Kedves Olvasó!

„Az iszlám külön világ. Számunkra, keresztények számára, akik még a saját vallásunk alapismereteivel sem vagyunk sokszor tisztában, különösen nehéz megközelíteni egy, a miénktôl annyira idegen gondolkodásmódot és életszabályokat" – írja Frank Miklós az európai magyar katolikusok lapjában, a Münchenben megjelenô Életünkben. Az úgynevezett fejlett Nyugat már jó ideje szembesül a keresztény kultúrkörnek meglehetôsen idegen iszlámmal, a muzulmán emberekkel és azok életfelfogásával. Vendégmunkások tömegei, menekültek, majd e nyugati tájakon letelepedett muzulmán családok hozták saját kultúrájukat, szokásaikat, s állították kemény kihívás elé a befogadó országok kormányait és lakosságát. Hirtelen kéznyújtásnyira levô valóság lett a vallásközi párbeszéd és a kultúrák összecsapása, mégpedig a kényelemhez szokott, civilizált tájak lakossága számára. A jó szomszédi viszony kialakítása és megélése még nagyjából hasonló iskolázottságú, szokásvilágú embereket is megpróbál: de a teljesen mással megbékélni, sajátomnak tudott kerítésemen belül megszokni, elfogadni: ez már kemény dió.

Márpedig az iszlám világ ott sétál fejkendôsen a muzulmán nôk képében a legtöbb nyugat-európai nagyváros kellôs közepén, de egyre többen vannak jelen Románia nagyobb városaiban is. Sokan itt tanuló, itt élô arab családok tagjai, de néhány idevaló ôshonos is áttért a muzulmán hitre, ki házasságkötése okán, ki saját meggyôzôdésbôl. Mi az iszlám vallás lényege? Mi a muzulmán életmód központja? Mitôl lehet ez a látszólag idegen, távoli, más hitvilág vonzó egy kereszténynek született ember számára? Egyáltalán: mit kell tudnia egy magát átlagosan műveltnek tartó európai értelmiséginek az iszlámról? Ezeket a kérdéseket igyekszik e lapszámunk néhány írása felvetni és megválaszolni. Nem ítélni és mérlegelni akarunk, hanem megmutatni és segíteni tájékozódni abban, hogy olvasóink a mai európai valóság e területén is képesek legyenek vallási kérdésekben eligazodni. A cél: a másikat, a mást nyitottan megközelíteni, a vele való találkozás által töltekezni, ugyanakkor pedig a másik, például az iszlám elkötelezettséget, hűséget, vallásosságot látva a magunk gyakorlatában még jobban elkötelezôdni, elmélyülni. Ehhez kíván a szerkesztôség nevében sok erôt, értô fület és nyitott szívet, bm

Bruce T. Morrill: Liturgia és etika: a keresztény élet mint Isten dicsérete

Életem mind papként, mind teológusként olyan helyekre vezet, ahol fiatalokkal kerülök kapcsolatba. Így van ez az egyetemen: egy elég nagy egyetemen tanítok, ahol 9000 diák tanul, 18-22 év köztiek, s így van ez a városszéli plébánián is, ahol vasárnaponként a kifejezetten a fiataloknak szóló esti misét celebrálom, nekik prédikálok. A fiatalabb generációval az osztályban s a plébánián beszélgetve, ôket hallgatva arra a meggyôzôdésre jutottam, hogy ôk kissé más okokból járnak (vagy nem) templomba, mint a szüleik és nagyszüleik.

Az 1960-as évekig az amerikai római katolikusok két kategóriához tartoztak: vagy európai bevándorlók voltak, vagy másod-harmadgenerációs írek, lengyelek, franciák. Bevándorlókként gyakran sújtotta ôket a már megtelepedett amerikai állampolgárok elôítélete. Az egyik olyan szervezet, amely azonosságtudatukban, erkölcsi támpontjaikat illetôen, az oktatás területén segítségükre volt: a római katolikus egyház. A katolikus bevándorlók többnyire nagyvárosokban laktak, ahol a gyárakban munkát találtak, vagy háztartási segédmunkát tudtak vállalni a már gyökeret vert gazdagok házában. A bevándorlók nem véletlenül maradtak együtt nemzeti csoportok szerint, egy adott környéket népesítve be, így megtartva nyelvüket, népi szokásaikat. Mindegyik ilyen etnikai közösség számára egyformán fontos, közös szervezet a katolikus egyház volt (akkoriban nemzetiségi egyházközségeket alkottak), itt saját nyelvüket beszélô pap szolgált, jó esetben anyanyelvi elemi iskola is működött szerzetesnôk vezetésével. A 20. század közepére a katolikus elemi és középiskolák mellé (amelyek kis- és nagyvárosokban egyaránt működtek) megalakult mintegy kétszáz katolikus egyetem és egyetemi kollégium is, amelyekben többnyire szerzetesek és szerzetesnôk tanítottak (mára például szerte az EÁ-ban 28 jezsuita iskola működik). Ezek az egyetemek lehetôséget nyújtottak a szociális, oktatásügyi és gazdasági elômenetelre azok számára, akiket az elit amerikai intézmények visszautasítottak (a diszkrimináció egy másik formája ez, amely nem csak katolikusok ellen irányult, de sok más kisebbség, köztük a zsidók ellen is).

Azokat a papokat, apácákat, szerzetestestvéreket, akik ezekben az intézményekben tanítottak, akik ezeket vezették, természetesen foglalkoztatta, hogyan is tanítsák diákjaiknak a humán és reál tárgyakat, valamint a vallási ismereteket. E tanintézetekre jellemzô volt, hogy az ott tanulók számára sok filozófia- és teológia kurzus felvételét írták elô, s akik a kampusz területén laktak, azoktól elvárták azt is, hogy misére menjenek (sok esetben minden reggel), elôírták a kötelezô szombatonkénti gyónást. Hitük gyakorlása kiemelten a szentségi élet gyakorlását jelentette, valamint az egyházi rítusokon való részvételt, és nagyfokú kötelezettséget rótt a fiatal katolikus diákokra. Jellemzô volt az is, hogy a diákok az egyetemen jelen levô papokat nagyon nagyra értékelték, tisztelték s engedelmeskedtek nekik; ugyanez érvényesült – kissé más módon, de hasonlóképpen – az apácák és szerzetestestvérek irányában is.

A katolikusok elleni elôítélet még a II. világháború után is jó ideig tartott. A nagy fordulópont John F. Kennedy elnökké választása lett: egy ír katolikus gyökerű férfi az EÁ elnöke lett 1960-ban, alig egy hajszállal elôzve meg ellenfelét. A küzdelem azért is volt ennyire szoros, mert az amerikaiak egy része félt attól, hogy egy római katolikus legyen az elnök, szerintük ugyanis egy katolikus nem lenne szabad abban, hogy a nemzetet a saját akarata szerint vezesse, hanem ôt a római pápa irányítaná. Sok amerikai látta így a katolikusokat még nem is olyan régen! Ez a szemlélet aztán az 1960-as években hamar megváltozott, nem kis mértékben azért, mert a katolikusok maguk is nagyon be akartak olvadni az amerikai szociális, politikai és gazdasági életbe. A katolikus iskolák pedig ezt a célt kívánták elôsegíteni, igyekezve olyan tudással, ismeretekkel felvértezett polgárokat a kapujukon kibocsátani, akik a társadalomban elôre tudnak majd jutni. Az antikommunista idôszakban, amely közvetlenül a II. világháborút követte, ez az iskolarendszer erôs hazafiasságra is nevelte a katolikus diákokat, erôs lojalitásra hazájuk, az EÁ iránt, amely „egy nemzet Isten vezetése alatt". Ahogy a katolikusok kezdtek egyre több pénzt keresni, s megtalálni a helyüket az amerikai társadalom gazdasági, jogi, orvosi köreiben, elkezdtek korábbi lakóhelyeikrôl a nagyvárosokba s azok külvárosaiba áramlani, új lakóhelyüket immár nem nemzeti alapon választva, nem is a katolikus plébánia közelségétôl függôvé téve, hanem a lakás méreteitôl, kényelmi szempontoktól. Ma az AEÁ lakosságának 25 százaléka római katolikus, ezek egy része a déli irányból, spanyol nyelvterületrôl érkezô bevándorló. Ezzel együtt kijelenthetjük, hogy a katolikusok ma folytatják e tendenciát, az amerikai álom beteljesítését, ami az anyagi függetlenség elérését s a vele járó társadalmi kiváltságok megszerzését jelenti.

Egy alkalmasabb teológia

Mi köze e történelemleckének az amerikai katolikus egyház liturgikus életéhez? Nagyon is sok köze van. Az amerikai katolikusok körében az utóbbi két évtizedben végzett tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy az egyes, egymást követô generációk egyre kevesebb elkötelezettséget éreznek arra, hogy rendszeresen részt vegyenek a vasárnapi misén (ez a vizsgálatok értelmében csupán havi egyszeri vagy kétszeri részvételt jelent), egyre kevésbé érzik a maguk számára kötelezônek az egyház hivatalos tanítását követni erkölcsi és etikai kérdésekben, s nagymértékben ellenzik, hogy családtagjaik közül bárki is pap vagy szerzetes legyen. Világos, hogy a katolikus hit gyakorlásának kötelessége halványulni látszik, vagy legalábbis az az elvárás, amit a vallásos kötelesség jelent, jelentôsen megváltozott. Saját diákjaim s azok a fiatalok, akikkel a plébánián találkozom, nem tartják kötelezônek, hogy minden vasárnap ott legyenek a misén: ez nem halálos bűn terhe alatt kötelezô számukra, ahogy ezt szüleik, nagyszüleik érezték. Már a szüleik generációja, az úgynevezett „baby boom" generáció, kezdett leszokni a szigorú misehallgatásról. Ez nem azt jelenti, hogy a középkorú amerikaiak ne imádkoznának, azt sem, hogy ne tisztelnék a vallási vezetôket, vagy hogy ne járnának el a különféle szertartásokra. De ezt már egy más módon teszik: sokkal individualizáltabban, privát alapon, szemben a közösségi és sokkal nyilvánosabb katolicizmussal, amely korábban volt jellemzô.

Az tapasztalható, hogy a fiatalok nagyon is akarják, hogy az egyház vigaszt jelentsen számukra, szinte követelik ezt. Másrészt azonban, tele fiatalos lendülettel, szívesen ajánlkoznak s vesznek részt gyermekeket, idôseket segítô akciókban, lelkesen önkénteskednek, ezeknek a programoknak nagy része vagy iskolai kezdeményezés vagy plébániai program, amelynek egyik célja a bérmálkozásra való felkészítésük. Ehhez hozzátehetjük azt a statisztikai adatot is, hogy az amerikai katolikusok az EÁ lakosságának messze a legbôkezűbb s legnagylelkűbb adakozói. Ám amikor az egy életre szóló elkötelezettség szóba jön, a papi, szerzetesi hivatás, vagy az Úr napjának heti rendszerességgel történô megünneplése a krisztushívôk közösségében, e fiatal generáció válasza ambivalens: tiszteletteljes, de nem egyértelmű. Teológia kurzusaimon beszélgetve a fiatalokkal, gyakran hallottam tôlük: nagyon tisztelik azokat, akik erôsen elkötelezettek vallási meggyôzôdésükben, de ugyanezt saját életükre vonatkozóan sem szükségesnek, sem lehetségesnek nem tartják.

Az amerikai katolikusok megváltozott szociális, gazdasági és vallási kontextusa lehetôséget ad a liturgiára s annak az etikához való viszonyára való reflektálásra. Ami biztosra vehetô az EÁ-ban: hogy vége a félelemérzéstôl motivált vagy kötelességérzetbôl folytatott istendicséretnek, istentiszteletnek, vége annak az istenképnek, amely szerint Isten mint valami könyvelô tartja számon az emberek misére járását, s alig várja, hogy rajtakapja, megítélje mindazokat, akik vétettek e parancs ellen.

Mindez azonban nem csupán szociológiai tényként kezelendô, hanem egyben lehetôség is a pasztorációra, alkalom egy másfajta pasztorális, liturgikus és teológiai megközelítés kialakítására. A helyzet megkívánja, hogy az egyház (püspökök, papok, de a nagy számban létezô világi pasztorálasszisztensek is)

a kezébe vegye a kezdeményezést: olyan liturgiát elôkészítve s megvalósítva, amely megszólítja, bevonja és táplálja a mai embert, a testét-lelkét (tudatosan hivatkozom nem csak a lélekre!). Ez pedig, ahogy a II. vatikáni zsinat elôírta, feltételezi az egyháztörténet és liturgikus teológia, valamint a jó, hatékony rituálé, szertartás gyakorlati emberi dimenzióinak tanulmányozását, hogy aztán mindebbôl a mise megünneplése s más szertartások is valóban „csúcs és forrás" lehessenek a krisztushívôk életében. Ez pedig nem egyenlô azzal, hogy kijelentjük: korábban vagy ma a katolikusok nem keresték az Istennel való találkozást az imában. Ha azonban folytatjuk a Jézus Istenének keresését s meg is találjuk ôt, akkor az egyház liturgiájának elméleti és gyakorlati megújítása jelentôs kihívás számunkra. Ez nem azért fontos, mert az egyház a „vallásiparban" a csúcson akar maradni, hanem mert az egyháznak adatott az a feladat, hogy hirdesse és élje az evangéliumot e posztmodern világban, amelynek akkora szüksége van rá. S itt következik az etikai kérdés is: hogyan kapcsolódik a liturgikus ünneplés a keresztény élet többi részéhez – kapcsolódik-e egyáltalán vagy sem.

