Ulrich Luz

JÚDÁS AZ ÚJSZÖVETSÉGBEN

A nagyon bizonytalan történeti adatok alapján, az Újszövetségben és az Újszövetség hatására számtalan Júdás-kép keletkezett. Az újszövetségi Júdás-képek az első fázisban igen érdekesek, de az ezekből a későbbiekben kialakult, megszégyenítő Júdás-képekkel ma rengeteg könyv foglalkozik. Hogyan lehetséges ma a sok újszövetségi és a későbbi teológiai Júdás-kép alapján Júdásról beszélni?

Júdás mint történeti alak

Az a feltételezés, hogy Júdás nem lenne történeti alak, a 20. században jelentkezett először és vált elég népszerűvé. Mára ez a nézet már gyakorlatilag eltűnt, hiszen szinte minden utalás ellentmondott ennek. Júdás ugyanis a passiótörténet legrégebbi rétegéhez tartozik, Jézus letartóztatásának jelenetéhez (Lk 14,43 és párhuzamai). Az evangéliumok egységesek abban, hogy ő a tizenkettő csoportjába tartozott. Ez igen valószínűleg húsvét előtti intézmény volt. Azt a vallomást, hogy egyvalaki a legszűkebb körből Jézus árulója volt, az első közösségekben nagyon fájdalmasnak találták, erről is ellentmondó közösségi képek vallanak. Az evangéliumok azt látszanak igazolni, hogy Júdás árulta el Jézus éjszakai tartózkodási helyét, ezzel tette lehetővé Jézus letartóztatását. Erről a legfontosabb tudósítás Jánostól származik (11,57 18,21).

Kevésbé fontos, hogy vajon az árulás pénze (júdáspénz) szerepet játszott-e ebben. Az én véleményem szerint nem igazán jelentős, bár erről mindegyik evangélium beszél, mégis a legősibb hely Mk 14,11, amely ezt rögtön egy Írás-idézettel hozza kapcsolatba, de még így is világos: Júdás valami rosszat kísérelt meg tenni.

Megkülönböztetésül a másik hasonló nevű tanítványtól, Júdás az újszövetségi hagyományban az „Is-kariót" melléknevet kapta. Ennek értelmezése bizonytalan, de talán a legvalószínűbb, hogy származási helyre utaló jelző lehetett ez a ragadványnév, ami azt jelenti, ő az az ember, aki a júdeai Karioth faluból származott. János 6,71 és 13,2.26 hagyományozta ránk az apja nevét: Júdás, Simon Keriótból. A negyedik evangélium sok más megbízható részletinformációt hagyományozott közvetlenül Jeruzsálemből és Júdeából, és ezek a kiegészítések is nagyon találóak.

Annyiban különbözik a másik tanítványtól, például Pétertől, aki szintén megtagadta Jézust, hogy Jézus halála után Júdás nem tért vissza a Jézus-mozgalomhoz. Kapcsolata a közösséggel igen korán megszakadt. Ezért érthető, hogy a haláláról szóló legenda Lukácsnál és Máténál miért olyan lényegesen különböző módon hagyományozódott ránk. Ezért könnyen belátható, hogy miért alakult így a hagyomány Júdásról és Péterről, hogy jóllehet mindketten Jézus árulói voltak, hagyományuk milyen különbözően fejlődött. Júdással egészen más történt, mint Péterrel – nem lehet tenni semmit. Ő elment, talán nagyon korán meghalt. Ezért rá könnyen lehetett minden rosszat kivetíteni.

Ezzel el is mondtam mindazt, amit a történeti Júdásról tudni lehet. Le akarom szögezni, amit nem tudunk róla: nem tudjuk mindenekelőtt, miért árulta el Jézust. Minden válasz, amit erre a kérdésre a történelemben adtak, teológiai, pszichológiai vagy konstruált történet.

Júdás Márk evangéliumában

Júdással gyakran találkozunk Márk evangéliumában. Márk említi a tizenkettes listán (3,19), ő a legutolsó tanítvány, a tizenkettes csoport tagjaként mutatja be akkor is, amikor a főpapnál elárulja Jézust, amikor Jézus jelenti be árulását, akkor is a tizenkettő tagjaként mutatkozik be (14,18-21), sőt letartóztatásának elbeszélésekor is utal erre (14,43-46). Mind a három szöveg használja a paradidwmi melléknevet. Erre emlékezteti az olvasót Márk evangéliuma, amikor az emberfia szenvedését bejelenti (Mk 9,31 10,33 vö. 14,21.41). Amit Júdás tett, az Isten terve szerint következett be, és ezt Jézus is tudta, követte ezt a tervet. Isten terve azonban nem menti fel Júdást. Háromszor is megemlíti, hogy Júdás egy a tizenkettő közül (3,17-19 14,10.43). Majd a 14,19-21-ben a szoros asztalközösséget hangsúlyozza, viszont távozását az utolsó vacsoráról nem említi, és elmeneteléről sem szól.

Nem beszél Júdás árulásának motívumáról, azt a későbbi információt (14,11), hogy a főpaptól pénzt kapott, nem az árulás motívumaként említi. A Mk 14,43-46 elbeszélésében a központban a Júdás által adott jel, a csók áll. Ennek a csóknak a történetiségéről nagyon keveset tudunk mondani, de azt igen, hogy fontos szerepet játszott az elbeszélésben. A csók mint az üdvözlés szertartásának része egyáltalán nem volt szokásos, először Júdás elbeszélésével kapcsolatban olvashatunk róla, speciális közösség és megtiszteltetés jeleként szerepel. Júdás ezzel a jellel alattomosan visszaélt. Sok olvasó emlékezik a hamis csók bibliai motívumára (Bölcs 27,6 vö. Ter 33,4 2Sám 20,9).

Milyen általános képet fogalmazhatunk meg ebből? A Márk-féle Júdás-kép nagyon visszafogott és szegényes. Amit a tettéről mond, azt találó kemény szavakkal teszi, de ennek alig van jelentősége. Végül is tettét úgy mondja el, mint egy szoros közösség megtörését anélkül, hogy megmagyarázná azt. Jézus abszolút cselekvőképes személyiség a szenvedéstörténetben, aki ismeri és hirdeti Isten tervét, amit ő az „emberfiának" átadott. Júdás csak mellékszereplője a szenvedéstörténetnek, majd eltűnik belőle. Hatástörténeti szempontból a Márk-féle Júdás-elbeszélés rövid és találó jellege miatt fontos: olyan keveset tudunk meg Júdásról, hogy a későbbi elbeszélők fantáziája, amely szívesen foglalkozott vele, tág teret talált.

Júdás Máté evangéliumában

Ez a kép Máté evangéliumában csak részben azonos az előzővel. Az árulási perikópában (26,14-16) a pénzsóvárság kerül előtérbe: „Mit adtok nekem, ha kiszolgáltatom nektek őt?" Feltehetően ez nem Máté, hanem a közösségi hagyomány számlájára írandó. A 30 ezüst pénzt a író úgy említi, mint a 27,9sköv beteljesedését, melyet a közösségi hagyományból ismert, az evangélista az idézetet szövegszerűen nem igazolja. Júdás pénzsóvárságáról tud a jánosi hagyomány is, amely Zak 11,12sköv-t nem említi. Tehát már a korai közösségi hagyomány Júdás árulását a pénzsóvárságával magyarázta. Máté ezt a motívumot a kapcsolódó szövegeken keresztül evangéliumában kétféle módon igazolja: kemény ellentét fedezhető fel a Jézust megkenő asszonnyal, aki megmosva őt, drága olajat önt a fejére. Másrészt az ezüstpénz a szenvedéstörténet egyik vezérmotívuma lesz: Az evangélista nem csak a főpapra visszavezetve meséli (27,3-6) ezt el, hanem a húsvéti eseményekben az arguria, mint a főpap számára az utolsó eszköz ismét szerepet kap, amikor Jézus feltámadásának valódiságát újabb hazugsággal el akarja tussolni. Ebből Máté elbeszélői szerkesztése világossá válik: ezzel ugyanis nem Júdást, hanem a zsidó vezetőket terheli meg.

A következő Júdás-perikópa, amely az áruló viselkedéséről beszél, a 26,21-25-ben található, kemény kifejezést használ a szerző (25. vers), melyet Júdás csak magának köszönhet: „Júdás, az árulója, megkérdezte: Csak nem én vagyok, rabbi? Ő azt felelte: te mondtad ezt." A korábbi, az árulóra vonatkozó figyelmeztetés fényében (24. vers) Júdás kérése igen groteszkül hangzik. Néhány magyarázó ugyanígy reagál erre, mint azt Máté tette, pl. Josef Schmid Júdás „mindent felülmúló pimaszságáról" beszél. Jézust Júdás rabbinak szólítja, nem mint a többi tanítvány, akik „Úr"-nak nevezik őt. Máté evangéliumában a „rabbi" negatív konnotációt kap, a keresztény közösségben ugyanis nem használják (23,8). Az olvasók ezt a kifejezést „boundary marker"-nek, megbélyegzésnek értelmezik: Júdás már nem tartozik közéjük. Jézus beszéde megelőzi Júdás tettét – ez lesz az első „Júdás-bélyeg" ebben a történetben.

A letartóztatási jelenet Máté-féle verziójáról (26,47-50) nem akarok sokat mondani. Jézus beszédét ironikus távolságtartás jellemzi: „Kedves barátom, hát ezért jöttél ide!" Azonban ezt a verset igen különböző módon olvashatjuk. Sokkal fontosabb ennél, hogy Máté először meséli el Júdás megbánásának és önkéntes halálának történetét ((27,3-10). Ennek a történetnek a mai olvasatát az ősegyházi hagyomány alapján platonikus és pitagoreus befolyás övezi, amely az öngyilkosságot egészen negatív dolognak tartja. Ez Ágostonon keresztül az öngyilkosság megítélésére igen nagy hatással volt. Ugyanis nem csak önmagát ölte meg, hanem ahogyan ennek alapján Ágoston kifejti, amikor Júdásról ezt mondta, hogy kételkedett Isten irgalmában, a megbánását sem üdvösségesen művelte. A Biblia, amely Máté olvasói számára az első tájékozódási pont volt, az önkéntes halált különbözően, de nem negatíve értékeli. Máté evangéliumának zsidó-keresztény olvasói ezt az elbeszélést Júdás önkéntes haláláról, felakasztásáról elsősorban úgy értelmezték, hogy ez a halálos árulásért kapott büntetés (Mtörv 21,22sköv). Júdás elment a főpaphoz, és a lehető legkeményebb szavakkal bevallotta, hogy „elárulta az igaz vért", ezzel párhuzamosan a pénzt is visszaadta. Azt mondták, amit Pilátus később mondott: Ez a te dolgod! Júdás tehát magára veszi a Tóra által kiszabott büntetést, amikor felakasztja magát.

Az első olvasók számára ebből a szövegből három dolog volt világos. 1. Júdás bűnbánata valódi volt. A pénzsóvár visszaadta a pénzt és beismerte halálos bűnét. 2. Júdást ez a szöveg Jézus számára az első bűnbánattartónak tünteti fel, a második majd Pilátus felesége lesz (27,19), és a harmadik Pilátus maga (27,24). Ezzel tehát a mi történetünk felmenti, és nem megterheli őt. 3. Az igazi gonosz, akit Máté szövege vádolni akar, a főpap. Ő a gonoszok feje, nem pedig Júdás. Az ő hazugságát akarja Máté felfedni. Rá és nem Júdásra vonatkozik az idézet beteljesedése a 9. versben. Az a későbbi keresztény hagyomány, melyet negatívan válaszoltak meg, hogy vajon Júdás önmaga által vállalt büntetéssel megmentette-e magát, Máté első olvasóit nem érdekelte. A zsidó-keresztény olvasók a maguk biblikus műveltsége alapján ezt a kérdést másként válaszolták meg.

A Lukács-féle kép

A lukácsi Júdás-kép Márkhoz viszonyítva Júdás további befeketítését eredményezi, annak ellenére, hogy Júdás pénzsóvárságát nem különösebben hangsúlyozza (22,5sköv). Ezzel szemben már a 6,16-ban hozzáfűzi a „prodoth" jelzőt. Ez viszont már moralizálást jelent: aki Jézust kiszolgáltatta, az már áruló lett. Márkkal szemben egy további fontos változtatást találunk a 22,3-ban „A Sátán megszállta Júdást". Már a Lk 4,13-tól a Sátán elhagyta Jézust, most újra kezdődik ez a kísértés. Ezen a ponton találkozik Lukács a már megformálódott jánosi hagyománnyal (Jn 13,27 vö. 13,2). Ebben Jézus letartóztatásának jelenetében (22,53) utalást találunk a „sötétség hatalmá"-ra. Lukács ezzel az utalással természetesen nem arra céloz, hogy Júdást a sátán kozmikus hatalma uralja, a Sátán Júdást nem fosztotta meg személyiségétől, nem változtatta akarat nélküli eszközzé. Nem, Júdás felelős személy maradt, éppen úgy, mint Annás, az ApCsel 5,2sköv-ben. Ezért fűzi hozzá Lukács a 22,22-t – talán ez saját hagyománya –: ez a Mk 14,21 figyelmeztetésének felel meg: „Jaj annak az embernek, aki elárulta!" Az árulás bejelentése Lukács evangéliumában Jézus utolsó vacsoráján történik (22,21-23), tehát Júdás is jelen volt a vacsorán. Mindenesetre úgy vélem, Lukács az egyházi hagyományban gyakran kritizált kérdést hoz elő, hogy Júdás vétkének nagyságához még valamit hozzáadjon. Jézus búcsúvacsorájához még egy búcsúbeszédet is komponált, ezért az általa átvett hagyományt egy kicsit átrendezte.

A másik érdekesség, hogy a Máté által elbeszélt legendát Júdás haláláról nem közli Júdás távozásával kapcsolatban (ApCsel 1,15-20). A Mt-val 27,3sköv alig található valami közös – leszámítva, hogy a Jeruzsálemben Júdás temetésére megvett telket „vérmező"-nek nevezik, ezt nem ő említi. Júdás ezen a telken fejjel lefelé esik a földre – és az történik vele, amit az istentelenek haláláról mond a Bölcs 4,19. Júdás tehát balesetet szenvedett, a hogyant viszont az olvasók fantáziájára bízta a szerző, az egzegéták is kihagyták ezt. Papiasz óta azonban sokan magyarázták ezt úgy, hogy bibliai motívumokat kerestek hozzá. Hogy Júdás hasa megnyílt és kiömlöttek a belei, az istentelenek halálának körülményeiről szóló motívumok közül való, amelyek Hérodotosz óta ismertek, és Heródes Agrippa halálával kapcsolatban (ApCsel 12,23) is feltűnnek. Júdás egy volt a gonosztevők közül, ez annak ellenére igaz, hogy ő a tizenkettő tagja. „Beteljesedett az írás Jézus árulójáról" (ApCsel 1,16). Klauck azt feltételezi, hogy az egyes Jézus-tanítványok gonoszságát is ebben a telekvásárlásban mutatta meg, mert az igazi Jézus-tanítványok minden vagyonukat eladták és a közösségnek adták. Ezért az általa megvásárolt telek lakatlan, üres maradt.

A legfontosabb egyedi betoldás, amelyet Lukács az általa átvett elbeszélő hagyományhoz hozzátett, a bibliai keret volt. Ebben segített a Zsolt. 69,26, amely Júdás halálát az istentelenek tervei között helyezte el (ApCsel 1,20 vö.16.). Ezután az üdvtörténet folytatódhat. A tizenkettes kör sérülése Mátyás választásával kiegészül. Júdás az üdvtörténet egy kis epizódja maradt csupán.

A jánosi Júdás-kép

János evangéliuma első alkalommal Júdást a kenyérszaporítás utáni beszéd végén említi: 6,60-71. A beszéd végén szakadás áll be a tanítványok között. Előzőleg már a zsidók zúgolódtak (6,41), de most számos tanítványa is zúgolódott a „kemény szavak" miatt (6,6,sköv), és elfordultak Jézustól (6,66). Ennek a csúcsa, amikor a szakadás eléri a legfelső tanítványi kört is, a tizenkettőt. Itt kerül ellentétbe Júdás és Péter. Miután Péter elismerte Jézusról, hogy az „Isten szentje", a figyelem a Mk 8,33-ból ismert sátáni szavakra irányul: „Takarodj innen", ami azt jelenti, a tizenkettő választott köréből: „ez az ördög" (6,70). A sátán-beszéd Pétertől Júdás felé fordul! Egy konkrét utalást találunk János evangéliumában a Jn 8,44-ben, ahol a sátán nem Júdás, hanem a zsidók, itt ugyan nem azt állítja, de nincs messze ettől legalábbis az olvasói számára. A Júdás által tervezett „elhagyás" csúcsa a Jézus-mozgalomról való lemorzsolódásnak, amellyel a zsidók Jézus tanítványainak központi magjába is beléptek. Jézustól eltávozni Jánosnál azt jelenti, hogy az örök életet visszautasítani (vö. 6,63.68). Az 1Jn 5,16 szerint a jánosi közösségben a hitben való elbukás halálos bűn, amiért nincs több közbenjárás. Ezért történik ez itt. Ezért később János evangéliuma Jézus főpapi imájában a 17,12-ben Júdást mint a „kárhozat fiát" említi.

Jézus tudja, ki fog elveszni, és ki fog tőle eltávozni. Ő tudja, ki „ex arch" (6,64). Teljesen mindegy, hogy ez a kifejezés a meghívásra vonatkozik vagy a meghívott predesztinált létének kezdetére: Jézus tudja ezt. Ezért lehetséges az árulás bejelentése Jézus tettei közben: amit Júdás tenni fog, már elhatároztatott. Nincs semmi esélye arra, hogy Jézusnak ezt a tudását kikerülje. Erről ezért szó sem lehet e perikópa kapcsán. Jézus tudása egyedül dönt és meghatározza az eseményeket.

A következő alkalommal Júdás Jézus betániai megkenésének jelenetében tűnik fel: 12,1-8. A szinoptikusokhoz képest ezt a hagyományt tovább fejlesztette, és a benne szereplők nevet kapnak. A megkenést végző asszony Mária, akit Jézus feltámadásának történetéből már ismerünk a Jn 11-ből. Márknál és Lukácsnál névtelen tanítvány, aki a pénzpazarlást is szóvá teszi, azt, hogy a pénzt a szegényeknek lehetett volna adni. Itt az ő neve Júdás. Ő a kincstárnok Jézus csoportjában, de nem becsületes, hanem tolvaj, és a pénzt elcsalja. Júdás pénzsóvárságának motívuma megjelenik már Mt 26,14-16-ban is, tehát igaz, itt másként és élesebben fogalmaznak róla.

A 13. fejezet többször beszél Júdásról. Én nem úgy tekintek e fejezetre, mint amely többszörös átdolgozása az újraolvasásának, hanem amely egyetlen szöveghagyománynak értelmezhető. Ez azonban nem zárja ki, sőt inkább magába foglalja, hogy az evangélista saját hagyománya, amely valószínűleg húsvéti forrásra vezethető vissza. Ez egészen sajátos szöveg, amelyet strukturális egység tart egybe.

Az 1-3. vers egyfajta bevezető a szenvedéstörténethez. Tartalmazza a János-evangélium néhány erőteljes fenség-kijelentését. Jézus mindent előre tud. Kétszer is ismétli: tudta. A mindent tudó Jézus a húsvétra tekint: tudja az ő óráját, a visszatérését az Atyához, és övéiért adott élete beteljesedését (13,1). És mindenekelőtt tudja, hogy neki az Atya mindent átadott (13,3). Ennek ellenpontja a 2. vers, mint genitivus absolutus: a sátán már megszállta Júdás szívét, hogy elárulja Jézust. Ezt egymás után mondja, és tartalmilag is összetartozik, hogy az evangélium olvasói is készségesen meghallják Jézust, hogy ő ennek a világnak az ura, és „most" kiveti őt a világ (12,31). Júdásnak tehát semmi esélye nincs arra, hogy valamit is tegyen a megváltás ellen. Ő pusztán marionettfigura az uralkodó mellett.

Amikor Jézusnak erre a tudására emlékeztetett a 10. vers, azt mondja: „Nem mindnyájan tiszták". Az elbeszélő kommentálja a 11. versben ezt, és újra figyelmeztet Jézus tudására. Ugyanezt a célt szolgálja a 18. vers is. Itt következik a hagyományos árulási perikópa (Mk 13,18-21), amely itt Jézus bölcs mondásában ölt testet, és a tulajdonképpeni elbeszélést vetíti előre. Ez egészen jánosi jellegzetesség, hogy Jézus egyedül beszél. Sem a tanítványok, sem Júdás nem jut szóhoz. Csak rajta áll ez, egészen pontosan azért, hogy a tanítványok elhiggyék, hogy ő az (21.v.). Ezt követi a 21-30. vers, amely összekötő, átvezető szakasz attól, amit Jézus, pontosabban az evangélista a 2,10 és 18.sköv-ben már háromszor bejelentett: Jézus egy természetfeletti esemény részese, és újra kijelenti, hogy egyik tanítványa őt átadja. Megjelöli az árulót, amely szerepben Júdás egy kicsit feltűnik, ez neki elegendő is. Ezért szállta meg őt az ördög.

A magyarázóknak nagyon sok fáradságot okozott, hogy a fekete mágiát távoltartsák ettől a szövegtől, ebben a szövegben a „szerint" és nem a „vele" szó a lényeges. Tehát a sátán megszállja Júdást, és nem úgy megy be, mint a középkori képeken a fekete „sátánka". Hiábavaló fáradozás a szeretet művéért! Természetesen Jánosnál nincs szó mágikus szentségről, hanem arról van szó, hogy Jézus tevékenysége miatt szállta meg Júdást a sátán. Aztán Jézus adja ki a parancsot is: „Amit tenni akarsz, tedd gyorsan". Júdás felszisszen. Kiment – éjszaka volt, ez biztosan több, mint pusztán az időre utalás. Jézus az események abszolút ura. Ezért nemcsak Júdás szisszen fel, hanem a sátán is. Júdás ebben a szövegben akarat nélküli statisztává válik. Ugyanezt mutatja az utolsó jelenet is, amelyben Júdás feltűnik: a letartóztatásé: Jn 18,1-11. Júdás a római század vezetőjeként, a főpap és a farizeusok szolgájaként ténykedik (Jn 18,3). De most több is, mivel az eljövendőket is tudja (4. vers), de Jézus marad az események abszolút irányítója. Egyetlen szavával minden támadóját földre teríti, és maga rendeli el a saját letartóztatását. Mi marad, amit Júdás tehet? Szó szerint csak statiszta válik belőle (18,4b). Júdás ott áll Jézus mellett – ez a legutolsó megnyilvánulása Jánosnál. Nyilvánvalóan nem maradt más hátra, mint Jézust csókjával elárulni.

Mi is történt Jánosnál? Egyrészt a Júdás-kép nála még sötétebb lett, mint a többi evangéliumban. Júdás az a gonosztevő, akit a sátán ural. A vége a pusztulás. Másrészt ez a sötétebb kép Jánosnál nem öncélú. Nem lesz ő más, mint Jézus húsvéti uralmának és isteni hatalmának a demonstrációja. Júdás a saját személyiségét és a saját akaratát szinte teljesen elveszítette. Az ember-Júdás helyett János csak egy típust villant fel, akit Jézus „sátánnak" nevezett. A hívő közösség számára ez a szemlélet teljes megfordítását eredményezi – az áruló Júdás megragadhatóan Jézus húsvéti uralmát erősíti. Júdást viszont elemberteleníti, vége a pusztulás, ez kétségbeejtő.

Kitekintés a hatástörténetre

Júdás alakja a kereszténységet nagyon foglalkoztatta. De erről kevesebb szövegmagyarázat és teológiai eszmefuttatás született, mind legenda, kép, és a mi időnkben novellák, regények és drámák, amelyek igen nagy hatással vannak az emberekre. Az Újszövetség ennek a fejlődésnek két irányból is lökést adott. Egyrészt csak később fedezte fel, hogy ezekben a helyekben óriási lehetőség rejlik az erkölcsi oktatásra, és eszerint töltötte meg a szövegeket.

