbé egyetlen megoldást javasolni egyedüli elfogadhatóként – olyan világi kérdésekben, amelyeket Isten minden egyes ember szabad és felelős döntésére bízott". Ugyanakkor azt is tudom, hogy „az egyház joga és kötelessége erkölcsi megfontolásokat nyújtani a felmerülő kérdésekről, amikor a hitbeli és erkölcsi törvények megkövetelik ezt (vö. GS 76). Ha a keresztényeknek ’el kell fogadniuk az evilági dolgok rendjéről való másként gondolkodás legitimitását’ (GS 75), akkor jogosultak az erkölcsi relativizmust tükröző, a közéletre káros pluralizmus elutasítására is. A demokráciát a megkérdőjelezhetetlen és igaz erkölcsi elvekre kell alapozni, mert természetük és szerepük alapján ezek a tartópillérei a társadalmi életnek." (A Hittani Kongregáció dokumentuma: Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben 3)

Érték a közjó elvének megvalósulása

Az európai integráció már gyökerében a Schuman-terv szerint békeprojekt, és mint ilyen, legjelentősebb értéke a közjó elvének megvalósulása, az európai béke megteremtése.

A világvallások általában – és főként a katolikus (= egyetemes) egyház – beállítottságukból és szerkezetükből kifolyólag az egyetemesség igényével lépnek fel, ezért kevésbé érzékenyek az etnikai-kulturális, nyelvi, politikai, ideológiai és más különbségek tematizálására. Az egyház nyilvános küldetése is egyetemes és nemzetek fölötti. Megbízatása így hangzik: „Menjetek az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek" (Mk 16,15b). Az egyház egyetemes irányultságából kifolyólag a népek egysége közelebb áll hozzá, mint azok széttagolódása. Egyebek mellett ez a tény magyarázza, hogy az Európa-projektben kezdettől fogva értéket látott és támogatta azt. Ahogyan az Európai Püspöki Konferenciák Bizottsága által kiadott Nyissuk meg szívünket. A katolikusok felelőssége és az Európai Unió című dokumentum megfogalmazza: „A pápák több alkalommal kifejezték érdeklődésüket, melyet az európai építkezés szempontjának szenteltek. E tekintetben a legjelentősebb előrelépés II. János Pál látogatása volt az Európai Parlamentben 1988. október 11-én".

A parlamentben elmondott beszédében így összegezte a pápa a Szentszék álláspontját: „A II. világháború befejezése óta a Szentszék szüntelenül Európa megteremtésére buzdított. Az egyháznak az a küldetése, hogy minden emberrel megismertesse az üdvösséget Jézus Krisztusban. […] De anélkül, hogy illetékességi területét elhagyná, feladatának tekinti azt is, hogy megvilágítsa és támogassa a népek kezdeményezéseit, amelyek összhangban vannak az általa hirdetett értékekkel és elvekkel, s eközben éberen figyel az idők jeleire, amelyek arra ösztönzik, hogy a változó valóságok nyelvére lefordítsa az evangélium örök útmutatásait."

Az egységesülő Európa kezdettől fogva értékekre alapozott közösség, amely sokkal több egy közös piac érdekében történő egyszerű gyakorlati megegyezésnél. Bár formáját tekintve gazdasági megállapodásként indult, mégis több volt annál. Kezdeti fázisában legfontosabb haszna a két ősellenség, Francia- és Németország közötti béke megteremtése volt. A kezdeményezők, így az Európa-gondolat előfutára, Jean Monnet gondolata volt, hogy olyan rést kell ütni a nemzeti függetlenség bástyáján, amely elég kicsi ahhoz, hogy ne álljon a megegyezés útjában, de elég mély ahhoz, hogy az államokat az egység irányába mozdítsa. Ezt látták szükségesnek a béke megteremtése érdekében.

A mélyen hívő és ízig-vérig européer Robert Schuman francia külügyminiszter elképzelése az európai országok közösségének létrehozásával az volt, hogy a kontinensen, amelyet évszázadokon keresztül újra és újra megosztottak a háborúk, egy gazdasági közösség által megvalósuljon a kiengesztelődés és a béke, amely Európa felvirágzását eredményezheti.

Az Európai Közösséget alapító római szerződés preambulumában a szerződéskötő partnerek kifejezésre is juttatták elhatározásukat, hogy gazdasági erőforrásaik egyesítésével megőrzik és erősítik a békét és a szabadságot, ugyanakkor felhívják az eszményeikben osztozó többi európai népet, hogy csatlakozzanak erőfeszítéseikhez.

Az Európai Unió térsége a kibékülés fázisában élő Észak-Írországot valamint Spanyolországot leszámítva békezónának mondható. Ugyanakkor a keleti bővítésekkel egyre inkább az összeurópai térség békét eszközlő intézményévé kíván válni. Az egyre növekvő és heterogenizálódó Unió a politikai és gazdasági struktúrák mellett mindenekelőtt közös identitást igényel. A térség belső békéje a közösségi érzés minimuma nélkül nem biztosítható.

XXIII. János pápa a Pacem in terris kezdetű apostoli buzdításában is azt a jézusi gondolatot erősíti a hívő emberek szívében, hogy a béke isteni eredetű. Isten fiainak legfőbb törekvése tehát a béke megteremtésére és megőrzésére kell hogy irányuljon. Ez a béke teremti meg a világban Isten fiainak a szabadságát. A demokrácia és a béke Isten nélkül törékeny, ha nem egyenesen megvalósíthatatlan. (Pacem in terris, 109–119; 163–171)

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy az ellenségekként és konfliktusokkal terhelt viszonyok között élő népek békéjének a megteremtése az Európai Unió legnagyobb eredménye és értéke kezdettől fogva mind a mai napig.

Érték a szolidaritás elvének megvalósulása

Az európai integráció másik jelentős értéke a népek egysége. A szolidaritás vagy közreműködés elve látszik megvalósulni az Európai Unió egyre teljesebb egyesülésében.

Már a Schuman-nyilatkozat a szolidaritás hármas formáját célozta meg: egyrészt az európai államok, mindenekelőtt Franciaország és Németország szolidaritása, közreműködése a nemzeti kötöttségek ellenére, másrészt az acél- és széniparban dolgozók életszínvonalának javítása az érintett államokban, és végül az európai szerződést megkötő népeken túlra mutató béke, amely az egész világot érinti.

Bár jelenleg több jel is arra mutat, hogy az erős szekularizációs hatások, valamint az Európai Unió bővítések általi heterogenizálódása következtében az európai integráció középpontjába a szolidaritás értéke helyett döntően a gazdasági érdekek kerültek, továbbra is értéknek tekinthető a továbbfejlődő szolidaritás a népek között. Nyilván újra és újra fel kell tenni a kérdést, hogy bármennyire erős is legyen a politikai és gazdasági akarat annak létrehozására, a magasabb értékek nélkül lehet-e tartós bármilyen közösség? De az is kérdéses: vajon az európai integráció mostani irányítói be akarják-e építeni az Unió értékrendjébe a keresztény értékeket? Ebben a tekintetben aggasztónak mondható az európai alkotmány preambuluma körül kialakult vita.

A szolidaritás a teljes szabadságban közösen vállalt felelősség. Többnek kell lennie, mint az Unió tagállamai közötti kapcsolatokat minősítő politikai kategória, „szociális katolicitást", a felebaráti szeretet társadalmi dimenziójának megvalósulását feltételezi. Meg kell valósulnia az Európai Unión belül a modernizációval veszítők iránti figyelmességben, hiszen a történelem megtanított rá, hogy a szociális igazságtalanságok igen nagy veszélyt rejtenek. Az első világháború után az induló európai demokráciák az ideológiai feszültségek mellett a súlyos szociális feszültségek áldozatai lettek.

XI Piusz pápa az 1931-ben kiadott Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában fogalmazta meg: „Azok, akik bővelkedtek a javakban, persze jól viselték ezt a helyzetet, és a gazdasági törvények elkerülhetetlen következményeként magyarázták azt, következésképp a nyomor enyhítésének egész problematikáját kizárólag az alamizsnálkodó szeretet körébe óhajtották volna utalni, mintha a szeretet arra lenne hivatva, hogy elleplezze az igazságnak a törvényhozás által amúgy megtűrt, sőt esetenként szentesített megsértését." (Quadragesimo anno 4)

Ma is veszélyesnek tűnik a minden szociális elemet nélkülöző tiszta kapitalizmus, az abszolút liberális piacgazdaság előretörése. Ezért szükséges a gazdasági érdekektől független európai politikai struktúra, amely a civil szervezetekkel és az egyházi közösségekkel együttműködve meg tudja teremteni a szociális kérdések átfogó megoldását.

Érték a szabadság elvének megvalósulása

Az Európai Unió szerveződése az elköteleződés szabadságának tiszteletben tartásával történik. Az elköteleződés szabadsága az európai építkezés alapelvének tekinthető. A Schuman-nyilatkozat első mondataiban a békét határozza meg mint célt, de azzal, hogy tiszteletben kívánja tartani a polgárok szabadságvágyát és önrendelkezését. Az európai történelem fájdalmas tapasztalataiból megtanulhattuk, hogy sem a napóleoni Grande Armée-val megálmodott egyetemes birodalom, sem a hitleri csodafegyver hódításai, de még a sztálini rémuralom sem eredményezett tartós békét. Ezek egyetlen nemzetnek a döntési felelősségét akarták rákényszeríteni Európára. A tartós békét csak az érintettek részvételének szabadon szándékolt és jóváhagyott tömörülése szavatolhatja.

Az Európai Unió nemcsak megalakulásában, illetve az államok csatlakozása során tartja fontosnak a szabad döntés felelősségét, hanem a megalakult államközösség polgárainak szabadságjogát is védi és garantálja. Ez a szabadság eszméjének tisztelete, és ennek a szabadságelvnek a gyakorlati megvalósulása legalábbis közvetve hozzájárult a közép- és kelet-európai társadalmak átalakulásához is.

Az Európa Tanács 2000. december 7-én, a nizzai értekezlet első napján elfogadta Az Európai Unió Alapvető Jogok Chartáját, amely a második fejezetében felsorolja az Európai Unió által garantált szabadságjogokat. Ennek értelmében mindenkinek joga van a szabadsághoz és biztonsághoz (6. cikkely), a magán- és a családi élet tiszteletben tartásához (7. cikkely), a személyes adatok védelméhez (8. cikkely), a házasságkötéshez és családalapításhoz (9. cikkely), a gondolat-, a lelkiismereti és vallásszabadsághoz (10. cikkely), a szólásszabadsághoz (11. cikkely), a gyülekezési és egyesülési szabadsághoz (12. cikkely), a művészi és tudományos szabadsághoz (13. cikkely), az oktatáshoz (14. cikkely), a foglalkozás megválasztásához és a munkavállaláshoz (15. cikkely), a szabad vállalkozáshoz (16. cikkely), a tulajdonhoz (17. cikkely), a menedékjoghoz (18. cikkely) és a kitelepítéssel, kiutasítással és kiadatással szembeni védelemhez (19. cikkely). Az alapjogi charta tehát a szabadság elvének mindmegannyi konkrét megvalósulásaként értékelhető szabadságjogok gyűjteménye.

Az alkotmányozó konvent Az Európai Unió Alapvető Jogok Chartáját teljes egészében beemelte a készülő Európai Alkotmány létrehozásáról szóló szerződésbe annak második fejezeteként. Ezáltal – amennyiben a tagországok majd ratifikálják az alkotmányt – az alapjogi charta is törvényerőre emelkedik.

Érték a kisegítés (szubszidiaritás) elvének a megvalósulása

A szubszidiaritás elvét a közelmúltig a katolikus egyház különleges sajátosságaként tartották számon. Az utóbbi néhány év politikai diszkurzusának alapvető fogalmává vált, miután az Európai Unió létrehozásáról megkötött maastrichti szerződésben (1992) a társadalom és a politikum figyelmének a középpontjába került. Az elv klasszikus megfogalmazása XI. Piusz pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikájában található: „Igaz ugyan, s a történelem is világosan bizonyítja, hogy a körülmények változásával sok olyan feladatot, amelyeket korábban kisebb szervezettségi fokú társulások is képesek voltak ellátni, ma már csak nagyobb szervezetek tudnak elvégezni. A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívülien fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehetséges; ez így szól: amit az egyes egyének saját erejükből és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükből kivenni és a közösségre bízni tilos; éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni – szubszidiálni – köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania vagy bekebeleznie azokat." (Quadragesimo anno 79)

A szubszidiaritás elve tehát illetékességi köröket határoz meg a társadalmi együttműködésben az egyének és a kisebb közösségek, illetve a nagyobb közösségek jogaira vonatkozóan, miközben a saját felelősség jogát és kötelességét hangsúlyozza. Abban az Európai Unióban, amely nemzetállamok szabad szerveződéséből áll, meg kell védeni a tagországokat minden túlzott európai centralizálástól. Ezt a Monnet-módszernek nevezett közösségi intézményesülés biztosítja. A nemzetállamok bizonyos politikai kompetenciákat közös, nemzetek fölötti területre utalnak át, így bizonyos szuverenitással járó jogokat már csak közösségileg, közös döntések alapján gyakorolnak, de a nemzetállamok megtartják szuverenitásukat. Ugyanakkor az Unió intézményrendszerében helyet kapó régiók bizottsága segíti a szubszidiaritás, a decentralizáció hatékonyabb megvalósulását. Így amit megtehet az állam, azt az Unió nemzetek fölötti szervezete nem vállalhatja magára, de segítenie kell az államot, hogy hatékonyan eleget tehessen feladatának. Hasonlóképpen a régiók illetékességét sem korlátozhatja sem az állam, sem pedig a nemzetek fölötti intézményrendszer, de segíteniük kell a hatékonyságot ott, ahol a régiók ezt saját erőből nem képesek megtenni.

Érték a személyiség tisztelete elvének a megvalósulása

A személyiség tiszteletének katolikus társadalomerkölcsi elve abból indul ki, hogy a társadalmi életben számolni kell az ember személyi voltával, tisztelni, védeni kell, és elő kell segíteni az emberi személy sérthetetlenségét. Az Európai Unió jelentős értéke, hogy – legalábbis elvileg – az egyént állítja a tevékenysége központjába.

A fentebb idézett Európai Unió Alapvető Jogok Chartája preambulumában így fogalmaz: „Szellemi és erkölcsi öröksége tudatában az Unió az emberi méltóság, szabadság, egyenlőség és szolidaritás oszthatatlan, egyetemes értékein alapul; a demokrácia elveire és a jog szabályaira támaszkodik. Az egyént állítja tevékenysége középpontjába az uniós polgárság intézményének létrehozásával, a szabadság, a biztonság és az igazságosság térségének megteremtésével."

Tehát az Európai Unió az egyént állítja tevékenysége központjába, hiszen a preambulum nem azért van, hogy a dokumentumot valahogyan el lehessen kezdeni, hanem az adja a törzsszöveg identitását. Ugyanakkor a charta is mindjárt az első cikkelyében (Alkotmány II-61. cikkelye) siet részletezni, hogy „Az emberi méltóság sérthetetlen. Tiszteletben kell tartani, és védelmezni kell", illetve a második cikkely (Alkotmány II-62. cikkelye) első pontjában, hogy „Mindenkinek joga van az élethez", a második pontjában pedig, hogy „Senkit sem szabad halálra ítélni, sem kivégezni".

Mindezek a kijelentések még bennünket – a kákán is mindig csomót kereső – keresztényeket is megnyugtatnának a személyiség-elv érvényesülését illetően, ha bizonyosak lehetnénk a szellemi és erkölcsi örökség mibenlétét illetően, mert az európai alkotmány preambulumának megfogalmazása kapcsán az Isten nevével és az Európa keresztény gyökereire való utalással kapcsolatos viták arra engednek következtetni, hogy az említett erkölcsi örökség értelmezése is még további finomításra, magyarázatra szorul.

Ugyanakkor az utóbbi években a különböző európai uniós államokban a magzatelhajtás és az eutanázia kérdései körül kialakult eszmecsere és az ezekkel kapcsolatos törvénykezés árnyékából vizsgálva az idézett cikkelyeket, élhetünk a gyanúperrel: talán úgy is lehet értelmezni azokat, hogy a magzat még nem sorolható a „mindenki" kategóriájába, amit/akit védeni kell csakúgy, mint a gazdaságilag kontraproduktív idős beteg, aki mellesleg betegsége következtében tetemes terhet is jelent a szociális állam számára.

A személyiség tisztelete elvének érvényesülése akkor válik igazán kérdésessé számunkra, amikor – mint néhány évvel ezelőtt Bukarest utcáin – az új moralizmus, amelynek kulcsszavai az igazságosság, a béke, a természet megőrzése nevében militáns állatvédők az utcagyerekeket kerülgetve tüntetnek a városban vadon élő kutyák jogaiért. Itt válik érthetővé, amit Ratzinger tanít, hogy „ez a moralizmus megfoghatatlan marad és szinte elkerülhetetlenül átcsúszik a gyakorlati-politikai szférába. Elsősorban másokkal szemben támasztott elvárássá lesz, és nagyon kevéssé személyes kötelesség mindennapi életünkben. […] és megmutatta, hogy a nagy célok nevében odáig tud jutni, hogy megveti az embert."

Európa nem tökéletes, de a mienk

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy bár az Európai Unió a maga jelenlegi formájában nem tökéletes, mégis olyan jegyeket hordoz magán, amelyek – a további fejlődés lehetőségével is számolva – szavatolhatják a békés és helyes társadalmi együttélés lehetőségét az Unió részévé váló államok mindenkori polgárai számára.

Ahhoz azonban, hogy a fejlődés a gazdasági-politikai egység mellett a lelki-szellemi síkon is előrehaladjon, Európának világosan meghatározott célokat kell kitűznie maga elé, és ezek megvalósítását a katolikus egyháznak és a többi felekezeteknek és vallásoknak, egyszóval minden lelki-szellemi értéket hordozó közösségnek segítenie kell.

Ami az Európai Uniót illeti, a továbbiakban szükséges a földrajzi és gazdasági egyesülés után az egységre törekvés folytatása által a béketerv további kiteljesítése, amely a válságok erőszakmentes megelőzését és kezelését eredményezi.

Az egyházak és egyházi közösségek részéről szintén fontosak a konkrétan megfogalmazott teendők.

Az ősegyház idején a krisztusi közösség a korabeli társadalomban „kontraszttársadalomként" (Gerhard Lohfink) nyilvánult meg. Azáltal tett tanúságot a krisztusi tanítás alapján álló másságáról, hogy az evangélium belső ethoszának megélésére törekedett.

Az egyháznak a mai társadalom viszonyai között is ehhez a magatartáshoz kell visszatérnie, belátva, hogy régi dicsőségünk odalett, az egységes keresztény Európa gondolata álom maradt, alulról kell újraszerveződnünk. Ebben a tekintetben a bázisközösségeknek és a különböző lelkiségi mozgalmaknak jut jelentős szerep, hiszen az Európai Unió különböző tagállamaiban az állam és egyház viszonyában történelmileg kialakult „modus vivendi" sajátosan különbözik. Míg például Franciaországban az állam és egyház szigorú szétválasztása következtében a „kontraszt-társadalmiságot" összegyházi szinten is könnyebben és hatékonyabban (látványosabban) meg lehet élni, Németországban, ahol az állam és az egyház egymásba simul, ezt nehezebb megtenni.

Nem a forma: a tartalom a mérvadó. Az egyház kétezer éves története folyamán mindig, minden államformában tudta teljesíteni küldetését, amennyiben az egyetemes szeretet által vezetett tettekkel hirdette a krisztusi evangéliumot, és ezt kell tennie a jelenlegi körülmények között is.

Bár nem kell átvállalnia a nemzetközi jog és a politika szerepét, kötelessége, hogy az emberek jogainak és szabadságának védelmében hallassa szavát, hiszen minden körülmények között az ember javát szolgálja úgy is, mint az istenország tagja és úgy is, mint a földi állam polgára.

EURÓPA MOST A LÁZADÓ KAMASZKORBAN VAN

Kránitz Mihály az Európai Unióról

Az Európai Püspöki Konferenciák Bizottsága (COMECE) szimpóziumot rendezett a franciaországi Clermont-Ferrand-ban 2006 október elején: e tanácskozás az Erópai Unió egyik alapdokumentumának számító római szerződés aláírásának 50. évfordulója alkalmából 2007-ben tartandó konferencia előkészítő rendezvénye volt. Az ott elhangzottak margójára Kránitz Mihály teológiaprofesszor Neumayer Katalin kérdéseire válaszolva az Európai Unióra vonatkozó elvárásokról beszél.

(…) A konferencia egyik alapkérdése az volt, hogy megvannak-e még Európában, az Európai Unióban azok a keresztény értékek, amelyeket az alapító atyák, Robert Schuman, Konrad Adenauer és De Gasperi, a „három tonzúrás" – ahogy akkoriban őket nevezték – nyíltan vallottak. Szándékuk az volt, hogy ezeknek az értékeknek a pilléreire építsék fel az Uniót. Elmúlt ötven év, de hova jutott ez a vállalkozás? Csak gazdasági közösséggé vált, vagy felfedezhetők-e benne még az alapító atyák szándékai? – ezeket a kérdéseket vetették fel az előadók a tanácskozáson. Tanulságos volt számomra, hogy az Európai Püspöki Konferenciák Bizottságát, a COMECE-t bemutató előadás illusztrálásaként egy fejlődő búzamagot vetítettek a vászonra. Ez a kép arra utalt, hogy a keresztény értékek képviselete sokszor a szenvedés árán valósul meg ebben a világban. Keresztényként Krisztus képviseletében járni nem azt jelenti, hogy a világ azonnal elfogadja ezeket az értékeket. Ötven év talán kevés is ehhez. Európa feladata, hogy a világnak olyan képet mutasson, amely modellt ad emberségből, összetartásból és hitből.

Mi az oka annak, hogy Európa ide jutott, hogy a felejtés állapotában van?

Jean-Dominique Durand professzor A katolikusok és az Európai Unió című előadása azt vizsgálta, milyen szerepet játszott az egyház az Európai Unió létrejöttében. Kifejtette, hogy az egységesülés motorja az egyház és a kereszténydemokrácia volt. Azok a keresztény értékek azonban, amelyeket az alapító atyák és a pápák (XII. Piusz, XXIII. János, VI. Pál pápa, II. János Pál és XVI. Benedek) képviseltek és képviselnek, sajnálatos módon háttérbe szorultak. Az első nagy törés e tekintetben az 1968-as diáklázadások idején volt, amikor a liberális eszmék jegyében a diákok elégedetlenségüket kifejezve törtek, zúztak. Mindez nyilván már egy folyamat eredménye volt, amelynek során a múltból hozott keresztény gondolkodás, keresztény művészet egyfajta szellemi vákuumba jutott. A gondolkodásban, a művészetekben a tiszta üzenetek átadták a helyüket egy bizonyos kaotikus vagy feldarabolt szellemi valóságnak. Ezt a folyamatot a II. vatikáni zsinat igyekezett valamilyen módon ellenpontozni azzal, hogy újra rámutatott azokra a fontos értékekre, amelyek az egyház hite szerint meghatározóak mind az egyház, mind a világ számára, és rámutatott arra is, hogy a katolikusok kötelessége, hogy ezeket az értékeket a világban, a világ javára képviseljék.

Az alapító atyák keresztény alapokra kívánták építeni az Európai Uniót. Miért vált és válik ez egyre nehezebbé?

Ennek történelmi okai vannak. A II. világháborút követően Európa megosztottsága, a hidegháború szétzilálta azokat a kapcsolatokat, amelyek korábban megvoltak az egyes országok között. A hangsúly egyfelől a gazdagodásra és a hidegháború miatt a fegyverkezésre csúszott át. Ebben a politikai közegben egyre nehezebb volt a keresztény értékeket képviselni és a kereszténydemokrácia színeiben a politikai szintéren megjeleníteni. Az is tény, hogy már az Európai Unió alapgondolatában is megvolt az a mozzanat, hogy gazdasági közösség, együttműködés legyen az egyesült Európában. Az alapítók azonban mindezt a keresztény értékeken átszűrve, a keresztény tanítás fényében kívánták megvalósítani. Az a tény, hogy az EU alkotmányának tervezetét két országban – Franciaországban és Hollandiában – is elutasították, mivel nem kellő súllyal szerepel benne a keresztény gyökerekre való utalás, azt mutatja, hogy sokak tudatában él még az alapító atyák eredeti szándéka.