Kísérlet egy új liturgikus

Diákjaim és sok más amerikai fiatal teszi fel a kérdést: „Miért kellene nekünk vasárnap misére mennünk?" Ez az egyházi liturgikus szolgálat értelmére és céljára vonatkozó alapvetô kérdésekhez vezet. A vasárnapi mise nélkülözhetetlen része – de csak egy része – a keresztény életnek és istendicséretnek. Amit ez jelent – és ez meglehetôs vallási paradoxon is –: a keresztény hit eredeténél fogva és tiszta célját tekintve nem arra irányul, hogy a hétköznapi életbôl (ahogy a teológusok és tudósok mondják, a profánból) kilépni segítsen a valóságnak egy elkülönített, szent szférájába. Az Újszövetség, kezdve az evangéliumoktól a leveleken át a Jelenések könyvéig, kinyilatkoztatja, hogy a Názáreti Jézus élete, halála, feltámadása és megdicsôülése annak a korszaknak a végét is jelenti, amelyben Istent kizárólag bizonyos helyeken lehetett csak megtalálni. Ha a zsidóknak írt levél és más, hasonló biblikus, korai egyházi szövegek a papokat, a templomot mint szentet említik, Krisztus feltámadásának és mennybe emelkedésének, a Szentléleknek az egyházba való elküldésének csodálatos fénye felôl tekintve rájuk, csakis metaforikus értelmet tulajdoníthatunk e kijelentéseknek. Jézus, ez a zsidó világi férfi, akit tanítóként és prófétaként ismertek el, nem tartozott a jeruzsálemi templom papi kasztjához. Szó szerinti értelemben, a szokásos vallási fogalmi meghatározás értelmében nem volt pap. Nem szolgál papként a templomban, másutt sem e földgolyón, hanem sokkal inkább az Atyával és a Szentlélekkel együtt az emberiség megmentésének forrása. A keresztények, akik megkeresztelkedtek a Szentlélek által Krisztusban, most Krisztus testének tagjai, az egyházat alkotják a világban. Ezért az 1Pét 2,5 az egész egyházról mint papi nemzetségrôl, élô kövekbôl álló templomról beszél metaforikusan. E közösség tagjainak ereje, hatalma Krisztus Szentlelkébôl ered, és Isten dicsôítésére irányul, ami abban nyilvánul meg, hogy az e közösséghez tartozók megengedik, hogy Isten alakítsa életüket a világban: etikájukat Krisztusnak a halálig tartó szeretete szabja meg. Ahogyan Jézus egész élete az istendicséret és -szolgálat szakadatlan cselekedete volt, úgy minden keresztényé is az. A liturgikus szolgálat tehát, anélkül, hogy önmagáért való volna, azt a célt szolgálja, hogy egész életünket mint folytonos istentiszteletet élhessük meg: mint Isten dicséretét, ez pedig úgy történhet, ha világunkhoz oly módon viszonyulunk, hogy bekapcsolódunk Isten teremtô és megváltó cselekvésébe. Az istentisztelet ilyen értelmezése a korai egyház hagyományának megfelelô. Az egyházatyák homiliáikban és leveleikben újra meg újra azt tanítják, hogy Isten dicsôsége és az emberek megszentelôdése összekapcsolódik.

Ami megdicsôíti Istent, ami dicséri Jézus Istenét, az a mai, a történelem e pillanatában történô megváltása Isten teremtésének, teremtményeinek a szenvedésbôl és bűnbôl. A római katolikus egyház megújított liturgikus rendtartása többször utal a keresztény istentiszteletnek erre az értelmére: jelesül arra, hogy a húsvéti misztérium ünneplése a keresztény istentisztelet lényege. E teológiai felfogásnak bibliai és patrisztikus gyökerei vannak, s két fejlôdési irányban haladt: egyik a szentségeket mint a megváltás meghatározó eseményében, Jézus halálában és feltámadásában való részvételt állítja elénk, a másik azt hangsúlyozza, hogy a szentségek által a hívek mintegy belemerítkeznek a megváltás munkájába, s így Krisztus halála és feltámadása az ô életükben is megvalósul, végsô soron a világ életéért.

A húsvéti titok megmentô, megváltó tartalma legteljesebben az egyház liturgikus ünneplésében mutatkozik meg, különösképpen a szentségekben: az eukarisztiában s a keresztségben. A kegyelmi életbe való belépésre vonatkozóan talán Szent Pál apostol keresztségrôl szóló leírása a legtalálóbb teológiai metafora: Pál arról beszél, hogy Krisztussal a halálba temetkezünk. „Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsôsége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk" (Róm 6, 4). Amint ezt a kijelentést teszi Pál a bűnnek való meghalásról, rögtön arra kéri a híveket, hogy ne engedjék a bűnt maguk fölött diadalmaskodni (Róm 6, 12–14).

De ez csak egyik módja annak a misztériumnak, ami a keresztény hitélet, egy olyan életmód, amelyet Krisztusnak az Istentôl kapott küldetése formál, s amelynek lényege a szenvedô világgal való megváltó szolidaritás. Mert hűségesen véghezvitte küldetését a halálig vállalva azt, Isten feltámasztotta Jézust, s az élet forrásává tette ôt mindenki számára, aki elfogadja a benne való hitet mint a Krisztus-követés gyakorlati útját.¹ A keresztény hit nem csupán elmélet-gyűjtemény, hanem életmód, gyakorlat, folyamatos megmerítkezés a húsvéti titokban. Amit a názáreti Jézus a maga prófétai missziójában állított – különösképpen, hogy annak szociális-etikai vonatkozásai következményeként a vallási és politikai hatóságok összeütközésbe kerültek –, az az ô misztikus kapcsolatából fakadt, amely ôt az Atyához fűzte; a keresztények is úgy tudnak a szenvedôkkel szolidaritást vállalni, ha nekik is megvannak a maguk folytonos misztikus ima- és liturgikus gyakorlatai. Az eukarisztia, amelyet kiemelt módon az Úr napján ünnepelnek, forrása és csúcsa a keresztény életnek.² Ami oly gyakran veszélyezteti egy ilyen módon megélt élet örömének megismerését, az a húsvéti misztérium feszültségének szem elôl tévesztése, azaz annak elfelejtése, hogy Krisztus szenvedése és halála csak annak a kinyilatkoztatásnak a fényében megváltó jellegű, hogy ô az, aki – s így Isten is az, aki, számunkra. Így lesz az eukarisztikus istendicséret központ; annak heti kinyilatkoztatása, hogy az Igében és a szentségekben Isten megváltó módon jelen van, cselekszik a szenvedôk érdekében bennünk, általunk, a mi világunkban. A vasárnapi eukarisztia

az ôsi keresztény ünneplés.³ Egy testbe, Krisztus élô testébe gyűjti mindannyiunk imaéletét, szolgálatát, egységbe foglalja az egész világ keresésével és küszködésével.

Amikor Pál így tanít: „Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis egy test,

úgy Krisztus is" (1Kor 12,12), azt akarja megértetni a hívekkel, hogy egyéni életük most már szolidaritásban összekapcsolódik minden más taggal Krisztusban: „Ha tehát egyik tag szenved, vele együtt szenved valamennyi tag; vagy ha az egyik tag tiszteletben részesül, együtt örvendezik vele valamennyi tag" (1Kor 12,26). A keresztények számára a posztmodern világban a kihívás abban áll, hogy megértsék, mi a célja Krisztus egy testében a sok tagnak. A II. vatikáni zsinat egyháztana nyomán Krisztus tagjai, az egyház nem korlátozandó csak a római katolikus egyházra, s nem is csak a keresztény egyházakra, hanem átöleli a földön élô emberiséget.⁴ Az egyház missziója, minden egyes tagjának missziója a szenvedélyes szolidaritás az emberekkel, különösen is a szegényekkel és szenvedôkkel, örömeikkel és reményeikkel.⁵ Ahogy Edward Schillebeeckx mondta több mint két évtizede: a szisztematikus emberi szenvedés méretei a mai világban, s az errôl való tudomásunk a telekommunikáció útján nem engedi meg többé a nyugati és északi keresztényeknek, hogy csak a saját helyi, házi bajaikkal foglalkozzanak, nem lehetnek provinciálisak, még kevésbé nacionalisták, hanem a szegényeket mint Krisztus testének szenvedô tagjait kell szemlélniük. Ezért a keresztény szentség ma szükségszerűen politikai szentség: olyan életet jelent, amely Isten egyetemes megváltási szándékáról tesz tanúságot, s amely abban ölt testet, ha aktívan próbálkozunk a szegények, elnyomottak, peremre szorultak számára igazságot szolgáltatni szociális eszközökkel is.⁶ Ami a szocio-politikai aktivitást megkülönbözteti a keresztény szolidaritás tetteitôl, az éppen az a kölcsönösségi kapcsolat, amely az ima és kiváltképp a liturgia misztikus cselekvéseivel összeköti: „Politika ima vagy misztika nélkül hamar torz és barbár lesz; az ima és misztika a politikai cselekvés, szeretet nélkül hamar szentimentalizmus és üres bensôségesség lesz." (Schillebeeckx)⁷. A mai keresztény élet lényege nem az egyre erôteljesebb szociális erôfeszítésekben és cselekvésekben rejlik, de nem is az egyre szebb liturgikus ünneplések keresésében, hanem sokkal inkább a kettô együttes keresésében. A liturgia Isten életében való bensôséges részvételhez segít, Istennek az emberek megmentésén át való dicsôítéséhez. Ez az egyetlen valóságos cselekedet, ha az ember arra törekszik, hogy Isten életét az emberek körében élje meg. Mindazok, akiket megkereszteltek, akik Isten képére való hasonlatosságukra ráébredtek, már nem olyan statikus kategóriákkal számolnak, mint a nem, kor vagy nemzetiség (lásd Gal 3, 27–28), hanem azt kívánják tenni, amit Isten az evangéliumban: csatlakozni az embertárshoz szolidaritásban, keresni a szociálisan kirekesztettet, az elutasítottat, s a nemzedékek és fajok közti megbecsülés szószólójává lenni, olyanná, aki a jóságot, bárhol találkozzék is vele, örömmel veszi. Ez jelenti azt, hogy az élet ajándék, ugyanakkor keresés is: Isten kegyelmi ajándéka a keresztségben és állandó keresés, hogy többet s mélyebbet tudjon meg Krisztusról, aki azt ígérte, elénk siet minden éhezôben, szomjazóban, betegben, hontalanban, meztelenben, rabban (lásd Mt 25, 35–38).

Nemcsak Schillebeeckx, de Johann Baptist Metz, Gustavo Gutiérrez és mások is állították a misztika és az etika (vagy politika) kölcsönös kapcsolatát, azt mondva errôl, hogy alapvetô a mai keresztény hitben (és nem csak) – ez azonban a hogyan kérdésére még nem ad választ. Hogyan kell gyakorlatba ültetni, ezt az összefüggést, kapcsolatot a gyakorlatban megvalósítani? A válasz, úgy tűnik, szükségszerűen sokféle az adott szociális és történelmi viszonyoktól függôen. Gutiérrez leírta a keresztény eukarisztikus ünneplés kivételesen vidám, örömteli formáját Latin-Amerika társadalmi igazságosságért harcoló keresztény közösségeinek gyakorlatában: „Nincs itt felszínes csillogás, sem üres vidámság, olyan vidámkodás, amely a valóság és a szenvedés nem ismerésébôl vagy elfojtásából fakadna. Ez húsvéti öröm – olyan, amely áttör, áthatol a halálon és fájdalmon, s intenzív, mély reménnyé alakul."⁸ Gutiérrez úgy ítéli meg, hogy ez az eukarisztikus osztozás legteljesebb formája, amellyel Krisztus halálában és feltámadásában osztozhatunk; a liturgia imádságos gyakorlása az alapvetô ismeretforrás Jézus megváltói, szabadítói voltára vonatkozóan azokban a nehéz, küzdelmes élethelyzetekben, amelyekkel a szegényeknek az adott társadalomban meg kell birkózniuk. Metz ismételten amellett érvelt, hogy

a déli féltekének ezek a bázisközösségei az egyetemes egyház számára a politikai spiritualitás példái.⁹ Számunkra, északiak (nyugatiak) számára az a kérdés, hogyan tudjuk olyan módját találni az eukarisztia ünneplésének és más szertartásainknak, amelyek a déliekéhez hasonlóan gazdagító, inspiráló, erôsítô, felszabadító és bátorító hatásúak legyenek.

Liturgikus kilátások az AEÁ-ban

És itt térünk vissza az EÁ-beli helyzethez, amelyet a bevezetôben részleteztem. Úgy tűnik, hogy amit az amerikai katolikusok a 20. század végére elveszítettek, az a hit gyakorlásának értelme volt. Ez a fogalom, hogy általánosságokban fogalmazzak, túlságosan felosztott lett az egyházi értelmezésben és gyakorlatban is, túlságosan elszigetelôdött a tágabb társadalomtól, amelyben a katolikusok élnek. Az egyházban kifejlôdött a szentnek a profántól való erôteljes elkülönítése, ami tetten érhetô például abban, hogy a különbözô szertartásokat s az egyház tanítása továbbadásának feladatát kizárólag a felszentelt papok

s a szerzetesek számára tartották fenn, ezáltal nem kapcsolódtak kellôképpen a társadalom egészéhez. Abban az erôfeszítésükben, hogy mégis belekapcsolódjanak, hogy helyet találjanak az amerikai társadalomban, sem a felszentelt papok, sem a világiak nem kérdôjelezték meg az amerikai gazdasági és szociális valóságot. A szentségek csupán a lelkek nevelésére és gyógyítására szolgáltak, s abban az élethelyzetben alkalmazták, amely a végsô szembenézésre készített fel, egy helyet remélve Istentôl a mennyben. Ez jellemezte a katolikus gyakorlatot, ahogy az világunkban működött – többnyire már a múlt idôt használhatom erre. Ma ugyanis jellemzôbb a pluralista és interkommunikációs szemlélet és gyakorlat, amely különbözô hátterű, vallású embereket kapcsol össze abban a társadalomban, amelyet a piacgazdaság alakít, egy soha semmivel meg nem elégedô fogyasztói kultúra, amely a legkülönbözôbb embereket és hagyományokat úgy csomagolja egymás mellé, mint a legutóbb vásárolt árut, s amely a technológiai képességeket messze az emberi erények fölé helyezi. Kétségtelen, hogy téved, aki kizárólag sötét színekkel festi meg a képet. A modernitás szociális, orvosi, sôt egyéni emberi jó hatásai nem vonhatók kétségbe. A probléma a modern technológia és piacgazdaság mítosza, amely szerint a fejlôdés határtalan, ahogyan a lehetôségek is azok, és nem hajlandó be- és felismerni az árat, amelyet a mítosz fenntartásáért, e fejlôdésért az egész ökoszisztémával együtt sok ember fizet (a szegények és a különféle okok miatt peremre kerültek).