Ki volt ez a Júdás? Miért tette azt, amit tett? Mi lett vele ezután? Másrészt a szövegek megtöltésének alapvető iránya meg volt határozva. Júdás a gonosz megtestesítője – így látta őt Lukács is. Pénzsóvár volt és csaló – már így mutatta be őt János is. Idővel azonban Lukácsnál a gonoszság prototípusa lett, nem csupán a pénz miatt, hanem az árulás, a kétség, Isten megvetése miatt, a besúgás miatt, a hamis kereszténység miatt, az eretnekség miatt, a hazugság és a hamis bűnbánat miatt. Amikor az ember Júdás gonoszságának okát keresi, a sátánba ütközik, de még őt is megelőzte Júdás felesége. A lukácsi kép vége az, hogy őt az Istentől megvert gonosznak festette le, a pokol forrásaként. Erről tanúskodik a Barandan legenda egészen a legújabb időkig. Teológiailag Júdás képéhez kapcsolódott a bűn mélysége, ezután már benne nem csupán a pénzéhest látták, az árulót, hanem a kételkedőt és az isteni kegyelem nélkülözőjét. A János-evangélium képében a közelítés Júdás és a zsidók között különösen sorsszerű volt. Kevesebb teológiai magyarázatot ad, mint a passiótörténetek és a képi bemutatások, a moralizáló irodalom a késő antik kortól egészen napjainkig. Röviden azt mondhatjuk, hogy a Júdás-alakra kivetült maga a gonosz, és annak az árnya, mindaz, ami egy keresztény nem lehet, mindaz, amit az embernek meg kell tagadnia, el kell vetnie: a zsidók, a „másság" és a gonosszá vált ember, és ennek minden következménye, mely gyakran borzasztó lett. Lelkesen foglalkoztak vele, és a bibliai bemutatáshoz képest egyre fontosabb lett.

Az újkorban a felvilágosodás óta Júdás árnyéka egyre inkább az egyházra vetül, amely évszázadokon keresztül uralkodó pozícióból mindenre kivetítette a gonoszt, ami a saját moráljától különbözött. Júdás mint oktatási szemléltető anyag, az írók, a festők, a pszichológusok és a történészek segítségével újra feltöltődött: Júdás individuum lett, egy olyan kép alakult ki róla, amelyet az ember a saját pszichéje alapján rajzolt meg, amelynek segítségével az ember megkonstruálta a motívumait és ideáljait, többé nem a gonosz kivetítése, hanem az emberiességé. Más megközelítésben Júdásnak a reformáció idején megtörtént az emberré formálása azáltal, amire a reformációs kegyelem- és bűnfelfogás lehetőséget adott, vagyis Júdás bűnét általánosították, az minden ember bűne lett. Azt mondták, nem Júdás volt az áruló, hanem mi mindannyian. Júdás individualizálása viszont mindenekelőtt a felvilágosodás gyümölcse, és így a reformáció emberiesített változatát másként adta vissza. Júdás tehát a felvilágosodás óta felforgató alakká változott: ő lett az a zelóta, aki Jézust kényszeríteni akarta arra, hogy megvalósítsa az Isten országát a Tórához hűséges zsidók számára. Amikor Jézus átlátott ezen a kísérleten, Júdás mint társmegváltó a keresztre feszítésre ösztökélte Jézust. Gyakorta ezeknek a szólamoknak a hangoztatásával Júdást egyházkritikus színben tüntetik fel.

Röviden tehát a Bibliából felkutatható irányzatok után a történelem folyamán létrejött fejlődés – amely egyre inkább függetlenedik, szembefordul annak szándékával – különböző egyházi és nem egyházi Júdás-képeket eredményezett. Tükröződik az ember ideáljainak önértelmezése, de ennek árnyékaként a vétkei is, nem utolsósorban az egyház vétke és árnyéka, amely az emberekre vetült.

Milyennek látjuk ma teológiailag és biblikusan Júdást?

Az újszövetségi Júdás-szövegek, mindenekelőtt Márk evangéliumának szövegei, de különböző mértékben a többi evangéliumok szövegei is, bizonyos értelemben olyan oktatási helyekké válnak a történelem folyamán, amelyeket nagyon különbözően töltenek meg az olvasók és magyarázók. Hogyan viszonyulunk ma ehhez? Formálisan semmiképpen sem másként, mint korábban mindig. A Júdás-szövegeket a befogadástörténet tanítási helyeként fogták fel, egy kicsit Wolfgang Isers értelmében is, aki strukturális pokolformációt látott benne, ezzel az ő formulája több, mint egyike a puszta lehetőségeknek: ez lesz a kikerülhetetlen lehetőség, amely egyben szükségletté is válik. A különbség közte és a korábbi évszázadok között, hogy a szöveget a teológia és az egyház által tekintve, mindenképpen meg kell határoznunk, mi az, amit tudunk, és mi az az űr, amit kitöltünk, mivel és hogyan töltjük ki azt. A vezérszó voltaképp a tudományos szövegmagyarázat feladata. Ez megtanít arra, hogy a bibliai szöveget a mi saját elképzeléseinktől eltávolítsuk. A vezérszó a „hogyan": például az analitikus pszichológia felhívja a figyelmet saját átruházó képességünkre, megmutatja, egyéni kívánságunkat hogyan vetítjük rá a szövegekre. A szövegek „archeológiája" feltárja azok távolságát tőlünk, és az „olvasók szubjektumának archeológiája" azt teszi tudatossá, ami az újabb olvasatban szerepet játszhat. Mindennek azt kell tehát eredményeznie, hogy ezeket a szövegeket nemcsak kritikusan, hanem önkritikusan is olvassuk. A szubjektum archeológiájához tartozik az a felismerés, hogy a Júdás-alak egyházi magyarázata nagymértékben „az ember sötét oldalát mutatta és ezzel egyben a keresztények sötét oldalát is". Az árnyékot nem lehet elnyomni. Ugyanaz történik, mint amit évszázadokon keresztül Júdásban láttak. Fel kell ismerni az árnyékot azért, hogy az összeütközés lehetővé váljék. Ez viszont nem csupán a Júdás-kép egyházi magyarázatára vonatkozik, hanem különböző mértékben a bibliaira is: fel kell ismernünk, milyen gyökerei vannak ennek.

A saját árnyékunk felismerése fájdalmas lehet. Ha az ember olyan anyagias természetűvé válik, aki az isteni uralmat keresztezi, akkor bizony eltűnik az embersége, és a bemutatott séma szerint degradálódik. Erről beszél tulajdonképpen János evangéliuma Júdással kapcsolatban. Ez igen sok emberrel megtörténik. A saját árnyékunk felismeréséhez hozzátartozik a gonosz megsemmisítésének vágya is, erről szól Júdás halála a lukácsi elbeszélésben és az ApCsel 1,18-ban, elsősorban azáltal, hogy ezt a történetet újra és újra elmesélték. A saját árnyék felismeréséhez tartozik az a buta kérdés is, amit például Walter Jens tesz fel: miért mindig a „más"-ban személyesítette meg az egyház és a teológia Júdást? Talán azért, hogy a gonoszt eltávolítsa magából?

De térjünk most vissza a „szubjektum archeológiájához", amelyhez a teológia is tartozik. A teológia megerősít abban, hogy az újszövetségi Júdás-történet alapvető formuláit honnan és mivel töltsük fel. Ezzel kapcsolatban természetesen nem tudok általános és objektív lenni, mert mint a reformáció által befolyásolt teológus tudok csak erről beszélni. Mint János, de egészen másképpen, mint ő, én is alárendelem a Júdás-alakot Isten üzenetének, hogy annak végtelen és érdemtelen kegyelmét elnyerjem. Mint a reformátorok, de másként, mint ők, én is képtelen vagyok csupán Júdás bűnéről beszélni, nekem is beszélnem kell a „mi" bűnünkről is. Éppen a „szubjektum archeológiája" folytán fel kell hívnom a figyelmet arra, miben áll a keresztény Júdás-kép. A keresztény üzenet a meg nem érdemelt és végtelen isteni kegyelemből kiindulva az, hogy én az olyan emberi és egyházi kísérletek ellen protestálok, amelyek ezt a kegyelmet ki akarják zárni. Minden olyan kísérlet ellen, amely valamely emberrel azonosítja Júdást és diabolizálja, én Isten nevében tiltakozom. Csak azt mondhatom: Isten kegyelme előtt minden ember „ős-bolond" Júdás és „ős-apostol" Péter (aki szintén elárulta Jézust), az igaz hit által védelmezett vagy a kiközösített eretnek, mindannyian egyenlők vagyunk. Vagy reformátori terminológiával kifejezve Júdás önmagában kilátástalan kétségbeesett ember, ezzel ő a mintája a „homo incurvatus in se ipso" (az önmagába forduló embernek). Éppen ennek az embernek van szüksége Isten kegyelmére.

Mit jelent az én olvasatomban az újszövetségi Júdás-történet? Hozzám a Márk-féle közelebb áll, mint a jánosi, mert Márk Júdást nem démonizálja, hanem a gonoszt a maga talányos módján nevezi meg és mutatja be. Számomra a Mt 27,3-10 a legszebb Júdás-történet, mert itt mutatja meg Máté Júdás bűnbánatát – amely igazi bűnbánat –, felfedi a sötétséget. Véleményem szerint Júdás öngyilkossága az evangélista bemutatásában a kétségbeesés kifejezése, de nem ezzel akarta kifejezni a végleges elveszettségét. Néhány újszövetségi szövegben Isten kegyelmét erősebben látom megnyilvánulni, míg mások inkább az emberi árnyoldalakat erősítik.

(Elhangzott a szegedi biblikus konferencián 2006 őszén)

Benyik György fordítása

JÚDÁS TETTÉNEK ÁTÉRTELMEZÉSE

Júdás apokrif evangéliuma (150 k.?) a mai rekonstrukciós irányzatok fényében Júdás evangéliumával kapcsolatban, amelynek angol szövegét 2006-ban adta ki a National Geographic Society kiadó, és magyarul is olvasható, jó tudni néhány apróságot. A szöveg megtalálását Charlie Henrick 2001-ben jelentette be. Azóta több konferencián vitatták a kopt szöveg azonosságát. Az egyik vitatéma, hogy ez a szöveg azonos-e azzal, amelyet Ireneus (Adv. Haer. I. 31,1) ókeresztény egyházatya említett és Tertullianus (Adv. Omn. Haer. 2) is ismert, támadott. Az ókori utalások ellenére ugyanis maga a szöveg korábban nem került elő, a viták során pedig csak igen kevés idézetet ismertettek belőle.

Az Újszövetség két Júdása

Júdás apokrif evangéliuma nem attól a Júdás Tádétól származik, aki a keresztény egyházban pozitív és tekintélyes szereplő, s akit az Újszövetség szövegei Didimusznak is neveznek, Tamás ikertestvéreként mutatnak be (Jn 20,24; 21; 1Jn 11,6). Tertullianus Júdás Tádét Jakab ikertestvérének tartotta, Jakab apostollal is kapcsolatba hozta az evangélium (Lk 6,16; Jn 14,22; Apcsel 1,13). Máté és Márk evangéliuma ezt a Júdást Tádénak is nevezte (Mt 10,3), néhány kódex pedig Lebbeusnak (Mk 3,18). Az ő neve alatt egy „katolikus", vagyis egyetemes levelet is ismerünk. János evangéliumában ő kérdezi meg: „Hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?" (Jn 14, 22). Emiatt a kérdése miatt a gnosztikus írók őt is igen kedvelték. Júdás apokrif evangéliuma eredetileg kopt szahidi dialektusban íródott, és a szöveg egyértelműen az iskarióti Júdást állítja a szenvedéstörténet középpontjába.

Az apokrif evangélium

A szenzációként publikált apokrif evangélium címében Júdás és Tamás is szerepel, akiket természetesen együtt rokonítanak Jézussal, de ezt a rokonságot tágabb értelemben kell értenünk. Végül is Júdás evangéliuma egyik olvasat szerint azonos lenne Tamás evangéliumával is. A vita tovább folytatódik. A hír, hogy megtalálták ezt az apokrifot, régtől fogva nagy hatással volt, jelzi a Júdás körül kialakult irodalom és érdeklődés nagyságát.

A Júdás-evangélium felfedezésének története

A Júdás-evangélium és a kainita eretnekség

Tartalmával kapcsolatban súlyos kétségeink vannak, de talán egyfajta kainita doktrínát tartalmaz. A kainiták egy népies gnosztikus szekta volt a 2. században, melyet már Ireneusz is ismert (Adv haer I.31), sőt Szalamiszi Epiphaniosz is írt róluk (Haer 38). Az eretnekség Káinról, Ábel testvéréről kapta a nevét, aki a bibliai elbeszélés szerint féltékenységből megölte Ábelt (Ter 4.), és a testvérgyilkos a zsidó és a keresztény irodalom emblematikus figurája lett. A Júdás-evangélium és a kainita eretnekek számára viszont Káin az igazság bajnoka lett, Júdás előképének tartották. Az eretnekséghez tartozó teológusok a felsőbbrendű Isten mellett egy alsóbb rangút is, a Demiurgoszt is imádták, akit az alvilág urának tekintettek. Tanításuk következtében az eretnekséghez tartozóknak feladatuk volt, hogy Isten minden parancsának ellenszegüljenek, állapította meg Ireneus a 2. században.

A most felfedezett-ismertetett írás tehát abba az apokrif evangélium-kategóriába tartozik, amely Júdást pozitívan értékelte, árulását is pozitív tettnek minősítette. A kánoni evangéliumok tudósításával ellentétben azt feltételezi, hogy Jézus valójában nem akart meghalni. Sőt azt sugallja az írás, hogy az apostolok is mindnyájan meg akarták menteni Mesterüket a kereszthaláltól, de csak Júdásnak volt elég bátorsága ahhoz, hogy árulásával előmozdítsa ezt a tervet. E tanítás szerint így Júdás mindenki számára képes lesz a jövőben kieszközölni az üdvösséget, Jézus megváltó halálát.

Ez az evangélium a kainitákat két csoportra osztja: azokra, akik Krisztust tisztelik és Júdásban egyszerű árulót látnak, valamint azokra, akik az árulóban és az árulásban az üdvösség elősegítőjét vélik felfedezni. „Ennek a titkos tanításnak az érvelése azonban feloldhatatlan ellentmondást tartalmaz. (Jöjj), hogy taníthassalak a (titkok)-ról, amiket ember még nem látott. Létezik ugyanis egy hatalmas és határtalan aión, amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta, (amelyben) van (egy) nagy láthatatlan (Szellem). Amit angyali szem nem látott, szív gondolata fel nem fogott, és sohasem szólították semmilyen néven." Jézus úgy tűnik fel ebben a szövegben, mint aki éppen Júdás előtt fedi fel a világegyetem titkait. Hasonló titkos tanítást szívesen kapcsoltak Nikodémushoz az apokrifok azért, mert ő titokban látogatta Jézust a kánoni evangéliumok szerint.

A szöveg fontosabb állításai, sajátosságai

35. oldal: Itt beszél először Júdásról mint igaz tanítványról: „Én tudom, hogy ki vagy és honnan származol. Barbéló halhatatlan birodalmából jöttél, és én nem vagyok méltó rá, hogy kimondjam annak a nevét, aki küldött téged."

46. oldal: Itt található az a kijelentés, hogy Jézus egyedül Júdásnak fedi fel sajátos isteni tudását: „Jöjj, hogy taníthassalak a titkokról, amiket ember még nem látott. Létezik ugyanis egy hatalmas és határtalan aión, amelynek nagyságát egyetlen angyali nemzedék sem látta…"

36-46. oldal: Itt található az a kijelentés, hogy Júdás feladata Jézus feláldozása lesz: „te leszel a tizenharmadik, és elátkoz majd téged a többi nemzedék – és te uralkodsz majd fölöttük.

36. oldal: Homályos kijelentés: valaki más lesz helyedben, ez talán utalás Mátyás apostol megválasztására, amelynek történetét az ApCsel 1,15-26-ból ismerjük.

55-57. oldal: Jézus próféciája Júdás jövendő tettéről. „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem."

Fontos és zavaró tény: a Júdás árulásáról szóló rész elveszett, így nem tudjuk, hogy a kánoni evangéliumokban is megtalálható árulás tényét a szöveg miként magyarázta. A szöveg záró sorai Jézus templomi imájáról szólnak, eközben a főpapok nem merik letartóztatni. „Odamentek Júdáshoz, és így szóltak hozzá: Mit csinálsz itt? Te Jézus tanítványa vagy. Júdás akaratuk szerint válaszolt nekik. Pénzt kapott, és átadta nekik őt."

A szöveg végén az áll: „Júdás evangéliuma" – azaz a forma nem azonos a többi kánoni evangéliuméval, ahol azt olvassuk pl.: Máté szerinti evangélium. Ez azt jelenti, hogy ez az örömhír nem Jézusról, hanem Júdásról szól.

Iskarióti Júdás eltérő megítélése a kánoni evangéliumokban

A kánoni evangéliumokban Iskarióti Júdás árulásáról eltérően vélekednek. A szinoptikusok (Mt 26,14-16/ Mk 14,10-11/ Lk 22,3-6) egyszerűen közlik az árulás tényét és hogy e tettért 30 ezüst pénzt kapott a méltatlan apostol. Júdást először János evangéliuma kezdte démonizálni, amikor azt írta: „A vacsora alkalmával, amikor az ördög már sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt…" (Jn 13,2). Ugyancsak János evangéliuma az, amelyik pénzéhesnek mutatja be Júdást. Sőt a démonizálást drámai jelenetben mutatta be, az áruló leleplezésének jelenetében, amikor Jézus tudtára adja a kenyérdarab átadásával, hogy tud Júdás árulásáról és figyelmezteti is őt, hogy gyorsan tegye, amit tennie kell. Ekkor János evangélista hozzáteszi: „Amikor az a kenyérdarabot elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: ?Amit teszel, tedd meg gyorsan!?" (Jn 13,27).

Nem világos, hogy ez a jelenet az eukarisztia vétele előtt vagy után történt, vagyis az áruló részt vett-e az utolsó vacsora szentségi részén, vagy akkorra eltávozott onnan. Vagyis hogy Júdás bűnös módon áldozott-e vagy sem. Már a szenvedéstörténetben is felfedezhető, hogy Péter tagadásának ellenpárja Júdás árulása. Péter vétkét a szenvedéstörténet kisebbíti, Júdásét nagyobbítja. Ezt szolgálja az öngyilkosságáról szóló tudósítás is (Mt 27,3-10). Erről a témáról az evangéliumon kívül olvashatunk az Apostolok cselekedetei elején. A Júdás haláláról való tudósítás Máté saját anyagához tartozik, tőle függetlenül csak az ApCsel 1,18-19-ben találjuk egy variánsát a történetnek, de ott csak utalnak Júdás halálára, nem mondják el részletesen. Arra is érdemes odafigyelni, hogy az elbeszélésbe iktatott ószövetségi idézettel ott is értelmezik az eseményről való tudósítást. Úgy tűnik, hogy ez az elbeszélés egy jeruzsálemi közösségben ismert korai szájhagyományra megy vissza.

Iskarióti Júdás megítélése a keresztény hagyományban

Júdás alakja, árulásának motívuma a kereszténységet nagyon foglalkoztatta a későbbiek folyamán is. Nem annyira szövegmagyarázat, mint inkább legendák formájában. Az árulásáról festett képek is terjesztették, irodalmi alkotásokban is megfogalmazták az immár továbbértelmezett Júdás-képet. A festmények és a középkori irodalmi alkotások nagyobb hatást gyakoroltak a keresztény olvasókra, mint a bibliai szöveg magyarázata. Ennek eredményeként Júdás a gonoszság prototípusa lett. Nem csupán a megfizetett árulás miatt történt ez, a Júdás-pénz miatt, hanem mert úgy értékelték: megvetette Jézust, az Isten fiát. Vétke a besúgás, a hamis kereszténység, az eretnekség, a hazugság és végül a hamis bűnbánat szinonimája lett. Minél inkább keresték Júdás gonoszságának okát a teológusok, annál inkább a sátánba ütköztek. Ez kíváncsivá tette őket Júdás előéletére is. Az egyik legendás Júdás-életrajz szerint valójában a felesége kényszerítette az árulásra.

Júdás bűnének elmélyítésén munkálkodtak a passiójátékok is, a képi bemutatások pedig önálló jelenetté fejlesztették Júdás csókját a gonosz képmutatás példájaként. Az evangéliumok utáni moralizáló irodalom elmélyítette ezt a képet a keresztény jámborságban is. Júdás tehát az lett, aminek egy keresztény embernek soha nem szabad lennie: a negatív keresztény prototípusa lett. Ez az evangéliumok hiányos tudósítása miatt a személyét tovább színező, kitöltő tendencia nem tekinthető teljesen új jelenségnek. Csak egyetlen példát említve Bach Máté passiójában ugyanis a passiótörténethez kapcsolt motetták szövege, a pietista költészet szép példája, egy humanizált Júdás-képet mutatott be: Júdás vétkét és alakját kollektivizálta, azonosított vele minden keresztényt, aki hitetlenségével vagy bűnével elárulta Jézust. „Mi, szegény emberek, vajon mi mit tettünk? Krisztust, a mi Urunkat mily gyakran elárultuk!" – olvassuk a szövegben.

A lázadó Júdás képe az irodalomban

Ez az alapvetően negatív kép a felvilágosodás óta egyre furcsább változáson ment keresztül. A protestáns hitviták katolikus-ellenes kritikája felfedezte a Júdás képében rejtőző polemikus lehetőségeket, és Júdás árulását igyekezett a katolikus egyház vétkeivel azonosítani. Később a kisegyházak polémiájában ez módosult, Júdás árulását a történelmi keresztény egyházak vétkét megtestesítő bűn szimbólumaként tüntették fel. Ezzel Júdás történeti alakja ismét illusztráció tárgya lett. A felvilágosodás valláskritikája tovább fűzte ezt a motívumot. Júdás a minden vallás ellen lázadó személyiség megtestesítője lett. Az irodalmárok közül talán elsőnek Leonyid Andrejev Júdásról írt regényében (1908) mutatta be skizofrén személyiségként a főhőst. Eugen Drewermann mélypszichológiával is foglalkozó, kétes hírű osztrák biblikus Júdás személyiségének pszichológiai rekonstrukciójával kísérletezett. A történész William Klassen fura történeti érveléssel azt akarta igazolni, hogy Júdás tulajdonképpen azon munkálkodott, hogy Jézust a főpap által szabadítsa meg, mivel úgy vélekedett, hogy a Jézus ellen folyó perben vallási vétket úgysem tudnak rábizonyítani. Amikor azonban ez a kísérlet nem sikerült, Júdás meghasonlott önmagával, és önként követte Mesterét a halálba. Júdás öngyilkossága ebben a konstrukcióban a bűnbánat nagyságát szemlélteti. Hasonló nyomon jár Hyam Maccoby is a maga Júdás-ábrázolásában. Az ő irodalmi fantáziája szerint Júdás voltaképpen Jézus lelki testvére volt, aki a legjobban értette céljait többek között azért, mert ugyanúgy, mint Jézus, ő is zélóta volt (!), állítja az író.

Az itt felsorolt néhány irodalmi példa is jelzi, hogy a különböző írói kísérletek eredményeként Júdás újra individuum lett, a művészek azon munkálkodnak, hogy megrajzolják pszichéjét, megalkossák tettének motívumait, és bemutassák ideáljait. Az eltérő irodalmi Júdás-rekonstrukciók közös vonása, hogy alakja többé nem a gonosz megtestesítője, hanem a lázadó és gondolkodó forradalmáré, esetleg a szabadgondolkodóé, aki minden vallási kötöttséggel és Isten-képpel szembeszáll.