Mi a katolikusok felelőssége az európai egységesülési folyamatban?

Gyakorlatilag újra kell tanulnunk a történelmet. A Nyugat elfeledkezett Keletről. Európa azonban – ahogy II. János Pál pápa mondta – két tüdővel lélegzik. Meg kell értetni a Nyugattal, hogy Európa keleti felén hogyan alakult az élet, mennyit szenvedtek az emberek, és ugyanakkor mennyi értéket őriztek meg, amivel gazdagíthatják Európát. Nagyon fontos ebben a folyamatban az ökumené, a keresztény egyházak együttműködése, amelynek fontos állomása az Ökumenikus Charta (2001), s amelynek Magyarország a második aláírója volt 2002. október 1-jén. Európa most a lázadó kamaszkorban van. Mit tehet a szülő ilyen helyzetben? Vár, és reménykedik abban, hogy gyermeke rájön: lázadása értelmetlen, hiszen saját gyökerei, saját léte ellen lázad. Az egyháznak ebben a helyzetben arra a lankadatlan hitre van szüksége, amellyel minden szekularizáció, ateizmus, ideológiai támadás ellenére tanúságot tesz arról, hogy Krisztus üzenete továbbra is érvényes. Az egyes ember életében, az élet különböző fázisaiban ez megtapasztalható. Én abban bízom, hogy a katolikus egyetemek Európa-szerte képeznek majd olyan társadalmi, gazdasági, közéleti szereplőket, akik nem felejtik el a saját meggyőződésüket akkor, amikor a társadalomért, a gazdaságért vagy Európáért tesznek valamit. Ez bizonyos fokig már ma is tapasztalható, hiszen sokan vannak Magyarországról az Európai Unió különböző intézményeiben és az Európai Parlamentben is, akik ezért dolgoznak.

Forrás: Magyar Kurír)

EURÓPA, VALLÁS, MISSZIÓ

Beszélgetés Német László verbita szerzetessel

A II. vatikáni zsinat máshová helyezte a régi hangsúlyokat. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a földrajzi értelemben vett missziók szerepe ma már nem annyira fontos, mint régebben. Eltűnt. Ma az emberekhez megyünk el, ők a fontosak. A missziós munka már nem pusztán azt jelenti, hogy Európából megyünk más földrészekre, hanem azt is, hogy Európába is jönnek missziósok: nekem is sok rendtársam van Indonéziából, Indiából, most várunk két társat Afrikából, Ghánából. A földrajzi értelmezés ma már kevésbé helytálló, azért is, mert vannak nagy kultúrák, nemzetek, amelyek elzárkóznak a vallási missziós munkától, mint a Kínai Népköztársaság vagy az arab világ legtöbb országa. Indiába sem lehet már missziósként beutazni, legfeljebb tanárként, előadóként, kisebb, féléves utakra. A protestáns egyházak ezért sokszor világiakat küldenek missziós munkára. Nekünk is vannak missziósaink különböző államokban, akik nem katolikus szerzetesként, hanem például egyetemi tanárként vannak ott. Megváltozott a misszió és a pogány kifejezések jelentése, tartalma is. A II. vatikáni zsinat után 25 éves párbeszéd- és vitatéma a katolikus egyházban, hogy egyáltalán szabad-e még használni e szavakat. A misszió szó használata megmaradt, a misszionálás fogalma azonban átalakult. A pogány szót korábban ’nem keresztény’ vagy ’vallás nélküli’ értelemben használták; a II. vatikáni zsinat óta azonban másképpen tekintünk a nem keresztény vallásokra is: a zsinat tanítása szerint Isten mindenkinek megadja az üdvözülés lehetőségét – ha őszintén hallgat lelkiismeretére, és aszerint él. Élete végén nem az alapján ítéltetik meg az ember, hogy melyik valláshoz tartozott. A zsinati tanítás szerint tehát felértékelődtek a más vallások. Ma már nem mondjuk azt, hogy a pogányokhoz megyünk, és nem azért megyünk, hogy megmentsük a lelkeket, hanem hogy Krisztus gazdagságát, az isteni kinyilatkoztatás gazdagságát és szeretetét vigyük el másokhoz.

Sokan sokszor megfogalmazták már, hogy Európa – annak ellenére, hogy mélyen a kereszténységben gyökerezik – mára erősen elvallástalanodott, a szekularizáció csaknem minden országban érezteti hatását. Lehetséges, hogy a missziós rendek tevékenysége éppen földrészünkre tevődik át?

Ma már Európába is jönnek missziósok, ami szerintem nagyon jó dolog. Ha egy egész kontinens vagy egy helyi egyház bezárkózik, csak önmagával foglalkozik, és nem képes fogadni kívülről érkező embereket és gondolatokat, akkor lassan, de biztosan leépül. A katolikus jelző nemcsak azt jelenti, hogy mindenhol jelen vagyunk, hanem méginkább azt, hogy az egyházban meglévő gazdagságot mindenki számára hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Számomra tehát az a tény, hogy földrészünkre más kontinensekről is jönnek papok, szerzetesek, szükségszerűen hozzátartozik az egyház életéhez. Van ennek gyakorlati oka is: mivel Európában mind kevesebb és kevesebb a – szerzetesi, papi – hivatás, a mindennapi lelkipásztori munka végzésére vagy a szerzetesi intézmények vezetésére is érkeznek hozzánk missziósok hozzánk missziósok. Európa tehát ebben az értelemben missziós terület. Ez azonban nem azt jelenti, hogy itt mindenkit meg kell téríteni, és ezt a harmadik világ misszionáriusai fogják véghezvinni. Ez egy természetes folyamat, ami az egyház lényegéből, felépítéséből adódik. Az egyház struktúrája valójában Szent Pál missziós utazásainak során jött létre, és addig marad fenn, amíg teljesíti a küldetést, amelyet Jézus adott neki. Európában a kereszténység 2000 éves múltra tekint vissza: mint vallás és mint kultúra igen nagy hatással volt a nemzetek történelmére és kultúrájára. Ebből a szemszögből mindenképpen igaz, hogy egyre kevésbé van jelen a közéletben egy bizonyos keresztény kultúra, ahogy II. János Pál mondta. Én azonban kritikusabban nézem ezt, mivel sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Doktori disszertációmat is a kultúra és a hit kapcsolatáról írtam Rómában. Szerintem nincs olyan korszak Európa történelmében, amelyről egy az egyben elmondhattuk volna, hogy tisztán keresztény kultúra volt. A középkorban, amikor az egyház befolyása a legerősebb volt, és az egyházi struktúrák közhatalommal is együtt jártak, a társadalom élete nagyon távol volt attól, amit mi most keresztény kultúrának nevezünk. Nézzük az oktatást: csak a szerzetesházak és a plébániák körül volt iskola; a nép 80 százaléka írástudatlan volt. Azt sem mondhatjuk, hogy nem voltak problémák például a családfelfogásban, hiszen a tridenti zsinatnak kellett döntenie az egynejűségről, a monogám házasság fontosságáról, és ekkor véglegesítették jogilag is a tételt, hogy katolikusok között nem lehet szó válásról. Szerencsésebb dolog keresztény értékekről beszélni, a keresztény kultúra fogalma összetettebb és nehezebben megfogható kérdés. Azt elmondhatjuk, hogy a keresztény értékek korábban sokkal inkább jelen voltak Európa kultúrájában, mint most. Ma meg kell szoknunk, hogy missziósként ott folytatunk párbeszédet, ahol lehet. Hogy ki mit akar elfogadni, az a pluralista, multikulturális Európában már más lapra tartozik. Úgy van ez, mint egy családban, ahol élhet az apa és anya vallásos életet, de amikor a gyermekek elérkeznek a kamaszkorba, a barátok, az utca, az iskola hatására teljesen saját útjukra térhetnek. Eldobják a vallás gyakorlását. Titok előttünk, vajon hogyan lehetséges, hogy a legvallásosabb családban is vannak olyanok, akik felnőtt korukban nem gyakorolják a vallásukat. Európa éppen ezért hihetetlenül nagy kihívás. Ez talán pesszimistán hangzik, én azonban optimista vagyok. Isten pedagógiája sohasem kényszerít minket. Kinyilatkoztatta magát, elküldte fiát, elénk állította a keresztény tanítást és életformát: ha akarjuk, elfogadjuk. Én is azt szeretném, ha mindenki katolikus lenne vagy keresztény, de ilyen nem volt és nem is lesz soha. Jézus nem azt mondta, hogy mindenki meg fog térni, hanem azt, hogy Isten országát építjük. Ez pedig sokkal többet jelent a puszta térítésnél.

A misszió, a hit tanainak terjesztése a történelem során sokszor ellenállást váltott ki a hatalom, a politika, és természetesen az emberek körében is. Ma olyankor látunk hasonlót, amikor támadások érik az egyházat, ha véleményt nyilvánít egy-egy kérdésben. Úgy tűnik, a vélemények ütközése, a konfliktushelyzet elkerülhetetlen. Sokszor próbálják száműzni az egyházi megnyilatkozásokat azzal, hogy az egyház feladata a hitélet, a lelkek gondozása. De elválasztható-e ez manapság a közélettől? Missziós munkája során találkozott-e ilyen jellegű ellenállással?

Vannak olyan pontok, amelyek mindenképpen konfliktushoz vezetnek, mert a vitában álló feleknek más a vallásról vallott felfogása, és másképp határozzák meg a vallás szerepét. Ma Európára és az Európai Unióra is az individualizmus jellemző: az egyházat, a vallást mindenképpen ki akarják szorítani a közéletből, a magánszférába akarják száműzni. Szerintem ez idejétmúlt gondolat. 2001. szeptember 11-én az Amerikát, illetve bizonyos szimbolikus célpontokat ért terrortámadás után nem lehet már megkerülni a vallás kérdését, függetlenül attól, hogy ezekben a terrorcselekményekben mennyire volt jelen a vallási indíttatás. Ezek terrortámadások voltak, de olyan célpontok – a pénz, a gazdasági és a katonai erő – ellen irányultak, amelyekről a vallásoknak is van mondanivalójuk, amely nem hagyható figyelmen kívül. 2001. szeptember 11. óta a vallás hihetetlen erővel tört be a politikai, diplomáciai életbe, a közéletbe, a társadalomba. Ezt követően ugrásszerűen megnőtt a diplomaták érdeklődése a vallások iránt. Különböző szemináriumokat szerveztek számukra, és hosszútávon az Európai Unió sem tudja kivédeni, hogy ne foglalkozzon behatóbban a vallásokkal, a vallások pozitív és destruktív erejével. Konfliktusok vannak és lesznek, de szerintem a vallás mindinkább jelen lesz, és nemcsak a magánszférában, hanem a politikai és közéletben is – ha nem is mint politikai tényező, de mint véleményformáló erő. A Herder Kiadónál jelent meg egy füzet Vallási tavasz címmel, amely pontosan ezzel a témával foglalkozik. Én úgy fogalmaznék, hogy sokan keresik, mi az élet értelme. Ez örök kérdés, amelyre lehet úgy is választ adni, hogy az ember utazik egész életében, pénzt gyűjt, hírnevet szerez vagy karriert épít, és vannak olyanok is, akik megpróbálnak nem anyagi, hanem lelki, szellemi választ adni erre. A vallások pontosan ezt szolgálják.

A misszió klasszikus kérdése, illetve dilemmája: Krisztust elvinni az emberekhez és ugyanakkor tiszteletben tartani más vallásokat, kultúrákat. Az igazi miszszió hogyan oldja fel ezt a feloldhatatlannak látszó ellentmondást?

A legfontosabb a jelenlét. Együtt kell élni, együtt kell érezni azokkal az emberekkel, akikhez megyünk. Ahol szükséges, ott segíteni kell. A missziós munka nem mindig hoz gyors, látványos eredményeket. Van egy rendtársam, aki három éven keresztül tevékenykedett úgy állomáshelyén, hogy egyetlen gyermeket vagy felnőttet sem keresztelt meg. Szentmiséket mondott, amelyekre el is jöttek az emberek, de éveken keresztül nem történt semmi, csak azután kezdett beérni a munkája gyümölcse. Türelem, szívósság, segíteni akarás, részvétel az emberek életében – ezek a legfontosabb tulajdonságok és feladatok egy missziós számára. (MK)

Sebestyén Péter

IGEHIRDETÉS A SZÓRVÁNYBAN

Ez a pár gondolat nem akar az előadás köntösében tetszelegni, csupán néhány tapasztalatot, továbbgondolásra szánt ötletet, ösztönzést kíván nyújtani. Elsőként az igehirdetés mibenlétét tárgyalom röviden, majd az igehirdetés és az anyanyelv viszonyáról ejtek néhány szót, végül pedig a tennivalóinkról gondolkodom el.

A keresztény igehirdetés mibenléte

Az igehirdetés többféle jelentést takar. Már a hagyomány és a szakemberek meghatározása szerint is a tanúságtétel egyik formája, bibliai-teológiai értelemben Isten üzenetének közvetítése a kinyilatkoztató Isten megbízásából. Azt a tényt, örömhírt hivatott ünnepélyesen közölni, örömmel világgá kiáltani, hogy Jézus Krisztus az Úr, a Megváltó. A görög kerügma szó tulajdonképpen ezt jelenti. De olyan rokonértelmű fogalmak is társulnak hozzá, mint: prédikáció, hitoktatás, buzdítás, tanítás, homília, szónoklat. Egy a közös bennük, hogy a húsvéti örömből táplálkoznak, és tárgyuk a Jézus Krisztusban megvalósított vagy megvalósítandó üdvösség. Már az ószövetségi próféták mint hírnökök kiáltották ki, hirdették meg az Úr szabadítását. Az újszövetségben kezdetben az angyaloké volt ez a megtisztelő küldetés. Keresztelő Szent János Isten országának és a Messiásnak hamarosan bekövetkező elérkeztét hirdette, és megtérést sürgetett. Jézus Krisztus eljövetelével pedig elérkezett az idők teljessége. Hirdette Isten országát mint evangéliumot, örömhírt, és rámutatott, hogy a benne való hit nélkül hatástalan az üdvösség örömhíre. Az apostolok és az első tanítványok Jézus Krisztus halálát, feltámadását és megdicsőülését hirdették halált megvető bátorsággal és elkötelezettséggel. Ez a világtörténelem és az üdvösségtörténet legfontosabb jelentőségű ténye. Ez volt az apostoli igehirdetés magja, lényege. Szent Pál apostol úgy közölte ezt leveleiben, mint titkot, misztériumot, ami az örök Atya terveiben mostanig rejtve volt, de most nyilvánvaló lett: hogy Krisztus az üdvösség forrása minden ember számára. Az egyház mint az üdvösség intézményes letéteményese ezt hirdeti a világ végéig. A Szentlélek szavatolja, hogy az ige az apostolok és utódaik ajkán eljut a világ minden tájára, minden emberhez. Természetesen a nyelv mint eszköz az igehirdetők hite, fellépése mellett szintén meghatározó szerepet játszik. Ezért vált fontossá az idők folyamán, hogy minden népnek anyanyelvén kell hirdetni az evangéliumot. Az elmúlt évszázadok tapasztalata azt mutatja, a missziók, a könyvnyomtatás és a bibliafordítások, a szerzetesrendek megjelenése, nem utolsósorban a nyugati egyházszakadás is jótékonyan járult hozzá ahhoz, hogy a népek a maguk nyelvén is meghallják Isten országának örömhírét.

Igehirdetés és anyanyelv

Erdély tájain már Szent István király templomépítési intézkedései után a nemzet nyelve az egyházon keresztül épült, erősödött, fejlődött és alakult. A hivatalos latinnak vagy egyéb, előkelőségek által használt, főúri, társasági nyelvnek sem sikerült gátat vetnie csodálatos nyelvünk fejlődő, növekedő életének. A tatárjárás óta, egészen a 20. századig, minden kedvező és nehéz korszak ellenére nyelvédesanyánk állandóan újraszülte gyermekeit. A 17. században a magyar nyelv és kultúra központja sok tekintetben éppen Erdély volt, állítja Péntek János kolozsvári nyelvész. Utána egyre inkább a múltból kezdett élni. Székelyföld mítosza ugyan még kisugárzott, de már csak provinciaként, a 20. századra pedig Székelyföld és Partium egy-egy nyelvi régióvá zsugorodott, ahol a többségi államnyelv uralja a terepet.

A szórvány a nemzet pereme, határa. Mára azt tapasztaljuk, hogy a szórványban már nyelvében sem él a nemzet. Bánffyhunyadtól Marosvásárhelyig – néhány szigetet kivéve – csak elvétve hallunk magyarul beszélő embert, nem szólva Dél-Erdélyről. Sok településen, egyházközségben az iskola sem menedék, csak a templom, mert már csak a pap tartja bennük a lelket. Az okokat ismerjük, a folyamatot, úgy tűnik, lehetetlen megállítani. A kutatók és szakemberek szerint a vegyes vidékek, a vegyes házasságok, a többségi nemzet nyelvi hivalkodása, hatalmi honfoglalása akarva-akaratlan is kétnyelvűséget eredményezett. A városias életmód, a diaszpóra-helyzet, a lakótelepi szórvány-lét nyelvi elszegényedéshez, elkorcsosuláshoz, sőt nyelvcseréhez vezetett. A szórványokban magyar nyelvünk alárendeltté, kiszolgáltatottá és védtelenné vált. Arra kényszerültünk, hogy azonosuljunk a többséggel, ne kelljen feltűnnünk, inkább átváltunk az ő nyelvükre. Nincs demokratikus többnyelvűség, inkább hátrányos nyelvi alapú megkülönböztetés, úgyszólván modern fajgyűlölet létezik. Nyelvünk fontos változatai elsorvadnak, beszűkülnek, kiszorulnak a társadalmi közéletből, elsekélyesedik nyelvünk, szókincsünk, eltűnnek a hangsúlyok és a kiejtési sajátosságok, a szórványban lassanként nyelvileg már beolvad a nemzet. Lassan már csak templomban hall magyar szót, verset, éneket.

Mi a teendő?

Szórványban az igehirdetőnek kettős szerepe van. Egyrészt hirdetnie kell az örömhírt, másrészt ezt magyarul, anyanyelven, a hívek anyanyelvén kell tennie. De a szekér nem kerülheti meg a lovakat. A nyelv sem cél, az igehirdetés sem az. De még a megmaradás sem cél. Célunk az örök üdvösség, amelyre magyarul imádkozva, magyarként élve juthatunk el. Hitünk és nyelvünk a két lábunk, amelyen állunk. Egyiket sem lehet a másikkal helyettesíteni vagy összetéveszteni. Amenynyiben igaz, hogy nyelvében, annyira igaz, hogy hitében él a nemzet. Nemzeti öntudatunkat csak akkor erősíthetjük igazán, ha vallásunk hitbeli meggyőződéssé válik, és azt képesek vagyunk anyanyelvünkön, bátor kiállással, méltóságteljesen megvallani. Zsákutca a hit nélküli magyarkodás, de a gerinctelen, jámbor vallásoskodás is bűn!

Hitünk, egyházunk és nemzetünk értékei mellett egyszerre kell kiállnunk, táplálva mindkettőt, hogy elég erős legyen a szórványosodás kísértéseivel szemben. Ne szégyelljünk anyanyelvünkön beszélni akkor sem, ha ez a többségnek enyhén szólva is furcsa.

Felelősek vagyunk anyanyelvünkért, nemzeti öntudatunkért akkor is, ha Isten minden nyelven érti imánkat. Az igehirdető szerepe épp abban áll, hogy legyen igényes nyelvében, ne csak az egyházi szóhasználatban, a liturgiában vagy a hitoktatásban, de minden megnyilvánulásában. A keresztény örömhírt hirdesse, ne kötelező, kincstári optimizmusként, hanem személyes hitből, meggyőződésből fakadó, tettekben megnyilvánuló, kisugárzó tapasztalatként. Lépjen ki az egyházias belterjességből, használja a nyelv leleményes fordulatait, változatos szókincsét. Beszéljen, írjon, olvasson, fogalmazzon, énekeljen szépen, helyesen magyarul. Miközben az isteni igazságokat egyszerű szavakkal próbálja híveivel megértetni, választékos nyelvezetével mutasson követendő példát. Kerülje az elkoptatott, hangzatos szavakat, ne a nyelv szemétkosarában turkáljon. Készüljön fel az igehirdetésre, használja a költészet, a zene eszközeit, vegye igénybe a magyar kultúra sokszínűségét. Ébresszen vágyat a hívekben a hit és a nyelv szépsége iránt. Nevelje magát és híveit igényessé, gyarapítsa saját szókincsét, tegye közkinccsé tudását. Ne restellje lefordítani az idegen vagy műszaki szavakat még akkor sem, ha ez nehezére esik. Hirdesse az Igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan, elsősorban tanúságtételével és meggyőződésével.

A szórvány–igehirdetésnek egyszerre kell figyelnie a krisztusi üzenet átadására és az átadás nyelvére. A nyelv nem muzeális tárgy, hanem szent eszköz. Használjuk bátran, természetesen, görcsök nélkül. Ösztönözzük a híveket nyelvünk szeretetére, tisztántartására. Hívjuk fel figyelmüket a magyar nyelv szépségére. Nyelvünket művelve lelkünket is műveljük, szépítjük. Csak anyanyelvünkön tudunk igazán imádkozni – és szerelmet vallani. Szeressük Istent és embertársainkat magyarul, hirdessük az ő szeretetét másoknak is: magyarul!

(Elhangzott a 2006 decemberében Csíkszeredában megrendezett szórványkonferencián)

Anca Berlogea

A TOLMÁCS – EGY FILM A SZAVAK EREJÉRÔL ÉS ÉRVÉNYESSÉGÉRÔL

Sidney Pollack amerikai rendező 1985-ben Oscar díjat kapott Out of Africa (Távol Afrikától) című filmjéért, s legutóbbi alkotása, az Eyes wide shut (Tágra zárt szemek) után öt évvel tért vissza, ezúttal egy politikai thrillerrel, amelynek főszereplője ismét Nicole Kidman.

Attól a pillanattól kezdve, amikor Silvia Broome (Nicole Kidman), az ENSZ-nél dolgozó tolmács akaratlan tanúja lesz egy afrikai elnök elleni összeesküvésnek, élete veszélybe kerül. A titkosszolgálat segítségét kéri, de az afrikai elnök védelmével megbízott szövetségi titkos ügynök, Tobin Keller (Sean Penn) magát Silviát is az összeesküvés részének tekinti. A nő múltja ugyanis kapcsolódik ehhez az afrikai országhoz, így volna oka arra, hogy gyűlölje az elnököt. A titkosszolgálat úgy dönt hát, csalétek szerepet szán Silviának, hogy az összeesküvés fejéhez eljusson. Silviának tehát magát kell védenie.

Szimbólumok a filmben. A filmbeli világ ideáljai

A címből megtudjuk: egy tolmács a központi figura, a szó tehát a mese középpontjában áll, egy más nyelven elhangzó szó, amely egy más kultúrában hangzik el. Ezt kell lefordítani, tolmácsolni, kommunikálni, és bizony minden fordításban benne rejlik a tévedés lehetősége is. A Silvia és Tobin közt zajló párbeszédből kiderül: a nő számára fontos az ENSZ-nél folytatott tolmácsi munkája, mert az ENSZ közvetít a békefolyamatokban, a szó útján építi a békét. Ezt a szót jól fordítani fontos feladat. „Mert hiszen mennyi konfliktus született már azért, mert az emberek nem értették egymást vagy mert rosszul értették azt, ami elhangzott" – vallja Silvia a filmben.

A film arra az ideálra épít, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete képvisel, megjelenít és védelmez. E film, A tolmács, The interpreter volt az első olyan mű, amelyet az ENSZ székhelyén forgattak, a filmezés ideje alatt az egész stábnak s a színészeknek is különleges biztonsági előírásoknak kellett alávetniük magukat. A tömegjelenetekben magának az ENSZ-nek a munkatársi gárdájából is láthatunk szereplőket a filmben.

Az ENSZ 1945-ös megalakulása óta fő célul tűzte ki 1. a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, 2. a népek közti baráti kapcsolatok fejlesztését, 3. a nemzetközi kérdések megoldásában való együttműködést s az emberi jogok védelmét, 4. minden egyes nemzet egyéni kezdeményezéseinek egymás közti összehangolását. Ebben a kontextusban, ebben a szövegkörnyezetben egy az ENSZ számára dolgozó tolmács meg akarja védeni ezeket az értékeket egy erőszak által feldúlt világban, különösen is egy olyan sarkán a világnak, amelyet a demokrácia krízise jellemez s ahol a harcok a népirtás méreteit öltik: Afrikában.