Ezen a ponton életbevágó az egyház liturgikus hagyománya, amely egyformán nagy figyelmet fordít az Írásokra és Isten embereinek szociális meg személyi valóságára; amely nem mint a világból való szabadulás eszköze mutatkozik, ellenkezôleg, mint Isten igyekezete, hogy a világot átölelje általunk.

Az egyház liturgiájának folytonos és folyamatos reformja és újjászületése azáltal történhetik meg, hogy úgy gyakoroljuk, mint az evangélium szabadságának valóban egyedi módon való megtanulását, megtapasztalását, amelyet kivételezettekként mi élhetünk meg. A mai keresztényeknek az Úr igéjének és eukarisztiájának asztalához kell járulniuk, nem azért, hogy kritikátlan módon mintegy ottlétükkel aláírják, legitimálják azokat a módokat, ahogyan a társadalomban szokás az ember értékét mérni (gazdasági-anyagi helyzet, ruházat, autómárkák), hanem hogy még egyszer megnyíljanak Krisztus szellem(iség)ének, aki az Írásokban s a szentségi hagyományokban nyilatkoztatja ki, mutatja meg, hogyan alkotják, hogyan építik fel a keresztények a mai világban Krisztus testét. A bérmálás szentsége az eukarisztikus cselekvés alanyává tesz, átváltoztatva a vallási rítus passzív szemlélôjét annak aktív résztvevôjévé, olyanná, aki az eukarisztikus ima ideje alatt újra meg újra a Szentlélek erejében részesül, a Lélekében, akit ezzel az imával a pap lehív nemcsak a kenyérre és borra, hanem mindazokra is, akik az azokban való részesedésre összegyűltek. Ha az egyház szentségi szertartásai a tárgyak és mozdulatok széles körét használják mint szentségi típusokat, ezt nem azért teszik, hogy az összegyűlt passzív nézôknek egy nagy vallási látványosságot bemutassanak, hanem azért, hogy felfedjék nekik az isteni dicsôséget, amely rejtve ott van minden emberben, s amelyben a jóakaratú emberek közösségben részesednek (vö. Lk 2, 14).

A liturgia ilyen evangéliumi etikai megközelítése kihívás a ma egyháza számára, de valójában nincs más választása. Legalábbis ami az AEÁ-at illeti, ha realisták vagyunk, rá kell jönnünk, hogy az istenfélelem motívuma vagy a társadalmi, etnikai csoport irányából érkezô nyomás vagy az egyházi szertartásokban való részvételre késztetô bármilyen más, a múltban érvényes motiváció annyi csupán: múlt.

Azoknak, akik abban a kiváltságos meghívásban részesültek, hogy helyi egyházi közösségeken belül liturgikus ünneplést vezetnek, most már nem csak a rítusok, szertartások történetét és teológiáját kell megtanulniuk, hanem azt is, hogyan válhat az egyház élô, valóságos testté, amely ünnepelni gyűlik össze. Sokat tanultunk a liturgiáról a történelem, a teológia által: megtanultuk, hogy a zene nem csupán díszítés, hanem egyedi módja annak, hogy különálló lények egybeforrjanak általa, ugyanazokra a ritmusokra rezonálva. Megtanultuk, hogy a csend nem halott idô, hanem az intenzív ima ideje, amelyben az egyes résztvevôk s a liturgián elnöklô személy az ima hullámhosszán egybeforrnak. A Szentírásról megtanultuk, hogy a keresztény imádás és dicsôítés nélkülözhetetlen forrása, s hogy azt jól kell hirdetni. Egyik felmérés a másik után mutatta, hogy az amerikai katolikusok elvárásai szerint a prédikáció minôségén javítani kell. Arra is módot kell találni, hogy a résztvevôk a hosszú eukarisztikus ima részeinek érezzék magukat. A lista hosszan folytatható. A lényeg azonban kiolvasható: ma már tudjuk, hogy a jó liturgia az alapelvek teológiai ismeretére épül, valamint az erôsségeket és gyengeségeket felismerô pasztorális tudatosságra (igen, arra is, mit szeret a közösség, és mit kevésbé), mindig az adott közösséget figyelembe véve, azt, amelyik akkor és ott összegyűlt a liturgikus ünneplésre. Ez nem azt jelenti, hogy a liturgiát csupán a népszerűnek vagy a kényelmesnek a szintjére kellene redukálni! A Szentírás felôl érkezô kihívás nem csupán a szöveg szavainak értésére vonatkozik, hanem arra is, amit a szertartás cselekedetei tárnak fel: hogy a keresztények többé nem pusztán magánszemélyek a mennybe tartó úton, hanem polgártársak az eljövendô Isten országának keresésében, azokban a töredékes pillanatokban, amelyek ebben az elmúló világban adottak. Az AEÁ-ban jelentkezô egyik legfontosabb kihívás az egyház számára ezért az, hogyan tud azon dolgozni, hogy a liturgikus istendicséretet folyamatosan olyan színvonalon biztosíthassa, hogy ennek hiányában a megkereszteltek ne akarjanak jó életet élni. Ez pedig pozitív kihívás: olyan, amely ösztönöz, miközben nem egy elvont Istennel való személyes találkát ígér, hanem egy olyannal létrejövô találkozást, aki Jézusban megjelent, megtestesült az emberiség javára.

Bodó Márta fordítása

Jegyzetek

A Sacramentum Caritatis – a liturgia szépsége. Zenit-interjú Edward McNamarával

ZENIT: A 35. pontnál olvashatjuk: „Valójában a liturgia, akárcsak a keresztény kinyilatkoztatás többi része, bensôséges viszonyban áll a szépséggel: a liturgia maga az igazság ragyogása (veritatis splendor)." Túlzás lenne azt mondani, hogy a szép liturgia est sine qua non feltétele egy élô katolikus közösségnek?

Edward McNamara: Ahogyan a szentatya is kijelenti, a szépség bensôséges viszonyban áll a liturgiával, bensôségesen kötôdik a hiteles liturgiához. Ez a szépség viszont nem csak azt jelenti, hogy csodálatos templomaink vannak, fenséges zene szól bennük. A liturgiában a legfôbb szépség az, ami az összeforrott közösségben nyilatkozik meg: a szív és a lélek az imádságban és Jézus áldozatának ünneplésében. A misztériumban való részesedésének szépsége ez, a teljes, a tevékeny, a lelkes részvétel a pap és a hívek részérôl egyaránt. Ez a szépség megnyilvánul az esetleges külsô hiányosságok ellenére is minden alkalommal, ha a szolgálatban résztvevôk és a hívôk törekszenek a liturgiát a maga teljességében megélni. A szépség másik formája: a zene, a művészet, a költészet, rítus mértéktartó ünnepélyessége, amibôl természetességgel származik ez a belsô szépség; mert amilyen mértékben a közösség keresi a szépségnek, vagyis a liturgia misztériumának a megélését, a mélységeibe való behatolást, olyan mértékben születik meg benne az a vágy, hogy ezt a megélést ugyanolyan szépséggel fejezze ki. Ez egy nagyon természetes megfontolás eredménye: az méltó igazán az Úrhoz, ami a legjobb abból, amit fel tudunk ajánlani. A történelem világosan mutatja ezt: a keresztények, még az üldöztetések idején is, a legértékesebb nemesfémbôl készült tárgyakat használtak az eukarisztia ünnepelésekor. Az üldöztetések befejezôdése után hirtelen kibontakozó keresztény művészeti életet ez magyarázza. A rituális formák ünnepélyessége már az elôzô korszakban létezett s természetes folyamat eredményeképpen jött létre, nem volt törés a korábbi gyakorlathoz viszonyítva.

Ugyanez érvényes a kivándorlók generációira, akik többnyire szegények voltak: nem sajnáltak semmilyen áldozatot azért, hogy plébániai közösségeik részére az új helyen csodálatos templomot építtessenek, szebbnél szebb művészi alkotásokkal díszítsék ezeket.

De léteznek olyan liturgikus formák és keretek is, amelyek bizony középszerűek, ízléstelenek, sôt alantasak, amelyek tulajdonképpen arról szólnak, hogy használóik a misztériumot alábecsülik, és sajnos néha arról is, hogy abból a közösségbôl hiányzik a hit.

Z.: A 37. pont mondja: „Mivel a liturgia lényegénél fogva actio Dei, aminek mi részesei vagyunk Jézus Krisztusban a Szentlélek által, alapvetôen nem rendelkezhetünk vele önkényesen, és nem szolgáltathatjuk ki az éppen aktuális divatnak." Ez a mondat a papságnak szól?

E. N.: A mondat valójában a papságnak szól, de nemcsak. A kijelentés elsôsorban a liturgia alapvetô struktúráját érinti, nem kizárólag a rubrikákat. Az az egyszerű tény, hogy a liturgiát Isten fô cselekedetének tekintjük, ellentmondásba kerül azoknak a véleményével, akik a liturgiát egyszerűen olyan szociológiai megnyilvánulássá próbálják redukálni, amellyel szabadon rendelkezhetünk, amelyet hozzáidomíthatunk a társadalmi változásokhoz. A veszély, hogy a liturgiát a világ rabjává tegyük, nem csak a papságot érinti, hanem mindenkit, aki részt vesz a liturgia elôkészítésében.

Természetesen vannak papok, akik önkényesen változtatnak a liturgián, ahogy nekik éppen jólesik, de vannak lektorok is, akik saját ideológiájuk szerint „javítanak" bele a szövegekbe, vagy zenészek, akik a liturgiát rendelik alá zenei igényeknek és nem fordítva. Nem is beszélve azokról, akik az aktualitásra, a korszerűségre hivatkozva nem megfelelô zenét vezetnek be a liturgiába. Meg kellene tehát tanulnunk értékes örökségként fogadni a liturgiát, és nem úgy, mint szórakozási lehetôséget. Úgy gondolom, a szentatya ezt a fajta hozzáállást akarja hangsúlyozni.

Z.: XVI. Benedek világosan fogalmaz a 46. pontnál: „Isten Igéjével kapcsolatban pedig szükségesnek látszik a homíliák minôségének javítása." Hogyan tehetnek ennek eleget a papok?

E. N.: Nagyszerű szövegek találhatóak különféle könyvekben, akár az interneten is, de azt gondolom, hogy a homíliák minôségének emelésében semmi sem szüntetheti meg az ima, az elôkészület és a gyakorlat elsôdleges fontosságát. A homíliának mindenekelôtt az imádság, az Istennel való szent beszélgetés gyümölcsének kell lennie. Kicsit keményen hangozhat, de amennyiben a pap vagy a diakónus homíliája nem az imádság gyümölcse, akkor azt a homíliát egyszerűen nem érdemes elmondani. Egy 8-10 perces homílián sokat kell dolgozni, hogy a körülményeknek megfelelô emberi formába öntve érthetôvé váljék Isten üzenete. A készület azt is jelenti, hogy a pap és a diakónus folyamatosan tanul. Egy jó szónoknak gyakorolnia is kell: dikció, hanghordozás, beszédritmus tekintetében. Ez utóbbi nagyon fontos különösen a fiatalok számára, akik lelkesek ugyan, de a tapasztalat hiánya miatt gyakran rosszul gazdálkodnak, és nagyon rövid idô alatt túl sok mindent akarnak elmondani.

Z.: A 6. pontban ezt írja a pápa: „Minden nagy reform valamilyen formában a népe körében eukarisztikusan jelen lévô Úrban való hit megújulásához kötôdik." Az eukarisztia fontossága megelôz minden mást, megelôzi tehát az ökumenizmust, a családi élet fontosságát, az iszlámmal való kapcsolatunk munkálását?

E. N.: Azt hiszem, hogy itt inkább minôségbeli és nem kronologikus prioritásról van szó. Ha mi, katolikusok, nem kötôdünk mélységesen alapvetô hitigazságainkhoz és hitgyakorlatunkhoz, akkor más prioritások (ökumenizmus, az iszlámmal való kapcsolat) terén való elkötelezôdésünk felszínes lesz és üres, hiszen alapja csupán egyféle irenizmus, egy értelmétôl kiüresedett retorika. Például egy nagy biblikus kultúrával rendelkezô tüzes evangélikus bizonyára sokkal jobban fog egyezni egy eukarisztikus lelkületű katolikussal, mint egy olyannal, aki híjával van a devóciónak. Talán egységre juthatnak enélkül is néhány teológiai kérdésben, de sokkal jobban megértik egymást, ha az isteni jelenlét mindkettôjük számára ugyanaz a megélt tapasztalat.

Z.: A buzdítás arra bátorít, hogy a latin nyelvet szélesebb körben is alkalmazzák az eukarisztikus ünneplésen. Melyek lennének ennek az elônyei, és hogyan lehet ezt megvalósítani egy olyan világban, amelyben a hívôk nagy része már elszokott ettôl?