Az apokrif Júdás-evangélium felfedezésének kulturális szenzációja

Az említett apokrif Júdás-evangélium sok vonatkozásban ezt a felvilágosodás után kialakult Júdás-képet támogatja. A vallástörténészek, akik nem tesznek különbséget kánoni és nem kánoni iratok között, hanem az azonos korban keletkezett vallási iratokat azonos értékűnek tartják, tovább erősítik ezt a képet, azt is érzékeltetve, mintha ennek az apokrifnak az eltitkolásával tudatosan elnyomtak volna egy értékes keresztény irányzatot. Ez az érdekes dokumentum ugyanis azzal kísérletezik, hogy a bűn és az árulás megszületésének érthetetlen misztériumára magyarázatot adjon. E magyarázatot a jó és a rossz kozmikus erőinek összecsapásában véli megtalálni. Ebben az evangéliumban Júdás a főszereplő annak ellenére, hogy a hivatalos keresztény elképzelés és a kánoni evangéliumok egyértelmű tanúsága szerint az üdvösséget Jézus hozta el megváltó halálával, és ebben Júdásnak semmilyen pozitív szerepe nem volt. Ezt az apokrif evangéliumot eretneknek nyilvánították a 3. században, és most sem tudunk mást mondani róla, mint amit Ireneus mondott: Júdás elárulta mesterét, és ez igen súlyos vétek volt, maradt. Lehet azon vitatkozni, hogy pontosan miért tette, de azon nem, hogy Péter tagadásához nem mérhető vétek volt. Júdás ezért soha nem lehet szent vagy hős a keresztény egyházban.

A RÉGI ÚJHOLD

A magyar nyelvű katolikus médiában is olvashattuk a hírt, mely szerint XVI. Benedek pápa motu propriót, pápai állásfoglalást készül kiadni a régi rítusú, ún. tridenti szentmisék ünneplésével kapcsolatban. Az 1969 adventjétől érvényes új rítus – vagyis a templomainkban ünnepelt és ma már megszokott szentmise – mellett a világegyházban sajátos engedéllyel tovább él az V. Piusz pápa által jóváhagyott tridenti mise. Az alábbiakban arról olvashatunk, miért és hogyan alakult ki ez az egyházat olykor sajnos megosztó párhuzamosság, milyen következményei lettek a nyugat-európai és észak-amerikai hitéletre, illetve elgondolkodtató okfejtést arról, hogy maga a problémafelvetés miért lehet tanulságos olyan körökben is, ahol az említett feszültségek föl sem merülnek. Hiszen a régi rítus iránti „harcias" érdeklődés – ami a magyar nyelvterülettől sem teljesen idegen – valószínű, hogy nem puszta nosztalgia és sznobizmus, hanem a liturgia misztériuma és méltósága iránti érzék egyféle megnyilvánulása, a modernista túlkapások vagy éppen a közömbösség ugyanis sok esetben éppen eredeti rendeltetésétől, lényegi elemeitől fosztja meg a liturgiát.

Valószínűleg már mindenki fülébe eljutott a hír, hogy XVI. Benedek pápa ismét általánosan engedélyezni szeretné a „tridenti szentmise" végzését. Hogy mennyiben lesz új XVI. Benedek pápa nyilatkozata, azt csak megjelenése után tudjuk majd meg. A régi, tridenti rítus szerinti misézésre ugyanis már az új misekönyv általános érvényű bevezetése után is mindjárt léteztek engedmények. Igaz, ezek nem voltak általános érvényűek.

Közvetlenül az új misekönyv bevezetése után VI. Pál pápa személyesen is megengedte Pietrelcinai Szent Pio OFMCap (1887–1968) szerzetespapnak, hogy továbbra is (nyilvánosan is) a régi rítus szerint misézzen. 1971-ben pedig – azaz alig néhány évre a liturgikus reform által bevezetett új misekönyv megjelenése után – nemzetközileg közismert személyiségek, mint pl. Graham Greene (1904. október 2., Berkhamsted/Hertfordshire – 1991. április 3., Vevey/Scájc) és Agatha Christie (1890. szeptember 15., Torquay – 1976. január 12., Wallingford) brit írók, Vladimir Ashkenazy¹ zongoraművész (1937. július 6., Gorki²) és Yehudi Menuhin (1916. április 22, New York–1990 március, Berlin), a 20. század egyik legnagyobb hegedűvirtuóza felemelték szavukat a régi mise visszavezetése érdekében. Szerintük ugyanis a hagyományos katolikus mise a világkultúra egyik kimagasló műve, akárcsak a dómok és katedrálisok, amelyeket tulajdonképpen e liturgia méltó megünneplésére építettek, amelyek lerombolása ellen minden művelt ember tiltakozna. A mise latin szövege nemcsak számtalan misztikus írót, hanem költőket, filozófusokat, zeneszerzőket, műépítészeket, festő- és képzőművészeket is megihletett a világ minden táján keresztény történelmünk minden korszakában.

Érdekes az a – szinte anekdotaszerű – esemény, amely szerint amikor VI. Pál pápa az értelmiségieknek ezt az írásbeli manifesztumát csendben átolvasta, majd pedig az aláírók névsorát átnézte, hirtelen feltekintett, mondván: „Ah, Agatha Christie is közöttük van!" Végül a pápa egy speciális engedéllyel lehetővé tette a nagy-britanniai egyháznak a „régi" rítus szerinti celebrálást. Az említett körülmények miatt az angol entellektüelek írása nem hivatalosan az Agatha-Christie-Indult nevet viseli.

II. János Pál pápa az Istentiszteleti Kongregáció 1984. október 3-án Quattuor abhinc annos³ kezdetű írásában bizonyos feltételek mellett megengedte a XXIII. János pápa által promulgált, 1962-ben kiadott misekönyv szerinti misézést,⁴ az eszerint való misézéshez a papoknak szükségük van a megyéspüspök engedélyére. Azoknak a papoknak és híveknek, akik egy ilyen engedélyt szeretnének kapni, nyilvánosan nyilatkozniuk kell, hogy az 1970-ben VI. Pál pápa által promulgát misszálé legitimitását és hitbeli tanítását nem vonják kétségbe.⁵ A „tridenti rítus" szerinti misézést csak azoknak a csoportoknak szabad felajánlani, akik ezt kérik. Ezek a misék pedig csak azokban a templomokban és kápolnákban ünnepelhetőek, amelyeket a püspök erre alkalmasnak tart (nem plébániatemplomokban, hacsak ezt a megyéspüspök rendkívüli esetekben meg nem engedi). Hogy milyen napon, milyen feltételek mellett kerülhet sor ilyen misékre, az a helyi püspök jóváhagyásától függ.⁶ II. János Pál pápa 1988. június 2-án kiadott, Ecclesia Dei kezdetű motu propriójában még egyszer megerősítette, hogy az 1962-ben kiadott misszálé szerint kell misézni⁷, mégpedig latin nyelven.⁸ Tilos az előző misszálék szövegeinek és rítusainak keverése.⁹

Tájainkon a közvéleményt inkább csak kíváncsiságból érdekli XVI. Benedek pápának ez a szándéka. A nyugat-európai egyházakban azonban a helyzet egészen más. A probléma lényege ugyanis abban rejlik, hogy ott az elmúlt évtizedek folyamán a régi és az új rítust követők között kiéleződtek a frontok. Mindkét állásponthoz tartozó hívők számára – legyenek azok klerikusok vagy világi krisztushívők – sok esetben identitásmeghatározó volt a valamelyik rítushoz való tartozás, amely nem egy esetben a másik rítus „démonizálásába" torkollott. A megrögződött ideológiákba görcsösen kapaszkodó kezeknek mindkét táborban fel kellene oldódniuk. Nagyon ideje volna az egészséges „kiengesztelődésnek". Ennek azonban szükséges velejárója mindkét oldalon a kölcsönös gyanúsítás, gyanakvás felhőit szétoszlató „mea culpa".

A kérdés sok esetben az egyházi hierarchia magas berkeit is érinti. Ismert ugyanis az a tény, hogy számos egyházmegyében a régi rítus szerint misézni óhajtó vagy a régi rítussal szimpatizáló papokat a konzervatív „káinjellel" megbélyegezve beskatulyázták, s nemcsak hogy mellőzték, kirekesztették, de majdhogynem „üldözték". Nem csoda, hogy ezzel megkövesedésre „ítélték" őket. Sok esetben a (nyugati) kispapok helyzete sem volt rózsásabb. A hagyománytisztelő és a tradicionális formákhoz ragaszkodó (pl. ájtatosságok, ereklyetisztelet stb.) kandidátusok akarva-akaratlan gyanút keltettek a szeminárium vezetőségében. Ennek eredménye nem egy esetben kollektív elnyomás lett, esetleg a „vagy megszokja, vagy megszökik" elv alapján a szemináriumból való kirekesztés. Másrészt az sem volt ritka, hogy hivatásuk, hitbeli nézeteik tekintetében kétes szeminaristák a liturgikus üldözés argumentumába burkolózva saját javukra kihasználták egy-egy főpásztor jóhiszeműségét.

Az a sajnálatos tény sem hallgatható el, hogy az egyházban sokan éppen azáltal érvényesültek életpályájukon, azáltal „csináltak karriert", hogy minden újat, modernet egekbe emelve magasztaltak anélkül, hogy a józan ész bírálatát segítségül hívták volna, illetve az egyházi tradíció szilárd fundamentumát, józan minőséget sugalló garanciáját figyelembe vették volna; minden régit, hagyományban gazdagot pedig „szúette ócskaságnak" minősítve elvetettek, a liturgiából brutálisan, könyörtelenül kidobtak. Sok, az egyház keretén belül dolgozó klerikus vagy világi karrierista egyén számára az évszázadokra visszatekintő gazdag keresztény hagyomány lábbal tiprása életmóddá, életstílussá vált; a hagyomány nem minden esetben erőszakmentes lerombolását pedig egy igazságos, „szent" (azaz szentnek vélt, magyarázott) háborúnak tekintették.

Ezért XVI. Benedek pápa (készülő) írásának fő célja nézetem szerint az kell legyen, hogy a két tábort kibékítse. Ez pedig csak akkor valósulhat meg, ha a két rítus szerinti misézés nem csupán elvi síkon, hanem valamilyen formában a gyakorlatban is egyenlőséget élvez. Nem lesz könnyű feladat. Bármilyen lesz is ennek a problémának a megoldása, a visszaélések mindkét oldalon „előre programáltak". Sokat tenne azonban már önmagában az a tény is, ha a „régi" rítust illetően mindenekelőtt akadémiai szinten nemcsak „arany(nak vélt) szájjal" elferdített, kisarkított, exorcizmusba illő, „ördögöt falrafestő" „elokvenciával" teljes egészében anakronisztikusnak ítélt „múzeumdarabról" „szólna a nóta".

De nem szabad szem elől veszíteni közösségeinket sem, a bázist. A liturgia nem lehet csupán akadémiai disputa. Ezért óhatatlanul is felvetődik a jogos kérdés: hogyan viszonyulnak katolikus közösségeink (mégpedig globális szinten) a „régi"-hez. Tény, hogy azokban a közösségekben, amelyekben a szentmisét jelen pillanatig is a rubrikák szerinti méltó módon és áldozatként ünneplik, s nem degradálták ezt az égi kegyelmeket árasztó szentséget egy, a mai, modern nyelvhasználat szerinti „megaevent"-té attól a belső kényszertől, láztól fűtve, hogy minden egyes mise lehetőleg egy (tematikai, illetve „koreográfiai") „megapremier" legyen, amely az embereket (e téves nézet szerint tulajdonképpen a publikumot) úgymond kizökkentse a hétköznapok monotóniájából, nyitottak lesznek az úgymond „régi" irányában. Azok a közösségek, amelyeknek lelkéből és tudatából a szereplésre vágyó, magát inkább – hogy ismét egy, a mai szubkultúrában közismert szóval éljek – a saját és a publikum ízlése szerint effektuskeverő „rítus DJ"-nek tekintő papság a valós papi identitás misztériumát nem irtotta ki (egyes templomokban valóságos „farsangi hangulat" uralkodik), ott a „régi" liturgia fegyelmezettebb viselkedésre ösztönző rubrikáinak legalább elméleti ismerete nem lesz idegen, zavaró.

Azokat a papokat pedig, akik eddig sem önmaguk csillogtatását, reflektorfényben való fürdőztetését tekintették „szent szolgálatuk" lényegének, a saját személyük visszafogására intő, a „régi" rítus rubrikáiba foglaltatott liturgikus viselkedés arra fogja ösztönözni, hogy papi létüket komolyabban vegyék.

Hogy ez milyen formában fog megtörténni, azt ma még nehéz előrelátni, megjósolni (párhuzamos egzisztencia vagy a liturgiareform reformja). Még ha a „régi" rítus szerinti misézés nem válik is (legalábbis tájainkon) általánossá, jót fog tenni már maga a tény is, hogy papjaink jobban felfigyelnek a „régi" rítus gazdagságára, pompájára, s ebből anélkül, hogy a „régi" keveredne az „újjal", valami, egy cseppnyi is, átszűrődik a sokak által az érvényesség eléréséhez minimálisan szükséges „régitől" „megkopaszított", másrészt viszont az emberközelség argumentumával nem egy esetben egészen a nevetséges, bugyuta giccsvulgarizmusig menő vadhajtások túlburjánzását elősegítő liturgiára. A „régi" apálya és az „új" dagálya balanszírozásának jót fog tenni a „régi" „újhold".

RÉGI RÍTUS, TRIDENTI SZENTMISE

^{A közelmúltban olvashattunk arról, hogy XVI. Benedek pápa motu propriót, pápai állásfoglalást készül kiadni a régi rítusú szentmisék tartásával kapcsolatban. A fogalmak és állítások tisztázására Verbényi Istvánt, a Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet (MALEZI) igazgatóját kérte a Magyar Kurír. E beszélgetést közöljük olvasóink informálása céljából.}

Magyar Kurír: Mit jelent pontosan a régi rítus vagy ún. tridenti szentmise fogalma?

Verbényi István: A régi rítuson a Missale Romanum secundum Pium V. rítusa szerinti misét értik, ami egyenlő a tridenti miserítus fogalmával. Az utolsó misekönyv kiadása 1962-ben történt, XXIII. János pápasága idején. A régi rítussal szembeállítják az új rendet, amely hivatalos egyházi dokumentumokban nem létezik. Ezalatt a Missale Romanum secundum Paulum VI. liturgikus könyv szerinti miserítust értik, amelyet 1970 óta használ az egyház.

MK: Tiltotta-e ennek a liturgiának a használatát a II. vatikáni zsinat, vagy csak korlátozta?

V. I.: Minden liturgikus könyvben van egy záró rendelkezés, amely az előzőleg használt liturgikus könyvre vonatkozik. A „Missale Romanum" kezdetű apostoli konstitúciójában VI. Pál pápa így rendelkezik: „Egy dolog megvalósulását még sürgetni óhajtjuk azok alapján, amit az új Római Misekönyvről előrebocsátottunk. Amikor elődünk, Szent V. Piusz közzétette a Római Misekönyv legelső kiadását, ezt úgy mutatta be a keresztény világnak, mint a liturgiai egység egyik eszközét és az egyház meg nem hamisított istentiszteletének tanúbizonyságát. Mi is, bár a II. vatikáni zsinat előírása szerint az új Misekönyvben helyt adtunk különféle törvényes változatoknak és alkalmazási lehetőségeknek, mégis bizakodunk, hogy a keresztény hívők ezt a kötetet is úgy fogadják, mint valamennyiünk kölcsönös egységét tanúsító és erősítő támogatást. Segítségével mindannyiunknak oly sok különböző nyelven is azonos imádsága minden tömjénnél illatosabban fog felszállni mennyei Atyánkhoz főpapunk, Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Amit ezzel a konstitúciónkkal előírtunk, folyó évi (1969) november 30-tól, azaz advent első vasárnapjától lép érvénybe. Elrendeljük, hogy ezek a határozataink és előírásaink most és a jövőben jogerősek és hatékonyak legyenek még akkor is, ha az elődeink által kiadott rendelkezések, szabályozások, valamint egyéb említésre méltó és visszavonásra érdemes előírások esetleg másképpen intézkedtek".

MK: Hogyan viszonyult ehhez II. János Pál pápa? Tiltott, szigorított, vagy éppen enyhített?

V. I.: 1984. október 3-án az Istentiszteleti Kongregáció levelet küldött a Püspöki Konferenciák elnökeinek „de usu Missalis Romani iuxta editionem typicam anni MCMLXII (a Római Misekönyv 1962. évi hivatalos kiadásának használatáról) tárgyában. Ismert az a nehézség, hogy van híveknek olyan csoportja, amely papjával a misét a tridenti rítus szerint szeretné végezni. Erre a problémára adott választ a fenti levél. Így rendelkezik: ebben az esetben a megyéspüspök engedélyt adhat ilyen rítusú mise végzésre az alábbiak szerint: ez nem történhet plébániatemplomban; csak latin nyelven lehetséges; semmi lehetőség nincs a szövegek és a rítusok összekeverésére.

A nyílt szakadás 1988-ban történt, amikor június 30-án Lefebvre érsek püspököket szentelt pápai kinevezés nélkül. 1988. július 2-án adta ki az „Ecclesia Dei" kezdetű apostoli levelét II. János Pál pápa, amelyben – minden más, nem e témába való részletet mellőzve – az ún. V. Piusz pápa szerinti miserítus végzését a fentebb említett feltételek mellett továbbra is lehetővé tette az egység helyreállításának reményében. – Tehát nincsen szó arról, hogy minden engedély nélkül, bármikor ebben a rendben lehetne misét végezni. Tudomásom szerint Magyarországon egyetlen főpásztor sem adott állandó engedélyt, és jelenleg sincs ilyen kiadott engedély érvényben.

MK: Miért tartja lényegesnek a szentatya, hogy kiadjon egy motu propriót ebben a kérdésben? Valóban olyan sokakat érintő kérdésről van szó?

V. I.: Lényegesnek tarthatja a szentatya, mert ebben a kérdésben jelenleg szakadás van. Azonban – amíg nem jelenik meg bármiféle pápai vagy kongregációs dokumentum – minden csak találgatás. A sajtóról pedig nagyon jól tudjuk, hogy nagyon fontos számukra a szenzáció. Ez is ilyen. Ismert az a tény, hogy szentatyánk röviddel megválasztása után fogadta a Lefebvre érsek által püspökké szentelt Bernard Fellay püspököt. Utána egy szűkszavú közlemény jelent meg, amely inkább csak a találkozás tényére utalt. – Szerte a világon, így Európában, de nálunk Magyarországon is vannak csoportok, amelyek – ha nem is nyíltan – a szakadást választották, és ezt igyekeznek ébren is tartani. Összefoglalva:

1. Várjuk meg a szentatya döntését!

2. A Magyarországon való kihirdetésre és alkalmazásra a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia az illetékes. Az esetleges rendelkezések ismertetése a konferencia feladata.

3. Addig pedig nincs értelme találgatásokba bocsátkozni, mert az csak zavart és félreértéseket okoz.

A TRIDENTI MISE NÉHÁNY SAJÁTOS ELEME

TEST LÉLEK SZELLEM

Sebestyén Ottó

A BŰN, BŰNTUDAT, BŰNÉRZET MINT VALLÁSOS JELENSÉG (2)

A bűntudat és a felettes én kérdése

Freud bűntudat-elmélete

A tudattalan értelmezése Freud legfontosabb elmélete. A gyerekkor elfogadhatatlan (tiltott, büntetett) vágyai kiszorulnak a tudatból, a tudattalan részévé válnak, ahol (miközben tudaton kívül maradnak) megőrzik befolyásukat. A tudattalan az egyén megnyilvánulásaira számos módon gyakorol nyomást: álmokban, nyelvbotlásokban és tudattalan modorosságokban. A pszichoanalízis módszere – az analitikus irányításával történő szabad asszociáció – önmagában is annak elősegítése, hogy a tudattalan vágyak verbális kifejezést találjanak. A klasszikus freudi elméletben ezek a tudattalan vágyak csaknem kizárólag szexuálisak voltak.¹

Freud ószövetségi vizsgálódásait olyan kijelentésekre építi, amelyek nem igazolhatók. Szerinte a zsidó-keresztény felfogás az emberiség neurózisa. Arra törekedett, hogy a hitet a pszichés konfliktusokból és az elfojtás következményei felől értse meg. Freud a páciensein „végezte" vallásos tanulmányait. Az atya vallását az Ödipusz-komplexus genetikus törvényeivel akarta megmagyarázni. Egy mítoszra hivatkozik, amely szerint az atya uralta fiai asszonyait, akik megölik őt, hogy megszüntessék hatalmát. Azzal, hogy megölték, még nagyobbat, az erkölcsi hatalmat adták át neki, és mostantól lelkiismeretük felett uralkodik. Ezért minél inkább nő a bűntudat, annál inkább nő az atya hatalma az ember fölött.

Freud, akinek ötéves korában apja első ajándéka egy Biblia volt, sajnos az atyában csak a törvényt ismerte fel. A földi atya tanulmányozásában sokkal előbbre jutott, hiszen benne nemcsak a tiltást, hanem a mintát és a jövőt hordozó erőt is felismerte.

Freud elsőként foglalkozott a bűntudat kérdésével pszichológiai szempontból, de a szégyen és a bűntudat fogalmát összemosta. Nála a bűntudat a felettes én és az ős-én konfliktusának terméke. A felettes én két olyan összetevőt tartalmaz, az ideális ént és a lelkiismeretet, amelyek a szégyen és a bűntudat kiváltásában jelentős szerepet játszanak. Emellett mindkét összetevő a szülőktől és más tekintélyszemélyektől átvett értékeket, elvárásokat, követelményeket tartalmazza.

A szuperego a személyiség morális, erkölcsi komponense, a tökéletességre törekszik, nem az érzéki örömökre. A megfelelő magatartás szülői és társadalmi szabályait egyesítve az ego-ból fejlődik ki. A gyermek nemcsak azt tanulja meg, hogy engedelmeskedjen a valóság-elvnek, hanem azt is, hogy engedelmeskedni kell a szülők és a társadalom erkölcsi előírásainak is. A szuper-ego két alrendszerrel uralkodik: az ego-ideállal és a lelkiismerettel. Az ego-ideál tartalmazza azokat a szabályokat, amelyekről a gyermek úgy véli, hogy a szülei szerint azok helyesek és megfelelőek, ezek egyfajta tízparancsolatok. A szomszéd megsegítése, azaz altruisztikus viselkedés példája annak a szabálynak, amely az ego-ideálban él. Ha az ember ezekkel a szabályokkal összhangban cselekszik, a büszkeség érzése által örömet érez. A lelkiismeret a bűntudattal kínoz, megbünteti a helytelen viselkedést. Ez is a tudattalanból származik.²

A lelkiismeret mint a felettes én része Tomcsányi Teodóra tanulmányában

A gyermek fejlődésének első heteitől kezdve egy „még nem differenciált mátrix"-szal rendelkezik, amelyből a felettes én először előfutárok alakjában, majd az Ödipusz-konfliktus lezárásaként mint önállóan működő felettes én alakul ki. A gyermek saját mindenhatósági fantáziáját egy idő után szüleire ruházza át, ez a folyamat az én-ideál alakulásának fontos állomása. A szűkebb értelemben vett felettes énnek nevezhető lelki szerkezet fejlődő képességét velünk született „program" teszi lehetővé. A szülők és nevelők morális követelményei nagyon korán elkezdik formálni a gyermek életét, parancsaikat és tilalmaikat felveszi személyiségébe. A lelkiismeret kialakulásában fontos szerepet kap a szeretet elvesztésétől való félelem és a tiltások hallási emlékképekkel való összekapcsolódása.