A film paradigmákat változtat meg

Mihez voltunk mi szokva? A jól ismert paradigmák: a fehérek elnyomják s megölik a fekete afrikaiakat, a fekete afrikaiak szabadságukért harcolnak a fehérek ellen.

Itt változik az alaphelyzet: a fekete afrikaiak elnyomják s megölik saját társaikat, köztük a fehéreket is, feledve saját értékvilágukat, a hatalomittas fehérektől befolyásolva; a fehérbőrű afrikaiak – amerikai állampolgárok – Afrikában a szabadságért harcolnak, miközben felfedezik és védelmezik a hagyományos afrikai kultúra értékeit.

A filmbeli afrikai elnöknek az ENSZ- székházba kell érkeznie, hogy megvédje magát az népirtás vádja ellen. Silviának minden oka meglenne arra, hogy gyűlölje: miatta veszítette el a családját, testvére a vele ellentétes táborban harcol. Ám a tolmácsnő mégis az elnök védelmére kel. Meg van győződve arról, hogy a megoldás nem az erőszak.

A kulcskép: a fordítók üvegkalitkája

A filmben a fordítói fülke, az „üvegkalitka" a legfontosabb események helye. Az elején tulajdonképpen egy leíró kép pereg, egy hosszú panorámában az ablaküvegekben tükröződik az ENSZ-székház konferenciatermének képe, ahol a többi tolmács közt felfedezzük Silviát. A kép fontos: először mert Silvia egy a sok közül. Másodszor meg azért, mert ugyanakkor sem ő, sem a többi tolmács nem áll a figyelem középpontjában: ők csak a konferenciaterem tartozékai, annak „szövegkörnyezetéhez" tartoznak, s egy visszatükröződő kép mögött láthatóak, a terem egésze képének kis részeiként.

A fordítói fülke új jelentést kap akkor, amikor, este, egyedül, Silvia a teremben lévén meghallja, kihallgatja, akaratlan tanúja az összeesküvők cselszövésének. Felkapcsolja a villanyt mielőtt észrevenné, miről folyik a szó a teremben: e mozdulata nyomán egyszercsak ott áll egyedül a kivilágított üvegkalitkában, mint egy kirakatbábu: az áttetsző rejtek leleplezi. Így a fordítói kalitka vádlottak padja is lesz – egy másik estén e fülkébe zárva őt Tobin Keller (Sean Penn) arra kéri, idézze fel az összeesküvés részleteit. A végén pedig a fordítói fülke sötétségbe borul, holott gyűlés zajlik. Nincs már áttetszőség. Kívülről nem lehet már belátni. Ez az a fülke, ahonnan Silvia hiányzik, s amely az összeesküvés helye most, az elnök elleni támadás kiindulópontja.

Sidney Pollack, a rendező, arra támaszkodik, ahogyan Silviát a fordítói fülkében filmezik, hogy a film más részei felé való utalásokat teremtsen ezzel: sokszor figyeli a kamera a tolmácsot az ablak mögül, olykor még a házában is így látjuk, így, e módszerrel mutatja őt a film. Egyetlen kivilágított ablak egy teljesen sötét házban: el is szigeteli, fénybe is vonja, reflektorfénybe állítja Silviát: figyelik, szemmel tartják.

A filmbeli krízishelyzet egy másik zárt, ugyanakkor nyílt térben játszódik, egy szűk térben, amelyet ablakok határolnak: az autóbuszban, amelyre Silvia üldözőivel egyszerre száll fel, s ahol a közte és afrikai ellenfele közti párbeszéd elhangzik. Olyan párbeszéd ez, amelyet a nézők egyenesben is hallanak, s tolmácsok útján is: két ügynök, aki szintén a buszon utazik, közvetít a központ felé Tobbinnak. Ôk „fordítják" a párbeszédet s a történéseket, mikrofonba beszélnek, s egy másik helyszínen hallgatják mondandójukat. A „tolmács" tere (le)hallgatott térré lesz, egy olyan hellyé, ahol az elhangzó információt fordítani kell és egy másik térbe közvetíteni, ahol aztán értelmezik. Tobbin megpróbálja megérteni a történéseket – de amikor sikerül helyesen értelmeznie mindent, már késő. Ugyanez az ENSZ-székházban is előfordulhat…

A filmezési technika által s az egyes képsorok felépítésével az alkotó a fordítói „üvegkalitkát" a film kulcsképévé teszi. Az áttetsző helyszín, amelyben a környezet tükröződik, visszaverődik, amely alapvetően és értelemszerűen a kommunikáció helye, lassan-lassan elszigeteltté, ellenőrzötté és fenyegetetté válik. A szó teréül szolgáló tér, a fordítói fülke ilyen „fejlődési ívével" fordított arányban, mintegy ellenpontban a szó maga is fejlődik: halált hozóból az igazság szavává lesz.

Egy film a szóról

A film két pilléren nyugszik, két kulcsmozzanaton, ezek: az első képsor, amelyben a tolmács meghallja a suttogva kimondott szavakat, a halált hozóakat – „a tanító nem hagyhatja el a termet élve" –, ez a mozzanat indítja el a cselekménysort s a konfliktust; s a befejező képsor, ahol az afrikai elnök önéletrajzát olvassa fel, itt hangzik el az őszinte, az igaz szó, a vallomás az igazságról: A szó, még ha csak suttogás is, jobban hallatszik a gépfegyverek ropogásánál, ha igazat szól.

Az alig kivehető, érthetetlen afrikai dialektusban szóló suttogástól, amely a film elején bukkan elénk, az életadó szóig jutunk el a film végén. Ez érthetően kimondott szó, vélhetően mindenki meg is érti, angolul szól; mégis, most is, tolmácsra van szükség a kommunikáció tartalmának helyes és pontos felfogásához.

Egy film a szóról – ez sokatmondó a keresztényeknek, akik hisznek az Igében. Mégis, az amerikai film nem utal a keresztény hitvilágra. A filmbeli világ a nyugati kultúra pusztító jellegét állítja szembe a hagyományos afrikaival: előbbiben elsőbbséget élvez az ököljog, amelyet a fehéreknek sikerült Afrikába exportálniuk, az utóbbit paradox módon nem is a fekete afrikaiak jelenítik meg, hanem a fehér tolmácsnő.

A szó lehetőségébe vetett hit s a megbocsátás ereje Sidney Pollack filmjében az afrikai hit, amely elvész, belefullad a gépfegyverek ropogásába, ami végső soron nyugati export. Silvia Afrikában fedezi fel ezt az igazságot, amely erőt ad neki az élethez azután, hogy elveszíti a családtagjait, akiket a törzsek közti összecsapások során ölnek meg. Silvia újra megtalálja a reményt azáltal, hogy a nyugati világ egyetlen olyan intézménye számára dolgozik, amely a demokratikus értékeket védi: az ENSZ. Itt a tolmács úgy gondolja, pacifista módon tud változtatni a világon, amelyet az erőszak ural. Mégis, pont itt, ezt az álmát az afrikai hagyományok ápolásával, őrzésével táplálja, mindazokkal, amelyek otthon, Afrikában, arra tanították, hogyan lehet a szerettei halála miatt érzett fájdalmon túllépni, mennyire fontos megbocsátani. A nyugati világ mindezekre a kérdésekre nem ad választ Silviának.

Számunkra, keresztények számára ez: az igaz szó ilyetén bemutatása, elválasztva a keresztény hagyománytól, s mint az afrikai jó tradíció része, sokat mond arról a hiányról, hiányos kommunikációs módról, amellyel a keresztény üzenet tolmácsolása történik a mai világban. Ez az üzenet ugyanis elrejtett, csak azok ismerik, tudják olvasni, értik, akik maguk is gyakorolják e hitet, de nem jelenik meg explicit formában, Pollack filmjében nincs is rá vonatkozó egyenes utalás. Az erőszak, a bosszú uralja a tájat, s ezzel azonosítódik a nyugati világ. Ebből a modern ember kiútja, ereje a hagyomány, a vallás – ennek afrikai dialektusa…

Két világ közt

A két világ – a nyugati és az afrikai – s ezek értékei megjelenítői egyrészt Tobbin, másrészt Silvia. A kérdések: Hogy lehet együtt élni a fájdalommal? Hogy lehet szeretteink elvesztését túlélni? – ezeket Silvia is, Tobbin is felteszi. Egy kivételes színészi teljesítménnyel fémjelzett pillanatban Sean Penn Tobbin szerepében felfedi a titkát a tolmácsnőnek, személyes élete drámáját: felesége két héttel korábban autóbaleset áldozata lett. Ha a sofőr nem hal meg, állítja Tobbin, ő maga öli meg. Silvia ezzel szemben azt képviseli, hogy ennél sokkal fontosabb megbocsátani. Az afrikai hagyományban létezik a vízbeölés rituáléja: amikor a közösség elfog egy gyilkost, megkötözi s a folyóba dobja. Az áldozatok családja választhat: hagyja megfulladni vagy megmenti. A Ku hagyomány szerint ha hagyják meghalni, a család bosszút áll, de egész életében gyászolni fog. Ha megmenti, a család lelki békét nyer. „A bosszú a lusták fegyvere" – összegezi Silvia.

Silvia és Tobbin két, párhuzamba állított világ egy-egy képviselője. Mindketten egy folyó partján állnak, de az ellentétes oldalon, ahogy Silvia jellemzi helyzetüket. A két világ közti párhuzamot a párhuzamos montázs és a kettejük közt a filmben folytonosan képi szinten is nyilvánvalóvá tett távolság mutatja. Mindjárt első találkozásuk után a párhuzamos montázs feszültséget teremt s ugyanakkor közelíti is e két szereplőt. De amikor közelednek is egymáshoz, valami folytonosan elválasztja őket. Miután Silviát először támadják meg, telefonon beszélnek egymással. Éjszaka van, Silvia a saját lakásában, Tobbin a szemköztiben, ahol a megfigyelő állomást felállították. Egy utca két oldalán található a két szereplő. Látják is egymást a szemközti házban. Az éjszakai utca a választóvonal köztük. Egy másik este, miután szinte a csodával határos módon szabadul egy újabb támadástól, Tobbin Silviával marad, a karjában tartja, mint egy megnyugtatandó gyermeket. De összekapaszkodó képükre rávetül egy másik: egy felülről filmezett utcáé: a férfi karjában tartja a nőt, a kanapén ülnek, s a rájuk vetülő út ismét csak elválasztja őket, kettejük közt halad. A kettejüket eltávolító válaszvonal jelen van. A film utolsó képsoraiban mindketten a folyó ugyanazon partján állnak. Ez az állapot azonban nem tartós…

Szavakba csomózva

A tárgyak, amelyek a szavakkal összefüggésben újra és újra megjelennek a filmben, Silvia füzetei, amelyeket testvérének küld Afrikába. A füzetekbe a fivére a hazájukban dúló népirtás áldozatainak nevét jegyzi. Már a film egyik első jelenetsorában a férfi szeli át az afrikai sivatagot. A füzetek újra megjelennek a film vége felé, amikor Silvia kézhez kapja a teleírt füzeteket Philippe-től, közös barátjuktól. Silvia testvére halott. Elolvassa a halottak listáját egy parkban. Az első kép sivataga kemény kontrasztban áll e kép kertjének örömével. De mindkét térben a holtak listája az olvasmány.

A film utolsó képsora újra csak a kezdettel alkot ellentétet, a kezdő képsorral, amelyen a szárazság dominált, s ahol egy elhagyott stadion körül lengő port láthattuk. Az utolsó képsoron zöld növényzet árnyékában víz folydogál, a folyó túlsó partján egy szelíd, jól belakott város látható a maga felhőkarcolóival. A halál univerzuma átalakult az élet világává: ez nyilvánvalóan kitetszik e két szembeállított képsorból. Szinte bibliai kép ez, ellentét, amelyet a zsoltárok vagy az apokalipszis leírásában lelünk fel, bár a filmet semmi sem kapcsolja a bibliai tradícióhoz. Mindent egy másfajta, egy ősi hitvilág határoz meg, amelyet a modern ember Afrikában újra fellel. De mi az, amit elfelejtettünk, amit fel kell lelni? Mi az a szó, amit tudunk, amelyről csak egyetlen könyvet írtak? Kinek van igazából tolmácsra szüksége?

Bodó Márta fordítása

Borsos Szabolcs

APA, MIÉRT ÉLÜNK?

(folytatás előző lapszámunkból)

Ez mese, nem tudsz meggyőzni!

Szögezzük le: nem szeretnélek meggyőzni, csupán az én álláspontomat közlöm arról, hogy a sors fogalmi csapdájából miként kerülhetsz ki. Ez nem általános recept: feltételes módot használtam. Ha elfogadod a léthelyzet fogalmát, akkor ezt a megoldást gondolnám. A helyzet belátása sokszor siralmas és komoly erőfeszítéseket igényel, mégis a létbe való kapaszkodást elmagyaráznám, ha türelmesen meghallgatod. Képzeld el, hogy Akárki olyan ember, akinek nagyon sokat kellett szenvednie. Egyrészt fizikai sérülései vannak, másrészt pedig barátai sincsenek. Milyen álláspontra helyezkedhet? Sajátos helyzetét hogyan mérheti fel? Többféleképpen dönthet. Az én véleményem az, hogy sajátos helyzetéhez köthetnénk egy fogalmat: a reményt. Vagyis ez az ember reménykedhet, kinyithatja élete kapuját és bizalommal fordulhat a világ felé. Ez a reménykedés jelenti a létbe való kapaszkodás lehetőségét. Nincs erre kötelezve. Főleg, mi kívülről semmit nem mondhatunk. Ezért nehéz az önismeret, mert Akárki csak egyedül hozhatja meg döntéseit. Komoly helyzetfelmérés után általában az emberek a remény útjára lépnek, fogalomhasználatunkkal élve, a létbe kapaszkodnak. Ez pedig valamiként igazolja elméleti okfejtésemet. A legnehezebb dolog az önismeret útján önmagunk elfogadása. Ez nem mindenkinél sikerül. Vannak, akik többet, és vannak, akik kevesebbet képzelnek magukról. Egyik álláspont sem szerencsés. Ha megtalálod a középutat, bizonyára észreveszed majd lehetőségeidet és korlátaidat egyaránt. A kettőt egyszerre kell elfogadnod, miközben senki nem gátol abban, hogy tovább bővítsd lehetőségeid tárházát. Egyébként is, meg kell súgnom, hogy a miért élünk kérdés lényegéhez érkeztünk, mert láthatod, mennyire fontos a felkészülés. Nem mindegy, hogyan tesszük fel ezt a kérdést! Nem akarlak bántani, de van egy sejtésem.

Mit motyogsz nekem a bajuszod alatt?

Az az érzésem, hogy amikor rám kérdeztél, miért élünk, erre a kérdésre úgy gondoltál, mint a miért esik az eső típusú kérdésre. Ha válaszolok, felhasználhatod az irodalmi pályázaton, ha pedig nem, úgyis mindegy, mert az eső előbb-utóbb elcsendesedik és a kérdés érvényét veszti. Nem hitted kezdetben, hogy erre a kérdésre nem tudunk egyértelműen és kiszámíthatóan válaszolni. Elbizonytalanodtál, mert azt gondolod, hogy csak játszunk a szavakkal, és egyre távolodunk kezdeti témánktól. Komolytalannak tartod ezt a párbeszédet, mert türelmetlenül várod, mi lesz a vége. Ezzel magyarázom azt is, hogy néha közbevágsz, az illendőség határát súrolva. Ha elfogadod ezt a visszatükrözést jelen viselkedésedre és ettől nem válsz még tüskésebbé, akkor folytathatjuk. Mit szólsz hozzá?

Szájtátva várnám a folytatást, de nem fogadom el, hogy komolytalanul indultam neki a témának. Engem legalább annyira komolyan érdekel ez a kérdés, mint téged, csupán eddig senki nem akadt, akivel megbeszélhettem volna. Végre komolyan kérdeznék valamit, s erre teljesen félreértesz!

Bocsáss meg, én is tévedhetek! Általában arról van szó, hogy komoly témákhoz nincs elég komolyság bennünk. De erre most már én is kacagok, nem tudom, értesz-e? Nagyon komoly témákkal szemben úgy próbálkoznak védekezni az emberek, hogy röhögés éri utol őket. Talán én is védekező álláspontra helyezkedtem volna? Lehetséges, de mindezt te hoztad ki belőlem. Megpróbálom mégis összegezni eddig megtett utunk fontosabb állomáshelyeit. A miért élünk kérdés a lehető legnagyobb kérdés, ami egyáltalán feltehető, ezért komolyság nélkül nem érdemes belevágni. Kezdetlegesen, láthatod, hogy szükséges egy, minden szándéktól mentes alaphangulat. Ha ez hiányzik, akkor a kérdést teljesen félreérthetjük.

Miről beszélsz, mit jelent az, hogy minden szándéktól mentes?

Kösz a kérdést! Arra gondoltam, hogy különféle szándékból is feltehető ez a kérdés. Például az iskolában, osztályfőnöki órán, erre a kérdésre mit válaszolnál?

Hát, azt mondanám, azért élünk, hogy tovább tanuljunk, mert ezáltal a társadalom hasznos tagjai lehetünk.

Ha a baráti körben hangzik el ez a kérdés, éppen a legjobb barátod vagy barátnőd szájából?

Azt mondanám, azért élünk, hogy minél több időt tölthessünk együtt, jó nagyokat bulizzunk, élvezzük az életet.

Mi történik akkor, ha te kérdezel? Többféleképpen kérdezhetsz. Többféle embertől. Mi van akkor, ha olyan embertől kérdezed, aki éppen válságos helyzetben van, mondjuk súlyos műtét előtt áll?

Ennek az Akárkinek nem tudnék válaszolni. Esetleg hallgatnék, de attól félek, hogy a hallgatás is nyomasztóvá válhat ilyen esetben. Tényleg ezt is megkérdezem, ha már kezdünk belemelegedni a beszélgetésbe, hogy a hallgatásnak vannak módozatai, vagy mindig ugyanaz?

Első benyomásként annyit mondhatok, hogy különféle hallgatások vannak, de erre még visszatérünk a kellő időben. Emlékeztess rá! Hogyan kérdeznéd meg azt az embert, akit elhalmoztak minden jó holmival, mégis elégedetlenségét hangsúlyozza?

Ennek az Akárkinek a miért élünk kérdést egyfajta közönnyel tenném fel, mert tudom, hogy úgysem fog válaszolni rá, illetve valami nagy-nagy butaságot mondana, valami ilyesfélét: „azért élek, mert az apám és az anyám még nem ismerték a családtervezés fogalmát, ezért lelkifurdalásukat csökkentem azáltal, hogy az örökös jogán mindent kikövetelek magamnak." Nem mondanék le olyan könnyen erről a fickóról, de most már kezdem érteni, hogy miért nem mindegy, miként kérdezünk, helyesebben: hogyan és milyen hangsúllyal tesszük fel a kérdést. Kímélj meg a további Akárkiktől, felfogtam, hogy többféleképpen kérdezhetünk.

Szándéknélküliség tehát azt jelenti, hogy a lehető legkomolyabb szándékkal veszem célba ezt a kérdést. Ez egy alaphangulatot jelent. Semmissé nyilvánítom mindennapi szándékaimat, indítékaimat, azért, hogy érvényre jusson a lehető legkomolyabb szándék: én most tényleg akarom tudni, minden hátsó szándék ellenére, miért is élünk?

Ezeket a szándékokat képesek vagyunk teljesen elnyomni?

Nem! Ôket csupán zárójelbe tesszük, mert arra várunk, hogy a kérdés önmagában megmutatkozzék a lehető legtisztább formában. Ez a megmutatkozás nem egy konkrét megjelenés, hanem inkább felfedezés, amit anyanyelvünk használata biztosít számunkra. Legnagyobb csodának tartom saját anyanyelvünket, mert nagyon sok érzés és gondolat kifejezhető általa.

Többen mondták már ezt a magyar nyelvről. Nincs ez egy kissé lejáratva?

A magyar nyelvet nem tudjuk lejáratni. A magyar nyelvet mi beszéljük, de nem csak ezt tesszük, hanem magyarul gondolkodunk, és akár tetszik, akár nem, kérdésünk is magyar nyelven hangzott el.

Ez a kérdés magyar kérdés és csak magyarul válaszolhatunk rá? Ezzel mire célzol? Ez nekem gyanús!

Azt mondom, hogy a miért élünk kérdésre, mi legalábbis, magyarul keressük a választ. Ennek a válaszadási folyamatnak kulturális és nyelvi összetevői vannak, ezektől nem függetleníthetjük magunkat. Tehát a magyar nyelv és kultúra sajátosságait valamiképpen hordozza. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy csak magyarul tehető fel ez a kérdés. Bármilyen emberi nyelven feltehető, és ahány kérdés, annyi válasz lehetséges.

Ez annyit jelent, hogy soha nem tudjuk meg ennek a kérdésnek a lényegét? Nincs egy általános válasz, amit végül is minden nyelvre lefordíthatnánk?

Nagyon jól kérdezel! Valószínű, hogy ennek a kérdésnek van egy általános mondanivalója, amely minden nyelvi kultúrában nagy vonalakban hasonló dolgokra utal, legalábbis ezt szeretném. Alapvetően mégis az a helyzet, hogy minden nyelv és kultúra a maga sajátos elemeivel feldíszíti ezt a kérdést és főleg a rá adott választ. Nem tudom, sejted-e, hogy elérkeztünk beszélgetésünk talán egyik legfontosabb pontjához!

Kíváncsivá tettél! Mire gondolsz?… Nekem lenne egy ötletem! A miért élünk kérdést magának csak az ember teszi föl. Tovább nem tudom…

Tudnád, ha türelmesebb lennél! Nagyon jó megállapításod volt, mert csakugyan kizárólag az emberre vonatkozik ez a kérdés, amit csak az ember fogalmazhat meg önmagának. Ha eljutottunk az ember fogalmához, akkor nem azt kellene megvizsgálnunk, hogy ki az ember?

Köszönöm a felvilágosítást, ezt egyébként sejtettem volna nélküled is!

Érdemes visszakanyarodnunk erre a kérdésre, mert az emberről különféle vélemények és megközelítések vannak. A könnyítés kedvéért, amit már megszokhattál, bevezetnék egy újabb fogalmat: az emberkép fogalmát.

Kösz, de szép lassan megtelt már a hócipőm, mégis folytasd, mert kíváncsivá teszel.

Az emberkép azt jelenti, hogy minden kultúrának van egy általános, íratlan szabályok által kialakított elképzelése az emberről, ezt nevezném emberképnek. A kultúra tág fogalom, sok mindenre gondolhatunk. Röviden annyit mondanék, hogy nagy vonalakban két nagy kultúrkör létezik a földön: az egyik a zsidó-keresztény kultúrkör, a másik pedig a keleti kultúrkör. Eddig azt gondoltuk, hogy a muzulmán hitvilág a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozik, sajnos nem így van. (Erre még visszatérünk később.) A zsidó-keresztény kultúrkör szülte meg az európai és általában a nyugati civilizációt, ezért gyűjtőnevén nyugati kultúrának is mondják. Mi egyébként ebben élünk. A keleti kultúrkör, amely több kultúrát foglal magába, a 20. századig szinte ismeretlen volt a nyugati átlagember előtt. Tudtunk különféle keresztény hittérítők tevékenységéről, vértanúságáról. Beszámoltak néhányan az ott tapasztalt dolgokról. A világban zajló kereskedelem bővülése sokat segített ebben a megértésben. Az elmúlt száz évben azonban felgyorsult a kölcsönös megismerés lehetősége. Ezt nevezzük a kultúrák átjárhatóságának. Ha érdekel a buddhizmus, akkor már nyugati egyetemen is lehetőséged van e hitrendszer tanulmányozására. Hangsúlyoznám azért, hogy a keleti kultúrkört a maga tisztaságában nem tudjuk megérteni, csak annak a nyugati értelmezése lehetséges.

Ez nem spekuláció?

Talán annak tűnik, mégsem az, mert bármilyen új tanítás befogadása csak úgy lehetséges, ha már előzőleg létezik egy alapkultúra, amihez viszonyíthatom, amihez hasonlíthatom az újat. Ha nem így lenne, akkor nem érteném meg, vagy teljesen félreérteném az új tanítást. Tudsz-e követni?