E. N.: Az elônyei sokfélék. Képzeljék csak el a különbséget, ha a következô világifjúsági találkozón Sydney-ben, az 500 000 fiatal együtt tudná énekelni: Sanctus, Sanctus vagy a Miatyánkot ahelyett, hogy a kórust hallgatná. Ez nagymértékben megerôsítené az egyházhoz tartozás tudatát. Másfelôl idônként vagy egy kicsit gyakrabban misézni latinul, vagy egyszerűen csak újra használni a latin nyelvű gregorián énekeket, segíthet abban, hogy visszanyerjünk valamit a liturgia szakralitásának élményébôl, mert ezeknek az énekeknek a nagy része sokkal jobban kíséri a szövegeket, mint a helyi nyelven született különféle énekek. Igaz, hogy a latin nyelv ma kevésbé megszokott, mint régen, de paradox módon, minthogy az eredeti szövegek már jól bevésôdtek a lelkekbe, a latin alkalmankénti használatát igenis megkönnyítené.

Az emberek kívülrôl tudják a szövegeket, értik a jelentésüket, és így könnyebben értékelhetik a liturgia szépségét, különösen az énekekét. Sokan azt mondják, hogy ez egy eltúlzott kaland, ugyanakkor világszerte nagyon sok helyen találkozunk az anyanyelv és a latin nyelv kiegyensúlyozott használatával, ami mindannyiunk lelki hasznára lehet.

Z.: A dokumentum egyik része az eukarisztia társadalmi vonatkozásait tárgyalja. A mi eukarisztikus életünk milyen mértékben tudja elôidézni bennünk azt, hogy jobban figyeljünk az igazságosság és a szeretet fogalmára?

E. N.: A már idézett 37. pont szerint az eukarisztia liturgiája Krisztushoz vezet minket a Szentlélek által. Amennyivel közelebb van a lelkünk Jézushoz, annyival inkább azonosulunk vele, és keressük, hogyan követhetnénk leginkább. Jézushoz való közelségünk arra segít el bennünket, hogy felismerjük ôt másokban, különösen azokban, akik éheznek, szomjaznak, akik mezítelenek, akik tudatlanok, akik betegek vagy börtönben vannak. Közel lenni Krisztushoz azt jelenti, hogy közel lenni az ô végsôkig menô személyes önátadásához. Ez az odaadás a nyolc boldogság tanításának csúcsa. Ezen a módon az eukarisztikus imádás erôteljesen vezet el minket az igazságossághoz és a szeretethez. Egyesek számára ez azt jelenti, hogy konkrétan be kell kapcsolódniuk olyan tevékenységekbe, amelyek elômozdítják az igazság és a szeretet megvalósulását. Mások számára a szükséget szenvedôkért mondott imát és az értük hozott áldozatot jelenti. De mindenki számára azt jelenti, hogy hétköznapi kapcsolatainkban gyakoroljuk az igazságosságot és a szeretetet.

Franciából fordította

Farmati Anna

Sas Péter: Dsida Jenô levelezésébôl. Adalék a „poeta angelicus" életművéhez

Gyárfás Elemérnek Dsida Jenô levelére adott válaszát eddig az ismeretlenség homálya fedte. Közel két évtizeddel ezelôtt Gyárfás még azok közé tartozott, akiket az elhallgatás sokszor a halálnál is rosszabb ítélete sújtott. Miután 1945. október 4-én egy bukaresti kórházban elhunyt, nem valószínű, hogy valaki megmentette volna hagyatékát, amelybôl Dsida levele is elkallódott. A katolikus reakció elleni támadások kereszttüzében állt, ebben teljes egységet alkotott a román és a magyar baloldal. Gyárfás Elemér levelének közreadása elôtt tekintsük át a jobb megértéshez szükséges történelmi hátteret.

Dsida Jenô 1927. december 4-tôl a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti folyóirat – névleg technikai, valójában egyedüli – szerkesztôje lett. Rövid abafáji kitérô után, ahol a brenhidai és kövesdi báró Huszár család kastélyában házitanítóként jeleskedett, 1930. június 15-tôl, a folyóirat 12. számától négy éven keresztül, 1936 januárjáig a Pásztortűz tényleges szerkesztôje. A szerkesztôség Gyallay Pap Domokostól és Reményik Sándortól átvett kormányrúdját Császár Károllyal,

a Református Leánygimnázium tanárával együtt vette át.

Dsida az Erdélyi Helikon megindulásától, 1928 májusától munkatársa volt a folyóiratnak. 1932-ben a Nagyváradon megjelenô Erdélyi Lapok (késôbb Új Lapok, majd Magyar Lapok) című keresztény magyar politikai napilapnak lett a kolozsvári tudósítója. Újságíróként is azokról

a kolozsvári történésekrôl vagy témákról írt a legszívesebben, melyek világnézetével, hitével, a katolicizmussal voltak kapcsolatosak.

1934 júniusától az Erdélyi Szépmíves Céh kérte fel lektorának. A következô évben losonczi gróf Bánffy Miklós Király utcai lakásán megalakult a PEN Klub, melynek Kádár Imrével együtt a titkára lett. 1935-tôl haláláig az Országos Magyar Párt napilapjának, a Keleti Újságnak a segédszerkesztôje, a Nyelvművelô rovat vezetôje. Elképzelhetô, hogy az anyanyelv ápolásának ötletét a Pásztortűz 1932-ben elindított Magyarosan elnevezésű rovata adta. Még emlékezhetett szerkesztôtársa, Császár Károly mély elszántságára, aki határozottan megfogalmazta: „olyan kérdésrôl van szó, melybe semmiféle Trianon, semmiféle nagy és kis entante bele nem szólhat s melyet, ha elhanyagolunk, semmiféle Népszövetség jóvá nem tehet".

Méliusz József Vigyázat! Hamis angyal című írásában Dsida Jenôvel együtt kiátkozta az Erdélyi Lapokat, „katolikus, fasiszta" jelzôkkel illette, még jó, hogy nem tett egyenlôségjelet a két jelzô közé, bár a vesszô is sokatmondó. Elutasította Dsidát mint irányítót „a forradalmi humanizmus tengerén úszó kicsi hajónkra", amire „még Kosztolányi, de még Babits se kéne kapitánynak". A lap fôszerkesztôje az 1921. január 23-án megjelent és Kiáltó Szó néven ismertté vált röpiratnál (Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához. A magyarság útja. A politikai aktivitás rendszere) Kós Károly és Zágoni István szerzôtársa, Paál Árpád, az erdélyi magyarság vezetô politikusa, korábban a Keleti Újság, majd az Újság, késôbb a Napkelet szerkesztôje volt. A Nagyváradon megjelenô lapon fômunkatársként Gyárfás Elemér nevét tüntették fel. A lap belsô munkatársainak számító hitvallásos újságírók közé tartozott a Cimborában Benedek Elek által felfedezett Csűrös Emília, a kolozsvári Marianum volt magyartanára, a szavalóművész György Dénes, a szinérváraljai plébános, késôbbi szatmári kanonok Pakocs Károly, az újságírói pályáját kezdô Ruffy Péter és egyetemi lelkész korában Márton Áron is.

Számunkra most léczfalvi Gyárfás Elemér (Borzás, 1884. augusztus 27–Bukarest, 1945. október 4.) személye az érdekesebb, akit az erdélyi katolicizmus egyik 20. századi oszlopának tekinthetünk. Jogi tanulmányait a párizsi Sorbonne-on végezte. Közigazgatási és politikai gyakorlatát Kis-Küküllô megye fôispánjaként szerezte meg. A világháború után az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának tagja, 1926-tól a román felsôházban Csík megye szenátora lett, 1941-tôl 1944-ig a Romániai Magyar Népközösség elnöke. Egyházpolitikusként nagy szerepe volt a Vatikán és Románia közötti konkordátum végleges megszövegezésében. Egyháza szolgálatában az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alapítója és alelnöke, az Erdélyi Római Katolikus Státus tagja, majd ugyanannak – új nevén – az Egyházmegyei Tanács világi elnöke.

Gyárfás Elemér alapvetôen olyan konzervatív politikus volt, akinek a világról alkotott nézeteibôl még a marosvécsi Helikon írói tömörülés is kilógott, túlságosan is megengedô, szabadelvű volt. Fôbb irodalmi munkássága nem a szépirodalom körébe tartozott: Erdélyi problémák. 1903–1923 (Cluj-Kolozsvár, 1923), Románia hitelszervezetei s az erdélyi magyar pénzintézetek (Lugoj, 1924), Egyenes úton. 1901–1926 (Dicsôszentmárton, 1926), A püspökválasztási jog a gyulafehérvár–fogarasi görög katholikus egyházmegyében. Székfoglaló az Erdélyi Katholikus Akadémiának I. nyilvános ülésén Nagyváradon, 1929. május 27-én. (Cluj-Kolozsvár, 1929), A Supplex Libellus Valachorum. Székfoglaló értekezésül felolvasta az erdélyi Irodalmi Társaságban Kolozsvárt, 1929. február 17-én. (Cluj-Kolozsvár, 1929), Az elsô kísérlet. Az Averescu-paktum elôzményei, megkötésének indokai, szövege, módosításai, következményei, felbomlása és tanulságai. Klny. (Lugoj, 1937). Egyetlen kivételnek a Bethlen Miklós kancellár, 1642–1716. Székfoglaló a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban Marosvásárhelyt, 1924. október 12-én. (Dicsôszentmárton, 1924) című könyvét tekinthetjük, amelyet ismertetô figyelmével tüntetett ki Biró Vencel (Erdélyi Irodalmi Szemle 1925. 1. sz.), Bitay Árpád (Pásztortűz 1925. 1. sz.) és Kós Károly (Vasárnapi Újság 1925. 12. sz.)

Eddig közöletlen levelében Dsida Jenôt akarta elkötelezettségében megerôsíteni, a közösnek tekinthetô ügy általa képviselt szempontjai szerint. „A közéletben – különösen a kisebbségi sorsban – csak annak lehet szava és súlya, akinek megvan a függetlensége, bármily szerény legyen is az. Minthogy pedig nálunk olyan vagyonok, melyek függetlenséget adhatnának, ma már nincsenek, ezt a függetlenséget egy vezetô embernek csak valamely tisztességes – hangsúlyozom, még oly szerény – kenyérkereset adhatja meg. Ezért fájt nekem már évek óta, mikor láttam és hallottam – mert hiszen évek óta figyelem az Ön sorsát – hogy vizsgáival megakadt s bizonyos tömjénezések (Helikon stb.) hatása alatt, egészen az újságírásnak szentelte fiatal energiáját. […] Aki vezetô szerepre hivatott – s Önt ezek között láttam eddig, s ott szeretném ezután is látni –, annak függetlennek kell lennie; ha mindjárt hálófoltozással is kell keresnie kenyerét, mint Szent Pál apostolnak."

Gyárfásnak mint politikusnak és a konkordátum ügyében eljáró egyházi diplomatának tudnia kellett, hogy nem lehet mindig minden fekete vagy fehér, néha ezek az egyszerűnek tűnô színek is sakktáblaszerűen egymásba csúszhatnak, összeolvadhatnak. Dsida Jenô irodalomszervezôként, szerkesztôként, lektorként, újságíróként, a marosvécsi Helikon tagjaként, az Erdélyi PEN Klub titkáraként elkötelezett és vezetô tagja maradt az erdélyi katolikusok közösségének, soha nem fordított hátat egyházának. Errôl a tényrôl verseinek és prózai munkáinak figyelmes, beleérzô s felkészült olvasásakor bárki meggyôzôdhet. Gyárfás Elemér levelében hangoztatott, a vezetô szerephez általa kívánatosnak vélt anyagi függetlenséget nehezen teremthette volna meg egy irodalomból és az irodalomnak élô fiatalember. Ellentétben lapja levelet író fômunkatársával, aki a Dicsôszentmártoni Közgazdasági Bank, majd az Erdélyi Bankszindikátus elnökeként szépen hangzó elveit könnyebben tudta a gyakorlatban érvényesíteni.

Dsida Jenô transzcendens útkeresését a megfelelô irányban tartotta a Szent Mihály, a ferences templom – benne a rózsahintô Lisieux-i Szent Teréz oltárával –, és a piarista istenháza, székhelyi gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök, Márton Áron káplán, majd plébános-püspök, a „népek igaza" és sok más jóakaratú, hiteles lelkiatya. Nem is lehetett másképpen abban a városban, ahol a kereszténység rajzolta kultúrkörben a kolozsmonostori, a szentpéteri, a piarista és ferences templom egy képzeletbeli keresztet rajzol, ahol a szárak találkozásánál a Szent Mihály magasodik. Halálában sem maradt magára; évezredes közösség, a ferences harmadikrend tagjaként – Krenner Miklós visszaemlékezése szerint – „halotti inge alatt ferences skapuláréval temették".

Temetése után megkezdôdött halhatatlanságát elôlegezik meg Weöres Sándor sorai: „Hogyha ez ôr-népben van erô még, óvni a kincset, / Téged, Széphangú! nem feled el sohasem." Meggondolkodtató Weöres Sándor szóhasználata: ôr-nép, mely a régi kéziratoknál, kódex-fóliánsoknál használatos kifejezést, az ôrszót juttatja eszünkbe, mely arra szolgált, hogy az író, vagy a másoló szerzetes ne tévedjen a mondat új lapon való folytatásánál. Van ennek a szónak egy latin megfelelôje is: custos, amely a ferences terminológiában ôrt, az egyedül üdvözítô hit védelmezôjét jelenti. Dsida Jenô a katolicizmus megélését sugárzó életművével Gyárfás Elemér levélbeli aggályára rácáfolva, kiérdemelte és megszolgálta ezt az elnevezést.