Ha a felettes én helyteleníti az én valamely cselekedetét, bűntudatot érzünk. Máskor azonban nem olyan szembeötlő, hogy valamely jelenség hátterében szintén felettes én tevékenység áll. Ilyen a kisebbségi érzés. Ez az érzés észérvekkel nem befolyásolható, gyökerei a tudattalanba nyúlnak. A gyermekkorban beépített ideáljainknak, szülő-képeinknek nem tudunk megfelelni, ezért lelkiismeretünk elítél minket. Ha túlságosan szigorú a lelkiismeret, ha túlságosan magasak, elérhetetlenek az ideálok, nehéz lesz később megteremteni az egyensúlyt. Szinte önként kínálkozik az ellenkező véglet, amikor a kevésre sarkalló lelkiismeret megelégedettséggel nyugtázza az alacsonyra állított én-ideál mércéjének elérését. A helyes viselkedéshez a két véglet közti állapot szükséges.

A felettes én egészséges kibontakozásában nehézséget okozhat, ha valamelyik szülő hosszabb ideig nem játszik szerepet a gyermek életében. Így nem tud létrejönni a szülői minta beépítése, amely a felettes én alakulásának döntő mozzanata. Hátrányos felettes énnel indul az a gyermek is, akinek cselekedeteit soha nem korlátozták. Bizonyos mennyiségű tiltás és ennek nyomán fellépő agresszió szükséges az energikus felettes én kifejlődéséhez. Szintén nehézséget okoz, ha a gyermeknek nem megfelelő a szülőhöz fűződő érzelmi kapcsolata. Ilyenkor sokszor elutasítja a szülő követelményeit, tiltásait. Az ilyen gyermek sokszor fejlődik olyan felnőtté, aki önmagát megveti, mégsem tud önmagán változtatni. Az érzelmi kapcsolat azért is fontos, mert e nélkül könnyen a mérges szülő képét építheti felettes énjébe.

A felettes én gyakori fejlődési rendellenessége, hogy nem válik önállóvá, nem sikerül a szülőről való leválás. A túl szigorú, állandó bűntudatkeltéssel, tirannikusan uralkodó felettes én betegségbe döntheti az egyént. Előfordulhat, hogy másra vetíti ki bűntudatát, nem bűntudatot, hanem felsőbbrendűségi érzést érez/éreztet.

Az érett személyiség kifejlődésében elengedhetetlen szerepet játszik a kiegyensúlyozott, végletek nélküli felettes én megalapozása. Az érett személyiség bízik énjében, ráhagyatkozik felettes énjére, és engedi, hogy a kedvező irányba alakítsa. A felettes én fő jellemzője a fejlődőképesség, befogadóképesség és ezzel együtt a szükség szerinti változás képessége is. Az egészséges személyiség képessé tesz arra, hogy a külső körülmények, vele született adottságok figyelembe vételével összeegyeztesse vágyait, céljait, anyagi és szellemi értékeit, és a maximumot hozza ki magából. Az érett lelkiismeretet nem a tudattalan kívánságoktól való félelmek irányítják, nem a nagyzoló fantáziák uralják az önértékelés hiányának kompenzálásaként. Egyik fontos jellemzője a saját képességek, lehetőségek reális felismerésén alapuló és a szociális környezet elismerésétől viszonylagosan független önértékelés.³

A vallásos értelemben vett bűn

Vergote szerint a bűn csak akkor válik tudatos, vallásos bűnné, ha az ember cselekedeteit Istennel szemben elkövetett személyes jogtalanságnak ismeri el. Vergote Szent Ágoston életútját veszi példának a vallásos bűn lelki alapjainak a vizsgálásában. Ágoston intellektuális gőgje, zabolátlan viselkedése akadály volt Isten megismerésében és elfogadásában.

A vallásos bűn kétirányú mozgásban nyilvánul meg: 1. Isten valóságának elfogadása; 2. a kiengesztelődés, az emlékek meggyógyítása, a múlt Isten előtti beismerése és vállalása. A vallási bűntudat teljes ellentétben áll a szorongásos, önbüntető emlékezéssel, a meneküléssel és a lelki elmagányosodás lélektani bűntudatával.

Azért nehéz a vallásos bűntudatról írni, mert e bűnök bevallása a gyónásban történik. E fórumon a lelkipásztorok számtalanszor tapasztalják, hogy az emberekben nagyon mély igény él a kiengesztelődésre. Újabban a pasztorálteológia egyre kevesebbet beszél a „gyóntatószékről", annál többet a gyónásról mint a találkozásról, mint a gyógyulás és kiengesztelődés szentségéről.

A bűnvallók típusai

Akik szokásból, hagyományból, a törvénytisztelet kedvéért gyónnak

E buzgó „kalákagyónók", elsőpéntekes gyónók azért gyónnak, mert tiszteletben tartják a beléjük épült automatizmusokat. Meglepődnek és zavarba jönnek, ha a gyóntató személyes kérdést tesz fel vagy tudatos önismeretre akarja vezetni a gyónót. Azok a lelkipásztorok, akik többnyire ilyen típusú gyónásokkal találkoznak, lelkileg hamar elfásulnak, a gyóntatás teherré, munkaízűvé válik számukra. Természetesen ezekben a gyónásokban is van jóakarat és érték, amire lehet építeni. Ebben a megközelítésben azonban nem lehet igazi értelemben vett gyónásról beszélni, az ilyen fajta, pár perces gyónási rend fenntartása elriaszthat a gyónás szentségétől. Azt a látszatot kelti, hogy a gyónási praktika egy elerőtlenedett, rutinos aktusra degradálódott, amely mögött kevés a belső átélés és az életet alakító erő. A tudatosságra törekvők e groteszk formák miatt idegenednek el, belső igényeik megélését más irányban keresik. A gyónás e fajtája nem a Vergote által értelmezett vallásos bűnbevallás égisze alatt történik.

A „hívők" gyónása

Bár igénylik a gyónást, ez kevésbé tud segíteni rajtuk, mert számukra sokkal gyümölcsözőbb lenne, ha valahol meghallgatnák őket, kibeszélhetnék magukat, sőt lelkigondozói vagy terápiás irányítást is kaphatnának. Ők „Isten szegénykéi", akikkel szemben mostohább volt az élet, mint másokkal, és valamilyen oknál fogva sokkal több lelki terhet hordoznak, mint mások, vagy gyenge énszerkezetük miatt nehezen bírják a terhelést. Ők a túlérzékenyek, az aggályosságra hajlók, a túlzottan aggodalmasak, akik neurotikus hajlammal vágtak neki az élet sötét erdejének. Rajtuk nem a bűnvallomás segítene, sőt ez gyakran énképüket rombolja, hanem inkább abban kellene segíteni őket, hogy tanulják meg hordozni feszültségeiket és vállalni önmagukat. Ide tartoznak azok is, akikben – bár teológiailag kiművelt istenképük van – mégis a tudatalattiból valamilyen érzelmi elakadás folytán negatív istenkép uralkodik. Gyakran az érzelmi és értelmi életük közt feszültség figyelhető meg. Sokszor hangoztatott mondásaik: „Bár tudom, hogy ez így van, mégsem tapasztalom, mert nem érzem". Ennek a következménye, hogy az értelmükbe zárják a világot, és csupán külső fórumon keresik az eligazítást, ám ez a fajta keresés nem hoz számukra megnyugvást. A bennük lévő egyensúlyeltolódás bizonytalanságban tartja őket. Néha személyes felelősségüket inkább a külső fórumra hárítják, más esetekben viszont túlságosan nagy felelősséget vállalnak, ennek következménye lehet az aggályos lelkiismeret kialakulása. Sokukat szakemberhez kell irányítani, mert előfordulnak olyan érzelmi elakadások, amelyek esetleg szakmailag képzett terapeutára tartoznak. A lelkipásztori felelősség elsősorban abban áll, hogy részben az énképüket kell erősíteni az elfogadó jelenléttel és különféle gyakorlatokkal, másrészt abban kell segíteni őket, hogy belső tapasztalatot szerezhessenek a feltétel nélkül szerető Istenről. Legtöbb esetben az ilyen fajta emberek akkor kapnak a legtöbbet, ha lassan kapcsolatba kerülnek a szabadsággal és a szeretettel. Aki felelőtlen, azt a felelős szeretet felé kell irányítani. Egy lelkigondozói kultúrával rendelkező gyóntató hamar ráérez, hogy az erőltetetten hangsúlyozott és ismételt bűnvallomás hamisan cseng. Könnyebb esetekben emögött rossz istenkép, az önelfogadás hiánya húzódik meg. Ilyenkor olyan tapasztalatok felé kell irányítani e gyónókat, ahol megérintheti őket Isten feltétel nélküli szeretete, így megtanulják elfogadni árnyékaikat, hiányosságaikat. Enélkül zsákutcába kísérjük őket.

Mágikus, babonás késztetések hatására gyónók

A gyónás szentségét nem eszköznek, hanem célnak tekintik. Úgy gondolják, minél többször gyónnak (még ha egyáltalán nincs bűnük), egyre inkább a megtisztulás állapotába kerülnek, így egyre méltóbbak lesznek Istenhez. Ez a „teátrális" méltatlansági tudat abban a teológiában gyökerezik, amely rendkívül magasra emeli Istent és a vele kapcsolatos szent dolgokat, az embert pedig „szegény féreggé"⁴ degradálja.

A lélektani tudatossággal érkező gyónók

Bár lelkileg nem betegek, mégsem rendelkeznek tökéletes ön-, én-ismerettel, s több mindenre a gyónásban folytatott őszinte lelkigondozói beszélgetésben jönnek rá. Ezek az úgynevezett keresők, a még nem kiforrott személyiséggel rendelkezők, a lelkiekben nem elég tájékozottak. Esetükben legfontosabb lelkigondozói hozzáállás: mélyebb impulzusokkal segíteni őket a jobb önismeret és a spirituális mélység felé.

Akik félelemből gyónnak

Érdemes külön említeni őket. Félelmük Istenre irányul, emögött inkább a kárhozattól való félelem húzódik. Ezen nem is kell csodálkozni, ha azokra a negatív istenképekre gondolunk, amelyek a rossz katekézis és a különféle regressziók következményei, sőt néha úgy néz ki, mintha az egyház hivatalos tanítása is táplálná ezt a fajta félelmet. A Katolikus Egyház Katekizmusa azt tanítja, hogy kétféle bánat van: a tökéletes, amikor Isten iránti szeretetből bánja valaki a bűneit; a nem tökéletes bánat (attritio) pedig a bűn csúnyaságának megfontolásából vagy a kárhozattól való félelemből származik. Ezen a ponton sok hívőben bizonytalanság ébredhet, hiszen nem túl egyszerű érzelmi alapon eldönteni, bánatomnak mi az indítéka. Aki ehhez a distinkcióhoz nem tud felnőni, azt gyakran a félelme motiválja a gyónásban. Ez akkor is előfordul, amikor hiányzik a személyes szeretet élményszerű megtapasztalása.

Akik a kiengesztelődés szentségében az élő Istennel, az ő kegyelmével találkoznak

A gyónásban helyes énismerettel önmagukat adják. Számukra a gyónás felszabadító erő, mert van helyes és túlzásoktól mentes bűntudatuk. Különbséget tudnak tenni a szégyenérzet és a bűntudat között. Míg az előbbi pszichológiai, az egész énképet gyengíti, addig az utóbbi teológiai: az ilyen gyónó tudatában van annak, hogy nem ő a rossz, hanem vannak benne rossz dolgok, amelyeket Isten elé visz, hogy a jövő felé lendülhessen. Csak az tud így gyónni, aki azt éli meg, hogy „szeretett bűnös".⁵ Ők egyensúlyban vannak. A gyónást, bár néha nehéz számukra, mégis ünnepként élik meg, mert bűneiken keresztül az irgalmas Isten jóságát és szeretetét élik meg. A tapasztalat szintjén élik meg azt, amit egyházunk új katekizmusa mond: „A gyónás Isten megbocsátó és megújító hatalmának hatékony jele […] és mindez az egyház szentsége által történik."⁶ Ők megválasztják a gyónás körülményeit és a gyóntató személyt, ha arra lehetőségük van. Mindezt azért teszik, mert hisznek abban, hogy a gyónásban a gyönge ember és az erős, ám gyöngéden szerető Isten találkozik.

Jegyzetek

^{1 Lásd: R.L, R.C. Atkinson, E.E. Smith, D.J. Bem, S. Nolen-Hoeksema: Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest 2002, 556.}

² Lásd: B. Michael Thorne, Tracy B. Henley, A pszichológia története, kapcsolatok és összefüggések. Glória Kiadó, 2000.

³ Lásd: Jelenits István és Tomcsányi Teodóra, Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről. Szeged-Csanádi Püspökség kiadása, 1988, 105–119.

⁴ Vö., Hozsanna énekeskönyv: Örvendezzünk, gyertek című ének második szakasza

⁵ Vö. Nemes Ödön SJ: Ima és élet. Korda Kiadó, Kecskemét 2002, 214.

⁶ Új katekizmus, a mű eredeti címe: Die Euwe Katechismus, Samengesteld in opdracht van de Bisschoppen van Nederland, Paul Brand, Hilversum-Antwerpen 1966, Scientia Christiana – 2, Agapé, Újvidék, 1988, fordította dr. Török Jenő és Kiss Béla, 425.

Fodor György

PIARISTÁK A NEMZETI NYELV, A HAZASZERETET ÉS A SZABADSÁGHARC SZOLGÁLATÁBAN

Ahol piaristák meggyökereztek, igyekeztek minél hamarabb anyanyelven tanítani: ez történt nálunk, magyar földön is. A németesítő törekvésekkel szemben a magyar nyelv jogainak kivívásáért folytatott küzdelemben a magyar piaristák és iskoláik élen jártak, ezért a 19. században nagyszámú feljelentés vádolta őket.

Ha nem volt magyar könyv, akkor írtak, ha nem volt magyar kifejezés valamilyen fogalomra, akkor kerestek és találtak, sőt találnak még napjainkban is. A piarista pedagógia ezeken keresztül a magyar történelemmel és szabadsággal mélyen együtt érez és együtt él, mert a kegyes tanítórend tagjainak műveltsége humanista műveltség, amely először az ember lelkét nézi.

Mindig tudták, hol a helyük, mit kell tenniük, akár II. Rákóczi Ferencet kellett külföldre menekíteni, akár az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban tábori lelkészi szolgálatot vállalni a honvédek között, vagy tevékenyen részt venni a harcokban.

A magyar nyelv és szellem jogaiért I. Ferenc és V. Ferdinánd császárok önkényuralmával szemben éppen olyan elszántan szálltak harcba Kalazanci Szent József fiai, mint II. József, illetve a szabadságharc leverése után Ferenc József abszolutizmusával szemben. Minden alkalmat megragadtak, hogy nemzeti nyelven oltsák a rájuk bízottak lelkébe a szabadságszeretetet és hazafias meggyőződést. E kuruc szellem miatt indíttatott vizsgálatot I. Ferenc császár 1813-ban a pesti piarista gimnázium ellen, feleletet kérve a kancelláriától, hogy ilyen állapotok uralkodnak-e más piarista iskolákban is? Ugyanez megismétlődött 1833-ban a szegedi gimnáziummal kapcsolatban. 1837-ben V. Ferdinánd sajátkezű aláírásával ellátott átiratban érdeklődött Pálffy kancellárnál a magyar nyelv körül előforduló „visszaélésekről" – az uralkodó fogalmazásában. Abban az évben két újabb vádat emeltek a pesti gimnázium ellen; az egyik Godinger Jusztin paptanárt vádolta, amiért a magyar nyelv ápolására, öntudatos magyarságra s az ország jogainak és kiváltságainak állandó szem előtt tartására buzdította az ifjúságot. A másik vád az alsóbb osztályok tanárai ellen szólt, amiért a fogságba vetett Kossuth Lajos családja számára adományokat gyűjtöttek a diákoktól, és óráikon úgy tüntették fel Kossuthot, mint a zsarnokság áldozatát, aki hazaszeretetéért szenved.

Ez a piarista szellem nevelte a 19. század magyarságának legkiválóbb egyéniségeit, köztük Vörösmarty Mihályt, Bajza Józsefet, Czuczor Gergelyt, Katona Józsefet, Madách Imrét, Virág Benedeket, Petőfi Sándort.

A magyar szabadságharc egyik emlékezetes eseménye volt az 1849. február 5-i branyiszkói ütközet, amelyben tábori lelkészként vett részt Erdősi Imre piarista szerzetes-tanár. Eredeti családi nevén Poleszni Imre 1814. november 4-én született Nyitrán. Gyermek- és ifjúkorát, későbbi hazafias lelkületét a piaristák nevelése határozta meg. Tizennyolc éves korában lépett be abba a rendbe, amely oktatta, s amelynek magyarságát és hazaszeretetét már gyermekkorában is megcsodálta. 1840. július 26-án szentelték pappá, abban a tanévben kezdte meg Selmecbányán a tanítást, magyar, latin, német nyelv-, valamint matematika tanárként.

1849 januárjában a függetlenségi harc hullámai a Felvidékre sodorták Görgey Artúr visszavonulóban lévő felső-dunai hadtestét. Annak nyolcadik dandárját az angol származású Guyon Richárd ezredes vezette, aki tiszttársaival együtt a selmeci piaristák szívesen látott vendége volt. Ott ismerte meg a kiváló katona Erdősit, akivel őszinte barátságba került. Így aztán, amikor vegyes ajkú legénységének lelki gondozására Guyon papot kért a piaristáktól, Erdősi önként jelentkezett tábori lelkésznek, s erre a rendfőnökségtől is megkapta az ideiglenes elbocsátást. A fiatal tábori lelkésznek gyakran nyílt alkalma arra, hogy önfeláldozásáról tanúbizonyságot tegyen. Erdősi mint a Szepes vármegyei Branyiszkó hőse vonult be a köztudatba. Kevesen tudják azonban, hogy a kápolnai, nagysallói, az első komáromi, a hegyesi, a mossorini, a szőregi, a temesvári és a lugosi csatákból is derekasan kivette részét. A személyéről és hősiességéről szóló legendákat az a jelenet alapozta meg, amelyben papi ruhában és kezében magasra tartott kereszttel a Branyiszkó magaslatait ostromló honvédek élére állt és buzdító szavakkal vezette őket fel a hegyre. Ebbe a szorosba húzódott Guyon elől a menekülő Kieswetter őrnagy, a hegytetőt pedig Schlick tartotta ágyukkal megszállva, s ide vonult Deym császári tábornok is. Az osztrákok ezzel útját állták annak a nagyszabású hadműveletnek, mely szerint a magyar csapatok leereszkedtek volna a Hernád, majd pedig a Tisza völgyébe, hogy azután Klapka György tábornok felső-tiszai hadtestével egyesülve, felülről zúdulhassanak a Pest környékén álló ellenséges főerőre.

Branyiszkó bevételének éppen ezért fontos szerepe volt, de ugyanakkor emberfeletti feladatnak látszott. Az osztrákok a magaslatokon, tehát kedvező állásokban várták a magyarok támadását. Az időjárás sem kedvezett a támadóknak: „Borzasztó idő vala. A jég fölé friss hó esett és így járhatatlan lett a hegyi út. Kavargós, csípős szél fújt…" A csata kimenetele válságosra fordult. Ebben a pillanatban ugrott a honvédek élére a közkedvelt Erdősi Imre, és magasra emelt kereszttel messze a csatárlánc előtt rohant a meredek hegynek. A csata zaját túlharsogta buzdító szava; „Utánam, fiúk! Velünk az Isten!" A honvédek megnyerték ezt a reménytelennek látszó csatát, s ez a győzelem egyike volt a szabadságharc legfényesebb hadi tetteinek. Guyon nyíltan hirdette, hogy ezt Erdősinek köszönheti. A branyiszkói győzelem megdöbbentette az osztrák hadvezetőséget, s visszaadta a magyarságnak a visszavonulások miatt már-már fogytán lévő önbizalmát.

1849. augusztus 13-án Görgey a honvédsereg főerőivel az Arad megyei Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger orosz cári lovassági tábornok előtt. Ezután Guyon és Erdősi útjai a facseti búcsúzkodás után kettéváltak. Guyon Kursid pasa néven török szolgálatba állt, és Anatóliában harcolt tovább az oroszok ellen. Osztrák bérencek mérgezték meg 1856-ban, Konstantinápolyban.

Erdősi pedig Facsetről Debrecenen át Selmecre ment, hogy ismét megkezdje nevelői munkáját, aminek egyházi szempontból nem volt akadálya, mert eltávozásakor szabályszerűen járt el. Rendfőnöke azonban, hogy megkímélje az előrelátható zaklatástól, a szepesbélai plébániára helyezte. Mielőtt azonban elfoglalhatta volna új állomáshelyét, 1849 november elején megidézték a pesti katonai törvényszékre, hogy a hadbíróság előtt feleljen a szabadságharcban való részvételéért, de a pozsonyi hadbíróság is beidézte. Mialatt a pesti piarista rendházba volt internálva, megindultak érdekében a mentési próbálkozások. Sikerült elkerülnie a börtönt, ellentétben sok rendtársával. Legjobban az fájt neki, hogy eltiltották az Erdősi név használatától. A Poleszni helyett ezt a nevet Szemere Bertalan – a szabadságharc idején országos hadi biztos, majd miniszterelnök – buzdítására vette fel. Nem is volt nyugta addig, míg vissza nem kapta 1867 őszén.

1849 végén rendi elöljárói Nagykárolyba helyezték Erdősit tanári működése folytatására. Itt kapta meg a hadbíróság felmentő ítéletét 1850. június 15-én. Az 1850/1851-es tanévben a temesvári, a következő két esztendőben a kolozsvári, majd a nyitrai piarista gimnáziumban tanított. 1857-ben a váci noviciátusba helyezték magiszter-helyettesnek, 1861–1878 között pedig kecskeméti házfőnök. Iskolai, tanári munkáját is éppen olyan odaadással végezte, mint tábori lelkészi teendőit. Tüntetően magyaros ruhát viselt és a rendház addig latinul vezetett Historia Domusát magyar nyelven folytatta.

1878-tól Budapesten rendfőnöki tanácsosi állást töltött be, majd 1888-ban hazatért szülővárosába, Nyitrára. Ott élt, rendtársai és barátai szeretetétől körülvéve, 1890. február 9-én bekövetkezett haláláig.

Kalazanci Szent József születésének 450. és szentté avatásának 240. jubileumi esztendejében jóleső érzéssel, örvendezve nyugtázhatjuk, hogy a magyar piarista szellemiséggel telített iskolákból kerültek ki nemzetünk olyan nagyjai, mint Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Horváth Mihály, Klauzál Gábor, Mészáros Lázár, Csányi László, Földvári Károly, Klapka György, Mednyánszky László, Perczel Mór, Török Ignác, Vasvári Pál – az 1848-as kormány miniszterei, a reformkor vezető politikusai, a szabadságharc hősei, a nemzet vértanúi.

Kossuth Lajos 1848. október 23-i magyaróvári látogatása alkalmával büszkén vallotta, amikor a piaristákat ezekkel a szavakkal üdvözölte; „Talán nem is tudják az urak, hogy én is növendékük voltam, s hogy tudományomat s hazafiúi érzésemet önök csepegtették belém. Ezért is e hasznos szerzet iránt hálás érzéssel lenni meg nem szűnök."

Felhasznált források

^{Gál István: Erdősi Imre. Kalazantinum olvasóterme.}

Szent Jobb Kalendárium, Budapest, 1991

Vitéz Tiszaugi–Szabó Tamás: Kecskeméti személyek, történetek és egyéb krónikák, 2000

Nemeskürty István: Mi magyarok, Budapest, 1993

Márkus István: Forradalom és szabadságharc 1848–49, Budapest, 1978

KÖNYV

MÁRTON ÁRON: BÉRMÁLÁS

Másfél évvel ezelőtt indította útjára Marton József egyháztörténelem professzor a Márton Áron írásos hagyatékát feldolgozó könyvsorozatot. A 2005-ben megjelent Házasság, család című kötet után 2006 végén került ki a nyomdából a főképpen bérmálási beszédeket tartalmazó második könyv.