Ha jól értem, akkor minden ember beleszületik egy kultúrába, magába szívja annak a kultúrának az alaptémáit, ezt nevezhetnénk réginek, és erre épülhet valami új, valamilyen más kultúra felfogása.

Valahogy így kellene elképzelned!

Volt egy olyan érzésem, mintha idegenkednél az újabb kultúráktól. Azért szisszentem fel.

Nyitott vagyok bármiféle kulturális téma felé, csupán nagyon halkan és szégyenkezve vallom be, saját kultúránkat sem ismerem elég mélyen ahhoz, hogy kellő bátorsággal belevágjak valami új téma őszinte tanulmányozásába. Figyeld meg, mennyire elkalandoztunk már. Tulajdonképpen az emberképről kellene beszélnünk. A nyugati kultúrkör emberképét kellene valahogyan behatárolnunk. Mit szólsz hozzá?

Szóhoz se jutok! Mit mondhatnék? Annyit talán, hogy az ember nagyon értékes és fontos lény.

Jól mondod, a nyugati kultúrában az ember a lehető legnagyobb érték. Mi az, hogy érték? Mihez hasonlítsam? Az érték először is egy állapotot feltételez. Arról van szó, hogy az embernek az értéket értékelnie kell. Mikor teheti ezt meg a leghitelesebben? Akkor, ha éppen az érték hiányát tapasztalja. Gondolj az egészségre, általában akkor kezdjük óvni és ápolni egészségünket, amikor az már veszélyben van. Tehát az érték fogalma szükségállapotra utal, olyan állandósult helyzetre, amelynek következtében az ember belátta: saját jövője bizonytalanná vált. Ember-mivoltát fogja elveszíteni, ha nem változtat pusztító és ezáltal önpusztító magatartásán. A 20. században születtek meg azok a nemzetközi egyezmények, amelyek egyértelműen kimondják az emberre vonatkozó jogokat és általános rendelkezéseket.

Ezek szép mesék, de hol van az érték, mi az érték alapja?

A mi kultúrkörünkben az emberképhez kötődő bármilyen értékelés a zsidó-keresztény vallásokból származik. Az ember értékes és fontos lény, mert valójában Isten képmásaként van jelen a világban. Bizonyos szempontból azt is mondhatnánk, hogy minden ember egyfajta istenhordozó. Ezért nem pusztítható el bűntelenül és büntetlenül, de mivel az életét nem kérte, hanem ajándékba kapta – végső összefüggésben – az Istentől, nem büntethető halállal. Az érték alapja – ebben a kultúrában – a vallási életből fakad, de hozzá kell tennem, hogy elvilágiasodott az utóbbi száz év alatt. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi életben többször is használjuk ezt a szót, mégsem gondolunk a vallási életre. A joggyakorlatban is mindennapi téma ez, mégsem kötik a valláshoz. Az alapokról kérdeztél, ezért bátorkodtam visszakanyarodni a tényleges alapra, amely a zsidó-keresztény vallási életből fakad.

Ettől még nem lettem okosabb, ha egyáltalán megengeded ezt a megjegyzést, az értéket talán nem kellene valamihez, valakihez kötni?

Helyesen látod! Az érték így önmagában üres fogalom. Minden esetben összekötő szerepe van emberek és eszmék, emberek és emberek, illetve emberek és tárgyak között. Végső összefüggésben az érték Istenre vonatkozik, aki a zsidó-keresztény kultúrkörben tíz parancsolattal ajándékozta meg az emberiséget.

Miért mondod, hogy aki…

Azért, mert ebben a kultúrkörben az Istent személynek tartjuk, aki azáltal, hogy megteremtette az embert, valójában a szeretet csodáját mutatta meg.

Tíz parancsolatról beszéltél, amelyet betéve tudok a hittanóráról, de mi erről a te véleményed?

Azt gondolom, hogy ennek a kultúrkörnek a lehető legfontosabb alapkijelentéseiről van szó. Olyan törvények ezek, amelyek nélkül elképzelhetetlen lenne a világ, a társadalom, a szabadság stb.

Ez egy kissé túlzás, nem? Hogy kerül ide a szabadság és a törvény egy mondatba? Ezt ellentmondásnak érzem!

Első látásra valóban az! Mégis mondanék egy példázatot: van egy közkedvelt játék, amit sakknak nevezünk. Nemcsak ismered, hanem előszeretettel sakkozol is, amikor éppen időd engedi, tehát ismered a játékszabályokat. Azt is tudod, a játékszabályok betartása által nagyon sok lehetőség van arra, hogy az ellenfelet legyőzd. Szinte végtelen lehetőséged van erre. A játékszabályok jelképeznék Isten tíz parancsolatát és a lépések variációja lenne a szabadság. Úgy kell felfognod, hogy van egy fenntartó keret, amely segíti a szabadság megélését, megvalósulását.

A szabadságról az jut eszembe, hogy valahonnan menekülök, semmiképpen sem variációkon gondolkodom!

Igazad van! A szabadságról úgy is gondolkodhatunk, hogy valahonnan felszabadulunk, kiszabadulunk, de ennek lenne még egy folytatása, éspedig: szabadság valamire! Nem csak szabadság valahonnan, hanem szabadság valahová! Nem árt, ha tudjuk, milyen irányba indulunk szabad cselekvéseink forgatagában. Egyébként hasznos az is, ha különbséget teszünk többféle szabadság között: szerintem létezik politikai szabadság, amelynek jól meghatározott keretei (játékszabályai) vannak, létezik gondolatszabadság, amely igazából minden szabadság alapja. A gondolatszabadságot úgy fogd fel, mint gyűjtőfogalmat, amelyből származtatható a lelkiismeret szabadsága, a kreativitást jellemző szabadság, a társadalmi életben megvalósítandó bármely szabad cselekvés.

És ha azt gondolnám, hogy kilépek ebből a társadalomból?

Gondolatban megteheted, csoportokat is szervezhetsz, ezekre mondjuk azt, hogy anarchisták. Több formája van ennek is. Ha egy olyan társadalomban élnél, ahol az alapvető emberi jogokat lábbal tiporják, akkor bizonyos mértékig érthető lenne a társadalomból való kilépésed. Akkor lenne értelme, ha tudnád, hogy milyen társadalmi formát szeretnél az előző helyett. Bármilyen politikai rendszerben és társadalmi berendezkedésben létezhet kilépésre készülő csoportosulás. Ha üzenete bizonyos igazságtalanságra hívja fel a figyelmet, akkor számíthat a tömegek rokonszenvére. Demokratikus berendezkedésekben is lehet létjogosultsága az ilyen típusú akciónak. Hozzá kell tennem azonban, hogy olyan anarchisták is léteznek, akik üzenetüket nem tudják egyértelműen közölni, ezért inkább a tömegek ellenszenvére számíthatnak. Mindenképpen az a helyzet, hogy az anarchistákat is címkézzük, vagyis beazonosítjuk, tudjuk róluk, milyen elképzeléseik vannak, ezáltal, ha észrevetted, nem léptek ki ebből a társadalomból. Benne vannak, ha pedig törvénybe ütköző cselekvést hajtanak végre, akkor büntetésben részesülnek. Szögezzük le, a társadalomból való kilépés lehetetlen.

Az az érzésem, nagyon elkalandoztunk…

Nem tettünk hiábavaló kitérőt, mert így az ember legfőbb jellemvonásai kerülhetnek hozzánk közelebb. A mi kultúrkörünkben Arisztotelész a következőket mondotta az emberről: olyan létezőről van szó, aki önmagában hordozza a célját. Ebből a meghatározásból származik az intelligencia (en –telosz-ekhein) szavunk. Innen ered a nyelvi kultúra, a társadalmi berendezkedés, a tudomány, továbbá az ember társas-mivolta és örökös igénye arra, hogy – idézőjelben – otthon legyen. Megszokhattad már, hogy egyfajta rendszert hozok létre – észrevétlenül – a témák letisztázása érdekében. A segítségedre jövök, mert jelzem beszélgetésünk további forgatókönyvét.

Kösz, azt jelenti, hogy meguntad már a beszélgetést? Nekem minden okoskodásnál és filozófiánál fontosabb a párbeszéd, mert végre egyenlőség van közöttünk. Tudom nagyjából, hogy melyek azok a kérdések, amelyekről kimerítő és véglegesen megnyugtató választ hiába várunk! Jó együtt lenni veled és ezekkel a kérdésekkel, mert így közelebb kerülhetek hozzád és önmagamhoz. A miért élünk kérdést szinte viccnek szántam, lelőhettem volna egy nagy poénnal.

Mondd, mert kíváncsivá tettél…..

Azért élünk, hogy a filozófusokat is eltartsa valaki?

Kösz! Értem, mire célzol! Igazad van, filozófiából megélni csak gazdag és többé-kevésbé igazságos társadalomban lehetséges, olyan világban, ahol nincsenek éhes gyerekek, nincsenek halálos betegekből álló falvak, nincsenek írástudatlan emberek. Valóban így lenne? Tegyük hozzá, hogy a filozófus a gyakorlatból, a mindennapi életből is veheti témáit. Ahol éheznek, a filozófusnak valamiképpen tennie kell ellene, ahol betegek vannak, ott valamiképpen gyógyítónak kell lennie, ahol írástudatlanság van, ott pedig tanító kell legyen. A világ összes országát, illetve társadalmát nem ismerjük. Annyit tudunk, hogy vannak nagyon szegény országok, ahol a fenti dolgok a mindennapi élet valóságához tartoznak. Vannak fejlődő országok, amelyekben különféle módon kezelik a szegénységet, és vannak gazdag országok, ahol talán a legtöbb kérdés és probléma még csak ezután tehető fel. Ezzel csak annyit jeleznék, hogy filozófusokra szükség van bármilyen időben és bármilyen körülmények között. A filozófus mindig értelmezi a környezetében zajló eseményeket, összegzi a tanulságokat, aktívan részt vesz a közvélemény és a jövő alakításában. Fogalmakat alkot, meghatároz bizonyos jelenségeket, és helyes következtetéseket von le alkalmas-alkalmatlan időben egyaránt. Ezért történhetett meg az, hogy némely társadalomban a politikai vezetés számára kényelmetlen tanácsadóvá váltak a filozófusok.

Kanyarodjunk vissza a te képletedhez, miről is van itt szó?

Első lépésként, ha az emberről beszélünk, akkor feltételeznünk kell egy nyelvi kultúrát. Ez egy keret, amely magába zárja a többit: a társadalmi berendezkedést, a tudomány helyzetét és az ember társas-mivoltát. Hozzátenném, a nyugati kultúrkörben különböző nyelvi kultúrák jelzik a miért élünk kérdés többértelműségét. Valószínű, hogy erre a kérdésre különböző válasz adható, attól függően, hogy melyik nemzetiséghez tartozik az illető. Magának a kérdésnek mint kérdésnek is más lehet a karaktere, jelentése.

Ez már túl van bonyolítva, nem gondolod…?

A karakter azokra a helyzetekre és kulturális eseményekre vonatkozik, amelyek lehetővé teszik a miért élünk kérdés feltehetőségét. Például érdemes lenne megvizsgálni, hogy milyen események hozzák létre ennek a kérdésnek az aktualitását. Vannak-e olyan, évente többször megismétlődő események, ünnepek, amelyek ezt a kérdést természetessé alakítják. Ha van ilyen, akkor ennek a kérdésnek milyen jelentése van. Gondolj például arra, hogy egy nép évente megünnepli saját szabadságát, illetve kegyelettel emlékezik meg saját hőseiről. Egy ilyen ünnep jelzi a miért élünk kérdés karakterét. Attól függően, hogy ki miként ünnepel vagy emlékezik, a kérdésnek valamilyen jelentése lesz. Gondolhatsz közösségre, gondolhatsz egyénekre. A jelentések váltakozhatnak. A társadalmi berendezkedést megelőzően jön létre a kérdés, addig a pontig, amíg a nemzeti identitással kerül összefüggésbe. Miért élünk mi itt, magyarok? Feltehetné a kérdést a német: miért élünk mi itt vagy ott, németek? Erre a történelem és a nyelvi kultúra szokott „válaszolni".

Élvezem, mert egyre bonyolódik a dolog, egy kissé mesterkéltnek tűnik, mégis érthető….

Látszólag bonyolult. Azzal egyetértek, hogy mesterkélt egy kissé, de első perctől kezdve nem ígértem neked teljes érvényű és minden esetre alkalmas választ az ember által megfogalmazható legnagyobb kérdésre. Felépítjük – a magunk módján – azt a házat, amelynek ajtaján belépve, nem riadunk vissza semmitől, így ettől a kérdéstől sem. A ház jelképes, jelzi az általam felvázolt rendszert. Ha gondolod, folytatnám….

Csak tessék….

Felépítendő házunk második építőköve a társadalmi berendezkedés. Tegyem hozzá, még a legelején, hogy ez a dolog szorosan kapcsolódik az elsőhöz, nevezetesen a nyelvi kultúrához és a történelemhez. Bizonyos értelmű fejlődésnek köszönhetjük azt, hogy különböző társadalmi berendezkedések jöttek létre. Be kell vezetnünk néhány fogalmat. Például beszélnünk kell az államról, az egyházról és a civil társadalomról.

Hogy kerülnek ezek ide?

A társadalom olyan közösségek szövetsége, amelyben bizonyos szabályok teszik lehetővé az együttélést. Az együttélés szabályaival foglalkozik az állami apparátus. Ennek fenntartói különböző hatalommal és jól meghatározott státussal rendelkeznek: ilyen a törvényhozói hatalom, a végrehajtói hatalom és a törvényességet fenntartó hatalom. Negyedik hatalomnak számítják a médiát, vagyis az írott és az elektronikus sajtót. Az állam után az egyházról kell beszélnünk, mert ez is nagyon régi társadalmi intézménynek számít. A mi kultúrkörünkben valójában egyházakról beszélhetünk, mert több vallásfelekezetről van szó. Harmadjára, de nem utolsósorban, a civil szféráról kell szót ejtenünk. Ide sorolhatjuk a különféle kezdeményezésre létrejövő alakulatokat és társulatokat.

Remélem, nem akarod felsorolni az egészet…

Dehogy, csupán arról van itt szó, hogy képzeld magad bármilyen helyzetbe, majd utána kérdezd meg: miért élünk? Próbáljuk ki, hogyan működik? Képzeld magad egy állami alkalmazott szerepébe. Mondjuk, te egy jól fizetett beosztásban végzed a dolgod, és hűséges munkása vagy az állami apparátusnak. Megbecsült helyzetedben mire gondolnál, ha éppen eszedbe jutna a miért élünk kérdés?

Azt hiszem, nem gondolnám komolyan végig ezt a kérdést. Összefüggésbe kerülhetne esetleg azzal, hogy miként élhetnék kényelmesebben. Azért élek, hogy gazdagabb legyek és egyre nagyobb hatalmam legyen. Egyszerűen csak ennyit mondanék. Egy helyzetet leszámítva.

Mi lenne az?

Ha elveszíteném munkahelyemet stb…, barátaim elhagynának..

A kérdés pedig ugyanaz, nyelvileg ugyanannyi betűből, szóból áll. Vagy mégsem?

De igen, csupán ugyanaz a kérdés másképpen szól nyomorult helyzetben. Más az ember, aki éppen felteszi, mert más helyzetbe került. Kezdek belebonyolódni, jó lenne, ha segítenél…

Igyekszem! Képzeld magad most egy munkanélküli szerepébe, akinek ráadásul családja is van. Azt hiszem, nem kell részleteznem, előző példánk ellentétéről van itt szó. Mit tennél?

Gondolkodnom kell, mert több variációt forgatnék a fejemben!

Részletezd, kíváncsivá tettél.

Első kép: a miért élünk kérdés elől elmenekülnék és kétségbeesnék. Második kép: mindennap ezen a kérdésen törném a fejem és cselekvéseimmel kitörési pontokat keresnék aktuális helyzetemből. Harmadik kép: mindenkinek panaszkodnék és a környezetemet, a világot hibáztatnám sajátos helyzetem kialakulásáért.

Nem kevés! Láthatod ebből a megközelítésből, hogy ahány ember, szinte annyi válaszkísérlet fogalmazható meg. Emlékeztetnélek arra, hogy a társadalmi berendezkedésről beszélgettünk. Azt mondtam, nem mindegy, milyen társadalmi szerepben vagyunk, amikor éppen feltesszük ezt a kérdést.

(folytatjuk)

RICHARD ROHR: MINDEN EGYBETARTOZIK

A kontemplatív ima ajándéka

Az Andreas Eberttel együtt kidolgozott Enneagramm (2003), majd a kétkötetes A férfi útja (2001, 2004) és a Reménység a sötétben (2006) című kötetek után az Amerikában élő német származású ferences szerzetespap negyedik könyvét jelentette meg magyar nyelven az elmúlt évben a budapesti Ursus Libris Kiadó.

Henri Boulad jezsuitához hasonlóan Richard Rohr is nagysikerű előadásokat és lelkigyakorlatokat tart a világ számos országában – hangkazettára rögzített beszédei egy részének írott változata a Minden egybetartozik című könyve is. A hanganyagot Clink Thomson barátja írta le és szerkesztette könyvbe (angol nyelven 1999-ben jelent meg a munka), a magyar nyelvű fordítás Lisztes Gábor munkáját dicséri.

A könyv lapjai egy sokoldalúan képzett, tiszta látású, mély lelkiségű, Teremtője előtt mélyen meghajoló, merész gondolkodású és bátor hangú ember alakját rajzolják elénk. „A valódi kontemplatív lélek (…) kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye. Biztonságának és identitásának kulcsa Isten, és nem függ attól, hogy igaza van-e, fizeti-e őt az egyház, vagy hogy elnyeri-e az emberek tetszését. (…) Isten mindig nagyobbnak bizonyul azoknál a dobozoknál, amelyekbe mi akarjuk begyömöszölni, úgyhogy ne vesztegessünk túl sok időt e dobozok alkalmasságának bizonygatására" – fogalmaz a ferences szerző.

Richard Rohr nem egy imamódszert akar bemutatni, hanem a kontemplatív életformára helyezi a hangsúlyt. Ennek alapja és örök „mozgatója" saját valóságunk elfogadása: „A valóságunk (a ’felszínünk’) körüli utazás és a rajta való áthatolás vezet el a középpont valóságához, ahol egyszerre találjuk meg a legigazibb önmagunkat és a legigazibb Istent. Addig nem fogjuk fel egészen, mit is jelent embernek lenni, míg Istent nem ismerjük. (…) A mozdulatlan középpont, a valódi éntudat nem áll szemben semmivel, nem különböztet, nem hasonlítgat. Ezért képes ebből a kezdeti tudásból élni. (…) Az igazi kontempláció, az igazi vallásos élmény feladja az ’én’ erődjét, egyszerűen abbahagyván védelmét. A tökéletes egyszerűségből szemléli a világot." Rohr állítása szerint sok nyugati ember törékeny identitástudata nem elégséges ahhoz, hogy képes legyen egységben és kapcsolatban maradni Istennel. Rögtön sorjázza is a példákat. Akik túl buzgón kreálnak identitást maguknak, gyakran merev és minden erővel védett határokat alakítanak ki, „sértődékenyek, és állandóan új identitást kell létrehozniuk, mert a korábbi cserbenhagyja őket. Fajüldözőkké vagy a hatalom megszállottaivá válhatnak, akik folyton a ’másiktól’ félnek." A negatíve meghatározott identitás amolyan életcélpótlékká lesz, ezáltal sok vallásos ember is egyfajta „én szentebb vagyok"-elvre épített, tulajdonképpen ellenséggyűlölő életet él. Hiszen „sokkal könnyebb valami ellen létezni, mint szeretetben". Sokan azelőtt feladják határaikat, mielőtt ténylegesen megismerték volna őket, és „mindig egy másik emberben, másik csoportban, egy új élményben, egy új dolog megszerzésében keresik az identitásukat". Könnyebb számukra egy csoporthoz kapcsolódni, mint belátni, hogy Istenhez tartoznak. Akik azelőtt ássák be magukat frontvonalaikba, hogy Istenben és önmagukban találnák meg saját középpontjukat, általában ellenségei az ökumenizmusnak, a mélyebb emberi párbeszédnek, és nem képesek sebezhetőnek mutatkozni. „Az ő ’Krisztusuk’ nagyon kicsi, törzsi, és olyan, mint ők" – fogalmaz Rohr. Mindazoknak az embereknek tehát, akik számára Krisztus nem jelent kihívást, akiket imájuk nem mozdít ki a „komfortzónájukból", lelki fejlődésre, a szeretet megtanulására van szükségük.

Ehhez a „tanuláshoz" Rohr nem imamódot ajánl, ilyenről nem is beszél, mert szerinte a kontemplatív szemlélet maga az imádság: „Az ima elsősorban nem a kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. […] A spiritualitás a látásról szól. Nem a megszolgálásról vagy a megszerzésről, sokkal inkább a viszonyulásról, az eredmények vagy követelmények helyett. Amint látni kezdünk, a többi jön magától."

Richard Rohr a jézusi mondás – „Azért jöttem a világra, hogy ítéletet tartsak, akik nem látnak, lássanak, akik látnak, elvakuljanak" (Jn 9,39) – „nem látói"-val azonosítja az önmaguk középpontját (Istent) őszintén keresőket, a vallásgyakorlatok következetes végzőit, a tanokat betéve ismerő, ám a Valóságot meg nem érintőket pedig „látóknak" mondja. „A vallás […] olyan embereket hozott létre, akik azt hiszik, Isten a zsebükben van, akiknek hamar kész az automatikus, sommás válaszuk bármire. Ezért a nyugati emberek többsége érthető okokból mellőzi a vallást. Az emberek tudják, hogy a nagy misztérium ennyire egyszerű és sekélyes nem lehet." A tisztánlátás akadálya a „törvény" téves értelmezése is: „… a nyugati ember […] önmagáért való erkölcsiségnek tekinti a törvényt. Pedig a törvény nem ad életet, csak a Szentlélek ad életet" – fogalmaz Rohr. A lelki vakságban élő és nem megtért ember gondolkodásának illusztrálására saját útjával példálózik: „Mit kellene átfordítanom? Meg vagyok keresztelve, bérmálkoztam. Magamhoz veszem az oltáriszentséget, sőt fel is vagyok szentelve! Miért kellene visszafordulnom? Rendben vagyok. Meg vagyok mentve. Enyém az igazság, a műveltségem is megvan hozzá, hogy ezt be is bizonyítsam. Milyen szamárság! Jézus éppen erről a vakságról beszél. […] A vallás csak a holdra mutató ujj, de nem maga a hold."

Könyvének mind a hat fejezetét – A középpont és a felszín; Az elragadtatás látomása; Az ego és a lélek; Megtisztítjuk a szemüveget; Ne hajtsuk a folyót; Visszatérés a szakrálishoz – nagy gondolkodóktól (William Butler Yeats, Dosztojevszkij, zen mester, William Blake, Pedro Arrupe SJ, Rainer Maria Rilke) vett idézetekkel vezeti fel Richard Rohr. Szavaiból kiderül, hogy alapos ismerője a zen-buddhizmusnak és más keleti tanoknak, amelyeket több téren is nagyszerűen összeegyeztet saját, mélyen megélt katolicizmusával. Többször hangoztatja, hogy a Nyugat extrovertált, a Kelet pedig sokkal inkább befelé forduló fele bolygónknak, ezért a keleti emberhez közelebb áll a kontemplatív életforma. Maga Jézus is erre hívott meg mindenkit, ám – az előzőek értelmében – a Nyugaton élőknek nehezebb ezt befogadni: „Hadd emlékeztessek arra – írja –, hogy Jézus a Közel-Keleten élt. Jézus sémi gondolkodásmódja inkább keleti, mint nyugati. Talán ez az egyik fő oka annak, hogy a nyugati egyház gyakran félreértette Jézus tanítását." Rohr szerint a nyugati ember valójában Istennek igen gyenge „felfogásával" rendelkezik: „Megkíséreltük kicselezni a testet és a lelket, hogy ’spirituális’ érzéseink lehessenek. Ez egyáltalán nem sikerült. Valójában mély spirituális válságban találjuk magunkat Nyugaton. Azok a történelmi képek, melyek megközelíthetővé teszik Istent, már nem hatnak az emberek nagy többségénél. […] A szentséggyakorlás tapinthatóan testi volt, a liturgia dráma, a zene érzékekre ható és megnyugtató. De végül az efféle képek zömét elrejtettük a katedrálisok pincéiben." Pedig a kontemplatív szemlélésre, Isten igazi „megérintésére" minden ember képes, bármely történelmi korban és földrajzi régióban is éljen. Az ilyen szemléletből fakadó életet „Jézus úgy nevezte, Isten országa; Buddha megvilágosodásnak hívta. Mind a buddhisták, mind a hinduk nirvánának nevezik. A filozófusok talán igazságként beszélnek róla. Legtöbben csak szeretetnek nevezzük. […] Nincs válasz, nincs problémamegoldás, csak ráébredés. Isten jelenlétében nem lehet nem élni. […] Képes vagyok Isten képmását látni mind önmagamban, mind a másik emberben, sőt végül mindenben. Ez a látomás végül egyesít." Ez a „látomás" a tulajdonképpeni kontempláció, mely megtanít élni a jelen pillanatot: „Ha képesek vagyunk megtapasztalni, megízlelni és élvezni a pillanatot, akkor nem kell ragaszkodnunk hozzá, elengedhetjük. A következő pillanatnak is meglesz a maga íze és öröme. […] Nem kell semmibe kapaszkodnunk, amikor a pillanat teljességét megízleljük. Isten vagy itt van ebben a pillanatban, vagy egyáltalán nem létezik. […] Ha nem ízleljük meg a most teljességét, akkor a hatalom játszmáját fogjuk játszani, hogy kitöltsük az ürességet." A hatalom-játszma pedig verseny, de amíg versenyben állunk, nem szeretünk, mindig a felülkerekedés módját keressük. Ám akik „valóban belépnek az igazi misztériumba, azok nem olyan Istent tapasztalnak meg, aki hasonlítgat, különbséget tesz és ítél. Egy mindent magához ölelő befogadót tapasztalnak meg, egy olyan érzékelőt, aki a bennünk meglévő isteni képmásra tekint, és egyúttal elutasítja, hogy mást is lásson."