A Gyárfás Elemér levelében emlegetett Scheffler: a szatmári római katolikus megyéspüspök, Scheffler János (1887– 1952) testvére, Scheffler Ferenc (1894– 1956) kanonok, a szatmárnémeti Hittudományi Fôiskola tanára, a Szabad Szó, Új Élet, Katolikus Élet szerkesztôje, majd az Erdélyi Lapok igazgatója.

Felhasznált irodalom

Tükör elôtt. In memoriam Dsida Jenô. Válogatta, szerkesztette, összeállította Pomogáts Béla. Bp. Nap Kiadó, 1998.

Viczián János: Gyárfás Elemér. In: Magyar Katolikus Lexikon IV. kötet. Bp. Szent István Társulat, 1998. 267–268.

Sas Péter: Az Erdélyi Római Katolikus Státus. Egyháztörténeti Szemle 2002. 2. sz. 66–73.

Sas Péter: Vatikán és Románia államközi megállapodásai a két világháború között. Egyháztörténeti Szemle 2003. 1. sz. 80–89.

Bura László: A második évszázad (1904– 2004). A szatmári római katolikus egyházmegye kislexikona. Csíkszereda, Státus Kiadó, 2003.

Marosi Ildikó: Néhány adalék a szerkesztô és az újságíró Dsida portréjához. In: Poeta Angelicus. Írások Dsida Jenôrôl és költészetérôl. Szerkesztette Lisztóczky László. Eger, Dsida Jenô Baráti Kör, 2003. 115–130.

Csucsuja István: Egy nagyformátumú politikus és gazdasági szakember: Gyárfás Elemér (1)

Életére és tevékenységére vonatkozó valamennyi tény és adat azt mutatja, hogy a két világháború között a romániai magyarság gazdasági-politikai és egyházi életének talán nem is volt Gyárfás Elemérnél nagyobb formátumú és több talentummal megáldott vezetô egyénisége. Gyárfás Elemér nagy koncepciójú, a távlatokat és a részleteket is jól meglátó politikusnak és gazdasági szakembernek bizonyult. Az átfogó magyar pénzügyi és egyházi szervezetek élén éppen úgy, mint a román parlamentben feltűnést keltett. A parlamentben igazi „debatter"-ként, érveket gyorsan és szépen felsorakoztatni képes szónokként a legnagyobb tekintélyre tett szert a magyarok közül. Politikai és gazdasági szervezôi tevékenysége, írásai és elmondott beszédei egy sajátos történeti, politikai látás- és gondolkodásmódot jelenítettek meg, olyat, amely még most is tanulságokat és értékeket, üzeneteket hordoz számunkra.

Mindez egyenesen szembetűnôvé teszi, hogy az utána jött nemzedékek írástudói milyen méltatlanul keveset írtak és beszéltek róla. Legkézenfekvôbb magyarázata ennek szerintünk csak az lehet, hogy 1945-ben bekövetkezett halála után olyan hatalmi- és radikális politikai változások indultak el, olyan hivatalos értékrendszer teremtôdött, amelyben a Gyárfás által képviselt jobboldaliakat elvetendônek, retrográdnak és káros rekvizitumoknak ítélték. Az, hogy érdembéli és fontosságának megfelelô korrekcióra 1989 után sem került sor, csak a lerovandó adósságaink méreteit mutatja.

Gyárfás Elemér kétségtelenül rendhagyó politikai és közéleti teljesítménynyújtása mögött mindenekelôtt szolid műveltség és alapos tudományos felkészültség húzódott meg. A Lécfalvi elônevet fiatalkorában néha még használó Gyárfás Elemér a Küküllô megyei Borzáson született 1884-ben. Ôsi székely primôr családból, amelynek tagjai Báthory Gábor, Bethlen Gábor és Rákóczi György udvarában szolgáltak és töltöttek be különbözô értelmiségi tevékenységgel járó tisztségeket. Közvetlen felmenôi között volt a nagy műveltségérôl Erdély-szerte jól ismert Gyárfás Miklós gyulafehérvári ôrkanonok, nagyapja, az útinaplóját ránk hagyó Gyárfás Elek a fôkormányszéki tanácsosságig vitte, apja és nagybátyja pedig nagyhírű szaktudósoknak számítottak úrbéri ügyekben. Családjának tagjai általában azzal tűntek ki, hogy sokat foglalkoztak a székely falusi ifjúság szellemi épülésének elômozdításával és e célra több alapítványt létesítettek. Gyárfás Elemérnek a nagyszebeni fôgimnázium nyújtott kitűnô képzést és alapműveltséget, s a román nemzeti törekvéseket is itt ismerhette meg közelrôl. A késôbbi román politikai élet nem egy kiemelkedô képviselôjével – köztük Octavian Gogával és társaival – itt került személyes kapcsolatba.

A jövendôbeli politikusnak, jogász- és gazdasági szakembernek még módja nyílt a boldognak mondott békeidôkben, a monarchia alkotmányos rendje keretében politikai kultúrát és gyakorlatot szereznie, valamint hallatlan tájékozódást. Az akkor már komoly tudományos erôkkel működô kolozsvári egyetemen folytatott jogi, közgazdasági és államtudományi stúdiumokat, hogy aztán a budapesti egyetemen s a párizsi Sorbonne-on szerezzen jogi diplomát. Erdélybe hazatérve, akárcsak elôdei, 1909-tôl ügyvédként működött, egyúttal bekapcsolódott Kis-Küküllô vármegye közéletébe. Rövid idôn belül ennek legaktívabb formálója lett.

A kettôs birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia válsága azokban az években korántsem volt olyan nyilvánvaló, mint azt a késôbbi elemzések elénk tárják, s fôleg a perifériákon nem. Úgyhogy Gyárfás Elemér Dicsôszentmártonban még jól megérhette azokat az éveket, amikor a közügyekben való részvétel,

a szervezési és igazgatási vitákban való állásfoglalást is ideértve, nem számított szorosan vett politizálásnak. Azokban az idôkben még úgy gondolták: pártok alakulnak, feloszlanak, kormányok jönnek-mennek, de az életműködést biztosító adminisztráció, a hivatali rendszer marad. Ebben az adminisztrációban részt venni a legtermészetesebb polgári foglalkozás, sôt javításán fáradozni, akár cikkezni, tudományos értekezéseket írni róla mintegy társadalmi feladatnak számított, érdem is volt ugyanakkor. Ez a korabeli nézetrendszer határozta meg Gyárfás Elemér felfogását és tevékenységét is. Az alkotmányosságot értékelve és tisztelve, az adott társadalom és állam szervezôdését szilárdnak ítélve meggyôzôdéssel hitte, hogy még a nehéz idôkre jellemzô társadalmi, politikai kérdések is elrendezôdnek. Ezért vállalta fel 1917– 1918-ban, tehát a már nagyon kritikus években, Kis-Küküllô vármegye fôispáni méltóságát. Bár az is igaz, hogy e döntésében a világháború halottjai és ennek hátországában nyert tapasztalatai is majdnem hasonló súllyal estek latba. Gyárfás Elemért is, mint annyi más fiatal értelmiségit, magával ragadta a világháború. Racionális alkat lévén a hazafias szólamokkal telített felszínes hangulat már nem annyira, de kezdetben rá is határozottan jellemzô volt egy ôszinte patriotizmuson alapuló háborús kedv. A fizikai és lelki megpróbáltatások sorát élte át, és a keleti front fergeteges harcai közepette megsebesült. A frontszolgálat, az alkotó munkát, a hivatást távoltartó katonaélet, mint az sok más értelmiségi esetében is történt, feltétlen tenni akarást, otthon kiélendô tettrekészséget halmozott fel benne. Sebesülése után, hazakerültekor, az államélet igazgatása területén gondolta a leghasznavehetôbbnek magát, ahol a társadalom javáért s az állami és nemzeti célok érdekében is a legtöbbet teheti.

Gyárfás a társadalmi-szociális nehézségek sűrűsödése közepette rendkívül nagy erôfeszítéseket tett megyéjében az ezek nyomában támadó ellentétek feloldása s a korábbi életkeretek megôrzése érdekében. Az Európát megjárt s az egyetemesebb mércét is jól ismerô fôispán határozott ellenszenvvel lépett fel a maradi bezárkózottság, a provincializmus és konzervativizmus ellen. Gyárfás Elemér is, mint akkor a korszak legtöbb magyar politikusa és közéleti személyisége tette, nemzeti alapon nézte népe és az egész emberiség történelmét. A háború végsô szakaszában és közvetlenül az azt követô idôkben kész volt támogatni a nemzetiségekkel való politikai megegyezés létrehozását, de csak azzal a végsô kitétellel, hogy a történeti Magyarország keretein belüli együttélést elfogadják, az állam életét egybetartó intézményeket megmentik.

A bekövetkezett, számára hihetetlennek tűnô nemzeti tragédiát racionális alkata ellenére Gyárfás Elemér igen szenvedélyesen élte át, a háború és békevesztés sokkhatásától lényegében sohasem tudott megszabadulni.

Politikatörténeti tények mutatják, hogy Gyárfás Elemér életének központi mozgatórugója a két világháború közötti egész idôszakon át az erdélyi magyarság társadalmi-gazdasági érdekeinek szoros védelme a romániai politikai gyakorlat nyújtotta szűk keretek között is. 1918-ban a helyi magyar Nemzeti Tanács elnöke volt, 1921-ben a romániai politikai szervezôdés kezdeteit mutató Magyar Szövetség elnöke ugyanitt, 1921 után az Országos Magyar Párt elnöki tanácsának a tagja, a Közgazdasági Szakosztály elnöke, majd 1926-tól két ízben történt megválasztásával Csík megye szenátora a román parlamentben ennek 1938-ban történt feloszlatásáig. S mindezt a művelôdési életben való aktív részvétel és komoly irodalmi teljesítmények mellett tette, hiszen ott volt az Erdélyi Irodalmi Társaság alapítói között, tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak, beválasztották az Erdélyi Katolikus Akadémiába, majd 1940 után az ebbôl alakult Pázmány Társaság vezetôségébe. A bécsi döntés után a magára maradt dél-erdélyi magyarság istápolására hivatott szervezetnek, a Romániai Magyar Népközösségnek is ô lett 1942-ben az országos elnöke.

A Gyárfás Elemér tevékenységére és politikai koncepcióira utaló írásokban, a két világháború közé esô kisebbségi életünkrôl esetenként kibontakozó vitákban mindig jelentôs hangsúlyt kapott, hogy milyen sok szállal kapcsolódott katolikus egyházához és annak legfontosabb intézményeihez. 1921-tôl az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsosa, 1931-tôl pedig az Erdélyi Római Katolikus Püspökség művelôdési és iskolarendszerének gazdasági hátterét biztosító nagytekintélyű és hátterű intézmény világi elnöke.¹

Gyárfás Elemér politikusi habitusának vizsgálatakor kétségtelenül nem lehet eltekinteni a kezdeti iskolázottsági kötöttségektôl, az egyházias katolikus légkörnek éveken keresztül tartó szemléletformáló hatásától. A katolikus nevelés zárt rendje, a fegyelem ösztönzésére való törekvés, a társadalmi látásra szoktatás, egészében véve a hívô katolikus szellemhez való ragaszkodás Gyárfásnál is olyan gondolati, s fôként érzelmi alapot eredményezett, amely még ellenkezô hatások bekövetkezése után is egy egész életre meghatározónak bizonyult.

A katolikus intézményekben mindig sokat értekeztek az erkölcsi jóról és az erkölcsi gyarlóságról, de mindig úgy, hogy ezen okfejtéseiket nagyon is konkrét társadalom- és gazdaságszemléleti kérdésekkel kötötték össze. Gyárfás Elemérnél a katolikus nevelés hatása természetesen nem korlátozódott a vallásgyakorlás vagy a hit egyszerű kérdéseire. Vallásos elkötelezettsége a társadalmi, a gazdasági folyamatok értékelésekor, a különbözô ideológiai eszmei hatásokra való reagálásaiban, gondolkodásában mutatkozik meg.

Egyházához és a monarchiabeli vezetô rétegekhez való erôs erkölcsi kötôdése természetesen szerepet kapott Gyárfásnak a gazdasági élet működésérôl kialakított felfogásában, de ennek alapját a korábbi, valamint a korabeli tudományos szakirodalom gazdag érvrendszere s fôleg a tapasztalati anyagból levont következtetések alkották. Gyárfás mindvégig azt vallotta, hogy a haladásnak, a tökéletesedésnek azok a gazdasági elvek felelnek meg a leginkább, amelyek a termelésben, a kereskedelemben, a forgalom lebonyolításában is a szabadversenyes kapitalizmusra jellemzôek.

A szabad tevékenységre, a piacok szabadságára helyezte a hangsúlyt, ezért szembetűnô ragaszkodása a 19. század utolsó évtizedeiben s a 20. század elején kipróbált gazdasági intézményekhez, a jól működô régi gazdasági módszerekhez. Az individualisztikus intézmények hatékonyságát emeli ki az állam kényszerítô erejének minduntalan megnyilvánulása láttán is. Gyárfás azonban egyúttal receptívnek mutatkozott minden a szabad tevékenységgel nem ellenkezô egészséges és szép gondolattal szemben, így

a kooperativizmus, a kisüzemek felkarolására irányuló elképzelések felé is. Lényegesnek azt tartotta, hogy valamennyi gazdasági elrendezés biztosítsa valamilyen formában az egyén felelôsségét, értékelje a helytállást és a kezdeményezést.²

A fôhatalom-változás utáni tapasztalatai – hiszen magyar párti szenátorként s a közgazdasági szakosztály vezetôjeként, az erdélyi magyar pénzintézeteket összefogó és patronáló Erdélyi Bankszindikátus és több takarék- és hitelintézet elnökeként felhalmozni azokat bôven módja volt – kétségtelenül arról gyôzték meg, hogy a túlságos állami beavatkozás, az államhatalom nemzeti szempontjainak gátlástalan kiterjesztése rombolóan hat a gazdasági életre s csak a bürokrácia hatalmát növeli, utat nyitva a visszaélések végtelen sorának.