Marton József szerint a püspök kéziratban fennmaradt, bérmálással és a Szentlélekkel kapcsolatos beszédeit leginkább a következő módon lehetne csoportosítani: 1. fiatal papként elkészített beszédei a bérmálás szentségéről, illetve pünkösdi beszédei, 2. fiatal püspökként kézzel írott bérmálási beszédei, 3. idős püspökként 1970–1973 között legépelt és átjavított beszédei; ám ő mégis egyszerűbb megoldást választott: a kötet írásait az 1945 előtti (első fejezet) és 1945 utáni beszédekre (második fejezet) osztotta.

Az első blokk kilenc írása közül csak három bérmálási beszéd, másik három, a bérmálás szentségével foglalkozó szöveg még a püspökké szentelése előtti időből származik, további három pedig nem bérmálás alkalmával, hanem pünkösd ünnepén hangzott el. Az első fejezet – és egyben az egész kötet – leghosszabb írása/beszéde a legelső (A bérmálásról. A közösségi lelkület szelleme című), amelyiket egy többrészes beszédsorozat nyolcadik darabjaként őriznek a gyulafehérvári Batthyaneum Dokumentációs Könyvtárban. Szintén terjedelmes az 1937 pünkösdjén a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott beszéde (mindkét szöveget már az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség elnökeként szerkesztette). Ezekből az írásokból is visszacseng az a lelkület, amelyikkel a kisebbségi sorsba került erdélyi magyar nép bátorítása, nevelése mellett kötelezte el magát Márton Áron. „Az idők ma azt kívánják, hogy merjünk, merészen előre nézzünk és előre menjünk" – írja. A magukra maradt, ám az imádságban kitartó apostolok, tanítványok Szentlélek általi megerősödésének példáját állította a sorstört, elcsüggedt emberek elé 1938 pünkösdjén Kolozsváron: „… s ezeknek a szegény és tanulatlan halászoknak, földműveseknek és iparosoknak kellett a világot átalakítaniuk" – mondta.

Püspöksége második évétől négy éven keresztül működési területe csak Dél-Erdélyre korlátozódott. Ebből az időből maradt fenn egy gyulafehérvári bérmálási és egy dévai „vigasztaló beszéd". Márton Áron megjegyzi, hogy e nehéz időkben a Lélek ajándékainál „értékesebb ajándékot" nem tud híveinek közvetíteni. A rezignált korhangulatot hűen adja vissza gyulafehérvári beszédének részlete: „Egy felfordult világ kellős közepén állunk. A nép szenvedéseihez újabb szenvedések jöttek. Minden nap újabb megaláztatásra, bajra, keserűségre ébredünk, s a holnapi napunk s a holnapi kenyerünk felől sem vagyunk biztosak. A látóhatárt még mindig sűrű, sötét fellegek borítják, időnként pusztító villámok csapnak ki belőle, a vészjósló morajlást szünet nélkül halljuk. Nem tudhatjuk, hogy az illetékes orkán még hol nyargal végig és mit pusztít el." Ezt valóban nem tudhatta Márton Áron, ám arról nagyon is meg volt győződve, hogy a csüggedtségben nem a siránkozás, hanem a vigasztaló, erőt adó beszéd a legnagyobb segítség. Ilyet írt és mondott 1942 júniusában a dévai híveknek is, akiknek „vállán a kereszt súlyosabb, mint máshol": „Félre a sötét gondolatokkal és félre a kétségbeeséssel! Nekünk helyt kell állnunk. Ezt a földet elhagyni nem szabad, mert ez a mienk. Őseink vére és könnye puhította a barázdákat itt, drága hamvaik porladnak Erdély szent röge alatt. Mi nem vagyunk itt idegenek, mi otthon érezzük itt magunkat, még akkor is, ha ez másoknak nem tetszik."

A Marton József által összeállított kötet második fejezete tizennégy 1945 utáni püspöki beszédet és tíz beszéd-töredéket tartalmaz. Ezek közül kilenc bérmálási beszéd, három pünkösdi és kettőről nem lehet biztosan megállapítani, hogy melyik csoportba sorolandó. A pünkösdi beszédek sorából kiemelkedik az 1946-os csíksomlyói homíliája, amelynek érdekes módon az országhatáron belül nem, Magyarországon viszont – Nékám Sándor, a bukaresti Magyar Politikai Misszió vezetője révén – volt visszhangja. Ez a beszéd tulajdonképpen tiltakozás volt az 1946. május 7-iki párizsi határozat ellen: „Bíztunk abban, hogy ez alkalommal csakugyan a mellőzhetetlen erkölcsi elvek alapján és nem hatalmi és politikai szempontok szerint döntenek. […] A határozat tulajdonképpeni jelentését ma sem ismerjük. S nem ismerjük a nagyhatalmak további terveit sem. Az a keserű csalódás azonban, mely a hírek hatása alatt a lelkeken erőt vett és amely sokakat már a kétségbeesés örvénye felé sodor; továbbá az a támadó gyűlölet, mely ugyanerre a hírre a másik oldalról ellenünk újult erővel fellángolt, kötelességünkké teszi, hogy aggodalmunknak adjunk hangot. […] Nekünk is jogunk van azt kérni, hogy ilyen szenvedéseknek ne vessenek alá. Több mint 25 éves kisebbségi életünk alatt megtapasztaltuk a politikai és gazdasági elnyomás nyílt és rejtett módszereit és különböző fokozatait. […] Nem vállalhatjuk többé ezt az igazságtalan és megalázó helyzetet. És kérjük, ne kényszerítsék ezt reánk azok, akik a sorsunk fölött a döntés jogát maguknak fenntartották. […] Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van." Bár határozott hangon szólt a püspök, mégis igyekezett féken tartani a tömeg indulatait: „Épültem azon a példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek vissza" – kérte a másfélszázezer embert. 1949-es – letartóztatása előtti utolsó – csíksomlyói pünkösdi beszédében szintén erélyes hangon tiltakozott a búcsú megtartását, illetve a hívek részvételét akadályozó hatósági fellépések ellen, és a megpróbáltatások keresztényi elviselése érdekében kérte híveit, erősödjenek meg hitükben, és ajánlják fel újra boldogságukat a Szűzanyának. „Túlerővel, aránytalan erővel állunk szemben, ostromlott vár vagyunk, de van, aki megvédelmezzen. Ez a mi erősségünk" – buzdított. Néhány nap múlva megkezdődött Márton Áron keresztútja: letartóztatás, majd nehéz börtönévek következtek. 1955-ös szabadulása után másfél évig újra járta egyházmegyéjét, a hívek mindenhol nagy lelkesedéssel fogadták. Másfél év után azonban újabb büntetést szabtak ki rá, ezúttal házi őrizetet rendelve el számára. Ezt a szabadságkorlátozó intézkedést csak tíz év elteltével vonták vissza. „Felszabadulása" – 1967. november 22. – után kezdte el harmadízben bérmaútjait, ám ekkor már egy megpróbált, betegségekkel küzdő ember állt hívei elé.

Erdély nagy püspöke bérmakörútjainak hangulatát és körülményeit tárják fel a harmadik fejezetbe gyűjtött újságcikkek, levélrészletek, püspöki körlevelek, visszaemlékezések. Különösen segítik az események megértését Marton József sok részletre kiterjedő magyarázó szövegei – az előszóval és a lábjegyzetek megjegyzéseivel együtt ezek hiteles képet rajzolnak a népe sorsáért aggódó, ám a Szentlélek Isten megerősítésében rendületlenül hívő főpapról.

A Márton Áron hagyatéka című sorozat első kötetéhez hasonlóan ez a könyv is rendkívül igényes szerkesztői munkáról tanúskodik. Kuszálik Péter szerkesztő a kötet felosztására, a rövidítésekre, a stilizálásra vonatkozó – az előszó második részében található – eligazító megjegyzésekben, valamit több lábjegyzetben is „megszólal".

A Házasság, család és a Bérmálás című kötetek igényes összeállítása és közreadása mindenképpen azt mutatja: a Marton József–Kuszálik Péter kettős kezében jó helyen van Erdély nagy püspökének írásos hagyatéka.

(Mentor Kiadó, Marosvásárhely – 2006)

Ozsváth Judit

SZŐCS BÉLA: AKIK HAMUBÓL IS TUDNAK ÉPÍTKEZNI

„Az életet senki sem kapja befejezett állapotban: megdicsőülten. Azt meg kell élni. Az Életet kell megélni! Az életet a személyre szabott isteni projekt szerint fel kell építeni! Nincs más alap (1Kor 3, 10), nincs más terv, csakis az isteni. Hiszem, hogy aki ezen a területen, ezt a munkát, szeretetért és szeretetben – kommunikálva! – végzi, még a hamut is építőanyagként használhatja. Törekedtem a huszonnégy elmélkedést olyan beosztásban felvázolni, ami egy hatnapos lelkigyakorlat intenzív munkáját képezi, napi négy elmélkedésben. A segédanyagok felhasználásával, személyesen megélt és több alkalommal – más krisztushívőkkel – is végigjárt ?lelki út? segítséget nyújthat mind a moderátoroknak, mind azoknak, akik egyszerűen csak magánszorgalomból olvassák, majd megjárják ezt a kalandot önmaguk centrumába, és ott felfedezik Istent." (7)

E kissé nagyobb lélegzetvételű idézetből megtudhatjuk, hogy Szőcs Béla miért is adta debütáló kötetének ezt a címet, de azt is, hogy miféle könyvről van szó. Szőcs Béla nyárádszeredai plébános lelkigyakorlatos könyvet írt. Bár lelkigyakorlatot gyakorlatilag az év bármely időszakában lehet tartani, mégis sokan úgy gondolják, hogy annak a nagyböjt a legmegfelelőbb ideje. Ennek az íratlan szabálynak engedve könyve kifejezetten nagyböjti lelkigyakorlatra alkalmas. S mert a nagyböjt hamvazószerdával kezdődik, ez a címe az első elmélkedésnek is, amelyből megtudhatjuk, hogy az egyházban a nagyböjti és a húsvéti ünnepkör a legősibb liturgikus időszak, következésképpen az erre vonatkozó tanítás kristályosodott ki a legjobban, felépítése a legrendszerezettebb. De azt is elmondja a szerző, hogy „milyen lelkület képezi az Isten előtt kedves alaphangulatot ebben az időszakban." (12) Idézi Aranyszavú Szent Pétert: „Három dolog élteti a hitet, állandósítja a buzgóságot, és őrzi meg az erényt: az imádság, a böjt és az irgalmasság. Amit imádkozva kérünk, amiért böjtöléssel esdeklünk, azt az irgalmasság cselekedetei által nyerjük el. Imádság, böjt, irgalmasság: ez a három egységbe tartozik, és egymást élteti. Az imádságnak ugyanis a böjt a lelke, a böjtöt pedig az irgalmasság élteti." (13) Valójában ez határozza meg a könyv további felépítését. A bevezető hamvazószerdai elmélkedés után három részre tagolt elmélkedések címei sokat mondanak: az alamizsna témakörben ilyen gondolatokat feszeget a szerző: A jóság eredete, Az alamizsna és az emberszeretet, A Törvény és a hegyi beszéd, Az alamizsna: a szegénynél és a gazdagnál, Az alamizsna – az irgalmasság cselekedetei – és az emberismeret, Az anyagiak és a fösvénység, Az anyagi javak és lehetőségeink, A javak és a „szolgálati" szegénység; az imádság témakörét is nyolc elmélkedésben mélyíti el: Az ima és az ember, Az ima szükségessége és elvi megalapozása, Érzelem és a hit az imában, Az ima és az élet kevélysége, Az ima és felebarátaink, Az ima és az Isten, Az istentisztelet elemei, Az imaélet nehézségei; a könyv harmadik témaköre a böjt, ezt a fogalmat és gyakorlatot hét elmélkedésben taglalja: A böjt, az önmegtagadás és az aszkézis, A böjt és a bűn gyökereinek megtámadása, A böjt célja, A böjt ideje, A böjt és a szenvedés, Az egyház böjtje és a búcsúkról szóló egyházi tanítás, Az áldozat és a hiábavalóság.

Az egyes elmélkedések címeinek a tételes felsorolása remélhetőleg máris felcsigázta az olvasó kíváncsiságát. Pedig Szőcs Béla nem csupán képzeletünket akarja mozgósítani: a felsorolt témák mentén el akar vezetni oda, hogy „jócselekedeteink mértéke is Krisztus keresztje legyen." (24)

Ugyanakkor mindhárom nagy témakör elmélkedési anyagában találunk olyan kijegecesedett meghatározást, meglátást, amelyet nem árt egy életre megtanulni. Az alamizsnáról és anyagiasságról szóló ciklusban például ezt olvassuk: „Aki a vagyonba temetkezik, az kivetkőzik önmagából, mert fontosabb neki az, hogy többje legyen, mint az, hogy ő maga legyen több!" (33)

Az imáról szóló részben az imádság tíz aranyszabályával ajándékoz meg: 1. Teremtsd meg a helyet és a csendet. 2. Határozd meg az időt. 3. Válaszd ki az imát. 4. Akarj kapcsolatot teremteni Istennel. 5. Kérd a Szentlelket. 6. Keresd a legmegfelelőbb módszert. 7. Ne az eredményt nézd. 8. Szórakozottságodat fordítsd imára. 9. Ha ürességet érzel, olvass lelki könyvet. 10. Soha ne hagyd abba a próbálkozást: már a próbálkozás is ima. (50)

Az elmélkedések utolsó gyűjteményében a böjt célját is szabatosan határozza meg. „A böjt is erénygyakorlat: méghozzá egyike a legszebbeknek és legösszetettebbeknek. A teljes embert igényli. Mint ilyennek három sajátos célja van" (76) Ezt követően megnevezi, majd alapos elemzésnek veti alá a három célt: az engesztelést, az önuralmat és a kegyelmi részesedést.

A könyv elvitathatatlan érdeme a Szentírás folyamatos és szakszerű figyelembevétele, gondolatainak a folyamatos elmélyítése, a benne rejlő üzenet kihámozása és érthető megfogalmazása. Nagy örömmel jelentem ki: Szőcs Béla hiánypótló művet alkotott. Amit mégis hiányolok belőle: jól jött volna egy jegyzék a forrásmunkákról, a bibliai utalásokat jó lett volna jelezni, mert a folytonos visszakeresés nehézkessé teszi a folyamatos olvasást, emellett mindenképpen a könyv értékét fokozná egy, a nevét is vállaló irodalmi szerkesztő munkája. (A szerkesztőktől nem szabad félni, amit ők tudnak, az csak javára válhat egy alkotásnak!) Mindezekkel együtt Szőcs Béla könyve mindenki figyelmére méltó, megérdemli közös ráfigyelésünket.

(A Syculus Press Kft. nyomdájának kiadása, é.n.)

Oláh Dénes

NAGY HŰHÓ SEMMIÉRT

Amosz Kloner izraeli régészprofeszszor nonszensznek nevezte azt az állítást, miszerint a közel 30 évvel ezelőtt Jeruzsálemben feltárt sír Jézusé és rokonaié volna. Ezt az állítást egy amerikai filmes csapat nagy hírveréssel tette közzé február utolsó napjaiban. „Filmjükben mint korábban sosem közölt információt hirdetik, hogy a sír Jézusé, de ez nem igaz. 1996-ban én közöltem részleteket e leletről az Antiqot nevű régészeti szaklapban, és én nem állítottam azt, hogy az Jézus családjának sírja volna" – nyilatkozta a professzor, aki az eredeti ásatásokról beszámolt annak idején az izraeli ókori leletekkel foglalkozó hatóságnak, s aki ma Izrael Bar-Ilan Egyetemén régészetet oktat. „Nagyon komolytalan munka ez a film. Én tudományos kutatással foglalkozom. Ez pedig egyszerűen nonszensz" – tette hozzá Kloner.

Simcha Jacobovici és az Oscar-díjat is elnyert rendező, James Cameron a február 26-i, New Yorkban tartott sajtótájékoztatón bejelentette: új technológiát használva és DNS-vizsgálatok alapján megállapították, hogy a tíz, csontokat tartalmazó és az újszövetségi időkre datálható doboz közt, amelyeket 1980-ban Kloner professzor talált egy barlangban, Jézus és testvérei, Mária meg egy másik Mária (akit Mária Magdolnával azonosítottak), és Jézus fia, Júdás csontjai találhatóak.

A sajtó arról is beszámolt, hogy a filmesek szerint világhírű tudósokkal dolgoztak együtt, köztük DNS-szakértőkkel, régészekkel és statisztikusokkal. Elmondásuk szerint a felfedezés idején azért nem azonosították a csontokat, mert akkor még nem állt rendelkezésre mindaz a tudományos eszköztár, ami mára már hozzáférhető.

Kloner megjegyezte, hogy Jézus családja Galileából származott, nem kötötte őket semmi Jeruzsálemhez, mindez erős kételyt támaszt azirányban, hogy egy jeruzsálemi barlangba temetkeztek volna. A tudós azt is hozzátette, hogy e nevek (Jézus, Mária, József) akkoriban nagyon gyakoriak voltak. A sír valószínűleg egy felső-középosztálybeli zsidó családé lehetett az első században, és 70-100 éven át használták.

Jacobovici és Cameron dokumentumfilmjét március 4-től vetíti a Discovery Channel. Jacobovici és Charles Pellegrino könyvet is írt a témáról, amelyet a HarperCollins kiadó adott ki, és február 27-étől, a sajtótájékoztató másnapjától kapható.

Más könyvek, filmek is születtek a sírról: a londoni The Sunday Times egész oldalt szentelt neki, a brit tévétársaság, a British Broadcasting Corporation egy dokumentumfilmet és -könyvet készített Jézus dinasztiája (The Jesus Dynasty) címen, a szerző James D. Tabor. Az izraeli régészeti intézet munkatársa elmondta: az amerikai filmesek két, csonttartó dobozt kölcsönöztek ki tőlük a sajtótájékoztatóra – ez lehetséges abban az esetben, ha megfelelő körülményeket biztosítanak a leletnek. A kölcsönzés ténye nem jelenti az izraeli hatóságok egyetértését vagy támogatását, pusztán a sajtószabadság és a kreativitás támogatása érdekében engedélyezték. A jeruzsálemi szóvívő hozzátette: Mária csonttartó doboza évek óta látható az izraeli múzeumban, Judásé a floridai Fort Lauderdale-ben, a filmeseknél levő további kettőn kívül pedig hat másik egy Jeruzsálemhez közeli, az izraeli hatóságok birtokában levő raktárban található.

(Forrás: Catholic News Service)

ÖKOTEOLÓGIA

A keresztény egyházak európai hálózata Climate Justice Now – Igazságot a légkörben most névvel új kezdeményezést indított útjára az elmúlt év végén, hogy a globális felmelegedés problémakörét az észak–déli egyensúly szempontjából mérlegeljék. „Teljesen új utakat szeretnénk nyitni a klimatikus változások megítélésében" – mondta Gert de Gans a kezdeményezésről, amelyet az Európai Keresztény Környezetvédelmi Hálózat (ECEN) is támogat. Az ECEN egyházi képviselőkből és a környezetvédelemben elkötelezett személyekből álló hálózat, célja, hogy a keresztény teológiának és életvitelnek megfelelően teremtsen kapcsolatot a természettel és a környezettel. (A hálózat tevékenységéről bővebben a www.ecen.org honlapon olvashatnak az érdeklődők.)

„Ökológiai szempontból Északnak rengeteg tartozása van Déllel szemben" – jelentette ki Gert de Gans. „A gazdag országok évi 24 billió tonna széndioxidot bocsátanak ki – ez kétszer annyi, mint amennyivel a Föld gazdálkodni tud. A légkör viszont globális tulajdon, és mindenkinek igazságosan kellene részesednie belőle" – hangsúlyozta de Gans. A keresztényeknek, egyházi vezetőknek és híveknek is sok teendőjük van e téren, hiszen a környezetvédelem a teremtett világ megóvásának feladatába tartozik. A kezdeményezéshez csatlakozók szerint az egyházi épületek, erdők, mezőgazdasági területek felelősei saját területükön is tehetnek a kiegyensúlyozott és természetkímélő módszerek alkalmazásáért. Néhány európai egyházban már korábban ellenőrzés alá vetették az épületek energiafelhasználását, de még nagyon sok a tennivaló. (Forrás: ICN/MK)

Borsos Szabolcs

APA, MIÉRT ÉLÜNK?

(folytatás előző lapszámunkból)

Újból egérutat nyertél, de nem sokáig, mert elkaptalak. Miket motyogsz, próbálsz filozófiai szakfogalmak mögé bújni, miközben kikerülöd a kérdésre való választ.

Ez a látszat, tiszteletlenül viselkedő, mégis mélyen tisztelt kolléga úr. Az érzékenység azt jelenti, hogy az ember eljut arra a pontra, amikor felteszi a kérdést: én személyesen miért élek, mi az én életemnek az értelme, annak az életnek, ami a világegyetem idejéhez mérten még csak leheletnek sem mondható. Belátásról beszéltem, ami azt jelenti, hogy az ember kidolgozza cselekvési tervét önmaga létértelmezése vonatkozásában. Háttértapasztalatról is beszéltem, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy az ember felfogta: életének minden pillanata a lehető legnagyobb érték, amit őrizni, óvni kell. Háttérről beszélhetünk, amelynek gyökere az elmúlásból származik, mert a halál-jelenségről minden embernek van valamilyen tapasztalata. Ez az a pont, ahol az ember találkozhat Istennel. Tehát a háttértapasztalat arra is rávezeti az embert, hogy önmagával szembenézzen, illetve saját elmúlására is gondoljon, miközben felteszi a kérdést: remélhető-e valamilyen létezés a halál után, vagy sem? Ebben a kérdésben rejtőzik az Isten!

Elég naiv dolognak tartom ezt!

Nem csodálkozom ezen, mert az életünk és a világ tele van olyan fölösleges védőbástyával, ami gyakorlatilag eltorlaszolja előlünk ezt a kérdést. Az Újszövetség egyik könyvében olvashatod azt a kedves passzust, amikor a Mester azt mondja a körülötte levőknek, hogy ha olyanok nem lesztek mint a kisdedek, akkor nem kerültök be Isten országába. Ez a kisded-állapot hasonlít a fentebb leírtakhoz. Ez valószínűleg valamilyen különös látásmódra utal, azokat a témákat jelzi, amiket próbáltam megmagyarázni az érzékenységgel, a belátással és a háttértapasztalattal.

Beszéltél valami védőbástyákról és torlaszokról….

Így van! Az ember elsősorban értelmes lény, és nagyon jól tudja, hogy képes olyan kérdéseket feltenni, amelyekre nincs igazán válasz. Ezeket pedig úgy kerüli el, hogy menekül. Tehát a védekezés, a körülbástyázás valójában menekülés a kényelmetlen témák elől. Most már oda jutottunk, hogy intellektuálisan elutasítunk bizonyos kényelmetlennek számító kérdéseket, és azt mondjuk ezekről: naiv dolgok. Ez a menekülés, amikor elutasítunk kérdéseket, olyanokat, amelyek talán a leginkább utalnak az emberi lényegre.

És mi lenne az emberi lényeg?

Azt hiszem, nagyon fontos, hogy az ember társas lény. Személy-mivoltát a legeredetibb módon társas-helyzetben élheti meg.

Jó lenne, ha egy kissé részleteznéd ezt a társas-helyzetet! Mire gondolsz, valami társaságra, társulásra vagy egészen másra….Egyébként sejtem, hogy valami egészen másról van szó, ugye?