A mindent egyesítő látás ellentéte a csak az egóból élő, szűklátókörű szemléletmód. A pusztán az egójukból élő emberek elszakadnak testüktől: „Akkor félni kezdünk a testtől, és a keresztény tanítás elsilányított formáját valljuk a szexualitásról. Ez szinte általános az összes keresztény felekezetben. Azt hiszem, azért tudunk olyan iszonyú nehezen bánni a test dolgaival, mert mi is behódoltunk ennek az alapvető törésnek és hasadtságnak. Ezért van az, hogy olyan sokan közülünk, főleg férfiak, nem ismerik fel az érzelmeiket."

A végig biblikus alapokon haladó Richard Rohr merészen nyúl az igazi szeretet alapjául szolgáló szabad akarat kérdéséhez is: „Megfigyeltem, hogy a szabad akarat örök érvényű alaptételét milyen sok támadás érte ebben az évszázadban, főleg az utóbbi húsz évben. A szabad akaratot egészen a csonkig visszafaragtuk. Senki sem érzi úgy, hogy szabad lenne. Nem hisszük, hogy lenne személyes mozgásterünk, hogy képesek lennénk frissen és szabadon reagálni. Úgyhogy az áldozatot játsszuk, és azt keressük, kit hibáztathatnánk, bárkit, csak ne kelljen a szabadságunk terhét viselnünk. Jézus még a kereszten sem játssza az áldozatot, és nem csinál senkiből áldozatot. Ez a valódi szabad akarat!" A legalapvetőbb szabadság az éntudat szabadsága, hogy szabadon élhetjük az igazságnak megfelelő életet. Az igazán szabad ember soha nem fél. (Nem hiába a Biblia legtöbbször elhangzó intése a „ne félj!"…)

Kritikus hangvételű írásával Richard Rohr nem lázítani akar, nem lehúzni, hanem emelni – „oda", ahová kétezer évvel ezelőtt Jézus mutatott számunkra utat. Végig állítja, hogy a görcsökkel, félelmekkel teli egónktól, a tudatunk szülte téves istenképtől szabaddá lett lelkünk leginkább a kontemplatív szemlélettel érintheti/élheti meg az emberi szavak szintjén paradoxonokkal kifejezhető Valóságot. A kontempláció a bölcsesség útja, melyen járva tudatosul bennünk, hogy részesei vagyunk a gonoszságnak, de ugyanúgy a szentségnek is. Itt éljük meg, hogy „a kegyelem helyén vagyunk, ahol megújulás születik. […] Abbahagyjuk a saját országunk építését, és hasznossá válhatunk Isten országában." Abban az „országban", ahol minden egybetartozik.

(Ursus Libris Kiadó, Budapest – 2006)

Ozsváth Judit

CARLO FIORE: A FIATALOK HITVALLÁSA

„Az emberi sors jellemzője, hogy kizárólag a hit és a kétely végtelen hosszú versenyében akarja megtalálni a létezés végső egyensúlyát. Ez azonban meggátolja mindkét oldalt abban, hogy teljesen önmagába zárkózzon, ösztönzi a hivőt, hogy nyisson a kételkedő felé, a kételkedőt, hogy teret adjon a hivőnek is." (J. Ratzinger)

A napjaink számos problémájának tárgyalását felvállaló Carlo Fiore szaléziánus szerzetes a Pápai Gergely Egyetemen folytatott teológiai és filozófiai tanulmányokat, majd a fiatalokért tevékenykedő mozgalom irányában kötelezte el magát. Jelenleg egy olasz folyóirat munkatársa, fiatalokról szóló publikációkat közöl és felsőfokú tanintézmények számára jelentet meg kiadványokat.

A fiatalok hitvallását megelőzte a kétkötetes A fiatalok etikája című munkája. Ezeket a könyveket nem csak a fiataloknak szánja, hanem mindenkinek, hiszen a bennük tárgyalt kérdések az egész keresztény közösséget érintik.

A fiatalok hitvallásának címlap-illusztrációját készítő Luigi Zonta professzor így vall művéről: „Abból az elképzelésből indultam ki, hogy a Nap, amely megvilágítja a Földet, egyben az ’igazság ragyogása’. Ez számomra egyben a hit megvallását is jelenti." Carlo Fiore kötetének tehát már a borítója is beszédes. A könyv pedig olyan egzisztenciális kérdéseket érint, amelyek szinte minden fiatalt foglalkoztatnak: Miért vagyok? Mi az élet igazi értelme? Mit kell tennem adott helyzetekben?…

Az egyes fejezetek szerkezetének szemléltetésére a szöveges leírás helyett ábrákat használ a szerző, így kötetét könnyen áttekinthetővé, élvezetessé alakítja. A négy nagy fejezetre osztott munka további alfejezetekre tagolódik, melyek ugyanazt a szerkezeti sémát („beszéd", dokumentumok, kérdések) követik. A dokumentumok az illető rész mondanivalójának mélyítését, a kérdések pedig annak aktualizálását szolgálják.

Az első fejezet a hittel, különösképpen a mai ember hitével foglalkozik, a második a hitvallás állításait kommentálja – fontosság és terjedelem szempontjából ez számít a kötet központi részének. Az egyház tanításának ismertetése mellett korunkra jellemző ideológiák bemutatása is helyet kap ebben a részben. Különös kincse a fejezetnek a rabságban szenvedő Delp jezsuita szerzetes Szentlélekről szóló leírása. A Szentlélek az a lélek, amellyel Isten szeret. És mivel Isten szeretete mindenkire kiterjed, őt nemcsak Isten népe birtokolja, hanem jelen van a pogány és nem-keresztény vallásokban is. Páter Delp szerint a világ akkor lesz képes az igazi szeretetre, amikor az ember magáévá teszi a szenvedést, és összhangba kerül azzal. Athenagorász ortodox pátriárka gondolatai mentén haladva Fiore szemléletesen illusztrálja, hogyan devalválódnának az értékek a Szentlélek jelenléte és munkája nélkül. A Szentlélek különleges feladata Isten népe „együttes szentségének" megteremtése, így a történelem a Szentlélekkel a Szentlélek felé halad, és benne nyer új értelmet.

A harmadik fejezet kicsit szélsőséges példákkal mutatja be, miként viszonyul korunk embere a hitvallás alaptételeihez. Olyan egyéni hitvallásokat tartalmaz, amelyek önmagukban ugyan sikeresek lehetnek, de nem lenne hasznos mintának tekinteni őket, mert mindamellett, hogy vonzónak mutatkoznak, hiányosak és torzak. A találóan Válogatás 2006-nak elnevezett részben sorakoztatott hitvallás-formulák között találunk olyanokat is, amelyek a világegyetem isteni erejének, az univerzum lelkének, a teremtés isteni ünnepének (New Age) nevezik a Szentlelket; a posztmodern vallásosság hitvallásában viszont meg sem jelenik ez az isteni személy.

A könyv negyedik egysége három olyan témakört tárgyal, amelyek veszélybe sodorhatják a hitet: az új-darwinizmust, az agykutatást és a laicizmust.

Az életképekkel és személyes tapasztalatokkal gazdagon fűszerezett könyv a szociális problémák felismeréséhez és megértéséhez is közelebb viszi az olvasót. Carlo Fiore könyve fiataloknak és idősebbeknek, szülőknek és pedagógusoknak egyaránt hasznos és tartalmas olvasmány.

(Don Bosco Kiadó, Budapest – 2006)

Karácsony Teréz

ANGYALKULTUSZ A FOLKLÓRBAN (2.)

Az angyal szeretete

Az archaikus népi imádságok szövegeiben feltűnő, hogy a „szeret" ige egy sajátos, régies jelentésben fordul elő. Az Úristen a „szent lelkével szereti" az éppen hogy megteremtett embert: „Én Uram, Teremtőm, / aki ingem teremtett, / szent lelkivel szeretett, / szent vérivel megvátott!" (Szerbek) „Én Uram Teremtőm, / mikor ingem teremtél, / szent lelkedvel szerettél, / szent véredvel megváltál" (Szabófalva) „Én Uram, ki ingemet teremtettél, / szent lelkedvel megszerettél, / fogadj hezzám, Uristen, / láthassunk szép álmot!" (Jenekest) Az idézett szövegrészletekben a „szeret" szónak az ’átad’, ’valamivel ellát’ archaikus jelentésével¹ találkozunk: Isten szeretetének lényege, hogy a teremtés után saját lelkét adja át az embernek, majd fia által megváltja őt, és így az ember méltán tarthat számot arra, hogy újra az Úristen közelébe kerüljön.

A teremtés, a megváltás és a teremtett világ megszentelése a teológiai gondolkodás oldaláról sem más, mint az isteni lét feltárulkozása, és az isteni szeretet megnyilvánulása.²

Az istenség szeretete az angyalok felé is kiárad. Mielőtt a passióepika hirdetésének feladatát rájuk bízná, a keresztfán kiszenvedő Krisztus is „szereti" szent angyalait, azaz saját lényegét adja át nekik: „piros vére kiontval, / szereti szent angyalit, / küdi vala őköt feteke fődnek szinnyire, / hirdessék az ő keserves kinjait" (Kukujéc). A szeretetnek ezt a megnyilvánulását úgy is felfoghatjuk, hogy benne a világegyetem egysége mutatkozik meg. Vagy más szóval: az egyetemes szeretet közös dimenziót hoz létre az istenség–angyal– ember kapcsolatában. Az ember fölé rendelt angyal szeretete (pl. „szerető szent angyalom") tehát a megszentelt kozmosz egységének eszméjéből származik.

Az őrzőangyal

Andrei Plešu szerint abban az alapimádságban, amelyben az ember őrzőangyalához való viszonyát kifejezi, a következő elemek szoktak szerepelni: 1. az angyal az istenségtől származik, de az emberhez tartozik; 2. világosít, tanít; 3. vezérel, támogat, jóra igazgat, az üdvözülésre vezet; 4. megvéd a rossztól.³ Ilyen „alapimádság" a következő lészpedi imaszöveg is, hiszen a fenti funkciók mindegyike felbukkan benne, és az imavégző maga is az „őröző szentangyal imádságjá"-nak nevezi a szöveget: „Ôröző szentangyalom, / Istentől rendelt gyámolom, / őröjz, ótalmajz, / minden jókra igazgass! / Ôröjz meg kártól, / szerencsétlen órától, / tűztől, víztől, hirtelen haláltól, / rossz ember szándékától, / az ördögnek csalárdságától, / pogánnak kezitől, / kötejitől és minden veszedelemtől!" (Lészped)

A népi angyaltant kifejező folklórszövegek alapján tekintsük át most kissé részletesebben az említett funkciókat.

Az őrzőangyal énünk jobbik fele

Az őrzőangyal kinek-kinek személyes „tulajdona", amit Istentől vagy más isteni személytől kap az ember: „Ó áldott Szépszüzmárjecskám, / rendell nekem három angyalkát, / egy őrözzön, / egy vezéreljen, / egy a Bódogszágosz Szépszüzmárjának hírt adhasszon." (Bogdánfalva) „Azon kérem az Úrjézust, / rendeljen nekem három angyalt, / egyik a fejemnél álljon, / második a szememet bezárja, / s harmadik a bünös lelkemet várja." (Gyimes)

Az ember és őrzőangyala között lényegi kapcsolat van. Az Istentől kapott őrzőangyal énünk jobbik fele, az az eszményi személyiség, amilyenek szeretnénk lenni. A személyiség és az őrzőangyal identitásának egybemosódását jól fejezi ki az Apostolok Cselekedeinek az a látomásos története, amikor a Heródes által elfogatott Pétert egy titokzatos angyal kiszabadítja börtönéből, de ismerősei, barátai hitetlenkednek a csodálatos megjelenésén, nem hiszik el, hogy ő maga zörget az ajtón, és először így vélekednek: „Talán az angyala lehet!"⁴

A tiszta, bűntelen ember közelebb van az őrzőangyalához. A még ártatlan gyermek maga is angyal. „Ha a küsgyemek kacag álmában, akkor játszik az őrzőangyalával." (Klézse) „A tiszta lélek, melyiket az anyja világra hozta, s a gyermek megszületett, az angyalok mindaddig őrzik, amíg a gyerekvel fel kel az ágyból, s tud indulni, tud menni." (Lészped) „Mikor a keresztséget megkapja, akkor hét esztendeig angyal, ha meghal." (Diószén) „Mikor sütnek olyan pereceket, akkor így belétették az ujjukat, bényomták. S mondom anyámnak: Minek nyomják bé? Azt mondta: Az angyalka onnat kell igyék." (Pokolpatak) A moldvai csángó kultúrában a gyermeki lélek tisztaságának szimbóluma az a „kolozsnavászon", amit a keresztszülők adnak ajándékba az újszülöttnek: „Hát mikor mentek keresztelni, akkor vittek egy, ki mekkora vásznat akart a gyereknek, attak. Akkor az a kolozsnavászon vót, anélkül nem mentek. Akkor vittek egy gyertyát, még azt a kolozsnavásznat, egy métert vaj kettőt." (Pokolpatak) Ha a gyermek kicsi korban meghalt, ez a vászon lett a szemfedele.

Arra vonatkozóan, hogy az ember mikor kapja meg az őrzőangyalát, nemcsak a népi vallásos képzetek, hanem a teológiai álláspontok is eltérőek. A népi archaikus imaszövegeknek egyik csoportja szerint a lelket az anyaméhben való fogantatáskor bízzák az őrzőangyalra: „Az Istennek a hiv szent őrzőangyala, / ki ingemet az úr kegyességiből / bizattam anyám méhiből, / az éjjeli világodval ma látogass, / őrözz, vigyázz, vezérelj s támogass!" (Szitás) Aquinói Szent Tamás szerint ugyancsak a lélekkel együtt kapjuk az őrzőangyalt, de vannak olyan teológusok is, akik szerint a keresztség felvétele a döntő mozzanat.⁵

Az angyal mint néma tanító

Az angyalok intellektuális lények, akik tanítják, és a jó felé igazgatják az embert: „szent oltáron tizenöt őrzőangyal. / Bárcsak abból rendell, istenem, hármat, / egyet őrzőmnek, / egyet tanyitómnak, / sz egyet velem az örök dicsőszégben, ámen." (Külsőrekecsin) „az őröző szent angyalom, / továbbra es őrözz, oltalmazz, / minden jóra igazgass." (Pusztina) Az angyal mindig a helyzetnek megfelelő tanítást fogalmazza meg: „Istennek a hív szent őrzőangyala, […] / a nappali világodval ma látogass, / – ha nappal van, s ha éjjel van, az éjjeli világodval – / őröjz, vigyázz, vezérejj és támogass!" (Bahána)

Az angyal – a fentebb tárgyalt rejtőzködő, diszkrét természetének megfelelően – pedagógiai szerepét hallgatással tölti be. Az embernek, miközben az élet eseményei megtörténnek vele, mindig figyelnie kell az angyali jelenlétre, és meg kell hallania őrzőangyala hozzá intézett szavát. Mindaz, ami történik velünk, nem más, mint az angyal üzenete – írja Andrei Plešu könyvében az angyalok hallgatásáról elmélkedve.⁶ És egy másik helyen: „Az eső, ami egyenletesen hull egy tó felületére, jobban tele lehet angyalokkal, mint egy teljes teológiai mű."

Az angyalok titokzatos jelenléte és figyelmes némasága foglalkoztatja a képzeletet. Az ember szeretné megtudni az általuk hordozott üzenetet. „Ha cseng a füled, akkor ánuncál az őrzőangyalod. Megcsengeti a füledet, hogy vess keresztet, mert kerül a rossz. Akármelyik füled cseng, vess keresztet." (Pusztina) Vannak olyan folklórtörténetek is, amelyek arról tanúskodnak, hogy az angyalok valaha nem voltak némák, hanem szóltak az emberekhez, de az Úristen megfosztotta őket ettől a képességüktől. Egy Szatmár megyei történet arról szól, hogy a halál angyala, akit egy ötgyermekes anyáért küldött az Isten, megsajnálta az édesanyjuk életéért könyörgő gyermekeket, és nem hajtotta végre a kapott parancsot, de a szuverén döntésért az angyalnak lakolnia kellett: „Akkor oszt a Jóisten megátkozta, hogy többet ne lásson, se ne halljon. Azóta süket és néma a halál angyala, és láthatatlan." (Kölcse)

Az imádság angyala

Az angyal az imádság angyala is, mert befelé fordulásra és imára ösztönöz, arra, hogy figyeljünk az Isten után vágyódó lélek csendjére. Az imádkozó ember nincsen egyedül, mert az ima révén maga is csatlakozik az Istent dicsőítő angyali kórushoz. Ilyenkor az ember egész lényében a nagyszerű isteni mű összhangja csendül fel, tehát az imádság a lét egyetlen valós megnyilvánulása.⁷ Ezért az őrzőangyal az imafohászok legfőbb közvetítője: „Én őrzőangyalkám, / neked ajálom ezt az én kicsi imádságomot, / hogy vegyed bé te atyádnak országodba, / hogy tégedet mindörökkön dicsirtessünk!" (Diószén) Az Olajfák hegyén halálfélelemben imádkozó Krisztus mellett is ott áll egy angyal, aki megerősíti őt.⁸

A hagyományos vallásos világ jól ismeri azt az etikai imperatívuszt, hogy az embernek csatlakoznia kell az Istent dicsőítő angyali kórushoz. Az állandó imában élés a moldvai csángó kultúrában még ma is gyakori.⁹ A komolyan vett „szüntelenül imádkozzatok!" imperatívusz azt eredményezi, hogy az élet minden pillanata megszentelődik, a profán létezés az ima által megszűnik, az ember már itt a földön a transzcendencia részesévé lesz. A hajnalban öntudatra ébredő embert elsőként az angyal köszönti, és azonnal a bűnök elhagyására („kendejzzél ki bűneidből, / mosdójzzál ki mocskaidból") és imádságra ösztönzi: „Gyönyörüszép hajnal, / szépen gyicsir az angyal, / ebredj lelkem, met virjad, / hogy mondjunk e Márjának, / Bodogságos Szüzmárjának tiszteletet, ámment!" (Trunk) „Gyönyörü szép hajnal, / szépen dicsir az angyal, / adjunk hálát Isztennek, / met ő nekünk mendent ad." (Bogdánfalva)

A védelmező angyal

Az őrzőangyal – amint erre a neve is utal – mindenekelőtt protektor, a gondjára bízott lélek védelmezője, amit a protezsált személy melletti állandó jelenléttel, közelséggel valósít meg. Ebben az értelemben sokatmondó a „melléáll", „ott van mellette" és más hasonló nyelvi kifejezések ’támogat’, ’megvéd’, ’vele tart’ stb. jelentése. A Szent közelsége védettséget jelent: „Előttem Szépjézus, / hátam mellett három Márja, / körüllem ezer angyal" (Pusztina) „Előttem a Jóisten, / három Márja körüllem, / Urangyala utánnam" (Gyimesbükk) „Három angyalka előttem, / három Márja körüllem, / szent kereszt fejem felett, / szent ostya szájomba, / szent irgalom gebelembe." (Gyimesfelsőlok)

Az őrzőangyal láthatatlan, de transzcendens mivoltában valóságos, mindig jelenvaló bizonyosság. Védelme állandó, angyalunk soha nem hagy magunkra, még akkor is éber, ha mi nem vagyunk éberek. Az állandó lelki készenlétre azért van szükség, mert az ördögök sem alszanak, így az embernek éjjel-nappal szüksége van az angyali figyelmeztetésre: „szent őrző angyalkám ebregessen, / sárkán töllem távoztassék!" (Szerbek) A test lankadhat, akár el is aludhat, de a lelkiismeretet képviselő angyal akkor is ébren van: „testem aluszik, / lelkem nem aluszik, / angyal őriz, / Márja nyugit, / Isten serkengess / minden gonoszimból!" (Bahána) „Én lefekszem én ágyomba, / minden testi koporsómba, / álom ingem meg ne nyomjon, / csalár ingem meg ne csaljon, / szent őrző angyalkám ebregessen, / sárkán töllem távoztassék!" (Szerbek)

Az őrző és védelmező szerepkör kapcsán egyéb fontos kérdések is felmerülnek. Andrei Plešu az angyali védelem fenomenológiájáról szólva, tíz olyan tézist állapít meg, amelyek a népi vallásos szemléletből kirajzolódó angyaltanra is érvényesek: 1. A keresztény világértelmezés szerint a teremtett világban semmi sem lehet közvetítő és protektor nélkül, mert amit megteremtettek, annak létezése fölött állandóan őrködnek is. 2. Semmi sem lehet olyan kicsiny és gyenge, hogy ne legyen feljogosítva arra, hogy protektora legyen, és semmi sem lehet annyira erős, hogy nélkülözhesse a protektorátust. 3. A védelem előfeltétele, hogy a protektor a pártfogoltja mellett, annak közelében legyen. 4. A védelem csak akkor funkcionális, ha az egy abszolút támpont, az égi Atya megbízásából és egy végső cél, az utolsó ítéletkor való üdvözülés érdekében történik. 5. A védelem nem korlátozhatja szabad akarata gyakorlásában a védelmezett személyt, nem eredményezhet függőséget. 6. Az angyal nem valamitől, hanem valami érdekében véd. A védelemnek tehát mindig célja van: az embert azért kell megvédeni, hogy az isteni művet beteljesíthesse. 7. A védelemnek óvó, megelőző (profilaktikus) és ugyanakkor formáló, megerősítő, gyógyító funkciója is van, az angyal tehát spirituális irányítómester is. 8. A védelem láthatatlan. 9. Az ember önző és kicsinyes módon nem törekedhet önmaga védelmére, az angyalra kell hagyatkoznia. Aki az őrzőangyal helyébe akar lépni, eltávolítja magától az őrzőangyalát. 10. Az angyali védelem által az ember ráébred arra, hogy maga is az angyali dimenzió részese.¹⁰

Azt, hogy a védelem sohasem öncélú, hanem mindig egy transzcendens örök érték jegyében történik – Andrei Plešu szavával: „a protekció mindig projekció is"¹¹ –, az archaikus népi imádságok gyakran kihangsúlyozzák: „ingem angyal megőrözzön, / szent keresztvel megjegyezzen, / Jézosz Krisztosz velem legyen, / gerjessze szüvemet, / hogy én készülhesszek az én üdvesszégemre átal, ámen. (Nagypatak) „Ingem andal megőrözzön, / szent keresztvel megjegyezzen, / Jézus maga velem lejen! / Gerjessze az én lelkemet / lelkem örömire, / az én üdvességemre." (Csíkfalu, Moldva)

Az őrzőangyal védelmező funkciója kapcsán meg kell jegyeznünk azt is, hogy a protektorátus nem mindig sikeres. Az ördöggel folytatott harc kétesélyes. Az esendő emberi lélek belső ébersége ellankadhat, az ember megfeledkezhet az imádságról, megtagadhatja énje jobbik felét. Az angyal véglegesen is elveszítheti a rábízott lelket.