Gyárfás Elemér beszédeinek és írásainak tanulmányozása felfedi, hogy gazdasági koncepciójának igen sok összetevôje az alaposan kamatoztatott tapasztalatokon kívül a gazdasági folyamatok és jelenségek pontos és igényes elemzésébôl született meg. Mindig naprakészen gyűjtött információkra, közlésekre támaszkodott, a kibontott és szembesített adatokból alkotta meg lényeglátó ítéleteit és fogalmazta meg következtetéseit. Jellemzô volt rá, hogy gondolatkörét, a gazdasági élet tekintetében is, állandóan tovább építette.

Az elsô világháborút követô hatalomváltozás Erdély társadalmát és gazdaságát egy államkeretbe fogta a régi Románia és más kapcsolt tartományok társadalmával, gazdaságával. Számos szálon kötôdtek ezek egymáshoz korábban is, de organikus egység nem létezett közöttük. Az ennek megteremtésére irányuló gazdaságpolitikák megfogalmazása és kibontakoztatása, s az ezek nyomában megjelenô gazdasági gyakorlat hasznossá, sôt elengedhetetlenül szükségessé tette, hogy az erdélyi magyar gazdasági élet szereplôi és irányítói a romániai gazdasági élet egészérôl bizonyos tudást szerezzenek, valamelyes tájékozottsággal rendelkezzenek. Az erdélyi gazdasági szakemberek között Gyárfás Elemér a kevesek közé tartozott, akiknek viszonylag bô ismeretei voltak az ó-romániai gazdasági struktúrákra és üzleti magatartásformákra vonatkozóan. Gyárfás pontosan ismerte továbbá az ottani törvénykezés mechanizmusait, s az igazságszolgáltatás menetét is. Gyárfás Elemér már jóval a háború elôtt számot vetett arról, hogy Románia milyen nagy gazdasági lehetôségekkel rendelkezik. Ezt elfogultságoktól mentesen több írásában ki is fejtette. Megírta, hogy jelentôs kôolajtartalékaival Románia a fejlett nyugati országok beruházóinak nagy érdeklôdésére tarthat számot.

Brăila és Konstanca kikötôi a világkereskedelem útvonalaiba kapcsolják be az országot. Galac kikötôjében egyelôre inkább csak a Bukovinából leeresztett fát rakodják be a hajóterekbe, de rövid idôn belül az észak-moldvai tölgyesek, s a többi régiók fatermékei is értékesítésre kerülnek majd ezen az úton. A Duna – Fekete-tenger térségében egészében véve is igen megnôtt a kereskedelmi profitok csábítása. A kereskedelem és a pénz forgalma a gazdaságban kétségtelenül a társadalom felé is rövid idôn belül hatni fog. Az óromániai társadalom struktúráit annak ellenére, hogy a modernizáció beindultával a társadalom szervezôdésének alapjai megváltoztak, Gyárfás még igen elmaradottaknak ítélte s rámutatott arra, hogy az egyik oldalon ott találjuk a sorsukat csak éppen tengetô, hihetetlen nyomorúságban élô parasztok tömegeit,

a másikon a nemzeti vagyon döntô részét birtokló nagybirtokos kevesek állnak.

Az iparfejlôdéssel jelentôsen megnôtt a proletármunkások száma, s rendkívül szívesen várták az idegen munkaerôt is, a német, a cseh s az Erdélybôl jött szakmunkásokat nagyon megbecsülték. Gyárfás Elemér azáltal, hogy figyelte az óromániai régió gazdaságát, háború elôtti működését, képes volt felismerni a békekötést követô fejlôdés irányát is. Idejében és jól ismerte fel, hogy az újjáépítés és a fejlesztés tekintetében Romániában két fô gazdaságpolitikai koncepció fogalmazódott meg. Mindkettô a felerôsödött nemzeti törekvéseket tükrözte vissza, csakhogy a gazdasági nacionalizmus érvényesülését különbözôképpen képzelte el az egyik és a másik. A román polgárság legbefolyásosabb körei, mindenekelôtt a Banca Nařională a României és a Banca Româneasca körüli csoportok a nem román tôke pozícióinak a megszerzésével akartak szabad teret biztosítani a saját tôke- és pénzügyi érdekeltségeiknek. Fôleg az említett pénzintézetek mögött meghúzódó liberálisok, akik a béketárgyalásokat is levezették és Nagy-Románia létrejöttében meghatározó szereppel bírtak, gondolták úgy, hogy egy ilyen gazdaságpolitikával tovább mehetnek azon az úton, amelyet az 1880-as években jelöltek ki maguknak. Ez, a „mi önmagunk által" jelszó jegyében, az állam aktív közreműködésével egyúttal a nemkívánatos konkurencia kirekesztését, az állami koncessziók túlnyomó részének megkaparintását is jelentette. A külföldi tôkével való együttműködést a liberálisok csak abban a mértékben és azzal a feltétellel tartották célravezetônek, ha az a román nemzeti burzsoázia profitszerzését és vagyongyarapodását segíti elô. Nem szabad engedni, hogy az ország gazdagságát az idegen tôke kiszipolyozza – hangoztatták ideológusaik.³ A cél az volt, fogalmazta meg már Nagy-Románia elsô éveiben Gyárfás, „hogy egyfelôl az idegen tôke kiszoríttassék az egyes vállalatokból és román tôkével helyettesíttessék, másfelôl a hiányzó tôkét külföldi részesedés igénybevételével elôteremteni, hogy a román tôkéé legyen a vállalatokban a túlsúly, s az idegen tôke csak együtt dolgozzék vele, ne pedig fordítva." A célkitűzés – folytatja értékelését Gyárfás – a román közgazdaság szempontjából mindenképpen helyes, csak az a nagy kérdés, hogy a külföldi tôke hajlandó-e ezt a neki szánt alárendelt szerepet elfogadni s betölteni.⁴ Gyárfás Elemér figyelmét nem kerülte el, hogy a liberálisok gazdasági nacionalizmusa gátlástalan célkitűzéseik követése közben odáig ment, hogy olykor még a francia pénzügyi körök, sôt a francia diplomáciai tényezôk bírálatát is magukra vonták. Kitűnô francia műveltsége, s az, hogy rendszeresen követte a francia politika valamennyi megnyilvánulását, vétette Gyárfással észre, hogy e gazdaságpolitika fô exponenseinek, mindenekelôtt Vintila Brătianunak a radikalizmusát még a román politika patronálói sem kísérik jó szemmel.

Ettôl elütô irányt, más áramlatot jelentett a „nyitott kapuk" jelszó alatt megfogalmazott gazdaságpolitikai felfogás, amely szükségszerűen vetette fel azt a kérdést, s az erdélyi magyar gazdaságpolitikai tényezôk fel is tették a maguk számára: ez gyökeresen más funkciójú és célzatú, következésképpen másképp is értékelendô és kezelendô-e, mint az elôbbi? Az idegen, fôként francia tôkeérdekeltségű Marmorosch Blank et Co. és a Banca de Credit Român körül tömörült csoport a tôkehiánnyal küszködô ország gazdasági életét a külföldi tôke széleskörű bevonásával akarta felpezsdíteni. A gyengébb gazdasági pozíciókkal rendelkezô, a külföldi befektetések eredményeként létrejött vállalatokhoz, valamint a mezôgazdasághoz kötôdô polgári erôk irányzata volt ez, akik helyzetüket állandóan veszélyeztetve érezték a náluknál sokkal erôsebb, s mi több agresszívebb, gátlástalanul fellépô liberális tôkeérdekeltségek részérôl. A politika színterén az Erdélyi Nemzeti Párt, a Konzervatív Párt s a Parasztpárt kötelezte el magát e koncepció gyakorlatba ültetése mellett. A politikai váltógazdálkodás, a kormányzásban bekövetkezett liberális–nemzeti parasztpárti helycsere aztán a két áramlat konfrontációjának közepette is meggyôzték az erdélyi magyar élet reprezentánsait, hogy célkitűzéseiket illetôen ezek végeredményben szinkronban vannak. Levonhatták a „tanulságot": hogy mindkét irányzat a nemzeti állam szerepét lényegében hasonlóan ítéli meg, gazdaságpolitikájukat a nacionalizálás elérése mozgatta.

Virgil Madgearu parasztpárti vezetô, a valamikor Németországban tanult s Angliában is tevékenykedô tudós közgazdász fejtette ki, hogy „a román állam fejlôdésének feltételei sohasem kötôdtek annyira

a gazdaságpolitikához mint most, ennek kell biztosítania nemcsak az élet folytonosságát, hanem a csatolt területek politikai egységét is."⁵

Gyárfás Elemér, aki többet és világosabban látott, fôként a gazdasági élet kérdéseiben, mint sokan mások, felmérte, hogy olyan körülmények között, amikor a bankhálózatba és a közigazgatásba beépült klientúrájukkal a liberálisok hozzák a meghatározó döntéseket, a magyar érdekeltségeknek ebben az irányban kell gyorsabb ütemben kifejleszteniük védekezésüket. Meggyôzôdésének mintegy bizonyítékaként Gyárfás Elemér arra a körülményre hivatkozott, hogy a liberálisok a háborút követôen haladéktalanul hozzáláttak a fô gazdasági pozíciók megszerzéséhez a Romániát naggyá tevô tartományokban. A király támogatását is élvezve abban a meggyôzôdésben cselekedtek, hogy ôket illeti meg Nagy-Románia sorsának az eldöntése. Az új tartományok számukra tulajdonképpen nem jelentettek mást, mint az ó-királyság megnagyobbodását.

Jegyzetek

¹ Nem véletlen, hogy kedélyesen „civil püspöknek" aposztrofálták.

² Jelentés az Erdélyi Bankszindikátus 1924. évi működésérôl. Kézirat.

³ Stefan Zeletin: Neoliberalismul. Studii asupra istoriei si politicii burgheziei române. Bucurešti 1992, 96-97. Vö. I.G. Duca: Doctrina liberală. In: Doctrinele partidelor politice. Bucurešti, é.n., 105.

⁴ Gyárfás Elemér: Románia hitelszervezetei és az erdélyi magyar pénzintézetek. Lugoj, 1924, 9.

⁵ Independenřa economică. 12. sz. 1920. okt.-dec. Istoria românilor. VIII România Intregită 1918-1940. Bucurešti. 2003, 44.

| test | lélek | szellem |

Somfalvi Edit: A bibliai történetek gyermekek számára való átadásának újabb szempontjai a mesepszichológia felismeréseinek fényében (1)

A mesepszichológia azt vizsgálja, miképpen hat a mese a gyermeki lélekre, illetve hogy hiánya hogyan befolyásolja annak fejlôdését, kiteljesedését. Használja a lélektan vonatkozó ágainak eddig jól bevált eszközeit és kulcsszavait, különös tekintettel a kisgyerek személyiség-, illetve fejlôdéslélektanára. A hatékonyság elvét követô felismerései újraértékelik a pedagógia eszköztárát, egyszersmind „leporolnak" régen tudott, de már avíttnak tartott módszereket. Célja a gyermek lelkivilágának jobb megértése, a gyermekeket nevelôk munkájának megkönnyítése, sikeresebbé és hatékonyabbá tétele.

A bibliai történetek a gyerekek szempontjából ugyanolyan „mesék", mint népi és tündéres társaik. Tanításuknál ezért lehet figyelembe venni a mesepszichológia felismeréseit; a „szent többlet" átadása már az átadón múlik, s ennek „hogyan"-ja nem tárgya jelenlegi vizsgálódásunknak. Arra azonban mindenképpen figyelni érdemes, hogy hol vannak azok az alkalmak, melyek azok a helyzetek, amelyekben a legjobb indulat/akarat mellett sem fog célba jutni a bibliai történet valódi mondanivalója – éppen az életkori és lélektani sajátosságok figyelmen kívül hagyása miatt.

E tanulmány gyermeki célcsoportjának legifjabbja már elérte a kétéves kort, legidôsebbje még nem nôtt ki a pubertás korból. Bár napjainkban a mesét „fogyasztó" közönség korosztálya jóval szűkebb keretek között mozog, a tapasztalat azt mutatja, hogy a meséknek a hallgató- és olvasóközönség számára ebben a kb. 10 évben van a legtöbb mondanivalója.

A pszichológia ezt az idôszakot több életkori szakaszra osztja fel, s e szakaszok idején aprólékosan vizsgálja a gyermek testi-szellemi-lelki fejlôdését.

Hogyan fejlôdik a gyermek?

S. Freud megközelítése szerint a gyermek fejlôdésében különbözô pszichoszexuális fejlôdési szakaszokat különíthetünk el. Ilyen a 18 hónapos kortól a harmadik életévig tartó anális szakasz, melynek fô jellemzôje a szobatisztaságra való rászokás. Sok gyermek számára ez az elsô olyan esemény, amikor külsô erôk következetesen gátat vetnek egy bizonyos kielégülésnek, mármint annak, hogy bárhol elvégezhesse a dolgát. A szobatisztasági tréning arra szoktatja a gyermeket, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje.¹ A szobatisztaság elérése egy másik, az úgynevezett fallikus szakaszba vezet át, amikor a gyermeknek meg kell tanulnia, hogy uralkodjon autoerotikus vágyain. Ebben a korban felébred érdeklôdése az ellenkezô nemű szülô iránt, és ellenségesen viselkedik az azonos neművel szemben. A fiúknál megjelenik az Ödipusz-komplexus (feleségül szeretnék venni anyjukat), a lányoknál pedig az Elektra-komplexus (feleségül mennének apjukhoz). Ennél a pontnál a fiúk és a lányok fejlôdése elválik egymástól.