A társas-helyzet azt jelzi, hogy eleve közösségi létben vagyunk. Közösség a család, ahol elsőként kipróbálhatom, anélkül, hogy megfogalmaznám a magam számára, a társas helyzetet. A későbbiek során több emberről elmondhatjuk, hogy társunk lett: az iskolákban, a sportpályákon, a különféle közösségi helyeken, templomok és imaházak környékén. A társas-helyzetről tehát van tapasztalatunk. Azt mondhatjuk, hogy a társas-helyzet nem egyszerű állapot. Akkor érezhetjük át ennek a jelentőségét, amikor rádöbbenünk életünk értelmetlenségére és hiábavalóságára.

Honnan pottyant ide ez a rosszaság?

Ez valójában nem rosszaság, mert abban segít, hogy feldolgozzuk életünk rövidségét, vagyis múlandóságunk szomorúságát. Az ebből fakadó értelmetlenség és hiábavalóság gondolata csupán az első lépcsőfok, amely nem végleges állapot. Ezután következik az a kérdés, amire azt mondtam, hogy benne rejtőzik az Isten. Fontos látnunk azt, hogy rejtőzik az Isten. Nem kell tenned egyebet, csupán fel kell vállalnod ezt a kérdést, válaszolnod sem kell rá, mert az Isten létével kapcsolatban nincsenek kérdések és válaszok.

Nagyon bonyolult ez, mert ha felteszek egy kérdést, akkor általában azért van ez, hogy válaszoljak rá. Mi a különbség egy kérdés felvállalása és a válaszadás között? Mit jelent az, hogy Isten létével kapcsolatban nincsenek kérdések és válaszok?

Azt mondtam, hogy eljutva a legvégső kérdésig, miszerint várható-e valamilyen létezés a halál után az ember számára – vagyis az ő szempontjából –, itt rejtőzik az Isten. Amikor válaszokat alkotunk, akkor legtöbbször olyan kérdések állnak előttünk, amelyek úgy önmagukban is hordozzák a válaszadás lehetőségét. Ha nem válaszolnál arra a kérdésre, miért esik az eső és miért fúj a szél, akkor önmagában ez a kérdés elégséges arra, hogy válasznélküliségében is megmaradjon egy jó kérdésnek. Előbb-utóbb valaki válaszolni fog, talán az időjárásjelentésben. Ha nem válaszolnak rá, nem okoz különösebb fejtörést. Ezek a kérdések racionalitásunk számára elérhetők és megbízható módon ellenőrizhetők. Tehát a válaszadás olyan kérdésekre vonatkozik, amelyekre már szinte nem is lenne érdemes válaszolni. Önmagunk megnyugtatására mégis válaszolunk, elhitetve önmagunkkal, hogy mennyire profik vagyunk. A filozófiában általában olyan kérdések vannak, amelyeket elsősorban felvállalunk. Ez elég nagyképűen hangzik, talán részletezném! Korlátozódjon vizsgálódásunk arra a kérdésre, amelyben rejtőzik az Isten! Gondold végig azt az utat, amit végigjártunk. Elég hosszú volt ahhoz, hogy alázattal és kellő tapasztalattal rendelkezve, szembenézzünk olyan kérdésekkel is, amelyek látszólag értelmetlenek, illetve racionalitásunkat és polgári neveltetésünket kínosan érintik. A felvállalása azt jelenti, hogy életem minden napján a kérdéssel együtt élek.

Elég nagy butaság ez, nem gondolod?

Pontosítom! Együtt élek a kérdéssel, de nem értelmetlenül és nem ostoba ember módjára, aki magán visel olyan dolgot, amiről tudja, hogy semmit sem fog megérteni belőle. Ezzel a kérdéssel úgy lehet értelmesen együtt élni, hogy igyekezetem szerint minden cselekvésem tanúságot tesz valamiről, amit egynek, igaznak, szépnek és jónak is mondhatnék. Mindezeket lebonthatjuk életünk bármelyik szeletére, a hivatásunkra, a családi állapotunkra, a baráti körünkre stb.

Hogyan történik mindez?

Nem tudom. Csupán sejtés az, hogy ennek így kell működnie. Valamiről tanúságot teszünk, racionálisan nem boncolgatjuk, mert fölösleges, tulajdonképpen benne van minden kezdet és vég. Erre a pontra eljuthat mindenki, nem szükséges a vallási magatartás, ezért mondtam azt, hogy e kérdésben rejtőzik az Isten. Van olyan ember, aki nem ismeri fel az Istent, aki egyébként is rejtőzik, mégis olyan az élete, mintha istenhívő lenne. Mert kérdéseivel együtt-élőként és felvállalóként, minden cselekvése valójában valamiféle tanúságtevés mindarról, ami egység, igazság, szépség és jóság. Nem tudom, követhető vagyok-e vagy sem?

Hát… igen! De pontosítanod kellene azt, hogy milyen ez a kérdés, amelyben – többször kihangsúlyoztad már, hogy – rejtőzik az Isten!

Ennek a kérdésnek a természete nem ugyanaz, mint annak a kérdésnek, amelyre általában válaszolunk, mert tudjuk, hogy ellenőrizhető, ha nem válaszolunk, akkor is értelmezhető. Ennek a kérdésnek egész embert érintő jellege, kényszerítő hatása van. Például mire kényszerít? Önismeretre, a másik ember elfogadására, türelemre, a megélt perc kihasználására. Ez a legfontosabb dolog: használd ki az egyébként múló és vissza nem térő időt. Láthatod, ez a kérdés mindig mozgat, és ezért mondhatjuk azt, hogy fel kell vállalnunk, ami sokkal több egyszerű válaszadásnál. Egy dolog felvállalása annyit jelent, hogy a válaszadáson túl, számunkra mindig aktuális kérdésről van szó. Említettem az egyet, az igazságot, a jót és a szépet. Ez a négy dolog jellemzi – ha elfogadod – felvállalt kérdésünket. Egység nélkül nem tudnánk fogalmakat alkotni, ismereteket szerezni, információkat felhalmozni és azokat értelmesen tárolni. Tehát az egység jelen van a világ megismerésében, de úgyszintén megtalálhatjuk a mindennapi életben is.

Elég furcsán hangzik! Például arra gondolsz, hogy belépek az üzletbe és kérek egy darabka egységet, majd tovább megyek és a patikában ezt a darabkát kiegészítem még tíz darab egység-pirulával stb.

Arra gondoltam, hogy az ember – mindennapi kommunikációjában – törekszik valamiféle egyetértésre másokkal is, nemcsak önmagával. Az egyetértés azt jelenti, hogy minden bejelentés nélkül úgy beszélünk másokkal, mintha előre tudnánk, megértésre találunk. Ez a meggyőződés valójában a másokkal való egyetértés elővételezése, tudjuk – valahonnan –, hogy a másik ember megérti mindazt, amit mondani szeretnénk. Az érzelmek szintjén is megfigyelheted, hogy mennyire fontos az egyértelműség. Ha valakit szeretünk, akkor egyidejűleg nem gyűlölhetjük. Ez a dolog is az egységet fejezi ki számunkra. Nincs értelme annak, hogy további bizonyítékokkal támasszam alá az egység témáját, mert úgy gondolom, most már elég világos. Az igazság a második nagy rejtély, ami mögé elbújt az Isten, miközben magáról az igazságról is csak halvány képet alkothatunk. Az igazság az egységből nőtte ki magát, főleg olyan esetekben érezhetjük a funkcionalitását, amikor valamit megnevezünk, amikor valamiről elmondjuk, hogy mi is az valójában. A megismerésben fontos szerepet játszik, de ehhez a témához kapcsolhatjuk a szabályokat, a törvényeket, amelyek lehetővé teszik társadalmi létezésünket.

Hol is van ez az igazság? Elég igazságtalannak találom ezt a világot!

Bocsáss meg! Az igazság egy dolog, az igazságosság pedig egy másik dolog. Az igazság a megismerés helyességének feltételeit szabályozza, az igazságosság pedig a társadalmi létezés törvényeinek betartását, illetve be nem tartását jelzi. Amikor igazságtalanságról beszéltél, akkor valójában az igazságosság hiányára utaltál. Honnan származnak ezek? Nem tudom! Csupán annyit mondhatok, hogy immáron elég rejtélyesnek tűnő kérdésünk feltevése juttatott el eme belátásra, miszerint van igazság, de nem csak válaszadásra váróan, hanem elsősorban felvállaló státusban. Tehát az igazságra választ keresünk és bizonyára találunk, de nem ez a lényege, hanem inkább az, hogy életünk végéig felvállalva és be nem teljesülve keressük. Egyfajta szomjúságnak is tűnhet ez a keresés. Miként alakult ki az igazságosság, arról ne kérdezz, mert jóval bonyolultabb dologról van itt szó. Egyáltalán nem tudom, mennyire voltam követhető…

Eléggé belebonyolódtál, de azt szeretem benned, hogy mindig valahogyan kibújsz a kátyúból. Nem rossz tulajdonság! Annyit értettem meg ebből, hogy az egységre való törekvés valami ösztönös játék, amelyet utólag beláthatunk és nagyon örülünk neki, többször hivatkozunk rá, mert egyetértésre törekszünk, még akkor is, ha mindez erőszakkal történik. Az igazság szorosan kötődik ehhez, ezért végül is az egységet nem tekinthetjük teljes mértékben ösztönösnek. Az igazságnak pedig az a szerepe, hogy a megismerésünk jól működjön. Honnan pottyant ide az igazságosság, nem tudom! Sejtem csupán, hogy kötődik az igazsághoz, mindenképpen a társadalmi létezés szabályait és törvényeit felügyelő akármi lenne… Jól gondolom? De említetted, hogy nem szívesen vállalkoznál a további bonyolításra. Miért nem, úgyis belemásztunk már nyakig. Nem így van?

Hát persze, hogy belemásztunk, csak valahogyan ki kellene jutnunk innen, lehetőleg ép ésszel és ép bőrrel. Röviden vázolnám – ha megengeded – az igazságosságról szóló eszméket. Az egyik tanítás azt mondja, hogy az igazságosság valamiféle érzület, ami vele születik az emberrel, és ez a racionalitás egyik ékköve.

Azt nem mondhatod, hogy nem így van, mert én is, te is ösztönösen igazságosságra törekvők vagyunk. Szeretjük az igazságosságot, és utáljuk azt a helyzetet, amikor igazságtalanul bánnak velünk, főleg érdemtelenül.

Ífjú filozófusom, arra vigyázz, nehogy csapda legyen ez a kijelentésed.

Kezdesz átmenni valami homályba…

Első látszatra igen, de nem vártad meg, hogy kifejtsem a másik eszmei irányzatot. Mert létezik az az elképzelés, miszerint az igazságosságot a nevelés útján sajátítjuk el, végtére is észrevétlenül, az óvodától a felsőbb iskoláig. A törvények és szabályok betartásáról van szó, amihez elsősorban el kell sajátítanunk ezeket, és tanulás nélkül ez lehetetlen, ezt szokták csúnya szóval szocializációnak nevezni. Ha nem tartjuk be a szabályokat és törvényeket, akkor igazságtalanul cselekszünk.

Meg kell mondanom, hogy ezzel is tökéletesen egyetértek!

Kérdésem az, hogy mégis, szerinted az igazságosság velünk születik, vagy megtanuljuk, miként legyünk azzá?

Fogalmam sincs erről, talán mindkét elméletből származik valami eredeti gondolat, de nem tudom, te csak tudsz valamit erről, nemde?

Az a helyzet, hogy ilyen kisarkított módon erre nem tudunk így válaszolni. Az igazságosságot én valahogyan másképpen közelíteném meg. Azt mondom, hogy az igazságosság sajátos módon alakult ki és kapcsolódott az emberhez. Az igazságosság rejtélye – valószínű – az igazságból nőtte ki magát. Ha pedig így van, akkor a következő elemre (harmadikra) kell rákérdeznünk.

Mi is volt az?

Tulajdonképpen nehezen tudom eldönteni, melyiket mondjam elébb, a harmadikat vagy a negyediket? Tudnod kell, hogy két témáról van szó. A jóról és a szépről. Talán a jót helyezném előtérbe, de a széppel is kezdhetném.

Kezdesz zavarba esni, miért?

Nem tudom! Annyit sejtek, ha a jóról beszélek, akkor szinte be is fejezhetnénk, de a szépről sem feledkezhetünk el, mert az is az ember lényegéhez tartozik. A legjobb megoldásnak azt vélem, így hirtelen, hogy mindkettőről egyidőben beszélek, és igyekszem elkerülni a kavarodást. Lassan párbeszédünk végére érünk, ezért kissé szorongás is van bennem, gondolom, megérted.

Nem egészen…

Minden tanítónak az a benső vágya, hogy lelkiismeretesen minden lehető tudást és információt elmondjon tanítványának. Ha többet kérdeztél volna, akkor talán én is jobban …

Igyekszem pótolni! Folytassuk azzal, hogy az igazságosság ezek szerint kapcsolatban áll a jóval. De mit is jelent ez, azonos lenne a jósággal?

Nagyon jó kérdés! A jóságról különféle módon vélekedhetünk. Mindig valamihez, valakihez kapcsoljuk ezt a fogalmat. Valószínű, hogy mindennek a gyökerében vagy hátterében feltételezhetünk egy bizonyos jót mint lényeget, de ezzel az állásponttal besétáltunk a platóni ideatan világába. Mert Platón volt az, aki azt feltételezte, hogy minden dolognak van egy tökéletes mása valahol az ideák világában. Így létezik a lónak a tökéletes lóság és minden egyéb dolognak hasonló módon. Az ideák világából részesednek az általunk felfogható dolgok. Ez nagyon bonyolult rendszer, ami végtére is érthető. Ide sorolja a tanulást, amelynek az a lényege – Platón szerint –, hogy visszaemlékezzünk az ideákra. A dolgok lényegének felismerése és belátása valójában egyfajta visszaemlékezés, mert állítása szerint az ember valamikor közelebb érezte magához az ideákat.

Különösen gondolkodott ez a fickó, hogy is hívtad… Platán, bocs, Platón, ugye jól mondom?

Persze, hogy jól mondod! Úgy próbálta feloldani a feszültséget, hogy az ember lelkét valami különálló és láthatatlan erőként határozta meg. Hitte a lélek halhatatlanságát, sőt úgy vélekedett, hogy a lélek egyfajta körforgásban mozog, a testben pedig valójában szenved és nem érzi jól magát. A tanulásról szóló elméletéhez kellett ez a lélekmagyarázat. Mindenképpen, tegyük hozzá, a nyugati kultúrkör legnagyobb hatású gondolkodójáról beszélünk, aki véglegesen meghatározta azt, ahogyan a világról, a kultúráról gondolkodunk.

Ennyire komoly ez?

Talán igen! Mi is platóni módon folytatjuk párbeszédünket. Figyelj! Tehát, visszatérve a jó-ra, próbáljuk meg elképzelni platóni módon, vagyis feltételezzük azt, hogy minden jóságban valamiként ott rejtőzik a jó, amely lényegileg határozza meg mindazt, amit jóságként fogunk fel, akár tanulás révén, akár oly módon, mintha velünk született képesség lenne. Szükségünk van a jóságra, mert ezáltal lehetünk termékenyek, akár szellemi munkáról legyen szó, akár természeti és anyagi összefüggésekről. Nem lehet annyira nagyképű dolog az, ha kijelentjük: az igazságosságnak egyben jóságosnak is kell lennie, mert az igazságosság irgalmasság nélkül zsarnokságot eredményez. Láthatod, hogy az imént a jóságot egyfajta irgalmasságként jelöltem. Ez lehetséges, amennyiben nem kerül ellentmondó viszonyba az egységgel és az igazsággal.

Hol marad a szép vagy a szépség? Erről még nem beszéltél!

A szépség, a többihez hasonlóan, olyan tulajdonság, amely felfedezhető az élet különféle területein, a művészetekben, a kitakarított és ízlésesen berendezett szobában, az öltözködésben stb.

Most elkaptalak! Ízlésről beszéltél, honnan származik az ízlés, hogyan alakul ki ez bennünk? Akinek nincs ízlése, az mit sem tud a szépről?

Kérdésedből ítélve, sértve érzed magad, mert úgy véled, mintha a szobádra céloztam volna. Bocsáss meg, éppen most nem hoznám ide ezt a témát. Felejtsük el a szobatisztaságot, bocs, rosszul mondtam, a szobád tisztaságára gondoltam. Az ízlésről azt mondják, hogy van jó ízlés és létezik rossz ízlés. Ezt mondják általában. Lehet, hogy így van. Az a kérdés azonban feltehető, hogy a szép valóban megjelenik az ízlésben, vagy valami egyébről van itt szó? Hogyan értelmezzük a rút vagy a csúnya fogalmát? Hát, alaposan belebonyolódtam ebbe! Nem szeretnék elcsúszni éppen most, amikor a szép témáját feszegetjük.

Csúnya lenne. De segítek neked. A szép valami jó érzést is jelent, valami gyönyörűséges érzést, nem így van?

Tökéletesen mondod. Valószínű, hogy a szép értelmezhetetlenné válna, ha nem rejtőzne benne a jó. Ugyancsak képtelenek lennénk a szépről értekezni, ha igazságról és egységről nem tudnánk. Összegzésképpen, arról van szó, hogy négy tényező vagy tulajdonság, inkább mondjuk ki, léttulajdonság határozza meg a miért élünk kérdés teljes körét, amelyben – továbbra is fenntartom – ott rejtőzik az Isten. Azt jeleztem már neked, hogy társas mivoltunkból származik ez a megközelítés. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy társas lények vagyunk és szükségünk van másokra, hanem sokkal többről van szó. A társ-mivolt egyben azt is jelzi, hogy alkalmassá váltam erre a pozícióra. Elfogadtam helyzetemet, és azon túl, hogy mások társa lehetek, elsősorban önmagam társa vagyok. Ezen az úton kerülök szembe az Istennel és azzal a gonddal, hogy nem tudom őt teljes mértékben befogadni. Rejtőzik és rejtve marad, mégis jelen van. Ez a lehető legnagyobb ellentmondás, amelynek feloldására siet a hit jelensége. Értelmünk megbicsaklik a legtöbb ellentmondás kibogozása kapcsán, de érzésem szerint ez nem jelenthet végleges csődöt. Mert a hit, amiről beszélek, nem valamiféle hiedelem, hiszékenység, hanem az értelmes gondolat továbbvitele mindent átható és mindent átfogó vonatkozásban.

Próbáld meg egy kissé tisztábban mondani!

Amikor az Istenbe vetett hitről beszélünk, akkor elsősorban a racionalitás útjáról van szó, amely úton az emberi értelem a létezés teljességének áthatóságára és mindent átfogni kívánó jellegére tör. Tehát nem mondhatjuk értelmetlen dolognak a hit fogalmát. Valami olyan létbe vetett bizalomként határozhatjuk meg, amelynek gyökerében különféle képességek találhatók. Elsősorban arra gondolj, hogy az életszerű és pozitív döntések mögött olyan magatartás van, amely feltételez valamilyen – jobb szóval nem tudom kifejezni – energiát. Ez az energia tudom, hogy homályos fogalom, bocsáss meg. Igyekszem világossá tenni. A magány, a csüggedés és egyáltalán a depresszió elleni küzdelem e nélkül az energia nélkül talán elképzelhetetlen volna. A megalázás, a szégyenbehozás és egyéb negatív események ellen elsősorban úgy küzdhetünk, ha komolyan gondoljuk ezt az energiát.

Na, de egy homályos fogalmat mégis, miért gondoljak komolyan, szélhámosság tetszik ki ebből!

Valóban ez a benyomás, de ez jelzi, hogy a racionalitás útján értelmünk egyik végpontjához érkeztünk, amely azonban soha nem tekinthető egyszersmind végérvényesen lezártnak. Az élet kínál számunkra elég meglepetést ahhoz, hogy minden esetben átértékeljük korábbi álláspontunkat, és az újabb helyzetekhez, kihívásokhoz igazodjunk. Jelen esetben, a hitnek különféle lépcsőfokai vannak. Elindultunk valahonnan és elérkezünk valahová. Nagyképű lennék, ha azt mondanám, hogy minél több tapasztalatod van a világról, a magányról, a kudarcról, a kilátástalanságról és egyéb negatív témákról, annál inkább növekszik és fejlődik a hited. Nincs erről szó. A hitet úgy is felfoghatjuk, mintha egyfajta ajándék lenne, csupán az ajándékozó kiléte marad rejtve értelmünk előtt. De tudod, miért?

Nem, dehogy, alig tudlak követni!

Bocs, éppen most jön a csattanó. Azért, mert a hit az értelmi tevékenység további folytatása, tehát nincs szükség arra, hogy racionális eszközökkel boncolgassuk azt, ami egyébként önmagának a folytatása. Amit értelmi tevékenységgel boncolgathatunk, illetve kritikával illethetünk, az nem más, mint az igazi hittel szembenálló hiedelem, hiszékenység, tudatlanság, babonaság. Az igazi hithez a racionalitás útján juthatunk el. Ostobaság lenne a kettőt szembeállítanunk. Ajándékról van szó, mert beláthatjuk emberi mivoltunkat, esélyeinket, lehetőségeinket és korlátainkat. Tehát az értelmi tevékenység már önmagában ajándék, de ha ez eljut a hit alapjához, akkor ennek jobban örülünk. Sőt ebben a helyzetünkben fedezzük fel, hogy ez a hit mint többlet valójában ajándék. Ez a hit bizonyos szempontból alázatot is kifejez. Tehát az igazi hitről szólva az a helyzet, hogy racionalitás nélkül ez nem lehetséges. Csupán a racionalitásunk kell egyfajta alázatos helyzetbe kerüljön. Be kell látnunk, tovább nem léphetünk, mégis a legnagyobb ellentmondás az, hogy tovább lépünk. De ez a racionalitás, amellyel továbblépésre kényszerülünk, nem lehet furcsa.

Mit jelent ez az alázatos racionalitás?

Arról van szó, hogy végigjártuk életünk minden lehetséges útját, kipróbáltunk minden témát, és eljutottunk az élet legnagyobb kérdéséhez. Hasonlít ez a következő helyzethez: van egy ember, aki számomra nagyon fontos és akit nagyon szeretek, akiért életemet is feláldoznám. Elhiszed-e azt, hogy vannak ilyen emberek, akikért szívesen feláldoznánk életünket?

Nehezen, de ha végiggondolom, akkor bizonyára…

Ezek az emberek – akikért feláldoznád életed – végül is feltételek nélkül léteznek a te számodra. Ez azt jelenti, hogy nem kell bűneiket megvallják, nem kell alázatos magatartással bizonyítaniuk, hogy mennyire jól cselekszenek, tulajdonképpen bármit tesznek, puszta létezésük olyan vonatkoztatási pont a te számodra, amely önmagában elégséges. Ezek az emberek, bármit tesznek, ők valójában mindig számíthatnak rád. Nem kérheted számon tőlük azt, mit, mikor és miért tettek, feltétel nélkül léteznek számodra, és ha a helyzet úgy kívánja, akkor képessé kell válnod arra, hogy feláldozod magad értük. Nem könnyű játék ez, ugye?

Bizony, nehezen tudom elképzelni ezt a helyzetet…

Ebben a játékban rejlik az alázatos racionalitás, mert számunkra – egy ilyen játékban – nem értelmetlen az önfeláldozás.

Mi teszi értelmessé ezt a magatartást?

Egy alapvető energia, amelyről beszéltem már neked: a szeretet. A háttérből előtörő szeretet energiája győzi le, illetve világítja át értelemmel az embert, aki végül képessé válik a másikért történő önfeláldozásra.

Ha ezt hangoztatod, akkor szép lassan kipusztul az emberiség és főleg az értelmesebbik fajtája…

Igazad lenne, ha szó szerint értenénk ezt a játékot. A mindennapi életben valójában arról van szó, hogy többször tapasztaljuk ezt. Amikor lemondunk saját akaratunkról, amikor lemondunk saját elképzelésünkről, amikor belátjuk mások lehetséges jóságát, illetve elfogadjuk megalázó helyzetünket, akkor valójában mindig meghalunk egy kissé. Ez pedig nem jelent végleges pusztulást vagy lemondást, mert – ellentmondásos módon – ez a magatartás újjáalkot bennünket. Lelkileg – hozzáteszem, hogy nem tudom, mi a lélek – az emberi valóság teljesen új dimenzióba, új tapasztalati zónába kerül, vagyis olyan jelenségre is reagálni fog, amely azelőtt számára ismeretlen volt.