Az angyal mint lélekkalauz

Amint látjuk, az angyal legbelső lényünkkel, a lelkünkkel áll rokonságban. Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy az angyal a lelkiismeretünk.

A lélekhozó angyal

Az angyalnak a lélekkel való bensőséges kapcsolatát az is kifejezi, hogy a vallásos folklór különböző narratíváiban ő az, aki elhozza az emberi lelket. A néphitben különböző képzetek élnek arra vonatkozóan, hogy mikor kapja az ember a lelkét (pl. az anyaméhben való megfoganásakor, amikor megmozdul az anyja méhében stb.), de az angyal a lélek érkezésének sok történetében jut főszerephez. Egy gyimesi csángó legenda szerint az angyal sír, hogyha az Istentől küldött lelket a fogamzás emberi megakadályozása miatt nem tudja átadni: „A Szentlélekisten az angyaltól küldi a lelket. Elküldi, s amikor a férfi, ugye hújzza magát, ne legyen, ugye, akkor az angyal odaviszi a lelket, s nem kapja meg a foganatot, s akkor menen vissza. S akkor kérdezi az Úrjézus, hogy: – Mért sírsz, angyal? – S azért mert eleresztettek. – Azt mondja: – Ne sírj, angyal, mert elveszem az apának s az anyának az eszit, s akkor beléfúvod a lelket. […] Az angyal sokat van úton, neki az a dolga, hogy útba legyen mindig. De az es vétek, ha hújza magát, hogy ne legyen. Amennyi az Istentől van rendelve, az meg kell legyen." (Gyimes)¹² A lélek szállítójának a moldvai csángók is az angyalokat tartják: „Azt mondják, a szent angyal hozza a lelket, s béfújja a kicsikébe." (Pokolpatak)

Az angyal harca a testből távozó lélekért

Aki hozza, az el is viheti a lelket. Az angyalok lélekvivő szerepére való utalásokat a népi imádságok is bőven tartalmaznak: „Halljad filem, halljad, / z angyalok zengészit, / met eléjött az óra, / hivat az Uristen! / menjünk elejibe, / feleljünk ekképpen / lelki menegzibe, / angyalok kezikbe!" (Bogdánfalva) „Lelkemet ajánlom / angyalok kezikbe, / hogy felvitessenek, / a Jóisten elejibe!" (Dormánfalva)

Isteni küldönc mivoltánál fogva az angyal a lélek misztikus kalauza, aki jól ismeri a túlvilágot, és mutatja az üdvösség felé vezető utat: „…elvitte egy angyal, megmutatta a purgatórium tüzit, a mennyországot, a pokolt, mindent." (Lészped) A lélekvivő angyalnak ez a kalauz-funkciója más, nem keresztény mítoszokban is sűrűn felbukkan. A kereszténységben az angyal révén, aki ismeri Isten végső terveit, az ember részese lesz egy nagy üdvtörténeti folyamatnak, hiszen az egyén lelkének sorsa nem független az emberiség megváltástörténetétől.

Az ember egész halál utáni útját angyalok kísérik. Már a haldokló fejénél ádáz harc zajlik az őrzőangyal és az ördög között a testből elszálló lélekért:¹³ „Este ott vótunk, s imádkoztunk. S feküdt az ágyban a beteg. […] S akkor azt mondja a haldokló: Jaj, aszongya, közelébb van az ördög, mint az angyal! Akkor kérdeztük, hogy hát hol látja az angyalt? Azt mondja: ott van az ajtó párkányán. Hát az ördög? Az itt van a lábamnál. Így ki volt közeledve!" (Lészped) A keresztény tanítás szerint a halál pillanat meghatározó az üdvözülés szempontjából. Ha a halál váratlanul következik be, mivel nincsen idő gyónásra, a bűnös lélek óhatatlanul elkárhozik. Ezért a „hirtelen véletlen halál" a legfőbb rossz, ami embert érhet, elkerüléséért nap mint nap fohászkodni kell: „Ó édes Jézusom, hálákat adok Szentfelségednek, / megőriztél a mái napon minden veszedelemtől, / őrizz meg az éccokán es / tűztől, víztől, / hirtelen véletlen haláltól, / gonosz ember szándékától, / erdeg incselkedésitől, marhabeli kártól!" (Szászkút) Egy lészpedi asszony úgy nyilatkozott, hogy ő nem fél a haláltól, hanem sokkal inkább attól, hogy a halál pillanatában, szenvedései közepette és az ördög incselkedései hatására nehogy megtagadja az Úrjézust („félek, hogy nehogy akkor elsirüljön az eszem"). Szabófalvában a haldokló mellett négy gyertyát gyújtottak, ugyanis azt tartották, hogy a négy őrzőangyal amellett őrzi a beteget: „Azt mondzsák, kér (kell?) nédzs dzsorcsa nédzs felől a szive (?) melljett. „Kidzsülnek ez andzsalok, / nédzs dzsorcsa mellett őreznek, / … őrez.. őrezzetek szentandzsalak ez ablakaimat, / Uriszusz Krisztu ez ajtómat, / én amikor meghalok, e menyországba bévidzsetek, áment!" De ő hosszubb, de há én nem tudom! […] E dzsüttem (gyűjtöttem) én z örög asszontól, harmincnyolcig monta ő, ment e betegek, melyikek nehez betegek votak, hod mondta, elmondzsa, hodzs szabadissza el e nehesszégektül." (Szabófalva) A népi imádságok szövegeiben gyakran előforduló motívum, hogy a halállal tusakodó szenvedését őrzőangyalok könnyítik, és a lelkét ők viszik a mennyországba: Az északi csángók köréből került elő egy olyan ritka, mágikus tartalmú énekelt archaikus népi imádság, amelyben a haldokló mellett imádkozók nemcsak kérik az őrzőangyalokat, hogy jöjjenek és könynyebbítsék a haldokló bűnös lelkét, hanem a bűnök eltávolításához maguk is hozzájárulnak azzal, hogy letagadták, illetve magukra vállalják a haldokló bűneit: „Jőjjötök, jőjjötök, andzsalak, / jőjjötök, jőjjötök, andzsalak, / könnyöbbisszitek meg e lelket, / könnyöbbisszitek meg e lelket. / Kennek nisenek bűnei, / kennek nisenek bűnei. / De mük vadzsunk nagy bünösszek, / mük vadzsunk bűnösszek. / Jőjjötök, jőjjötök, andzsalak, / jőjjötök, jőjjötök, andzsalak, / napkeletről napszentületig, / napkeletről napszentületig." (Szabófalva)¹⁴ Az énekelt imaszöveg – amely tartalmi szempontból leginkább a betegségdémon letagadásának és a betegség átvállalásának motívumát tartalmazó ráolvasásokhoz hasonlít – a szómágia révén segíti a lélekért harcoló őrzőangyalokat. Ugyanezeket az angyalokat az északi csángók körében betegség esetén is segítségül hívták: „Igen, odata (egyszer) hodzs énekelte vala nadzsmám nekem, hodzs toarcem de urît (térjünk meg a betegségből): »Jőjetek, jőjetek, andzsalak, / jőjetek, jőjetek, andzsalak, / könyebisszitek meg a beteget…« De ezután hodzs mit még mondott, ki tudzsa meg má? Betegeknél énekelték. Halltam még, de ha nem tudom lemondani moszt! Mondaná edzs, ién utánna akkor forgodnám mondzsam. De idzs? Szemmi!" (Szabófalva) Székely László Csíkban és Gyimesben általánosan elterjedt szokásként említi, hogy a halottat a gyertyaszentelői viaszgyertyával „megkerítik", azaz az égő gyertyát végigviszik a holttest körül, és közben ezeket mondják: „Akik benn vannak, menjenek ki, akik kint vannak, jöjjenek be!" Ezután a halott kezébe teszik, vagy egy kis ideig mellette tartják a szentelt gyertyát."¹⁵ A talányos formula a lélek távozására és az angyalok érkezésére vonatkozik: „A halott nevibe mondjuk, mintha ő kérné: Menj ki én lelkem a testből, vezessenek a szent angyalok a mennybe, a Jóisten kezibe." (Csíkszentdomokos)¹⁶

A lélekért vívott harcra azért kerül sor a haldokló fejénél, mert egy még archaikusabb képzet szerint a fej a lélek lakóhelye. Az őrzőangyal is mindenekelőtt az ember fejét védi: „Éjjel a fejinél ül, nappal, ahogy menen, a fejinél van, s mindig őrzi a rossztól." (Klézse – BS1. 503.) „Én lefekszem ez én ádzsamba, / z én testyem a koporszoba, / három andzsal a fejem felett, / edzs őrez, sz edzs nyugit, / harmadik ez igaz utra! (Kelgyest)

Az angyalvászon

Moldva-szerte elterjedt hiedelem, hogy az ember nyakát halálakor Szent Mihály arkangyal kaszával vágja el. Mivel ő a lelkek elvivője, a koporsószállító eszközt a moldvai csángó falvakban is – akárcsak a nyelvterület más részein – „szentmihálylovának" nevezik. Ugyancsak általánosan elterjedt szokás, hogy a halál beállta után a haldokló fejéhez a falra vagy az ajtókeretre egy hófehér színű „lélekvásznat" tesznek, amit „angyalvászonnak" is neveznek. Ebbe törli meg Szent Mihály a kaszáját: „Kell haljon meg e zember, akasztanak fel egy kendezűt. Sz Szent Mihály eljű, hogy elvágta annak a nyakát. Akkor azhaz türűközik meg, azhaz a kendezűhez. Sz a lelke annak a hultnak ott ül a kendezűnd, míg kivíszik a házbul. […] Lelke menen azután, hova elrendeli az Iszten. Ha meghult idebé, varíllák (meszelik) meg, csánnyák minden helyütt, hogy mosszák le azt a vírt, melliket elvágta Szent Mihály felszökött e vír a falakra. Sz akkor mosszák meg, varillák meg, mosszák el." (Szabófalva) A Szent Mihály kaszája által „összevérezett" falak lemeszelésére és a ház kitakarítására, évszaktól függetlenül, még akkor is sor kerül, ha a halott kórházban halt meg.

Az angyalvászon a holottkultusz egyik legfontosabb rituális tárgya. Azt tartják róla, hogy a temetésig ezen ül a lélek, és a halottsiratás alkalmával lehet hozzá beszélni is: „Mikor a hult meghalt… vagyon kendező a falon, s azon a kendezőn ül a lelke. Úgy mondják, ha meghal valaki, kell legyen felakasztva egy kendező. Mikor meghalt, a lelke ott ül, ott, sz nezi a testyit." (Szabófalva) Az angyalvásznon ülő lelket csak az állatok látják, és rendellenes viselkedésükkel ennek tanújelét is adják: „S akkor úgy a fejihez odatesznek egy ullyan hosszú törülközőt, azt mondták, hogy az az angyalvászon. S akkor úgy este, mikor vót a végvacsorája, mert szoktak csinálni végvacsorát, aztán másnap viszik temetni. Hát akkor, mikor eltőt a végvacsora, aztán begyültünk oda sok asszonyok. […] S egyszer látjuk, hogy bejő a macska a szobába. […] A macska odamegy, s mind nez fel arra az angyalvászonra, s igy ficánkol a macska. Mondjuk. – Jaj istenem, hát ez a macska mit csinál, mit akar ott, felszökik arra az angyalvászonra. – S akkor béjött a kántorunk. Ott vót a kántor. S azt mondja a kántor: – Hajtsátok ki azt a macskát – azt mondja –, mert oda akar felugrani – azt mondja –, mert ott látja a halottnak a lelkit. – Mondjuk: – Hogy látja a lelkit? – Azt mondja: – A lelke olyan, mint egy madár, s felült arra az angyalvászonra." (Lábnik) Az igaz történetként elmesélt fenti narratíva csaknem teljesen azonos formában bukkan fel különböző csángó falvakban, tehát szövegtípusról van szó.¹⁷

A hajnali idő és az angyal kapcsolata

A hajnali idő minden születés ideje, mert ekkor születik a fény. A középkorban a világot megváltó Krisztust következetesen a fénnyel, a nappal hasonlítják össze: a Sol salutis (’felkelő, köszöntő Nap’), a Sol invictus (’legyőzhetetlen nap’), a Sol occasum nesciens (’lenyugvást nem ismerő Nap’) mind Krisztus metaforái. Mivel a fény, az istenség születésének természetes ideje a hajnal, ezért ez a napszak lesz a lélek mennyei születésének, az éggel való találkozásának az ideje is.

A hajnali idő szent, méltó a himnikus dicséretre: „Hajnal, hajnal, piros hajnal, / kit szépet köszönt az angyal, / kibe Márja nyuguvék, / urunk tölle születék, / pokol tölle töreték." (Degettes) Az angyal a nehéz harcban megszerzett lelket hajnalban viszi a mennyországba. A népi imádságok hajnali égen repülő madár-motívumát (pl. „piros hajnal hasada, égi madár reppene") általában samanisztikus lélekjelképként szokták értelmezni.¹⁸ Az égen repülő, lelket vivő madár a kereszténység látomásaiban angyallá igyekszik válni: „Né, hol menen madárka, / de nem madárka, szárnyasz angyalka, szárnya alatt kolozma, / kolozmába igaz hit, / igaz hitbe szent kereszt." (Nagypatak). „Égen menő szép madár, / de nem madár, szárnyas angyal / Szárnya alatt szent oltár" (Somogy megye) Itt jegyezzük meg, hogy a világ számos kultúrája magát a felkelő napot is madárnak tekinti.¹⁹ Általában elmondhatjuk, hogy ennek a jelképkörnek minden eleme a megszabaduló lélek szárnyalására, az örök isteni lényeg felé való röptére utal. Hangsúlyosak benne a tisztaság-képzetek is, hiszen az égbe jutni csak tökéletesen tiszta állapotban lehet. Amint előbb láttuk, a hajnali imádságra biztató angyal az éjszaka bűnös világának elhagyására, a lelki megtisztulásra biztat: „Hajnal, hajnal, szép piros hajnal, / így köszönt tégedet az angyal. / Kejj fel, ember, méj ámodból, / mosdójzál ki mocskaidból, / kendejzél ki büneidből!" (Lészped)

A folklórban következetesen jelen lévő angyal–fény asszociáció keresztény neoplatonista szemléletet tükröz. Andrei Plešu szerint a Teremtés könyvének „legyen világosság" formulája az ő teremtésükre vonatkozik, ugyanis ekkor még nincsenek világító égitestek, tehát itt egy „pre-kozmikus fényről" van szó, Isten fényének egyszerű visszfényéről. Az angyalokat elsőként teremtették, és mint a Teremtőhöz legközelebb álló teremtett lények tükrözik Isten fényét.²⁰ Mivel az angyal már születése folytán is a kezdettel és a fénnyel van kapcsolatban, ő tud a legtöbbet a mi világunk előtti transzcendens ideákról.

A szárnyaló angyal

A teológiai irodalomban hosszú viták zajlottak arról, hogy van-e testük az angyaloknak. A legnagyobb teológusok közül sokan – például Szent Ágoston, Origenész, Szent Bonaventura, Bernard de Clairvaux, Duns Scottus stb.– nem értettek egyet azzal, hogy az angyalok teljesen testetlen lények lennének.

Gaston Bachelard, aki teljes könyvet írt a levegőbe való felemelkedés szimbolizmusáról²¹, a levegőt az angyalok igazi elemének mondja, ugyanis a levegőbeli világ valóságos, a földi lét ellenben imaginárius, illékony, valószerűtlen.²² Az angyaloknak, a madaraknak és a szerzeteseknek szárnyuk van, mert bűntelenek, az éghez tartoznak, és intellektuális, katartikus lények. Aki elérte a tökéletes ismeretet, az repülhet.²³ Az angyalok testetlensége tehát, mivel égi lényekről van szó, az emberrel szemben mindenképpen létezik. A folklórban az angyalok testetlensége, tisztasága, egyszóval égi mivolta a szárnyas, madárszerű angyal szimbolikus képeiben jelenik meg: „Az őrzőangyalnak szárnya van, olyan, mint a madár, repül az az angyal." (Lészped) A néphitben bizonyos madarak (pl. fecske, pacsirta, galamb stb.) privilegizált módon jelennek meg az istenség manifesztációiként, ezért gyakran válnak angyalokká: „Ha fecskével álmodsz, azt mondják, az az őrzőangyalod, mert a fecske szent." (Pusztina)

A mennyei örök vendég fogadói

Sokfelé elterjedt az a szokás, hogy a temetések alkalmával a koporsót beviszik a templomba. Ez a rítus szimbolikusan a lélek mennybejutását imitálja: a misemondás az „égi misére" emlékeztet, a koporsó középen való felemelése, gyertyaégetés, tömjénnel való füstölés, ének- és zeneszó stb. az éggel való kapcsolatot fejezi ki. Az egész képzetkörben meghatározó szerepük van a lélekvivő angyaloknak, még az egyházi énekek is őket idézik: „Béviszik a hótat a templomba, leteszik a középre. Kaparsóját kereken kifedik gyertyákval, s égetik, míg a mise foj. »In paradiszum dedukante anzseli…«, a pap énekli, a gyertyákat szedik, és felteszik a kaparsó fedelit és teszik fel a Szem Miháj lovára, üdőseket kocsira, s mennek a temetőbe, gödörbe teszik." (Lábnik)

Az archaikus népi imádságok látomásos képei szerint a mennybe érkező lelket az égi misén részt vevő angyalok nagy vigadozással fogadják, kezet nyújtanak neki, kinyitják számára a mennyei ajtókat, kapukat: „Beteg a test, örvend a lélek, / vigan várja az angyal, hogy bévezesse / mennyeknek országába / mind és mindörökre, ámmen." (Pusztina) „Kész a lélek, beteg a test, / készen várják a mennyei szent angyalok / a megüdvezülő lelket, ámment!" (Pusztina) „Nyiccs kaput, angyal, nyúccs kezet Márja, / moszt menünk úr szent látni, / örök vendég fogadni." (Bogdánfalva) „Hallod, filem, hallod, / angyalok zengésit, / hívat az Úrjédus / a lelki vacsorára!" (Dormánfalva) Ha halálos vétekkel terhelt lélek érkezik a mennybe, ezekkel a bűnökkel az angyalok is „meg vannak kötöztetve", ezért megtagadják a bebocsátást: „Mondja a lélek, erejsz bé. / Nem eresztlek, mert meg vajok kötözve, / hét fő bünös vétkekvel." (Szerbek) „Halljad fülem, halljad angyalok csendittését, / harangszóval éltetének. / Mondá a lélek: Erejsz bé! / Nem eresztlek, / met hét halálos vétekvel meg vagy kötöztetve!" (Gyimes)

Az angyal Isten ítélőszéke előtt

Az őrzőangyal Isten ítélőszékénél is tanúnk és ügyvivőnk. Ezt a feladatot az őrzőangyal azért vállalhatja magára, mert ő az, aki a legjobban ismeri az embert. Az angyalok egész élete folyamán egy könyvbe írják az ember bűneit és jócselekedeteit: „Amikor az ember meghal, születéstől a halálig van egy élet könyv, mindent beírnak, mikor meghal, teszik eleibe. Aztán ítélik az embert." (Lészped)

A lélek elítélésére vonatkozóan nagyjából egységes ikonográfiai hagyomány él az európai kereszténységben, aminek főbb elemei a következők: Az elítélendő lélek fehér öltözetben egy mérleg serpenyőjébe kerül, ahol felfogott kezekkel térden állva imádkozik. A mérleg egyik karját az ördög vagy az ördögöt megtestesítő valamilyen szörnyalak igyekszik lehúzni. Az ördögökkel, illetve az ördögöt megtestesítő állatias szörnnyel Szent Mihály arkangyal lándzsával harcol, olykor ő tartja a mérleget is. A mérleg serpenyőjébe az ördögök hordják az ítélet alatt álló személy elkövetett bűneit, a másik serpenyőbe pedig az angyalok a jótetteit. Ha a meg nem gyónt és meg nem bánt bűnök sokasága meghaladja a jótéteményekét, a harcoló angyal is tehetetlen, és a lélek az ördögök kezébe kerül, akik a pokol felé vonszolják a zsákmányukat. Az üdvözült lelkeket angyalok viszik a mennyországba.

Ilyenszerű ábrázolások láthatók például a moldvai kolostorok végítélet-freskóin, de ez az ikonográfiai hagyomány a népi kultúrában is jelen van: „Az én uram megálmodta vót legénykorában, azt látta, hogy ő meghalt. S amikor meghalt, őt vitték igyenesen a mérlegre. Mikor a mérlegre reatették, ő térgyenállott, felfogott és térgyelt. Akkor az ördög úgy futott messziről, hogy a szemeit verte ki. S mikor odaért a mérleghez, akkor megfogta így a két kezivel, s akkor a lábaival is felcsiperkedett, hogy hújza le az uramat. S akkor ő úgy imádkozott, hogy a veríték úgy folyt rolla, de senkit a világon, senkit se látott, csak az ördögöt. […] Amikor a lélek kimegy a testből, akkor teszik reja a mérlegre. Ha érdemes a menyországra, akkor lehújza az ördögöt." (Lészped – BS1. 2.) Az őrzőangyal az ember jócselekedeteit teszi a végítélet mérlegébe. Ha a patronálás sikeres volt, és az általa védelmezett lélek üdvözül, maga is jutalmat kap az Úristentől: „Amelyik angyal megnyeri a lelket, például, ha magának az angyala meg tudja nyerni az Istennek, amikor maga meghal, akkor az angyal száz évig őrséget áll Isten trónja mellett, azt a dicsőséget kapja Istentől." (Lészped)

A tisztítótűzből kiszabaduló lelkeket is az angyal viszi a mennyországba: „A purgatóriumban leszenveded a bűnödet, s aztán kiszabadulsz. Mikor leégett a bűnnye, akkor vette ki a tűzből az őrzőangyala." (Pusztina) A bűneiktől tisztuló lelkeket őrzőangyalaik meg is látogathatják. Jánó Ilona híres lészpedi látóasszony arról számol be, hogy a tisztítótüzben az egyes tisztulóhelyeket egymástól víz választja el, amin az angyalok hajóval közlekednek, és kinek-kinek elviszik a hozzátartozóik által „Isten nevében" felajánlott dolgokat. (Lészped)

Következtetések

1. A magyar folklór archaikus rétegének angyalképe fő elemeiben középkorias jellegű, és ennek megfelelően kifejezetten hieratikus. A moldvai csángó folklór angyaltanából teljes mértékben hiányzik az infantilis és szentimentális jelleg. Ennek magyarázata, hogy az ilyenszerű angyalképzetek tudvalevőleg csak a barokk korban jelentek meg Európában, majd a rokokó és a romantika terjesztette el őket, amikor az angyal is a romantikus vallásos giccs fontos komponensévé vált, de ezek az eszmeáramlatok alig hatottak a moldvai csángó népi vallásosságra. Ezért a csángó folklórban megjelenő angyal minden megjelenésében tiszteletet ébreszt, sőt bizonyos jelentésösszefüggésekben egészen félelmetes lény. Az ördög például ebben a kultúrában is eufemizálódhat, megszelídülhet, szánalmassá vagy nevetségessé válhat, az angyal ellenben sohasem. Az angyalnak még a szomorúsága is tiszteletet ébreszt, az óhatatlanul bekövetkező morális ítéletet sejteti, ezért félelmetes.

2. Az egész népi angyaltan alapvetően dualisztikus: az angyal ellenfele az ördög, aki minden pillanatban ugyanúgy jelen van, mint az angyal: „Egyik feliben az embernek van az őrzőangyal, jobb feliben, a bal feliben van az ördög." (Magyarfalu) A személyiségnek van angyala, de vannak démonai is. Ezért az embernek állandóan figyelnie kell, a jóra való nyitottsággal kell élnie, hogy a végső elszámolásnál ne az ördög, hanem az angyal örvendezhessen: „Minden embernek van egy őrzőangyala, s egy ördöge. Az ördög írja a rosszat, az angyal a jót. A halálra jutó ember, akkor küzdenek. Az ördög felsorolja a rosszat, az angyal azt mondja: – Nem igaz, mert ha nem is imádkozott ember korában, itt vannak a gyerek cselekedetei, a tiszta-lelkűség, a tiszta-szivűség. És így akkor az angyal sokszor meggyőzi az ördögöt." (Lészped)

3. A vizsgált folklórműfajokból arra következtethetünk, hogy a hagyományos kultúrában az angyalok egy láthatatlan, de valóságosan létező világ szimbólumai voltak, és ebben a minőségükben maguk is valóságosan léteztek. Nem mesék, fikciók voltak tehát, hanem élő vallásos üzenetek szimbolikus hordozói, az egész életvezetést irányító világkép alapvetően fontos konstitutív tényezői, akik nap nap után együtt éltek a hívő emberrel.