A nemi identifikáció befejezôdése után a gyermekre viszonylag nyugalmas periódus vár, a lappangási vagy latencia szakasz, amely körülbelül a hatodik életévtôl a pubertáskorig tart. Ebben az idôben zajlik a gyors és látványos testi növekedés, megjelenik az „én" és a „felettes én". A gyermek figyelmét szociális és intellektuális célok felé fordítja. Ebben a korban a tanítóval és a vallási vezetôvel való azonosulás kiegészíti a szülôvel kialakult identifikációt.²

A neoanalitikus perspektíva az énfejlôdést másfajta rendszer szerint szemléli. Elsô képviselôje, Jane Loevinger, azt állítja, hogy az én elsôdleges funkciója a tapasztalatok összefogása és egységbe rendezése, amely segít az alkalmazkodásban. Az életút során az én szintetizáló funkciója változik és kiteljesedik, és az új tapasztalatok mindig az addig az idôpontig elért legmagasabb én-állapot számára jelentenek kihívást.

Erik H. Erikson máshonnan közelít: vizsgálatának tárgya az énrôl való identitástudat kialakulása és fejlôdése. Ô nem az én-határok megállapításából és azok átalakulásából, fejlôdésébôl indul ki, hanem a tudatosan (vagy még csak kezdôdô tudatossággal) megélt én-élmény szociális közegben való megnyilvánulásait elemzi. Az ember én-tudata a szociális környezet változásaira adott válaszként állandóan változik és fejlôdik. A világból (leegyszerűsítve) kétféle információ éri az egyént: az egyik annak tudatosulása, hogy kompetensen nyilvánul meg abban a körülményben, amiben éppen van, a másik pedig, hogy egyáltalán nem ért hozzá. Az utóbbiból származik a krízisélmény, amely talán még erôsebb motiváló erôvel bír a fejlôdés szempontjából, mint a kompetencia-élmény. Erikson összesen nyolc pszichoszociális szakaszt ír le, amely az adott életkor válság-fogalmához kötôdik, mely válságot a kompetencia-érzés és elakadtság-élmény feszültsége hoz létre és táplál. Egy szakaszon akkor jutunk túl, ha helyesen „oldottuk meg a feladatot" és a kompetencia-élmény erôsödik fel, de tudni kell, hogy a már megoldott válságok az élet késôbbi idôszakaiban más körülmények között ismét elôjöhetnek. Azonban az egyszer már jól megoldott feladat után kialakuló én-minôség (erény) mindig a személyiség része marad.

Erikson⁴ táblázatából minket most csak a kisgyermekkor (mely szerinte másodiktól a harmadik életévig tart), az óvodáskor (3-tól 5 éves korig), az iskoláskor (6-tól 11 éves korig), valamint a pubertáskor eleje érdekel. Ezekben a szakaszokban a következô válságokkal néz szembe a gyermek: autonómia a kétségbeeséssel szemben; kezdeményezés a bűntudattal szemben; teljesítmény a kisebbrendűséggel szemben; identitás a szereptévesztéssel szemben.

A pszichikum fejlôdése három nagy szakaszban zajlik le: az elsô a játéké, a második a szervezett tanulásé, az utolsó pedig a munkatevékenységé. Így különböztetjük meg az iskolaérettség elôtti gyermekkort, a tanulás korát és a felnôttkort.

Az általunk elemzett korosztály a mesével való találkozáskor benne van a játék-korszakban, és átlép a tanulás korszakába. Pszichés fejlôdését a mese nagymértékben meg fogja határozni, mert amikor kell, játszat, máskor pedig – a szükségnek megfelelôen – irányt szab és szoktat.

A krízisekkel való megküzdés egyik legjobb módszere a tanulás. A tanuláselmélet egyik képviselôje, Albert Bandura,⁵(1977a -1986) arra a következtetésre jutott, hogy a tudás megôrzésének legjobb útja a képek és a nyelv használata, mert ez a kódolási stratégia és az emlékezetben való rögzítés hatékony módszere (mentális újrajátszás). A kompetencia-tapasztalathoz elengedhetetlen az énhatékonyság (self-efficacy) (Bandura, 1977b), az énhatékonyság pedig a képek és a nyelv használatának a rutinszerűvé gyakorolt képességétôl függ.

Ismertetjük, fôleg Piaget és az ôt követôk kutatásai alapján, hogyan fejlôdik a gyermek gondolkodni-tudása az évek során, hiszen a nyelv és a képek éppen ezt befolyásolják intenzíven.

Kettôtôl hatéves korig a gyermekek

„a világot a maguk számára szimbólumok, vagyis képzeleti képek, szavak és gesztusok segítségével képesek leképezni. A tárgyaknak és az eseményeknek már nem kell jelen lenniük, hogy gondolni lehessen rájuk, de a gyerekek gyakran nem képesek saját nézôpontjukat másokétól megkülönböztetni, könnyen áldozatául esnek a felszíni látszatnak, és sokszor összekeverik az oksági viszonyokat." ⁶

Hatéves kor után, egészen tizenkét éves korig a gyerekek mentális műveletek elvégzésére válnak képessé, amelyek tulajdonképpen egy logikai rendszerbe illeszkedô, belsôvé tett cselekvések.

A műveleti gondolkodás lehetôvé teszi, hogy a gyerekek tárgyakat és cselekvéseket fejben összerakjanak, szétválaszszanak, sorba rendezzenek és átalakítsanak."⁷

A kultúra és a kisgyerekkori értelmi fejlôdés összefüggéseit vizsgálva a kutatók arra jöttek rá, hogy „a mentális fejlôdés terminusaiban a fejlôdési fülkék (Super és Harkness, 1986)⁸ olyan kontextusok, amelyekben a társadalom elérhetôvé teszi a gondolkodás és a cselekvés fejlôdésének alapvetô kulturális forrásait. E kulturális források között egyik legfontosabb a nyelv",⁹ a másik pedig a kulturális forgatókönyv, amely köré szocializálódik a kisgyermekes család. (Kit kivel mikor mit tesz, hogy az élet gördülékeny legyen). Ennek köszönhetôen a gyermek, ha ismerôs kulturális kontextusban kerül krízishelyzetbe, a felnôttek számára elfogadhatóan viselkedik, ha pedig ismeretlenben, elôveszi mágikus vagy illogikus gondolkodásmódját. Ahhoz, hogy ezt kinôje, elôbb bele kell nônie a mesék mágikus világába, és ott otthonosan és biztonságban kell mozognia.

A kulturális háttér egy része és a nyelv használata magas fokú elsajátításának biztosítását a régen természetesnek vett, ma már egyre inkább peremre szoruló könyvek olvasásával és olvastatásával lehet elérni. Mérei Ferenc és

V. Binét Ágnes gyermeklélektanról szóló műve kiemelt helyen foglalkozik a könyvvel való ismerkedés fontosságával a lehetô legfiatalabb kortól.¹⁰ Véleményük szerint egy kétéves gyermek már képes tárgyképeskönyvet nézegetni, és megtapasztalja a megismerés örömét, hiszen

a tárgyak a képekrôl körülötte is elôfordulnak, csak talán kicsit más formában. Ez az elsô élmény arról, hogy olvasni jó. A ráismerés öröme mellett a gyermek én-tudata is fejlôdik, hisz boldogan éli át a kompetencia-érzést: „én ezt is tudom"!

A negyedik életévtôl köti le a gyermek figyelmét az összefüggô, teljes történetet tartalmazó meséskönyv. Ebben a korban csatlakozik a nézegetés öröméhez egy új pszichés funkció, az anticipáció, mely által a gyermek elvárja és örül, ha a világ a várakozásainak megfelelôen alakul. Ezért is kéri sokszor annak a mesének századszori elolvasását, amit már amúgy is könyv nélkül tud. (Ennek a pszichés funkciónak keretek között tartása ugyanolyan fontos, hisz állandó frusztráció-forrás lehet a világ, ha nem a várakozásának megfelelôen alakul.) Ez az az idôszak, amikor a gyerek igényli, hogy beszéljenek hozzá, olvassanak neki.

Sajnos ezt nagyon sok szülô kiváltja a TV-nézés engedélyezésével, ami Vekerdy Tamás pszichológus szerint kifejezetten káros a gyermek lelkére nézve.¹¹

A három-négyéves korban való mesélés lényege, hogy a gyermek világához közel álljon, minél több ismerôs részletet tartalmazzon a saját vagy a szerettei életébôl, mert ez növeli komfort- és biztonságérzetét, javítja emlékezetét, és gyakoroltatja az emlékképek felidézését és felhasználását.

A négy-ötéves gyermek már szívesen közlekedik a valóság és Tündérország között, kialakul a „beállítódás a mesére" (K. Bühler) és a kettôs tudat. Ezzel a tudattal néz a felnôtt színházat vagy mozit, mindkét helyszínen otthon van, mégsem cseréli össze ôket.

A gyermek éppen így van vele, tudja, hogy a mesemondó mellett is van, meg a mesében is, mégsem cseréli össze a kettôt, és viselkedését tudásához igazítja. Bár a hely, ahol a mese játszódik, nem valóságos, az élmény, amit átél általa, nagyon is, de ez a távolság kell az élmény „színterétôl", mert valószínűleg a való életben ezekkel az élményekkel még nem tudna megbirkózni, és azok maguk alá temetnék. A mese úgy szólhat a gyermekrôl a gyermeknek, hogy egy pillanatig sem kell ez tudatosuljon benne. Moreno Az alkotó személyiség kialakulása és szerepe (IN Pszichoterápia és pszichodráma, 1965) c. munkájában azt állítja, hogy „A gyerek saját érzelmi világa két irányban formálódik. Elôfordul, hogy ezek egymástól függetlenül alakulnak… A gyerek két dimenzióban létezik egy idôben, az egyik valóságos, a másik képzeletbeli, anélkül azonban, hogy ez a megkettôzés a legkevésbé is megzavarná."¹²

„A kettôs tudat önmagában is vonzó, izgalmas közeg, örömforrás: feszültséghordozó, feszültségteremtô és feszültség elvezetô";¹³ segítségével mesehallgatáskor megkezdôdik a műalkotást befogadó magatartás kialakítása.

Kezdetben, négy-ötévesen, a kettôs tudat a csodálatos és a valóságos határán mozog, nyolc-kilencéves korra a kettôs tudat csodás és valóságos irányultsága helyébe a lehetséges és a valóságos lép. Kis idô múlva már nem kell csodálatos legyen a történet, de legyen rendkívüli, hisz megkezdôdik az ideálkeresés kora. A meséken, majd a kalandos történeteken keresztül a gyermek megtanulja, hogy eseményeket könyvbôl átélni hiteles és érvényes élmény, a beleélés legalább akkora tapasztalati erô, mint a személyes átélés. Az olvasmányélmények hôseinek katarzisát–megtisztulását, újrakezdését átélve alakul ki a kép, a minta, amilyennek a gyermek magát felnôttként látni szeretné.

Ami ebben a legnagyobb segítségére lesz, az a saját képzelete, ami mai kutatási eredmények szerint már kétéves kor után kialakul, és ha „tornáztatják", megerôsödik. A fantázia edzésének egyik legkiválóbb tornaszere a mese.

Rengeteg közös vonás van a mesei és a gyermeki között, egyes vélemények szerint azért, mert amikor a mesék születtek, az emberiség gondolkodása is „gyermekcipôben járt", és ezt képezi le minden gyerek a saját gondolkodás-fejlôdése során. Az iskolába lépés elôtt inkább a produktív, alkotó képzeleté a döntô szó, iskolába lépés után a reproduktív, újra elgondoló képzelet, mert ez a hatékony tanulás és a sikeres iskolai szereplés egyik kulcsa, hiszen enélkül nem lehet követni az órán történteket. Az elsô néhány iskolai évben még keveredik a kétféle képzelet, aztán a pubertáskor elejére általában végleg a reproduktív képzeleté a fôszerep.

Közben, mindezzel párhuzamosan zajlik a gyermek lelki fejlôdése, melynek leírásához H. Clinebell, Bowlby és J. Fowler kutatási eredményeit használtam.¹⁴

A lelki fejlôdés általam vizsgált elsô szakasza kettôtôl hatéves korig tart, amikor a környezet alakítja a gyermek egyéniségét, épp ezért nagy figyelem és megértés szükségeltetik a szülôk és nevelôk részérôl. Szokások és gondolkodásmódok alakulnak ebben a korban, s ezek közvetlen módon befolyásolják a gyermek lelki életét. A hit még kaotikus, rendezetlen és megérzéseken alapuló. Intuitív-kivetítô, amikor az ösztön-én kifejezésre jut. A gyermek hitét utánzással gyakorolja, és a szimbólumok azonosak azzal, amit jelképeznek: ez a legjobb ideje annak, hogy elvigyük a gyermeket istentiszteletekre, fôként a szimbolikus istentiszteletre! Négyéves kor után indul meg a képzelet, tehát ez a legjobb ideje annak, hogy a feltétlen szeretet és a megbocsátás alapjait megvessük. Most alakul ki (vagy sem) a pozitív énkép! Egyelôre a felnôttek tévedhetetlenek, erôsek és a szabályok törvények. A vallásos viselkedés is most alakul ki, és nagyon nehéz késôbb megváltoztatni.