Tisztázó kérdésem: milyen jelenségekre gondoltál?

Az emberi lemondás, ami mögött valójában a túlélés stratégiája húzódik meg, olyan magatartás, amely megtanít a szeretetre, a bizalomra, a reménykedésre, és nem csak elméleti fejtegetésről van itt szó. Gondold végig, ha nem kerülsz megalázó helyzetbe, akkor soha nem fogod megtudni, mit jelent ez a helyzet! Ha már ismered, akkor tudod, hogyan segíthetsz magadon és másokon, azokon, akik hozzád fordulnak. Mindezeket, az emberi cselekvésekből fakadó témákat, átfogja és fenntartja a szeretet energiája. Ez a titokzatos erő húzódik meg minden emberi cselekvés hátterében.

Még a gyűlöletben is?

Azt mondanám, hogy igen. A gyűlölet a szeretet negatív képmása, ezért egyfajta hiányról kell beszélnünk, a szeretet hiányáról, amely átalakulhat rajongássá, ami a szeretet egyik pozitív jellege.

De, apu, mi a szeretet?

Ha így kérdezed tőlem, akkor nehezen tudok rá válaszolni, főleg, ha mélyen a szemembe nézel. Villanófényként végigfut rajtam minden veled töltött idő és főleg időhiány, amikor nem lehettem veled kellő módon. Most megvallom, hogy a szeretet elméleti úton valójában a nagy semmire utal, mert ez egy olyan energia, amit minduntalan gyakorolnunk kell. Nem hivatkozhatsz arra, most nincs időd a szeretetre, mert előbb-utóbb rád cáfol és megtörténhet, hogy nem pótolhatsz eseményeket, lehetőségeket. Fontos, hogy fürkésző módon figyeld a szeretet pozitív tapasztalatának esélyét. Mégis, kérdezted, hogy mi a szeretet? Példák és történetek jelzik, mikor mennyire voltam jelen olyan eseményekben, ahol a szeretet megélése, illetve tagadása volt a tét. Ha kérdezed tőlem, akkor azt jelenti, hogy kevés tapasztalatod van erről, ez pedig életem elég nagy szégyenfoltja, mert ezek szerint nincsenek pozitív élményeid arról, mi mindenre vonatkoztatható a szeretet jelensége.

Szerető gondoskodásodról nemcsak tudok, hanem érzem is, amikor a mobilon folyton nyomozol utánam, hol, merre járok.

Ez az, amit nem értesz meg. Valójában én sem értem. De most valami egyébről beszélgetünk. Próbáld csakugyan elképzelni ezt a szeretetet mint a levegőt. Nehezen mérhető dolog, átlátunk rajta, itt van körülöttünk és nélküle nem tudnánk élni. Mindent megelőző, mindent átfogó és behálózó energiaforrásnak fogjuk fel, amelybe torkollik értelmi tevékenységünk, eszmei törekvésünk. Az, hogy ezen belül hol helyezkedik el az apai gondoskodás, arról talán máskor és másképpen beszélhetünk! Itt az emberi egzisztencia élhetőségének keretéről van szó. Ha van kellő energiánk, akkor megélhetünk, túlélhetünk eseményeket, majd holnap újrakezdhetjük, ha éppen kifulladtunk. Valahogyan feltöltődünk, és ez a nagy titok, amitől végtére is működik életünk. Hát ezt az ellentmondást kell megértened. Egyrészt elpusztulunk, másrészt újjászületünk. Ha nem halunk meg mindennapi helyzetünkben, akkor az életről sem alkothatunk pozitív képet, és a szeretet játéka csupán délibáb marad.

Azt akarod mondani, hogy illúzió és vágyálom…

Valami olyasmi. Mindenképpen valótlanság, mert egyrészt megmarad az emberben a vágyakozás a szeretetre, amire végül is hivatkozhatunk bármikor, most is ezt tesszük, másrészt azonban – ha mindig, minden eseményben megmenti a bőrét – a szeretetnek valamilyen pótlékára bukkan. Ilyen pótlék a viszonzatlan szerelem, a sztárkövetés, a bálványok majmolása, a hiszékenység, a teljes kitárulkozás, vagy ezzel szemben a tüskés gyanakvás, a személyválogatás.

Felsoroltál néhány dolgot, nem túl sok ez?

Igazad van, de hidd el nekem, az életünk nagyon sok területen zajlik. Valójában mindenhol a szeretet témájába ütközöl, ami lehet pozitív és lehet negatív, vagyis konkrétan: vagy a szeretetet vagy annak hiányát fogod tapasztalni. A hiányhoz soroltam a szeretet félreértéseit, amelyek az illúzió és vágyálom szavakkal illethetők.

Ezek szerint kevesen jutnak el az igazi szeretet gyakorlatára és belátására…

Ezt így nem merném kijelenteni. A miért élünk kérdés végtére is minden embert érint, tehát nem csak téged és engem kavart fel, hanem bárkit mozgásba hozhat, aki elolvassa lejegyzett szövegemet, illetve tovább folytatja azt.

Befejezésről szó sem lehet…

Jól mondtad. Nem szeretném, ha befejezetté válna ez a téma.

(Vége)

Ozsváth Judit

A FÉNY SZERELMESE: VINCENT VAN GOGH

„Ez az ember vagy őrült volt, vagy megelőzött mindenkit, de nem tartom kizártnak, hogy mindkettő igaz" – mondta Pissarro több évvel Van Gogh halála után. Bárhogyan is volt, a legtöbben ma egyetértenek abban, hogy a mindössze 37 évet élt, tragikus sorsú posztimpresszionista holland művész emberként és festőként is a legnagyobbak közé emelkedett.

A művészettörténeti kutatások, a művész és négy évvel fiatalabb öccse közötti levelezés és nem utolsósorban az Irving Stone által írt életregény mentén megfestett Van Gogh-portré után a jelenleg is nyitva tartó, szenzációszámba menő budapesti kiállításról készítettem összeállítást.

Valaminek meg kell halnia bennünk

Vincent van Gogh 1853. március 30-án született a dél-hollandiai Brabant tartomány északi részén fekvő Groot Zundertben. Édesapja, Theodorus van Gogh református lelkipásztor volt (akit közössége csak „dominé"-nek szólított), édesanyja Anna Cornelia Carbentus. A család hat gyermeke közül ő volt a legidősebb, napra pontosan egy évvel az ő születése előtt anyja holtan hozta világra az első fiúgyermeket. Vincent után három lány (Anna Cornelia – 1855; Elisabeth Huberta – 1859, Wilhelmina Jacoba – 1862) és két fiú (Theodore Vincent – 1857, Cornelius Vincent – 1867) született. A legszorosabb testvéri kapcsolat a négy évvel fiatalabb öccséhez, Theóhoz fűzte, aki szellemileg és anyagilag mindvégig támogatta őt.

1861-ben Vincent kilenc hónapig a zunderti falusi protestáns iskolában tanult, ám lelkész apja nem nézhette, hogy fiát egy részeges tanító okítsa, ezért nevelőnőt fogadott mellé otthon. Kilencéves korából ismertek első rajzai: A fára mászó macska és a Kutya címmel. 1864-ben szülei a Jan Provily-beli bentlakásos iskolába küldték, itt vette első rajzóráit, és franciául, angolul, németül tanult. És itt ismerkedett meg először a magánnyal. Két év múlva a tilburgi állami Hannik Intézetben folytatta tanulmányait, de 1868-ban elhagyta az iskolát, apja sem támogatta többé tanulmányait, így visszatért a szülői házba.

A szakma és tehetség nélküli, hallgatag, magának való Vincent mindössze tizenhat éves volt, amikor dolgozni kezdett a híres hágai Goupil és Társa galériában. A mesterművek másolásával és a nyomatok, metszetek, rézkarcok, litográfiák forgalmazásával foglalkozó, párizsi központú cég korábban egyik nagybátyja tulajdonában állt. Vincent munkaadójánál és a szállását biztosító Roos családnál is engedelmes, kötelességtudó, lelkiismeretes fiúnak bizonyult.

1871 januárjában apját áthelyezték Helvoirt-ba, s ekkor az egész család odaköltözött. Tanulmányai befejeztével Theo a Goupil cég brüsszeli kirendeltségénél dolgozott. Vincent és Theo tizennyolc éven át tartó levelezése 1872-ben kezdődött, miután a kisebbik fiú meglátogatta bátyját Hágában.

1873-ban Vincentet előléptették, a cég londoni üzletében ajánlottak neki állást. Angliából írta öccsének Brüsszelbe: „Mennyire szeretnék veled a művészetről beszélgetni! Legeltesd szemed a gyönyörű dolgokon, amennyit csak lehet! A legtöbb ember alig fordít figyelmet rájuk. Próbálj olyan sokat sétálni, amennyit csak bírsz, és őrizd meg a természet iránti szeretetedet, hiszen ez az igazi út, melyen megtanulhatod a művészet egyre jobb megértését. A festők megértik és szeretik a természetet, és megtanítják nekünk, hogy meglássuk azt."

Mindeközben Vincent egyre jobban érezte az igazi művészetismerők és a Goupil cégnél vásárlók közötti különbséget. Ilyen kérdésekben gyakran vitázott a kereskedés londoni vezetőjével. Egy ilyen összekülönbözés után is a gyakran olvasott Renanhoz menekült: „Hogy helyesen cselekedjünk ebben a világban, valaminek meg kell halnia bennünk, le kell számolnunk önző céljainkkal. Az embernek nem lehet egyetlen célja a földön, hogy boldog legyen, még csak az sem, hogy egyszerűen becsületes legyen, hanem nagy dolgokat kell végrehajtania az emberiség hasznára."

Londonban megismerte az angol festőket (Constable-t, Turnert, Gainsborought-t, Reynolds-t), és sokat olvasott (Dickenst, Victor Hugót, Heinrich Heinét, John Keats-et, George Eliot-ot és a Bibliát). A munkaadójával összekülönbözött, szállásadójának lánya kikosarazta, ezért számos tapasztalattal, ám szomorúan visszatért szüleihez Helvoirtba.

Mikor az ember másokkal él, és a szeretet összeköti őket, akkor tisztában van az élet értelmével

1875-ben a cég párizsi részlegére rendelték, ott érték a neki és öccsének állást szerző nagybátyja haláláról és apja Ettenbe történő áthelyezéséről szóló hírek. A Montmartre-on lakó ifjú egyre magányosabbnak érezte magát. Újra és újra elolvasta ugyanazokat a vallásos könyveket, az ó- és újszövetségi Bibliát, Krisztus követését, a canticumokat, és mind többet imádkozott. Munka- és lakótársával, egyetlen barátjával rendszeresen látogatták a múzeumokat, együtt olvasták a Bibliát. Munkaadóinak nem tetszett mélyen vallásos magatartása, 1876 áprilisában elbocsátották. Előbb szállásért és ellátásért cserébe egy ramsgate-i iskolánál kapott kisegítő tanári és nevelői állást, majd – mivel úgy érezte, hogy az igehirdetésre van hivatva – Jones metodista lelkész segítője lett London környékén. Francia és német nyelvórákat adott. 1876. november 5-én vasárnap prédikált először: „A szószéken állva úgy éreztem magam, mint amikor valaki egy sötét, föld alatti barlangból kijut a barátságos napvilágra…" Vincent valóban a fényre vágyott, bár ekkor még „csak" a Biblia jelentette számára az eszközt célja eléréséhez. Tanított, a nyomornegyedekbe kísérte Mr. Jonest, egyéni foglalkozásokat tartott, éjszaka pedig prédikációira készült.

A lelkipásztori gyakorló év lejártával kimerülten tért vissza szüleihez, akik lebeszélték a londoni visszatérésről. Egy dordrechti könyvkereskedésben dolgozott, miközben így írt öccsének: „Ó, bárcsak mutatkozna módja annak, hogy jobban Isten és az Írás szolgálatának szentelhessem magam, mint az pillanatnyilag lehetséges! Állandóan ezért imádkozom, és teljes alázattal mondom: azt hiszem, meghallgatásra fogok találni." Meggyőződéssel vallotta, hogy: „Jules Breton, Millet, Jacque, Rembrandt, Bosboom és más hozzájuk hasonló emberek munkájának és életnének megismerése és szeretete új gondolatok forrása lehet. Mekkora hasonlóság van apa és ezeknek az embereknek a munkája és élete között!" – írta Theónak. Szülei nem állták útját hittérítői tervének. Amszterdamban telepedett le, özvegy admirális nagybátyjánál lakott, a lelkipásztor Sticker nagybátyja pedig a továbbtanulás terén látta el tanácsokkal. 1877-ben elkezdte tanulmányait az amszterdami Protestáns Teológiai Fakultáson, ám a sikertelen vizsgák után elhagyta az intézetet. Bár lelkész nem lehetett, a hithirdetői munkáról nem tett le, szülei etteni házában Rembrandt, Groux és más festők képei fölött meditálva készült hivatására. Egyre erősödött elhatározása, hogy a francia határ menti Borinage vidékén élő bányászok „evangélistája" legyen.

„Te is tudod, hogy nemcsak az evangéliumnak, de magának a Bibliának is az egyik gyökere, az egyik alapja a fény a sötétben. A sötétből a fényre. Hát kinek van erre a legnagyobb szüksége? Kinek lesz rá füle, hogy meghallja? […] Azoknak, akik sötétben járnak, a föld mélyén, mint a bányászok" – írta öccsének. 1878-ban el is költözött a szegények közé, a belga szénbányavidékre, ahol – utólagosan fél évre kiállított egyházi engedéllyel – független hittérítőként hirdette az evangéliumot a bányász- és parasztcsaládok között. Előbb a helyi pék házában bérelt szobát, majd – mivel teljesen azonosulni akart a szerencsétlen, elgyötört, emberfeletti szenvedéseket elviselő bányászokkal – pékségi szobáját felcserélte egy ócska fabódéval, kényelmes ágyát pedig a szalmaággyal. A Biblia szavait szó szerint értelmezve a szegények legszegényebbike, az alázatosak legalázatosabbika kívánt lenni. Imádkozott, vigasztalt, két kézzel segítette övéit. A pékházban még rajzolgatott: „ösztönösen. […] Mindent olyan élesen látok magam előtt". Önmegtartóztató életét azonban nem nézték jó szemmel az egyházi vezetők, és a fizikai kimerültség határán járó huszonnégy éves ifjútól megtagadták a missziót. Ekkor Cuesmesbe költözött, ahol a világtól elfordulva, nagy magányban élt. Apja – azaz, mint később kiderült, rajta keresztül Theo – havonta száz frankkal támogatta (s ez így is maradt egész életében), amiből épp csak hogy fenn tudta tartani magát, és meg tudta vásárolni az egyre inkább óhajtott rajzoláshoz és festéshez szükséges kellékeket. Bár Theo próbálta jobb belátásra bírni, sem evangélista tevékenységéről, sem a művészi alkotómunkáról nem akart lemondani. Igaz, ő másképpen látta a „képzés" útját, mint sokan kortársai közül: „Meg kell mondanom neked – írja Theónak –, az evangélistáknál ugyanaz a helyzet, mint a művészeknél. Létezik egy régi akadémikus iskola. Zsarnoki, megvetésre méltó rémségek gyülekezete. Előítéletek és konvenciók páncélját viselő emberek, akik, ha vezető beosztásba kerülnek, osztogatják az állásokat, és miközben egymást váltják, ügyelnek arra, hogy protezsáltjaik a helyükön maradjanak…" Leveleiben többször utalt rá, hogy a legszegényebbekkel szolidarizáló Rembrandt művészetében látja a legteljesebben összekapcsolódni a festői és az evangélista munkát: „…Rembrandt emlékeztet a Szentírásra, vagy a Szentírásban van valami Rembrandtból, ahogy jobban tetszik, végül is egyre megy…" Irving Stone, Van Gogh életregényének írója, a következő szavakat adja a Kate nevű, viszonzatlanul szeretett unokatestvérrel folytatott párbeszéd során főszereplője szájába: „Rembrandt szép öregasszonyokat festett, akik szegények és bizonyos tekintetben boldogtalanok is voltak, de akik a fájdalom árán nyerték meg lelküket."

Vincent egyre többet rajzolt és festett… Visszatért Borinage vidékére vázlatokat készíteni a szerencsétlen bányászemberekről, a szintén csodált Jean-Francois Millet képeit másolta, és érdeklődött Maris és Israéls festményi iránt. Van Rappard és unokafivére, Mauve látta el tanácsokkal.

… mindennek ellenére újra talpra állok

1880 elején gyalog ment el Currieres-be, hogy találkozzon Jules Breton festővel, ám csak kívülről nézhette meg házát. Lehangoló útja után letargikus hangulat uralkodott el rajta, majd így írt öccsének: „… még ebben a mélységes nyomorúságban is éreztem, hogy újjáélednek az energiáim, és azt mondtam magamnak: mindennek ellenére újra talpra állok, újra felveszem a ceruzát, melyet nagy csüggedésem idején elhagytam, és folytatom a rajzolást; és mintha attól a pillanattól kezdve minden megváltozott volna számomra; tehát újra elkezdtem, és a ceruzám minden nap kicsit engedelmesebb lesz." Theo folyamatosan hívta Párizsba, ahol segítséget is ajánlott neki, ám Vincent nem szánta még el magát erre a lépésre. A rajzolás-festés újrakezdésében viszont nagy szerepe volt Theo és unokatestvérük, Anton Mauve, az ismert zsánerképfestő közös rábeszélésének. 1880. október 15-től Brüsszelben, az École des Beaux-Arts Akadémián tanult anatómiai és perspektivikus rajzot, és megpróbálta eladni rajzait – sikertelenül. Megismerkedett Anthon van Rapparddal, aki a realista festészet ismert alakja volt. Ebben az időben készültek az ő első realisztikus alkotásai is, ám igen szuggesztíven adta vissza a valóságot, szinte „humanizált" minden tárgyat, a természet minden elemét költői emelkedettséggel hatotta át. 1881 áprilisában elhagyta Brüsszelt, és ismét szüleihez költözött Ettenbe. Édesapja keményen bírálta a magával vitt olvasmányok (Michelet, Hugo stb.) miatt, a nála lévő könyveket apja szerint „tolvajok és gyilkosok" írták, erkölcsteleneknek tartotta őket. Apjával különben több mindenen összekülönbözött, egyebek mellett a Biblián is, amelyet Vincent nem a klasszikus módon olvasott. Karácsonykor „borzalmasnak" titulálta vallásukat, és nem volt hajlandó részt venni a szertartáson, amiért apja felszólította, hagyja el a házat.

Van Gogh Hágában élő unokatestvérénél, Mauve-nél tanulta tovább a festést, ám a tőle kapott segítség mellett egyre nehezebben viselte megjegyzéseit. Saját útkeresése közben mindenkitől félt, elemi erővel tiltakozott az ellen, hogy „egy rendszer vagy egy elmélet keretei közé szorítsa magát".

Nem áll szándékomban… elkerülni az érzelmeket vagy nehézségeket

Mauve-től elválva ismét magára maradt, és kocsmáról kocsmára járt. Egy ilyen helyen ismerte meg Clasina Maria Hoornick-et, aki amellett, hogy takarító- és varrónő volt, prostituáltként is „működött". Sien – ahogyan ő nevezte a nőt – volt az egyedüli rá figyelő, vele együttérző ember a környezetében, s bár „sem fiatal, sem gyönyörű, sem figyelemre méltó" nem volt, Vincent megszerette, és 1882 júniusában összeköltözött vele. Siennek már volt egy gyermeke és ismét állapotos volt. Van Gogh társra és modellre talált benne, és nagyon hitte, hogy megment egy eltévelyedett lelket. Miközben családja és ismerősei nem nézték jó szemmel a kapcsolatot, sőt egyesek el is határolták magukat tőle, Theo kitartott mellette és továbbra is alkotói munkára ösztönözte őt. „Úgy érzem, Theo, van bennem egy erő és megteszem, amit tudok, hogy kihozzam magamból és felszabadítsam… Úgy érzem, közelebb járok a sikerhez. Megteszem, amit tudok" – írta öccsének. Sien volt a The Great Lady és a Sorrow (Bánat) modellje, utóbbin állapotosan ábrázolta őt, ahogyan megismerte. Közben Sien fiút szült, és Vincent elhatározta, hogy feleségül veszi. Ettől a lépéstől végül öccsének sikerült visszatartania. Levelezésükben a festésen túl a házasságkötés volt a központi téma, s mint minden „ésszerűt", Vincent Theo érvelését is többször visszautasította: „A társadalom ezzel van tele. Olyan emberekkel, akik arra törekednek, hogy eljátsszák, hogy élnek, ahelyett, hogy igazi életet élnének." Közben nagy szorgalommal dolgozott, és festőkkel (Maris-val, Blockkal, Breiterrel, Weissenbruch-hal) találkozott. „Nem azért rajzolok, hogy bosszantsam az embereket, hanem hogy megláttassak velük olyan dolgokat, amelyeket érdemes megfigyelni, és amelyekről nem mindenki tud" – vallotta. Vincent az élet minden rezdülését intenzíven megélte, ő nem csak egyszerűen ábrázolni, de „megéreztetni" is akarta azt, amit festett: „Nem áll szándékomban kímélni magam, legalábbis nem úgy, hogy elkerülöm az érzelmeket vagy nehézségeket. Nem nagyon érdekel, hosszabb vagy rövidebb ideig élek-e." Másik levelében pedig így fogalmazta meg művészi hitvallását: „Hidd el nekem, a művészet jelszava: becsületesség mindenekfelett. Fáradozzunk inkább többet komoly tanulmányokkal, mintsem divatos fogásokkal hízelegjünk a közönségnek, és az ő kegyéért esdekeljünk." Közben mindinkább kiábrándult Sienből, aki – anyagiak híján – folytatta prostituált életmódját, és türelmesen elmagyarázta neki, hogy elválásuk szükségszerű. 1883-ban hagyta el végül az akkor 29 éves kétgyermekes nőt, ő pedig az észak-hollandiai Drenthe tartományba költözött. Innen újra a szülői házhoz (apja áthelyezése miatt ez Nuenenben volt akkor) vezetett útja. Szülei befogadták, műterem gyanánt egy lomtárat bocsátottak a rendelkezésére. Bár ismét rengeteget dolgozott, nyomasztotta a gondolat, hogy csak megtűrt ember otthon. Szövőnőket, földeken dolgozó parasztokat festett, ebben az időben készítette a híres Krumplievők című sötét, borongós képét, amelyhez később még sokszor visszatért. Ez a kép igen messze van a Millet által eszményített sugárzó falusi élettől. Van Goghnál a paraszti élet határtalan szomorúsággal van tele: kemény, vigasz és öröm nélküli szegénység kiált vissza képeiről. Ugyanebben az évben készültek A korsók, a Csendélet krumplival, a Fészek, A nueni plébánia, Parasztház napszálltakor című alkotásai is. Ebben az időben Van Gogh a paraszti élet igazságtalanságának bemutatására kötelezte el magát, a munkában megfáradt emberekről több száz portrét készített.

Majd újabb szerencsétlen kimenetelű szerelmi ügybe keveredett: megkérte a helybéli 43 éves Margot Begemann kezét, ám mivel a nő szülei tiltották a kapcsolatot, az megmérgezte magát. Sikerült megmenteni az életét, de a még erősebb családi tiltás miatt a közös élet reménye szertefoszlott.

1885. március 26-án meghalt Vincent édesapja, nyugtalan lelkű fia mélyen gyászolta őt. Az ő emlékére festette meg a Csendélet Bibliával című képét. Közben újabb botrány kerekedett körülötte: a sekrestyésnél berendezett műtermében gyakran modellt ülő egyik fiatal lány állapotos lett, s az apasággal őt gyanúsították. Gyásszal a szívében, bánatosan hagyta el Nuenent.