Felhasznált források

PÁRBESZÉD A BETLEHEMI CSILLAGRÓL

Hogyan és mikor kezdett el az asztronómiával foglalkozni és ez a tudományos munka hogyan fonódott össze papi-szerzetesi életével?

Gyermekkoromtól kezdve nagyon élveztem a csillagok megfigyelését. Hatalmas kertes házban laktunk a város szélén, és különösen a meleg nyári éjszakákon szívesen feküdtem kint a kertben és néztem a csillagokat, próbáltam megszámolni őket. Számoltam addig, amíg el nem aludtam, s aztán általában egy nagy távcsővel álmodtam, mert mindig szerettem volna mind több csillagot látni, és mind messzebb látni. Mindig foglalkoztatott: hogyan és egyáltalán miért mozognak a csillagok? És aztán, amikor elkezdtem teológiát tanulni, feltűnt nekem, hogy a próféták is figyelték a csillagokat. Valóban nagyon érdekes, hogy a hívő ember mindig felnézett az égre, s a csillagok állásában, a csillagos ég csodálatos szépségében mindig felfedezett valami emberfölötti, isteni valóságot és abból embernek szóló üzenetet olvasott ki. Majd amikor megismerkedtem a jezsuiták történetével, láttam, hogy a három leghíresebb magyar jezsuita is csillagász volt. Hell Miksa és Sajnovich János a Vénusz napkorong előtti átvonulását figyelte meg, és ők voltak az elsők, akik pontosan meg tudták határozni a Nap és Föld közötti távolságot. A harmadik Fényi Gyula, aki a kalocsai csillagvizsgálóban 30 éven keresztül figyelte a Napot, ő a napfizika egyik megalapítója; a napfoltkitörések megfigyelésével és leírásával ő is világhírnevet szerzett.

Így aztán elkezdtem én is az asztronómiával foglalkozni. 1956-ban sajnos el kellett hagynom hazámat, így engem külföldön szenteltek pappá, majd Norvégiába küldtek, az ottani magyarok lelki gondozására. 1967-ben az ottani egyetem természettudományi karán kezdtem el a matematika, a fizika és az asztronómia tanulmányozását. Az volt a terv, hogy matematika-fizika szakos tanárként fogok pénzt keresni ott. Minket ott nem támogattak, és mivel nem volt semmi reményünk arra, hogy valaha is visszatérhetünk Magyarországra, lelkipásztori munkám mellett tíz év alatt megszereztem a matematika- és fizikatanári oklevelet Norvégiában. Aztán 1984-ben behívtak a vatikáni csillagvizsgálóba. Tudni kell, hogy a vatikáni, tehát a pápai csillagvizsgáló a jezsuiták gondozására van bízva. Összesen tíz évig dolgoztam ott, akkor a paphiány miatt visszahívtak Norvégiába. (Én vagyok az egyetlen norvég állampolgár katolikus pap, akinek norvég tanári oklevele van.) Különösen az 1989-es pápalátogatás után sokan át akartak térni a katolikus egyházba, és szükség volt valakire, aki elő tudja készíteni őket.

1995 óta még mindig a vatikáni csillagvizsgáló alkalmazottja vagyok, de párhuzamosan végzem Norvégiában a magyar-norvég-német-olasz és lengyel lelkipásztorkodást. Amíg bírom, örömmel végzem ezt a munkát.

„Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek Napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: ’Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát’…" Sokan valami csodás fényjelenségre vagy költött legendára gondolnak. Mi lehet az a csillag, amiről Máté beszámol? Valóságos csillag volt, amit mindenki láthatott?

Igen, valóságos csillag volt, amit mindenki láthatott, csak ebben a régi fordításban valóban úgy tűnik, mintha egy költött legendáról lenne szó, amelyet Máté csak azért írt oda az evangélium bevezetéséhez, hogy felhívja olvasói figyelmét arra, hogy valami rendkívüli esemény történt. Mindenesetre ma már tudjuk – a legújabb régészeti, nyelvészeti, történelmi és csillagászati kutatások eredményeként –, hogy Máté valóságos történetet ír le, nincs benne költött legenda. De hadd mutassam be, hogyan hangzik ugyanez a szöveg az új nyelvészeti kutatásokra épített új fordításban: „Amikor Jézus megszületett Júdea Betlehemében, Heródes király napjaiban, mágusok jöttek kelet felől Jeruzsálembe, kérdezvén: ’Hol van a júdeaiak újszülött királya? Az ő csillagát láttuk ugyanis az esti felkeltében, és eljöttünk hódolni neki.’" Ez az első két verse Máté evangéliuma második fejezetének. Tehát nem napkeleten látták a csillagot. Az in oriente latin kifejezés tulajdonképpen a csillag fölkeltét jelzi, mégpedig esti fölkeltét. Aztán még egyszer történik hivatkozás a csillagra: „Mikor meghallgatták Heródes királyt, elindultak és a csillag, amelyet már láttak, megelőzte őket, amíg mentében megállt fent, arrafelé, ahol a Gyermek volt." Ez tehát Máté második fejezete első verseinek mai fordítása, amelyik megfelel a történelmi ténynek is, és nyelvészetileg is teljesen helyes. Ilyen formában senki sem értheti legendának, hanem valóságos történetnek ezt az elbeszélést.

Említette, hogy történelmi, nyelvészeti, csillagászati kutatások bizonyítják az új fordítás helyességét és történeti hitelességét. Össze tudná foglalni röviden, hogy melyek ezek a bizonyítékok?

Elsősorban igenis egy valóságos csillagot láttak, nem pedig valami csodás jelenséget. Mindig a történelmi megfigyelésekből, illetve tényekből indulunk ki, mégpedig abból, hogy Jézus időszámításunk kezdete előtt 7-ben született. Máté ugyanis azt írja, hogy Jézus Nagy Heródes király uralkodása idején született, de Heródes négy évvel időszámításunk kezdete előtt már meghalt… Máté azt is megjegyzi, hogy a napkeleti bölcsek látogatása után Heródes megöletett minden két év alatti fiúgyermeket, mégpedig a mágusoktól megtudott időnek megfelelően. Jézus tehát legalább két évvel Heródes halála előtt született, így időszámításunk előtt 6-ban vagy 7-ben. Ezenfelül megtaláltuk Augustus császár jegyzőkönyvét is, az ún. Monumentum Ancuranumot. (Különben nagyon érdekes, hogy ezt a dokumentumot éppen egy magyar, az egri püspök-érsek, Verancsics Antal találta meg 1555-ben, amikor a király követe volt II. Szulejmán pasánál Ankarában.) Augustus császár ebben a maga által írt jegyzőkönyvben pontosan meghatározza azt az első összeírást, amelynek idején – Lukács evangéliuma szerint – Jézus született Betlehemben. Ez az összeírás időszámításunk előtt 8-ban kezdődött és 7-ben fejeződött be. Tehát Jézus születési évének közelebbi meghatározása is nagyon fontos ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, valójában mi lehetett az az égi jelenség, az a csillag, amelyikről Máté is beszámol. Illetve amelyikről Máté is hallhatott azoktól, akik még szemtanúi vagy pedig őrzői voltak ennek a hagyománynak. Mindenesetre Krisztus előtt 7-ben egy nagyon ritka és jelentős csillagászati jelenség volt látható, amit mindenki láthatott valóban, de csak a csillagászok tudták, hogy pontosan miről volt szó. Naprendszerünk két legnagyobb bolygója, a Jupiter és a Szaturnusz pont akkor hét hónapon keresztül együtt járt a Halak csillagképében, és háromszor egészen közel kerültek egymáshoz. Ezt szaknyelven úgy hívják, hogy konjunkcióban voltak. És amikor elérték pályájuk nyugati fordulópontját, látszólag megálltak egy bizonyos ponton. Az állócsillagokhoz viszonyítva akkor épp a zodiákus fény csúcsán álltak. Ez a fény Magyarországon is jól látható, legalábbis a városon kívül, ahol a városi lámpák nem homályosítják el az eget. Amikor ezek a mágusok Jeruzsálemből mentek Betlehem felé, akkor láthatták ezt a jelenséget. Ugyanakkor az is történelmi és csillagászati tény, hogy abban az évben a téli napéjegyenlőségnek a pontja, azaz a Föld pályájának és az Egyenlítőnek a metszéspontja átment a Kos jegyéből a Halak jegyébe, s ez a korabeli felfogás szerint egy új korszak kezdetét jelentette.

Kik voltak azok a mágusok?

A mágusok valóban mágusok voltak. Napkeleti bölcseknek fordították őket korábban. Az tényleg legenda, hogy királyok lettek volna. Pedig még ma is három szent királyról beszélnek és főleg a betlehemes játékoknál királyokként ábrázolják ezeket a napkeleti bölcseket. Ma már tudjuk, hogy ők a babiloni Marduk templom tudós csillagászai és papjai voltak. Két nagy prófétánk, Ezekiel és Dániel is Babilonban dolgozott a száműzetés éveiben, Krisztus születése előtt 598-tól 528-ig. Dániel próféta ott a királyok első tanácsosa lett, és benne van Dániel könyvében, hogy végül is ő lett a legfőbb mágus, hiszen meg tudta fejteni a királyok álmát. Na most ezek a mágusok valóban csillagászok voltak, az ő feladatuk volt az, hogy figyeljék a csillagok járását és ezek alapján mondják meg az időjárást és a társadalmat valamint a királyi házat érintő eseményeket is.

Az őskeresztény hagyomány tanúsága szerint is kelet felől érkező bölcsek voltak ők. Jeruzsálemtől keletre Babilon fekszik, Babilon pedig akkor valóban a korabeli csillagászat központja volt. És mivel az ottani mágusok ismerték a hagyományokat, egész biztosan ismerhették Dániel próféta jövendöléseit is, aki pontosan megjövendölte, mikor fog megszületni a világ megváltó királya, a messiás. És Bileám próféta jóslatát is, aki asszír-babiloni mágus volt, és éppen Mózes negyedik könyve írja le az ő jóslatát, hogy „csillag kél föl Jákob törzséből és királysága dicsőségre emelkedik". Ezt még akkor jósolta meg ez a Bileám asszír-babiloni mágus, amikor a választott nép Egyiptomból visszatérve elfoglalta jelenlegi hazáját.

Másik fontos forrásunkat is szeretném idézni. Aranyszájú Szent János is feltette a kérdést, hogy kik voltak ezek a mágusok. És mi késztette őket arra, hogy vállalkozzanak a hosszú útra Babilontól egészen Jeruzsálemig? Kezdjük azzal, amit az igazság ellenségei mondanak. Mit mondanak? Azt mondják, hogy amikor Jézus született, feltűnt a csillagzat, ami az asztrológia helyességét bizonyítja. Ha azonban Jézus az asztrológia szabályai szerint született volna, akkor miért vetett volna véget a mágia sorssal kapcsolatos minden illúziójának és tévhiedelmének? Azok a mágusok – folytatja Aranyszájú Szent János – hogyan tudhatták a csillag állásából, hogy hol van a gyermek hazája? Hiszen valójában nem is földi ország királya volt, amint ő maga mondta Pilátusnak: „Az én országom nem evilágból való". Nem is tartozik a mágusok mesterségéhez – folytatja Szent János –, hogy a csillagokból előre felismerjék azokat, akik majd születni fognak. Ôk csak azt állítják, hogy meg tudják jósolni, mi fog történni a megszületett emberrel, miután megfigyelték a csillagok állását születése időpontjában. De azok a mágusok nem álltak ott az anya mellett, mikor megszülte gyermekét és pólyába takarta. Nem ismerték Jézus születésének óráját sem. Minden esetre, miután visszatértek hazájukba, elmondták mindenkinek, hogy megtalálták azt, akit kerestek.

Mégiscsak van valami csodálatos ebben a történetben, hogy ezek a keletről jövő idegenek megtalálták Jézust. Mi lehet ennek a kielégítő magyarázata?

Valóban van egy csodálatos jelenség ebben a történetben, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. Tudniillik hiába tudták ezek a babiloni csillagászok nagyon pontosan előre kiszámítani, meghatározni, hogy mi lehet a messiás születésének égi jele (a két legnagyobb bolygónak, a Jupiternek és a Szaturnusznak az együttállása), ez még nem volt elég ahhoz, hogy valóban útra is keljenek, és megtegyék azt a hosszú utat, amelyik még teveháton is legalább 40-50 napig tartott. Itt természetesen figyelembe kell venni azt a tényt, hogy ők először is Jeruzsálembe mentek, tehát nem tudták pontosan, hogy hol keressék ezt a várhatóan megszülető királyt. Heródestől és az írástudóktól érdeklődtek az ő születési helye felől. A kérdés valóban az, hogy hogyan ismerhették fel Jézust a szegényes betlehemi barlangban született kisgyermekben? A csillagok járásából és a hagyományos értelmezésből? Hát ez egész biztosan nem volt elég, mert ez csak a lehetőségét mutatta annak, amit ők vártak. Ismerték a próféták jövendölését is? Feltehetőleg igen, de még ez sem lehetett elég, mert ez csak reménységet adott nekik. A legfontosabb számításaink és terveink is bizonytalanok, amíg valóra nem válnak. A mágusok bizonytalanságát elárulja jeruzsálemi kérdésük: „Hol van a júdeaiak újszülött királya, mert eljöttünk, hogy hódoljunk neki". Mi igazán csodálkozhatunk azon, hogy Heródes gonoszsága és ravaszsága ellenére is megtalálták őt, akit kerestek. Mert ez felülmúlt minden emberi tudományt és ezeknek a mágusoknak a képességeit is, még akkor is, ha kitűnő intuitív képességekkel rendelkeztek. Mindig úgy van, hogy „a szív megtervezi az ember útját, de lépéseit az Úr irányítja" – ahogyan a Példabeszédekben olvassuk. Salamon bölcs kijelentéséből lett az a közmondás, hogy „ember tervez, Isten végez". Itt is valóban így volt, ha közelebbről szemléljük ezeknek a mágusoknak az útját Babilontól Betlehemig. A tény maga, hogy minden nehézség ellenére megtalálták, akit kerestek ott, Betlehemben, és felismerték abban a gyermekben a világ megváltóját, valóban csodának tekinthető. Az isteni gondviselés irányította az ő útjukat és az ő gondolataikat. Akkor is, amikor aztán álmukban intést kaptak, hogy ne térjenek vissza. Mindenesetre magát a csodás elemet, mint az isteni gondviselés beavatkozását, nem lehet elvitatni ebből a történetből.

Miért kezdett el foglalkozni ezzel a kérdéssel?

Asztronómiai tanulmányaim kapcsán, Keplerrel foglalkozva kezdett el érdekelni ez a téma. Kepler az első híres nagy csillagász, aki az asztrológiából asztronómiát csinált, a csillagjóslásból matematikai csillagászatot. Ô volt az első, aki foglalkozott ezzel a kérdéssel. 1606-ban adta ki az első könyvét Jézus Krisztus megváltónknak igazi születési évéről, és aztán még három könyvben is bizonyítgatta, hogy Jézus Krisztus az időszámításunk előtti 7-ben született, amikor a két nagy bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz hónapokig együtt állt. Kutatásom elején őszintén szólva próbáltam ellenőrizni Kepler számításait is, amelyek nagyon pontosak voltak. Kepler felfedezett egy új csillagot, amit ma Novának nevezünk. Éppen akkor történt ez, amikor – 1606-ban – ő is megfigyelte a Jupiternek és a Szaturnusznak a Marssal való együttállását. És azt hitte, hogy a három bolygó együttállása után közvetlenül létrejött egy új, nagyon fényes csillag, a Nova. Ezek a csillagok időnként felrobbannak, és rettentő nagy fényességgel felragyognak. Hát Kepler is éppen akkor figyelt meg egy ilyen csillagot, és azt hitte, hogy ez lehetett a betlehemi csillag. Ebben tévedett ő. Az igazság az volt, hogy Jézus születése idején a Jupiter és a Szaturnusz együttállása volt a „jel". Nagyon ki kell hangsúlyozni, hogy jele, nem pedig – ahogy az asztrológusok mondják – oka volt ez az együttállás az ő születésének. Annál is inkább, mert abban az időben az egész Közép-Keleten az volt a meggyőződés, hogy a messiás születését a két nagy bolygó Halak jegyében való együttállása fogja előre jelezni. Ez egy olyan ritka jelenség különben, amelyik csak 850 évenként ismétlődik meg, de sohasem úgy, mint akkor, időszámításunk előtt hét évvel.

Milyen reakciók kísérték könyve megjelenését?

Mindenütt, ahol előadást tartottam, örömmel fogadták ezt a magyarázatot, annál is inkább, mert a régi bibliafordítást ismerve valóban mindenki kételkedett benne, hogy ez igazi történet lenne. Ehhez hozzájárult még az üstökösről szóló középkori legenda is. A 13. században, amikor a Halley üstököst látták az égen, készítette Giotto első festményét a betlehemi barlangról és fölötte a nagy üstökösről. Ebből lett aztán egy legenda, amelyik sajnos a mai napig tovább él. Hiszen ma is gyakran üstököst festenek a betlehemi barlang fölé, ahová a három király érkezik hódolni. Hát az üstökös egyáltalán nem áll, egyébként pedig az üstökös sohasem jelezte egy nagy és jóságos király születését. Másrészt pedig az üstökös nem volt látható hét hónapon keresztül. Az üstökös gyorsan mozog, nem áll meg egy helyen…

Máté elbeszélésének – amit szintén nem tudtak még eddig helyesen lefordítani – éppen az a rész a kulcsa, hogy „megállt a ház fölött, ahol a Gyermek volt"… Úgy fordították, hogy a csillag állt meg. Ez egy nagyon fontos csillagászati kifejezés, mégpedig a csillagok látszólagos megállására utal. Mert a Föld időnként gyorsabban forog, mint ezek a külső nagy bolygók, és ilyenkor úgy látszik, hogy ezek pár napig, átlag nyolc-tíz napig, egy helyen állnak az állócsillagokhoz viszonyítva. Amint említettem, i. e. 7-ben éppen ott „álltak meg", a nyugati fordulópontnál. Ezt kicsit nehéz így röviden megmagyarázni. Amikor látszólag visszafelé húzódtak, azaz a Föld elhagyta az ő látószögüket, s „megálltak a nyugati fordulóponton", akkor éppen az állatövi fény csúcspontján álltak, ami Jeruzsálemből nézve pontosan a betlehemi dombokra világított. Tehát itt egy csillagászati jelenségről van szó.

Mindenütt nagy érdeklődéssel és hálával fogadták az én magyarázatomat. Végre eljutottunk odáig, hogy az új bibliafordításban is kijavították, hogy nem „napkeleten láttuk az ő csillagát", hanem: „fölkeltében". Azt pedig, hogy megállt, valóban nem értik, mert az egy nehéz csillagászati kifejezés.

Valóban van összefüggés a csillagok járása és a történelmi események között?

Egész biztosan van valami összefüggés. Van hatása a csillagok állásának a földi fizikai folyamatokra. Nagyon érdekes az, amit Aquinói Szent Tamás mond éppen erről. A 13. században már tudták, hogy a csillagok nem élőlények, nem istenségek, nem angyalok, hanem teremtmények, mégis hittek abban, hogy járásuk és állásuk valamiképpen befolyásolja az emberi sorsokat. Aquinói Szent Tamás nagyon nyugodt, józan ésszel azt válaszolta, hogy ezek az asztrális hatások (ma kozmikus hatásokról beszélünk) tulajdonképpen fizikai hatások, amelyek az ember fizikai természetét érhetik, nem a szellemi lelkét, tehát nem értelmét és akaratát. Más szóval: ő azt próbálta akkor megmagyarázni azoknak, akik a csillagok erejében és hatásában hittek, hogy nem határozza meg az ember sorsát a csillagok állása, és nem kényszerítenek senkit a kozmikus hatások arra, hogy jót vagy rosszat tegyen. Szent Tamás azzal fejezi be válaszát, amit Comenius is megírt az asztrológia szabályairól szóló híres könyvében: „hogy a bölcsek uralkodnak a csillagokon, mert le tudják győzni az ő ösztönös és tudat alatti hajlamaikat". Amikor Szent Tamásnak felteszik a kérdést: hogyan lehet az, hogy néha-néha mégis teljesül, amit az asztrológusok, a csillagjósok előre mondanak, ő azt válaszolja, hogy többnyire azért teljesül, mert az emberek nem tudják legyőzni a hatalomvágy, a bírvágy és az élvezetvágynak ezeket a tudat alatti ösztöneit. És azért teljesedhet be egy, az asztrológusok által előre jelzett társadalmi katasztrófa, háború vagy természeti csapás. De nem mindig, csak abban az esetben, amikor valóban elveszítik az önuralmukat, s nem tudják kontrollálni a saját hajlamaikat.

Ez Szent Tamás véleménye. Mi Teres Ágoston véleménye?

Nekem is az a véleményem, amit az asztrofizika (ez ma egy kutatási terület) mond: igenis vannak kozmikus hatások, de ezek nem a csillagokból származnak. Elsősorban: nincsenek állatövi jegyek. Ezek mind az emberi elképzelés termékei, az emberi képzelet rajzolta az égre azokat a bizonyos csillagokat összekötő vonalakat, amelyek állatképeket jelenítettek meg. Az állatövi jegyek valójában nem léteznek, de amint a híres pszichiáter, Carl Gustav Young nagyon helyesen meghatározta, ezek (is) valamiképpen az emberi lélek mélyére beteremtett ősképek kivetítődései. Az ember aztán kivetítette őket a csillagos égre, és annyira azonosította ezeket a saját lelkéből kivetített képeket a csillagok állásával, hogy bizony még ma is sokan nem tudnak különbséget tenni a kettő között. Semmiféle kozmikus kisugárzása nincs az állatövi jegyeknek, sem pedig az egyes bolygóknak és azok együttállásának. A mai modern asztrofizika azt tartja, hogy a kozmikus sugarak a Napból, illetve a Holdból jönnek, hiszen a Hold visszaveri a Nap sugárzásának hét százalékát. Ezek a kozmikus sugarak valóban hatással vannak a földi biológiai folyamatokra, ezek megfigyelése az asztrofizika új kutatási területéhez tartozik. Tehát vannak kozmikus hatások, de ezek nem bizonyítanak semmit az asztrológiának a régi, hagyományos szabályaiból, tehát, hogy valóban meghatároznák az emberi sorsokat vagy akár az ember cselekvését bizonyos körülmények között.

Fodor György

ÜNNEPEL, EMLÉKEZIK ÉS TOVÁBB ÉPÍTKEZIK A KEGYES TANÍTÓREND

2007 a piarista rend új jubileumi esztendeje: 450 éve született Kalazanci Szent József rendalapító, 365 éve alapították az első rendházat és iskolát magyar földön s 240 esztendeje avatták szentté az alapítót. A rend története több más eseményének is 2007-ben lesz az évfordulója, ebben az írásban azonban csak a Podolinban való letelepedéssel és a rend tanítási módszere sikerének titkával foglalkozom.

Kalazanci már 1634-ben külön rendtartományba fogta össze a közép-európai piarista iskolákat Provincia Germaniae néven. Az új provincia második elöljárója, Conti Onufrius megbízatása idején, 1642-ben – a harmincéves háború utolsó szakaszában – a svéd protestáns hadak berontottak Sziléziába és megverték a német–osztrák császári hadakat. Ezért a piaristáknak is menekülniük kellett. Conti provinciális vezetésével Bécsbe mentek s az ottani pápai nunciushoz fordultak tanácsért szorult helyzetükben. Mattei nuncius azt ajánlotta, hogy sürgősen fogadják el a lengyel király meghívását. Tudniillik IV. Ulászló lengyel király (1632–1648) és Lubomirski Szaniszló krakkói palatínus-herceg – a tatárok és törökök réme – már évek óta próbálkozott a piaristák megtelepítésével, de Rómából az emberhiány miatt mindaddig elutasító választ kaptak.

1642 júniusában Continak sikerült a király színe elé jutnia, s az Varsó közepén egy nagy területet vásárolt a kollégium részére, fenntartására pedig alapítványt tett. Az első lengyel piarista iskola már 1642 végén megkezdhette működését. A többi azután magyar vonatkozásban már szinte magától ment.

Teljesülhetett Lubomirski régi vágya is. A jámbor palatínus, aki sírfelirata szerint húsz templomot építtetett, Contiék lengyel földre érkezésének hírére azonnal érintkezésbe lépett velük és váltig biztatta őket a szepességi Podolinba tervezett alapítványának elfogadására. Arra hivatkozott, hogy neki elsőbbsége van minden más alapító előtt, mert ő már hat évvel azelőtt kért piaristákat a rend alapítójától. Conti azonban a varsói alapítás előestéjén nem mert határozott ígéretet tenni. Habozása csak akkor változott meg, amikor a varsói nuncius is a palatínus ajánlatának elfogadását tanácsolta, s amikor megtudta, hogy a Helfenstein várába menekült atyák is állandó életveszélyben forognak. Október elején személyesen tisztelgett tehát a palatínusnál és nagy vonásokban megegyezett vele az alapításra vonatkozóan. A herceg – Lubomirski III. Ferdinánd császár adományából viselte ezt a címet – megígérte, hogy Podolinban tizenhat rendtag befogadására házat építtet, azt minden szükséges bútorral és házieszközzel felszereli, gondoskodik megfelelő alapítványról s a rendház megépültéig a rendtagok és az iskola megfelelő elhelyezéséről. A provinciális a herceg nagylelkű ígéretének birtokában azonnal Podolinba sietett és ott október 14-én a Poprád folyó partján egy jókora területet kapott a rendház, templom, iskola és kert számára. Azután a hercegtől melléje adott fegyveres őrség kíséretében Morvaországba indult nélkülöző és örökös bizonytalanságban sínylődő rendtársainak összegyűjtésére és átmentésére. Október 31-én már az egész társaság együtt élvezte a herceg niepolomicei házának vendégszeretetét.

A következő napok lázas készülődéssel teltek el. Mialatt a többi rendtársak Krakkóban és Wisniczben a szükséges könyvek, bútorok, ruhaneműek és templomi felszerelések beszerzésével foglalatoskodtak, Lubomirski és Conti november 8-án megegyezett az alapítólevél végleges szövegében. Az ünnepélyes hangnemben kiállított okmány főleg bevezető soraival ragadja meg figyelmünket: „Mivel a Szentlélek égő tüzétől gerjedezve ráeszméltem, hogy Isten szigorú ítéletét jócselekedetekkel kell megelőznünk s az égi javakat a földiek árán kell megszereznünk, eltökéltem magamban, hogy katolikus hitünket terjeszteni fogom az eretnekek közt, és hogy ezen célomat annál biztosabban elérjem, Podolinban rendházat alapítok a piarista atyák számára […] A piarista atyáknak kötelességük lészen tehát, hogy az ifjúságot szerzetük szabályai szerint keresztény jámborságban és tudományokban neveljék, másrészt, hogy a katolikus vallást az ige hirdetésével és tanításával terjesszék." E szavakból megállapíthatjuk, hogy a podolini alapítást a tanítás és az igehirdetés kettős motívuma sugallta. A „Szentlélek égő tüzétől gerjedező" palatínus Kalazanci Szent József fiaiban a lelkes és odaadó tanítók mellett buzgó hithirdetőket is óhajtott nyerni.

Miután így minden előkészület megtörtént, november 20-án, egy csütörtöki napon, megtörtént az új honfoglalás: Conti bevezette társait a kiszemelt ideiglenes rendházba. Összesen tizennyolcan jöttek: három felszentelt pap, öt fogadalmas testvér és tíz novícius. Másnap formailag is megalakult az új ház: Conti provinciálisi jogánál fogva honfitársát, Franco Domonkost kinevezte házfőnöknek és egyúttal megbízta a novíciusok nevelésével. Az ünnepélyes beiktatásra három héttel később, december 10-én került sor, nagyszámú és előkelő vendég, köztük Hosszutóthy László váradi püspök, szepesi prépost, a krakkói püspökség és káptalan, s a krakkói egyetem képviselőinek jelenlétében. Utána Sapelius krakkói kanonok megáldotta és elhelyezte a palatínus védőszentje, Szent Szaniszló püspök tiszteletére építendő templom alapkövét, s befejezésül a telket a piarista rend jogos és elidegeníthetetlen tulajdonának jelentette ki.

Az ünnepnapokat hamarosan követték a verítékes munka hétköznapjai. Az iskolát 1643. június 18-án nyitották meg a vár udvarán épített ideiglenes helyiségben. Egyelőre csak a két alsó osztályt, a schola legendát és a schola grammaticaet indították. Mivel azonban a tanulók száma már az első évben 189-re szökött, sürgősen gondoskodni kellett a többi osztály üzembe helyezéséről is. A szintaxist 1646-ban, a poétikát 1648-ban s végül a retorikát 1651-ben kezdték tanítani. Közben, 1648 szeptemberében, megnyitották a filozófiai tanfolyamot is.

Kalazancius, érthetőleg, nagy örömmel értesült fiai újabb sikeréről. Különösen a podolini alapításnak nem győzött eleget örülni. Biztosra vette ugyanis, hogy Podolin a Felső-Szepesség rekatolizálásában ugyanazt a szerepet fogja majd betölteni, mint Nikolsburg Morvaország visszatérítésében. Ezért még a többinél is nagyobb szeretettel zárta szívébe a magyar föld első piarista zsengéjét. Szeretetének beszédes bizonyságai Podolinba küldött levelei, amelyek ma a magyar piarista rendtartomány levéltárának becses kincsei.

A jövő teljes mértékben valóra váltotta a szent rendalapító reményeit: Podolinból egymás után jöttek a hírek Strinboch Ágoston és Horlicius János missziós tevékenységének meglepő eredményeiről. Amikor az első huszonnégy eretnek megtéréséről szóló jelentést kézhez vette, másolatát azonnal átadta Ingoli Ferencnek, a Propaganda Bizottság titkárának, aki viszont megígérte, hogy a kongregáció legközelebbi ülésén egész terjedelmében felolvassa a levelet.

A podolini alapítás azonban nemcsak Rómában, hanem itthon, Magyarországon is nagy feltűnést keltett. Áldozatkész főpapjaink és főuraink közül többen ösztönzést merítettek belőle, hogy másutt is megpróbálják az addig névleg is alig ismert tanítórend megtelepítését; már csak azért is, mivel Podolin sem fekvésénél, sem közjogi helyzeténél fogva nem volt alkalmas a magyar érdekek képviseletére: Zsigmond király 1412-ben tizenöt más helységgel együtt elzálogosította Lengyelországnak. Ettől az időtől kezdve Podolin, ha jogilag nem is, a valóságban a lengyel korona tartozékának számított. A város lakosságának túlnyomó része német anyanyelvű volt. Ez a két körülmény eleve eldöntötte az új kollégium nemzetiségi jellegét. Tanulói közt akadtak ugyan magyarok – így mindjárt az első 189 közt két Svábyval, egy Terebessyvel, egy Telekivel és egy Roskoványival találkozunk –, de a magyarság szükségképpen csak kisebbség lehetett a lengyel, tót és német többség mellett. A föld azonban magyar volt.

A magyar piarista rendtartomány a Poprád völgyében fekvő Podolint tekinti bölcsőjének. Ez az iskola volt mintegy a jeladás és az indítás a további magyar alapításokhoz. A podolini kollégium kezdetben a német rendtartományhoz tartozott. A lengyel provincia megalakulásakor ehhez került (1662), és csak 1782-ben lett Szepesbélával együtt jogilag a magyar rendtartomány háza. 1692-ig a közben alapított magyar házak is a lengyel rendtartományhoz tartoztak. 1692-1695 között külön generálisi megbízott (delegátus) kormányozta a magyar házakat Mösch Lukács személyében, 1695-től pedig a német provincia viceprovinciájaként magyar viceprovinciális (helyettes tartományfőnök) állt az élükön az önálló magyar rendtartomány megalakulásáig, 1721-ig.

Podolin után a magyar főurak is keresték a módját az új tanítórend megtelepítésének, amelyre a felvidéki katolikus megújhodásban is fontos feladat várt. A háborús nyugtalanságok és veszedelmek miatt azonban a betelepítés nem volt zavartalan, és az első évtizedek magyarföldi piaristáinak nagyon sok megpróbáltatáson és szenvedésen kellett átmenniük. Az első hely, amely már magyar területen fogadta a piaristákat, Privigye volt, gróf Pálffy Pál nádor özvegyének alapítása 1666-ban. A következő évben gróf Wesselényi Ferenc nádor és felesége hívására Murány várában kezdték meg a piaristák tanító munkájukat. A nádor váratlan halála miatt azonban ez az alapítás abbamaradt, illetve 1673-ban Breznóbányára került át, de itt is csak nagy nehézségek között vehették fel a munkát, nem utolsósorban a túlnyomó részben lutheránus lakosság ellenséges magatartása miatt. Pozsonyszentgyörgyön Szelepcsényi György esztergomi érsek – aki még személyesen ismerte Kalazanciust Rómából – adományából létesült a piarista kollégium 1685-ben.

1692-ben, a lengyel provinciáról való leváláskor, a három magyar rendházban mindössze 18 rendtag működött, akik közül hét volt „bennszülött" magyar, tizenegy pedig külföldi születésű. Magyarul csak hat tudott közülük. Amikor a német származású Mösch Lukács, akit joggal nevezhetünk a magyar piaristák Mózesének, mert nagyszabású szervező munkájával igen sokat tett a jövő érdekében, 1698-ban átadta a viceprovinciálisi tisztet utódának, a 37 rendtagból már 15-en tudtak magyarul.

A magyarlakta vidékeken a 18. század első felében terjedt el a rend. 1701-ben Mattyasovszky László megyéspüspök alapította meg a hatalmas nyitrai kollégiumot. A magyar piaristák itt jutottak közelebbi érintkezésbe a magyarsággal, és kapták azokat a magyar származású rendtagokat, akik révén a rend a magyar kulturális élet jelentős tényezőjévé vált.

Aztán sorra történnek alapítások a Kárpát-medence középső területén (pl. Pest, Kecskemét, Nagykanizsa, Szeged, Veszprém, Vác), valamint Erdélyben (pl. Nagykároly, Máramarossziget, Beszterce, Kolozsvár, Temesvár). A Délvidéken piarista iskolák a 19–20. században jöttek létre (Szabadka, Nagybecskerek).

A kegyes iskolák növendékei között a kezdet kezdetén elhagyott, szegény gyermekeket, vagyontalan nemes fiúkat és előkelő növendékeket találunk. A tanítás ingyenes volt, a szegény tanulókat könyvekkel és írószerekkel is felszerelték, a legszegényebbek élelmet is kaptak. Kalazancius iskoláit bíborosok, hercegek, külföldi követek látogatták s a szerzett tapasztalások és megfigyelések mindnyájukat csodálatra és bámulatra ragadták. Az eredmény, a csodás siker oka mindenekelőtt az az őszinte, szent buzgalom, amellyel az alapító és társai a gyermeki lélekkel foglalkoztak. A gyermeki lélek, amikor ezt a buzgalmat észreveszi, reábízza magát; mint a folyondár rákúszik a nevelőre és kúszik rajta fel-fel a nevelő nagyságának irányában. A siker titka továbbá a tanítási módszer egyöntetűsége és következetes egyformasága. Kalazancius a tanárokkal minden nap módszertani gyűlést tartott, sőt néha naponta többször. Ezeken a megbeszéléseken társainak a tanításban gyakorlati utasításokat adott.

A kegyes iskolák középpontja az intézet legszebb helyiségében berendezett kápolna volt, amelyben 12 tanuló felváltva állandóan lelki oktatást kapott. A kisebb tanulók katekétai vezetését Kalazancius magának tartotta fenn. Szombatonként együtt az egész közösség tőle nyert lelki oktatást. Az iskola tanterve az írást, olvasást, számtant, a humán tárgyakat, retorikát ölelte fel. A teológiai és bölcseleti tanulmányokkal nem sokat foglalkozott. Helyettük inkább a reál tárgyakra, főképpen a felsőbb mennyiségtanra és a mértanra fektetett súlyt. A kegyes iskolák egyik nagy jelentőségét a pedagógia történelmében éppen ez adja meg. Kalazancius úgy gondolkozott, hogy a teológia és bölcselet művelésére több más szerzet van hivatva; ő leveleiben rendtársait a matematika művelésére buzdítja. A híres Vincenzo Viviani (1622-1703) volt tanárainak, a piaristáknak matematikai felkészültségét dicséri. A nagy Galileinek (1564-1642) utóda a pisai egyetemen piarista volt: Francesco Michelini.

A rend iskoláiban az elemi képzés és a gimnáziumi képzés között szerves összefüggés volt. A kegyesrend minden intézetében volt elemi iskola is, amelyben a tanulók a gimnáziumi tanulmányokra pontosan előkészültek. A piaristák gimnáziumaiban a tanterv általában a jezsuiták Ratio Studiorumja volt, ahhoz képest azonban helyenként és időnként kisebb-nagyobb változtatások történtek, érvényesítve a rendi elveket. Általában a piarista iskoláknak mereven szabályozott tantervük nem volt. Ez a körülmény a rendi iskoláknak a változó idők és igények között különböző országokban rugalmasságot biztosított. A piarista iskolák egy másik sajátos jellemvonása a gyakorlatiasság. A rendalapító azt kívánta, hogy a növendékeket, akiket az égi haza számára nevelnek, a földön való boldogulás eszközeivel is ellássák.

A piarista rend célja ma is az, hogy a régi jelmondat, a pietas et litterae (vallásosság és tudomány) értelmében korszerű tudást adjon, és keresztény emberré, a társadalom hasznos tagjává nevelje a rábízottakat. Egyaránt fontosnak tartja a színvonalas oktatást, az értelmiségi életbe való bevezetést, a keresztény hitben a családi-közösségi nevelést, a magyarság kultúrértékeinek továbbadását, a testi egészség, állóképesség fejlesztését. A rábízottakat önálló gondolkodásra, önfegyelemre neveli, az öröm jegyében.

A rendtagok munkájukat elsősorban iskolákban és kollégiumokban végzik, de besegítenek a lelkipásztorkodásba a helyi plébániákon, vagy részt vállalnak egy-egy falu, város ifjúsági, kulturális életében is.

A századok során a jószándékú emberek sorában olyan diákok tanultak a piarista iskolák falai közt, akik a magyar politika, tudomány, kultúra és egyházi élet meghatározó alakjaivá váltak: Ady Endre, Batthyány Ignác, Deák Ferenc, Eötvös Loránd, Erdő Péter, Herczeg Ferenc, Kossuth Lajos, Madách Imre, Mádl Ferenc, Örkény István, Passuth László, Petőfi Sándor, Pilinszky János, Puskás Tivadar, Sík Sándor, Széchenyi István, Vörösmarty Mihály és mások.

A pietas et litterae (jámborság és tudomány) jelmondat, amely gyakran előfordul Kalazancius írásaiban, idővel egész rendjének és intézményeinek programadó gondolatává vált, amely jól összefoglalja pedagógiai törekvését és a kegyes iskola szellemiségét. Nevelői programjának teljességre törekvését jelzi, amellyel egy időben akarja nevelni az embert és a keresztényt. A rend mai küldetés-nyilatkozata így fogalmazza meg ezt: „Mi, piaristák, szerzetesek és világiak, »az igazság munkatársai« úgy érezzük – miként Kalazancius 400 évvel ezelőtt –: arra küld bennünket Krisztus és az egyház, hogy a nevelés által evangélizáljunk, kora gyermekkortól kezdve, gyerekek és fiatalok, különösképpen a szegények nevelése által, a hit és a kultúra – pietas et litterae – szintézise révén, olyan környezetben és olyan helyeken, ahová karizmánk (küldetésünk) vezet bennünket, az egyház szolgálatára, a társadalom átalakítására, az igazságosság, a szolidaritás és a béke evangéliumi értékei szerint. E küldetés teljesítéséhez Isten ajándékaként karizmát, az evangélium kalazanciusi olvasatát, saját történelmet, lelkiséget és pedagógiát, közösségben élő személyeket, sajátos iskolákat és intézményeket kaptunk, amelyek segítenek bennünket abban, hogy jelenvalóvá tegyük a tanító Jézust és az egyház anyai gondoskodását a legkisebbek között."

Felhasznált irodalom

György Lajos, Öregdiák visszanéz… Kolozsvár, 1926.

Balanyi György – Bíró Imre – Bíró Vencel – Tomek Vince, A magyar piarista rendtartomány története. Budapest, 1943.

Piaristák Magyarországon 1642-1992. Rendtörténeti tanulmányok. Budapest, 1992.

Severino Giner Guerri, Kalazanci Szent József. Szeged, 2000.

Giovanni Ausenda, A piarista rend története. Szeged, 2003.

A Budapesti Piarista Gimnázium évkönyve a 2004/2005. iskolai évről, az iskola fennállásának 288. évében

Csirák Csaba

MUHI SÁNDOR MŰVÉSZETE

A tanár Muhi Sándorról diákjai tudnak hitelesen beszélni. Ez a tanárarckép annyiféle, ahány tanítványa volt és van a 10-es számú iskolában, a Kölcsey Főgimnáziumban, a főiskolán. Szikár megjelenéséről nem olvasható le igazi egyénisége. A sokszor megtévesztő vagy hamis látszat oka a szemérmesség, a visszafogottság, a mértéktartás, a jó ízlés, a tisztelettudás. A tanárkollégák más arcokat is rajzolnak róla magukban. Erről a képről a pontosság, az előzékenység, az udvariasság és minden körülmények között az önfegyelem sugárzik. Ô az órarend parancsa szerint, panasz nélkül vágtat intézményből intézménybe. Késést, nagy elfoglaltság okán történő zilált belsőt vagy külsőt, rohanást nem enged meg magának. Ha a fegyelmezett jelzővel illetjük, azonnal ódivatú, maradi, a korral haladni nem tudó tanár képe jelenik meg sokak előtt. Pedig ő a szivárvány minden színét szereti, annak ellenére, hogy önmagát általában szürke árnyalatú ruhadarabokba öltözteti. Ez a színek böjtje, amely a felületes gondolattalantól a rejtett gondolati mélységek felé irányul, ez a saját magától való színmegvonás lenne az ő keresztútjának külső jele? Nehogy azt gondoljuk, hogy kiválni akar, de elvegyülni sem, csak felismerhető, mindig pontosan felismerhető, azonosítható akar lenni, azaz Muhi Sándor, akiből hála Istennek több is van, mégis mindig felismerhető.

Ismerünk egy másik Muhi Sándort is, a városát mint legszemélyesebb tulajdonát fanatikusan szerető–védő helytörténész-művészt. Mint sok mindent, a szülővárosát is a tárgyilagosságra törekvő szakember szemével látja és láttatja. Az az állandó szellemi, lelki, ma már mondhatjuk műszaki készenléti állapot, amivel Szatmárt járja, műveiben a rácsodálkozni képes ember lelki emelkedettségéről árulkodik. Nem naiv, nem gyermekes rácsodálkozás ez, hanem a felismerés élményéből fakadó döbbenet képi, írásbeli, szóbeli kivetítése. Mértékegysége a költő szavával a mindenség, a mi esetünkben a klasszikus európai értékek, legyen az épület, képzőművészeti alkotás, helytörténet, írásmű vagy maga az ember. Szatmárnémeti városismertetője a helyiek szent könyve, amely nem csak legnagyobb, sok esetben az egyetemes európai kultúra mércéjével mérhető értékeinkkel ismertet meg bennünket, de minden sorában ott lobog a vallomás: szeretem ezt a várost, és szeressétek ti is, mert csak akkor lehettek igazán otthon benne. Csak aki ismeri ezt a tájat, az szeretheti meg. Ismeret nélkül lehet csodálni, ragaszkodni hozzá, bámulni, fontoskodni miatta és körülötte, lehet üzletet csinálni belőle, de egyik sem a szeretet! Muhi Sándor monográfiáiban, tankönyveiben, helytörténeti munkáiban úgy marad szatmári, hogy ugyanakkor európai, és úgy európai, hogy megmarad szatmárinak. Mindez kiegyensúlyozott, egészséges szellemi és lelki életre vall.

Ismerünk egy folytonos felelősségérzettől hajtott Muhi Sándort is. Ô írta meg a szatmári képzőművészeti élet történetét, afféle szatmári képzőművészeti lexikont.

Muhi Sándor református létére felelősséget érez azokért a képzőművészeti értékekért, amelyek a szatmári római katolikus egyházmegye templomaiban, sekrestyéiben, raktáraiban sokszor méltatlan állapotok között kallódnak. Reizer Pál néhai megyéspüspök nyerte meg a művészt az egyházmegye művészeti kincseinek felleltározására, ő pedig végigjárta az egyházmegye templomait Szaniszlótól Borsáig, felleltározva minden szobrot, festményt, iparművészeti alkotást. Reizer püspökkel együtt készítették el ennek a felmérhetetlen értékű kincsnek a megmentésére, közkinccsé tételére szolgáló múzeum létrehozásának tervét. Schönberger Jenő püspök pedig vállalta a terv folytatását, életre keltését.

Muhi Sándor Gellért Sándorról készült plakátjával tapétázzuk ki a várost 15 éve minden december első hetében. A grafikusművész munkái megtalálhatók több hazai múzeumban, számos hazai és külföldi magángyűjteményben.

Az alkotási folyamat titkaiba maga Muhi Sándor avatott be. Művei jelölésénél a vegyes technika azt jelenti: a fényképezőgép, a számítógép is munkaeszközévé válik. Egy rajzról, egy grafikai megfogalmazásról, fényképről több változatot készít számítógépével. „Eljátszom vele, amíg megtalálom azt a változatot, amelyet legjobbnak találok. Van, amikor a 35., máskor a 3. vagy 5. változatot tartom meg." Az alkotás teljes folyamatába nem avat be bennünket. „Ne fáradjatok, ne járjátok végig az alkotás keresztútját, mondja, mutatom a végeredményt, a legjobbat."

Muhi Sándornál az alkotási folyamat egyik eszköze a játék. Akárcsak Brahms Változatok egy Haydn-témára című játéka, felhőtlen pillanatokat és megrázó léthelyzeteket hordoznak Muhi Sándor játékai. Infarktus – a sokaság magány-drámája. A Madárijesztő változatainak magánya, keserű iróniája, mellyel szemben oda képzeljük – így leszünk az alkotásban partnerek – a bátor hőst, aki beleereszt egy sorozatot az árva madárijesztőbe.

Muhi Sándor bele akarja látni a maga óhaját, a rendet a világba, a rendet, amely hiányzik a világból. Képei ezért kiválóan megszerkesztett mesterművek. Nem azt festi, rajzolja, ami tetszik a szemnek, hanem azt, amit az ész lát a világból. Az építmény, a fal, az egyensúly vissza-visszatérő motívumok, amelyek az ész fényében világítják meg a teremtést, a kezdetet és a véget magába záró, emberi mércével mért mindenségét. Az észnek ebben a megvilágításában nincs dráma, mert tudjuk: a lét órája 0-tól indul és a 0-nál áll meg, akár bekövetkezik az infarktus, akár nem.

Nem ábrázolni, hanem üzenni akar Muhi Sándor, olyan élethelyzetekből, amelyekkel naponta szembesülünk, csak mi nem tudjuk felemelni, energiával feltölteni azokat, hogy jelképpé váljanak.

Kihez szól Muhi Sándor, a képzőművész? Szándéka szerint mindenkihez. Ha nem fogalmazta is meg, de talán már nem hisz abban az illúzióban, hogy a kultúra mindenkié. Kultúrára a tömegnek nincs szüksége. Erre nevelik a tömegeket nap nap után. Kenyér és cirkusz! Ez kell ma is a tömegnek. Kié tehát a kultúra? Azoké nem, akik számára a kiállítás akkor ér véget, amikor kilépnek a kiállítóterem ajtaján, a hangverseny meg akkor, amikor a karmester az utolsó akkordot leinti, az olvasás, amikor becsukják a könyvet és elalusznak, a színházi előadás, amikor legördül a függöny. A művész munkáiban megfogalmazott töprengései mindannyiunk gondjai, s félő, hogy túlélnek mindannyiunkat, örökségképpen is ezeket adjuk majd tovább. Muhi Sándor mindent megtett azért, hogy a rosszat jóvá változtatva adhassuk tovább.