1885 novemberében Antwerpenbe ment, a következő év elején beiratkozott néhány kurzusra az École des Beaux-Arts-ba. Nyomasztotta a gipszöntvények rajzolása, a látott, „élet nélküli" alkotásokat „egyformán és tökéletesen rosszak"-nak nevezte, és állította, hogy az övéi „teljesen mások". „Majd elválik, kinek van igaza" – írta. S bár nagyon sokat éhezett (egy hónapban hat-hét alkalomnál többször nem jutott meleg vacsorához), köhögési rohamok és szédülések kínozták, nem hagyta abba a munkát. „Mindenáron tovább akarom folytatni – és önmagam akarok lenni" – írta öccsének. Ebben az időben fedezte fel Rubenst, aki emberábrázolásával mélyen megérintette, ám az igazi hatást a Theo segítségével megismert új festészeti irányzat, az impresszionizmus tette rá. 1886 februárjában ugyanis engedett öccse hívásának, és Párizsba, hozzá költözött. Fivére hitt az impresszionistákban, és az általa vezetett párizsi Goupil galéria mögött gyűjtötte az amatőr festők: Monet, Pissarro, Sisley, Degas képeit. Ott látta meg Monet egyik munkáját, melynek színvilága és festési technikája lenyűgözte őt. Theónál ismerte meg – az említett művészek mellett – Gauguint is.

Vincent elhatározta, hogy ismét festészetet fog tanulni, és áprilisban beiratkozott az Atelier Cormon-ba, a történelmi témák akadémiai festőjének festőműhelyébe. Itt barátkozott össze az éjszakai mulatók állandó vendégével, a kezdő festővel, Henri de Toulouse-Lautrec báróval. Hamarosan arra a közös elhatározásra jutottak, hogy Cormon nem teljesíti az elvárásaikat, és otthagyták.

Vincent impresszionizmus iránti fellángolása sem volt hosszú életű, ismét rájött, hogy szemléletmódja mindenkiétől különbözik. A legközelebb talán az élénk színekkel dolgozó japán festőket érezte magához (lemásolta például Hiroshige Esőjét), s Gauguinnak és barátainak erős színei is megérintették, de egyik irányban sem kötelezte el magát. Vincent érezte, hogy „színkereső" élete nem Párizsban, hanem egy sokkal „fényesebb" helyen fog kiteljesedni. Kétéves párizsi tartózkodása után újra saját utat keresett tehát és olyan helyet, ahol megtalálja a számára szükséges „átlátszó" levegőt és azt a fényt, amely az általa kívánt módon világítja meg a színeket. Párizsban megundorodott az állandóan veszekedő, rivalizáló festőktől, tőlük és a „nem túlzottan tiszteletre méltó" szerelmi viszonyaitól is menekülni kívánt.

Bár egyik stílus sem „győzte le" igazán, a nueneni „sötét" korszaka után a párizsi környezet hatására már jóval világosabb képeket festett – színei egyre élénkebbek lettek, és az impresszionisták által használt pointillista ecsetkezelés hatása is érződik képein. Ebben az időben jelentkezett a „pálcikásnak" nevezett híres ecsetkezelése, amely a későbbiekben egyre jobban kibontakozott. A Kis kertek a Montmartre-dombon (1887) vagy a Szirén étterem (1887) című képei az előzőkről, a Thanguy apó arcképe (1887) vagy a Nő tamburinokkal (1887) címűek pedig a japán művészet hatásáról tanúskodnak.

Csak két dolog közül választhatok: vagy jó festő leszek, vagy rossz

A napfényes délre vágyott, s 1888 februárjában le is költözött a Provance tartománybeli Arles városba. Előbb szállodában lakott, majd kibérelt és berendezett egy házat – a „Sárga házat" –, amelyikben régóta dédelgetett vágyát, egy művésztelepet kívánt létrehozni. Az arles-i természet szépsége elbűvölte, lázasan dolgozni kezdett. „Úgy érzem, a természet itt mindent megad, ami a jó munkához szükséges. […] Nagyon sárga réti boglárkákkal tele mező, lila virágú, zöld levelű íriszekkel tele árok, a háttérben a város, néhány szürke fűzfa és az ég kék sávja" – írta le öccsének környezetét. Theo továbbra is támogatta anyagilag, sőt megpróbálta kiállítani néhány képét a Függetlenek Szalonjában. „Állandóan abban reménykedem, hogy nemcsak magamnak alkotok. […] Hiszek egy új, színpompás, megtervezett művészet abszolút szükségszerűségében, és a művészi életben" – fogalmazta Theónak.

1888. április közepén a Saintes-Maries-de-la-Merben töltött néhány nap alatt, illetve később, júniusban egy hétig megfigyelte a Földközi-tengert, az oly jellemző éjszakákkal és égbolttal. Visszatérése után lázasan tovább festett. Csónakokat, bárkákat, provance-i házakat és cigánytáborokat rajzolt. Ebben az időben készült a Halászbárkák a strandon Saintes-Maries-de-la-Merben is. Bár Arles-ban is küzdött a magánnyal, s a tűző nap és az erős szél sem kedvezett gyenge szervezetének, palettája mind jobban megújult, színei egyre tisztábbak lettek: „kék, narancs, rózsaszín, karmazsinvörös, nagyon élénk sárga, ragyogó zöld, borvörös, ibolyaszín"…

1888 áprilisában meglátogatta őt az amerikai festő, Dodge Mac Knight, akinek révén megismerkedett a belga költő és festő Eugene Boch-hal. Összebarátkozott a helyi postással, Roulinnal, valamint Milliet hadnaggyal; a postásról hat olajfestményt és több rajzot is készített. „A férfiakat és nőket az örökkévalóságnak azzal a valamijével akarom megfesteni, amit régen a glória szimbolizált, és amit ma a színek ragyogásával és vibrálásával próbálunk kifejezni. […] Csak két dolog közül választhatok: vagy jó festő leszek, vagy rossz" – írta öccsének.

Theótól megtudta, hogy Gauguin is anyagi nehézségekkel küzd, ezért és magányának enyhítésére is – hiszen „az ember mindig veszít azzal, ha egyedül van" – meghívta őt magához. A párizsi festő 1888. október 23-án utazott el hozzá, ám a közös élet öröme nem tartott sokáig. Gauguin a műterem kiválasztása, berendezése, a pénzügyek intézése, majd saját festői víziójának hangoztatása terén is igen erőszakosnak tűnt Vincent számára. „Elképesztő, mennyire jelentéktelen, mennyire középszerű mind a táj, mind az emberek. Vincenttel – általában szólva – vitatkozunk. Leginkább a festészetről. Ő romantikus, míg én inkább a primitívhez vonzódom" – tudósított Arles-ből Gauguin. A városban nem sok szórakozási lehetőségük volt, a bordélyházakat látogatták. Rendszertelenül étkeztek, ám annál többet ittak – általában Van Gogh kedvenc italát, az abszintet fogyasztották –, bár Vincent nem bírta az alkoholt. A veszekedések egyre gyakoribbak lettek köztük, mígnem 1888. december 23-án este Van Gogh barátja arcába vágott egy poharat. Gauguin, aki leveleiben arról panaszkodott a többi festőnek, hogy elege lett Van Goghból és az egész arles-i villából, összepakolt. Amikor kilépett az udvarra, Van Gogh nyitott borotvával a kezében utána rohant. Gauguin a hotelbe menekült, Van Gogh pedig hazarohant, idegileg összeomlottan levágta bal füle alsó részét, majd, az erős vérzés megállítása után, egy borítékban átnyújtotta bordélyházi barátnőjének, Rachelnek, a következő szavakkal: „Őrizze meg jól ezt a tárgyat". A nő elájult. Ennek a történetnek több verziója is ismeretes (Van Gogh nemcsak fülcimpáját, hanem egész fülét levágta; nem is Van Gogh, hanem Gauguin metszette le barátja fülét stb.), ám ha a részletek nem is világosak, a csonkítás minden bizonnyal igaz, erről a festő több önarcképe is híven tanúskodik (Önarckép pipával, Önarckép levágott füllel, Önarckép festőállvánnyal).

Gauguin visszautazott Párizsba, Van Goghot pedig idegösszeomlással kezelték. Szörnyű hallucinációk, epileptikus rohamok után a nyugalom időszaka következett, s így 1889. január 7-én hazaengedték. Otthonában az öccse nősüléséről szóló hír fogadta. Gauguin hiánya és egyetlen arles-i barátjának, Roulinnak elköltözési terve is nyomasztotta, egyre nehezebben tudott megbirkózni a magánnyal: „… oly sok festő hal bele vagy őrül meg kétségbeesésében, mert senki sem szereti őket magukért" – írta öccsének. Hangulatváltozásai az euforikustól a szélsőségesen levertig terjedtek, s ezek az állapotok erőteljesen felszínre hozták festői géniuszát. Ebben az időben festett fontosabb művei: A Crau síksága (1888), Csillagos éj (1888), Kávéház éjjel (1888), Gauguin karosszéke (1888), Napraforgók (1888), Vincent háza Arles-ban (1888), Felvonóhíd (1888), Langlois híd (1888), Roulin postás (1888), Eugéne Boch, belga festő arcképe (1888), Virágzó fák (1889).

Ha ez egy őrült munkája, hát legyen – nem tudok változtatni rajta…

Hallucinációktól, álmatlanságtól gyötörten élte napjait a Sárga házban, ahonnan – nyolcvanegy környékbeli lakos kérésére – kilakoltatták. A szomszéd gyermekek kővel dobálták és gúnynevekkel illették. Theónak írt levelének alábbi részlete is tanúskodik róla, hogy Van Gogh tisztában volt az állapotával: „… tekints rám, engedd, hogy csöndben folytathassam a munkám! Ha ez egy őrült munkája, hát legyen – nem tudok változtatni rajta… és még egyszer: vagy azonnal zárjatok be egy őrültekházába (nem fogok tiltakozni, mert lehet, hogy becsapom magam), vagy hagyjátok, hadd dolgozzam teljes erőmből, és közben tegyetek meg minden szükséges óvintézkedést, amiről beszéltem."

1889. május 8-án a Saint-Rémy-de-Provence-ben található Szent Pál apátság kórházába vitték. Egy évig, 1890. május 7-ig tartózkodott a monostorban, orvosa engedélyével ott is festett. Ebben az időben készített munkáin keserűvé váltak a színek és a formák, de gyönyörű költészet jelentkezett bennük. Vastag, foltokká, pontokká, vesszőkké, pálcikákká bomló ecsetkezelés jellemezte. Gyógykezelése alatt több mint 140 vásznat festett. „Szemtől szemben a természettel a munka érzése ad erőt. A munka sokkal jobban leköt, mint bármi más, számomra valószínűleg ez a legjobb gyógyszer" – írta Theónak. Emile Bernard szerint: „Talán sohasem festett ilyen jól és ennyi merészséggel". Ebben az időben készült képei közül néhány: Két ciprus (1889), Olajfák (1889), Kórházterem Arles-ban (1889), Olajfák mezeje (1889), Az Alpilles partján (1890), A ciprus-út (1890), A kövezők (1889), A Saint-Paul kórház főfelügyelője (1889), Templom Auvers-ben (1890). Az örökkévalóság küszöbén (1890), valamint a Gustave Doré nyomán festett A rabok sétája (1890) képek a tragikus sors szimbólumát jelenítik meg. A művész 1889 novemberében festette utolsó önarcképét, ez a türkiz harmóniákkal készült, hallucináló tekintetű portré is sejteti alkotója tragikus halálát. Pedig ő még ekkor is így fogalmazott: „Ha azt akarjuk, hogy fennmaradjunk, dolgoznunk kell, mégpedig minél kevesebb hivalkodással, pózzal – mint a parasztok."

1890 januárjában a Les XX. nyolcadik kiállításán Vincent hat festménye szerepelt, a Vörös szőlőskertet egy festő, Anna Boch vásárolta meg 400 frankért – ez volt az egyetlen, életében eladott képe. Január 31-én megszületett Theóék fia, akit Vincentnek kereszteltek. A párizsi Salon des Indépendants-ban kiállították tíz képét, a megnyitón Monet Van Gogh munkáit a kiállítás legjobbjainak tartotta. Ám őt már ezek, a végre jó előjelű dolgok sem állították talpra: „Egy festő élete szinte mindig így alakul: a siker a legrosszabb dolog, ami megtörténhet vele" – írta Theónak. Újabb, az előzőeknél erősebb rohamok következtek. Ordított a fájdalomtól, embertelenül szenvedett. Üldözési mániája volt. Több alkalommal festéket evett és terpentint ivott. Májusban meglátogatta öccse családját Párizsban, az utazás problémamentesen zajlott le. Feltűntek régi barátai is. Ő azonban néhány nap múlva Auverssur-Oise-ba utazott, ahová a festészetkedvelő és az impresszionizmust tisztelő dr. Gachet hívta meg festeni. Az orvos gyógyultnak nyilvánította Van Goghot.

Az ottani tartózkodás idején (május végétől július végéig) készített képeinek színei derűsek és világosak, kék vagy zöld harmóniákkal. Többször megfestette a doktor csinos fiatal lányát is (Gachet kisasszony a kertjében, Gachet kisasszony a zongoránál stb.). További jelentős képei ebből az időből: Szalmafedeles házak Cordeville-ben, Auvers látképe, Mező a viharos ég alatt, Auvers-i városháza július 14-én, Auvers-i táj, Auvers-i templom, Gachet doktor arcképe.

Július 6-án Theo újra meghívta testvérét magukhoz, s bár néhány művészbarátjuk is velük ebédelt, Van Gogh úgy érezte, hogy öccse terhére van, és elkeseredetten tért vissza Auvers-be. Festett, bár érezte, hogy minden ereje elhagyta. „Ami engem illet, teljesen a festményeimnek szentelem magam, igyekszem, hogy becsületére váljak néhány olyan festőnek, akit nagyon szerettem és csodáltam" – írta Theónak. Ezekben a napokban festette a Hollók a gabonaföld fölött című, közeli veszélyt sejtető képét.

1890. július 27-én, vasárnap délután az auvers-i házhoz közel szíven lőtte magát. Még másfél napig élt, Theo jelenlétében, július 29-én, éjjel egy órakor halt meg. A sárga virágokkal, köztük Van Gogh kedvenc, sokszor megfestett napraforgóival borított koporsóját másnap az auvers-i temetőben ásott sírba helyezték. Émile Bernard, Pére Tanguy, Lucien Pissaro, Lauzet, Bonger, dr. Gachet és Theo álltak a ravatalánál; egyházi szertartás nem volt, mert a kurátor nem engedélyezte. Dr. Gachet a következő szavakkal méltatta: „Csak két célt ismert: az emberséget és a művészetet."

Egy festő életében talán nem is a halál a legnehezebb

Arles-i tartózkodása idején írt egyik levelében Van Gogh nagyon világosan utalt saját „utóéletére" is: „A festők – hogy csak róluk beszéljünk – a munkájukon keresztül akkor is szólnak a következő generációhoz vagy akár több generációhoz is, ha már meghaltak és eltemették őket. Vajon ez minden, vagy van valami más is? Egy festő életében talán nem is a halál a legnehezebb." Az érzelmeket oly híven közvetítő képei által Vincent van Gogh halála után valóban „megmérettetett" – és a legértékesebbek egyikének találtatott. Saját szavaival élve elmondhatjuk, hogy Van Goghnak halála után „könnyebb" élete volt, mint halála előtt. A mindenféle kompromisszumtól menekülő, ám mélységes alázattal, sok emberi és alkotói szenvedéssel dolgozó művész hagyatéka több mint 800 festményből és nagyjából ugyanennyi rajzból áll, a Theóval folytatott levelezésből több mint 900 levél maradt fenn – mindezek a világ számos múzeumának és sok magánygyűjtőnek féltve őrzött, vagyont érő kincsei. Azzal szemben, hogy Van Gogh mindössze egyetlen képet tudott eladni életében, ma horribilis összegekért cserélnek gazdát alkotásai: az Íriszeket 1987-ben 53 millió dollárért adták el, A művész szakáll nélkül-t 1998-ban 71,5 millió dollárért, a Gachet doktor arcképét pedig 1990-ben 82,5 millió dollárért. Leütési árával utóbbi a világ második, az előtte említett pedig a világ ötödik legdrágább képe.

A festő munkáinak legnagyobb gyűjteményével az amszterdami Vincent van Gogh Múzeum rendelkezik: itt több mint 200 festmény, 500 rajz és számos, a Van Gogh család által örökölt személyes levél tekinthető meg. A múzeum új szárnyát egy japán építész emelte, ebben ideiglenes kiállításokat szerveznek. A megnyitót a művész fivére, Theo van Gogh tiszteletére rendezték. Az amszterdami Van Gogh múzeumban 400 japán rajz és néhány kortársának (Lautrec, Monet, Gauguin) képei is helyet kaptak.

Van Gogh Budapesten

Vincent van Gogh képeiből szervezett nagyszabású kiállítással ünnepli 100. születésnapját a budapesti Szépművészeti Múzeum. A művész teljes életművét átfogó tárlat korábban nem volt Magyarországon, sőt annak környékén sem. Először feltehetően 1907-ben állították ki néhány képét a Nemzeti Szalonban, majd ismét néhányat 1910-ben, a Művészházban. A 2006. december 1. és 2007. március 20. között nyitva tartó kiállításon a festő csaknem 80 alkotása (43 festmény, 24 rajz, 10 litográfia és rézkarc) tekinthető meg, melyek több mint 40 gyűjteményből, többek között az amszterdami Van Gogh Múzeumból, a New York-i The Metropolitan Museum of Art-ból, a párizsi Musée D?Orsay-ból, a washingtoni National Gallery of Art-ból származnak. A kiállítás többi 70 darabját a Van Goghra ható művészek, az ő kortársai, majd az általa megérintett külföldi és magyar „utódok" képei és a magyarországi gyűjteményekben fellelhető japán metszetek teszik ki. Geskó Judit, a kiállítás kurátora szerint „a budapesti kiállítás célja többek között éppen az, hogy hozzájáruljon a művészhez és alkotásaihoz tapadó romantikus klisék lerombolásához. A művészetében magányos festőzseni helyett a tudatosan alkotó, a művészeti hagyományokat ismerő és alkalmazó festőgéniuszt kívánjuk megismertetni."

A Van Gogh kiállítás minden idők legdrágább kiállítása Budapesten, a bemutatott munkákat ugyanis nem kevesebb mint 150 milliárd 465 millió 464 ezer 157 forintra biztosították, a kiállítás költségvetése pedig 400 millió forint. Utóbbi összegből a múzeum belsőépítészei speciális installációt hoztak létre, hogy feloldják az épület historizáló stílusa és a kiállított képek közti feszültséget. Mivel Van Gogh egy levelében azt írta, szeretné, ha képeit teljes nyugalomban, például egy hajó kajütjében, egyedül tanulmányoznák a látogatók, a Szépművészeti Múzeum termei hajópadló borítást kaptak. A képeket pedig egyenként egy-egy zárható, szárnyas oltárokra emlékeztető dobozszerűségekben függesztették ki. „Ezzel nemcsak az egyes műtárgyak számára jelöltek ki önálló teret, hanem a látogató számára is megteremtették a megtekintés pillanatának intimitását" – olvasható a tárlat tájékoztatóján. A látogatóknak törhetetlen üvegből készült zsilipkapun kell belépniük, ez egyrészt biztonsági célokat szolgál, másrészt a klímaviszonyokat szabályozza. A ruhatárnál 1000 forintért ún. „hangos tárlatvezető"-t is lehet igényelni, ez szinte minden képhez információval szolgál.

A kiállítás öt egységből áll, az elsőben a festő holland kortársainak, valamint a számára irányt adó mesterek (Rembrandt, Delacroix, Millet, Daubigny stb.) alkotásaival találkozhatunk.

A következő egységben található a 80 Van Gogh-munka: a válogatásban nagy súly esett az első, hollandiai szakaszra (Erdei látkép, Kertész almafánál stb.), majd gyengébb hangsúlyozású a párizsi időszak, és ismét erőteljesebb az arles-i, a Saint Rémy-i, az Auvers-sur-Oise-i idő (Egy pár bőrcipő, Virágzó barackfák, Napraforgók, Virágzó gesztenyefaágak, Íriszek vázában stb.). A tárlat életrajzi összefoglalóval, illetve a Vincent és Theó közötti levelezésből származó idézetekkel kezdődik. A tárlat bejáratánál két híres kép fogadja a látogatót: az Önarckép pipával és a Parasztasszony fehér főkötővel. A terem végén a tárlat egyik legnagyobb festménye, a Vízimalom Gennepnél című kép van kiállítva.

Külön egységet képeznek a művész által igen kedvelt japán fametszetek, a kéttucatnyi lenyomat magyarországi gyűjtőktől származik. A záróegység Van Goghnak a múlt század eleji magyar művészetre gyakorolt hatására és a magyar képzőművészetben fellelhető párhuzamokra irányítja a figyelmet. Itt találkozunk Munkácsy Mihály, Paál László, Nagy Balogh János, Csontváry Kosztka Tivadar, Rippl-Rónai József, Derkovics Gyula és Czimra Gyula műveivel is. A Dór teremben található elrendezés egyben láttatja annak a kornak a művészettörténeti jellemzőit, amelyben a Szépművészeti Múzeum 100 évvel ezelőtt, 1906. december elsején megnyitotta kapuit.

A Szépművészeti Múzeum a Vince Kiadóval együttműködve közel 600 oldalas katalógust jelentetett meg a rendkívüli esemény alkalmából.

A kiállításra szóló belépőjegyek előzetes internetes megvásárlására a legfejlettebb informatikai rendszert építették ki. Különlegesség, hogy a jegyszedők nem a kapunál ellenőrzik a belépőket, hanem a terem bejáratánál egy speciális gép segítségével olvassák le a jegyek érvényességét. A tárlatra egyórás idősávokban lehet jegyet vásárolni. Az idősáv kezdetétől a végéig léphet be a múzeumba a látogató.

A Szépművészeti Múzeumban rendezett tárlattal párhuzamosan a budapesti Francia Intézet is Van Gogh-filmeket tűzött műsorára. Január és február hónap minden keddjén a holland festőről szóló játék- és dokumentumfilmeket mutattak be, a filmek eredeti nyelven, hangalámondással kerültek vetítésre.

A budapesti Van Gogh kiállítást február 15-ig negyedmillióan tekintették meg, ezen a napon – egy szegedi gimnazista diáklány személyében – köszöntötték a 250 000. látogatót, aki kétszemélyes amszterdami utazást kapott a Szépművészeti Múzeum vezetőségétől. Az intézet történetében eddig a 2003-as Monet-kiállítás volt a leglátogatottabb, azt a tárlatot három és fél hónap alatt 250 ezren nézték meg. Ezt a rekordot szárnyalta túl február közepén a Van Gogh-kiállítás.

Valószínű, hogy az eredetileg március 20-ra tervezett tárlatzárást is kitolják egy-két héttel – az MTI február 19-iki tudósítása szerint a múzeum vezetősége ezzel kapcsolatosan kedvező tárgyalásokat folytat a képek kölcsönzőivel.

Az első másfél hónapban hétfő kivételével naponta reggel 9-től este 6-ig, csütörtökönként este fél 10-ig tartott nyitva a kiállítás; februártól már hétfőn is fogadja a látogatókat, március 3-tól pedig minden nap 9–20 óráig tart nyitva. Idősávos jegyeket a Jegymester Kft. webáruházában, a Ticket Express jegyirodáiban, az Eventim hálózatában, a múzeum jegypénztárában (naponta 16.30–17.30 óráig, március 3-tól 19-ig), valamit interneten lehet elővételben vásárolni.

A szervezők véleménye szerint minden idők legsikeresebb magyarországi múzeumi tárlatát több mint 300 ezren tekintik meg Budapesten.