Hitében a gyermek elérkezik a második szakaszba, ami a „rendszerezô hitnek" felel meg (mythikus, szó szerinti hitnek). Az „uralkodó én" lép elôtérbe, és Isten ember-képűvé válik (öreg, szakállas stb.). Legfontosabb dolga most az igazit különválasztani az „úgy mintha"-tól, amíg a történeteket hallgatja, s eddigre megtanult különbséget tenni jó és rossz között. Gyász esetén a gyermek ebben a korban azt hiszi, amit lát, látszat után ítél, tehát betegséget és gyógyítást egyaránt büntetésként foghat fel (mindegyik fájdalmas). Az új gondolatokat össze kell vetnie a régiekkel, és a logikai következtetések sokszor tévesek, ez hát a felnôttek számára a türelmes mindent megmagyarázás idôszaka. Ebben a korban a gyász nem nyilvánvaló, s a megváltozott viselkedés, ágyba-vizelés, hirtelen felsírás mind az összezavarodottságról és szomorúságról beszél.

A következô szakasz – amely hatéves kortól kamaszkorig tart – jellemzôje a szorgalom és a nemi azonosságtudat kialakítása és megerôsítése. Ekkor megerôsödik a kapcsolat az azonos nemű szülôvel (vagy nevelôvel) és baráttal, kortárssal.

A szorgalom magával hozza a tanulási készséget és képességet, fôleg olyan dolgok tanulásában, ami a gyermeket körülvevô kultúrában nagyra értékelt.

Az erôssége ennek a fejlôdési szakasznak a hozzáértés kialakulása. A veszélye, hogy ha nem figyelünk a folyamatra, akkor a kisebbségi érzés erôsebbé válhat mint a hozzáértés érzése (most alakul ki az életre szóló kisebbrendűségi komplexus). Életbevágóan fontos tehát, hogy elôtte élô példákból megtanulja, hogyan kell felszabadultan, egészséges kapcsolatban lenni egymással és a szenttel.

Itt a hitfejlôdésre döntô hatása nem szóbeli ismeretek átadásának, hanem a személyes példának lesz, hiszen még hiedelmek uralják a gyermek világát. (Az egyháznak most kell a legtöbb klub-tevékenységet szerveznie.) Az elvont gondolkodás és a más szemszögbôl való látás képessége kialakult mostanra, a gyermek távolságot is tud tartani dolgoktól, de a szimbólumok még mindig azonosak az általuk jelzett dolgokkal. Nyolcéves kor után érdemes a vallásos nevelést komolyan megkezdeni.

A gyermekek még mindig látszat után ítélnek, és sokszor vonhatnak le téves következtetéseket. A szorongás és a gyász testi tüneteket okozhat, a gyermek megváltoztatja a viselkedését, maga is megbetegedhet, sôt elidegenedhet a környezetétôl. (Kezelhetetlen gyerektünet.) Másfelôl éppen ez az a kor, amikor már élô hit létezhet és kifejezésre is juthat.

A hitfejlôdés rövid ismertetése után álljon itt egy leírás a gyermeki lélek terápiás megközelítési módjáról, ami elsôsorban C.G.Jung Én-pszichológiáját (Jung, 1976), illetve E.Neumann Én-lépcsôit veszi figyelembe.¹⁵

Bennünket fôleg a középsô szakaszok érdekelnek, hisz ez elsôsorban a mesével való találkozás kora. A 2. és 3. szakaszban, az anyához még nagyon közel, a gyermek a világot mágikus szemmel nézi, hiszen neki a világ, abban a családja, élettere mágikus hely, ahol mágikus dolgok történnek, és ô is mágikus cselekedetekkel befolyásolhatja leginkább ezt a világot. Ebben a fokozatban a kisgyermek Énje nem helyezi magát szembe a külvilág tárgyaival, még él benne az egységvalóság élménye. Szüksége van rítusokra, melyek által kommunikál a külvilággal, s amelyek szabályozzák és elrendezik a világot körülötte. Itt a mesék elsôsorban róla és a mindennapi eseményekrôl szólnak, ahol elengedhetetlen szereplôk a szülôk – pl. hol vannak, amíg nincsenek a gyermekkel otthon.

A 4. és 5. Én-lépcsô az apához közelíti a gyermeket, ahol már a harcok, küzdelmek fogják a mesék zömét meghatározni. A világ immár nem csak csodálatos, hanem veszélyes hely is, ahol küzdeni kell, és elhatárolódni. Az énhatárok ezzel erôsödnek és az ÉN fejlôdését nagyban segítik. A lépcsôkön való haladás azonban nem zökkenômentes, sem a gyerek, sem a család vagy külvilág szempontjából, gondoljunk csak a függés-önállóság kettôsségére, mely a fejlôdés során rengeteg feszültség forrása.

Érdekes szempont ebben a gondolkodásban, hogy a gyermek tudatának-Énjének transzcendes funkcióját veleszületettnek veszi, csak a megnyilvánulási formákra kell igazából rávezetni a körülötte élôknek. A transzcendens funkció az, amely a szimbólumokat „értô kézzel használja", hogy feszültséget oldjon, és a világban a saját helyet segítsen megtalálni. Fontos tapasztalat, hogy küszöbhelyzetekben, ahol lépni kell egyik fokról a másikra, a kollektív tudattalan befolyása felerôsödik, és a szimbólumtevékenység fokozódik mindaddig, míg a krízis meg nem oldódik, és a gyermek a tudatosság egy magasabb szintjére nem lépett.

Gabrielle Ramin és Hilarion Petzold a Gyermekek integratív terápiája¹⁶ című munkában arra mutat rá, hogy ha a gyermek a szimbólumnyelvet, a fantáziát és a mágikus gondolkodást teljesen elnyomja a racionalitás és a formális logika javára, akkor a személyiségfejlôdés lelassul, vagy éppen le is áll, és nem tud integrált felnôtt ÉN kialakulni. Az énfejlôdés megreked.

Bruno Bettelheim szerint pedig arra is szükség van, hogy a gyermek az én-tudatát, én-képét eleinte csak általa elfogadott és kívánatosnak tartott elemekkel bôvítse (én jó vagyok), és csak ha már kidolgozott egy aránylag stabil énképet, amelyre büszke lehet, akkor kezd csak el megbarátkozni személyiségének nem annyira kedvelt vonásaival (én nem mindig/mindenhol/mindenkivel vagyok jó, és tudok rossz is lenni).¹⁷

A gyermek fejlôdésének az elôbbiekben ismertetett pszichológiai megközelítései mind fontosnak tartják a személyiségnek a fantázia és kreativitás általi gazdagítását és megerôsítését. Szinte önkéntelenül villan eszünkbe: erre a vizsgált korosztálynál a legkézenfekvôbb lehetôség a meseolvasás-olvastatás és a játék.

Jegyzetek

Isma’il R. al Faruqi: Az iszlám

Az iszlám az a vallás, amelyet a legtöbben értelmeztek félre a világ vallásai közül. Ennek számos oka van, de legfôbb közülük a kereszténységgel való állandó szembenállása.

Amikor az iszlám Kr. u. a 7. században felbukkant Arábiában, hihetetlen sebességgel hódított a földrészeken. Politikai ereje felülmúlta a Római Birodalomét, a valaha létezett legerôteljesebb politikai és társadalmi szervezetét.

Az iszlám teológiai követelésének meggyôzô logikája, áhítatosságának és erkölcsösségének magasztossága, törvényeinek pragmatikus hathatóssága, egyetemességének varázsa, valamint híveinek megrendítô elkötelezettsége és elfogulatlansága – ezek azok a kulcsszavak, melyek hangoztatásával emberek millióit fegyverezték le és gyôzték meg, hogy soraikba lépjen.

Az iszlám egy évezreden keresztüli példa nélküli volt mind világuralma, mind magas fokú civilizációja és kultúrája tekintetében. Egy évezreden keresztül ez jelentette az egyetlen kihívást Európa számára, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy ezt a földrészt is meghódítsa. Európa több keresztes hadjáratot indított az iszlám ellen, eredménytelenül. Spanyolországi mozgalma azonban sikeres volt, melynek következtében az Ibériai-félsziget hét évszázados iszlám uralmának vetett véget. Mindazonáltal Európának csak az utóbbi két évszázadban sikerült gyôzelmet aratni a muzulmán világ fölött, és gyarmati fragmentálódásra kényszeríteni. Az iszlám továbbra is nagyobb léptékben terjeszkedett Ázsiában és Afrikában, mint a kereszténység, a gyarmati hatalmak által küldött keresztény misszionáriusok erôfeszítése dacára.

Az összeütközések és konfliktusok e hosszú sora számtalan híresztelésre és koholmányra adott alkalmat, melyek arra voltak hivatottak, hogy rossz megvilágításban láttassák az iszlámot és híveit. Vallásának és kultúrájának félreértelmezése, valamint az ellentétes állítások berögzôdött elôítéletekké váltak, melyektôl igen nehéz megszabadulni. Következésképpen szükséges, hogy az iszlámot kutatók nyitottan és megértôen közelítsenek a témához. Ha erre külön figyelmet fordítunk, annak meglesz a jutalma. Az igazi megértés folyamatában ugyanis rájövünk, hogy az iszlám mint vallás valójában egy késôbbi momentuma annak a tudatosságnak, mely a judaizmust és a kereszténységet létrehozta, s az iszlám mint kultúra ugyanolyan forrása a nyugati civilizációnak, mint Hellász vagy Róma. Amint képesek vagyunk megértéssel viszonyulni az iszlámhoz, egycsapásra könnyűvé válik közösséget vállalni és egyetérteni híveivel.

A muzulmán világ a számok tükrében

A világon élô muzulmánok száma igen sokat vitatott kérdés, melyrôl sajnos egyelôre nem mondhatjuk, hogy megoldódni látszana. Néhány országban évek óta nem végeztek népszámlálást. Egyes kormányok aláértékelik, mások meg túlbecsülik az adott államban élô muzulmán lakosok számát. Ugyanakkor vannak olyan országok, például Szovjetunió és Kína, ahol a népszámlálás nem különbözteti meg a muzulmán lakosságot a nem muzulmántól. Ennélfogva nem létezik olyan adat a muzulmánok számáról, mely teljességgel megbízható lenne. Az ENSZ szerint a világ muzulmán lakossága 538 millió fô, míg a muzulmán kormányok szerint egymilliárd. Még ha a kisebb számot vesszük is alapul, láthatjuk, hogy a muzulmánok igen jelentôs hányadát teszik ki a világ összlakosságának, mely négymilliárd fôt számlál. A világon legalább minden hetedik személy muzulmán.

A muzulmánok számos országban a többséget jelentik, míg más országokban jelentôs kisebbséget tesznek ki. Az iszlám világ térképe négyszög alakú, és Dakartól, azaz Afrika legnyugatibb csücskétôl egészen Sinkiangig, Kína észak-nyugati részéig húzódik. A négyszögnek három hosszú nyúlványa van: az egyik kinyúlik Afrika keleti partjaiig, a második India északi részének érintésével eléri a Bengáli-öbölt, míg a harmadik kiterjed az egész kelet-indiai szigetcsoportra, a Fülöp-szigetekre, Új-Guineára és Jávára. A muzulmánok földrészenkénti megoszlása a következô: 8 370 000 muzulmán él Európában, 430 267 000 Ázsiában, beleértve a Közel-Keletet, és kb. 90 000 000 Afrikában (az adatok az 1970-es évekbôl valók). Az Észak-Amerikában élô muzulmánok számáról nincsen pontos adatunk. Számos amerikai városban találhatunk mecsetet vagy imaházat, a legnagyobb és legszebb közülük a washingtoni mecset, mely a hatvanas években készült.

Iszlám kultúra

Lévén, hogy az imádságuk nyelve, ugyanakkor az iszlám vallásos gondolkodás és kultúra elsô nyelve az arab, minden muzulmán ismeri valamennyire ezt a nyelvet. Az arab kalligráfia és dekoráció mindenhol megtalálható, ahol muzulmánok vannak. Ez legfôképpen a mecsetekre igaz, ahol a Korán versei díszítik a falakat. Szintén általánosnak mondhatók a mecsetek egyes építészeti elemei, mint például a minaretek (tornyok), ahonnan a müezzin napjában ötször imádkozásra szólítja a híveket. Természetesen vannak más vonások is, melyek egybekapcsolják a muzulmán világot, azonban ezek már nem annyira feltűnôek, csak a kutató számára mutatkoznak meg, a turista számára nem.

A muzulmánok megjelenése igen változatos. Különbözô kulturális csoportokba tartoznak, melyeknek megvan a saját ruházatuk, szokásaik és életstílusuk. A múltban a muzulmán világ lakóinak életmódját nagy mobilitás jellemezte. A testvériség, a faji tolerancia, a diszkrimináció hiánya – az iszlám kulcsszavai – lehetôvé tették mindenki számára, hogy bármiféle érzelmi elidegenedés nélkül költözhessen a birodalom egyik végébôl a másikba. Ennek közvetlen következménye, hogy a városi muzulmán lakosság igen heterogén. Ezt könnyen megfigyelhetjük, ha beülünk egy útszéli kávézóba Rabatban, Tripoliban, Kairóban, Damaszkuszban, Bagdadban, Teheránban, Delhiben vagy Dzsakartában. Hiszen láthatunk autót és tevét, lefátyolozott és száris, miniszoknyás, farmernadrágos vagy szarongos nôt, szôke, kékszemű nyugatit és feketét, nyugat-afrikai hamitát, kínait vagy mongolt, alacsony növésű malájt és nagytestű afgánt, elválasztott hajú vagy fezes, turbános férfit, nyugati ruhát vagy leomló palástot viselô járókelôt. Mindnyájan muzulmánok.

Áttérés, megtérés az iszlámba

Az iszlám sem etnocentrikus, sem pedig szent vallás. Nem kell muzulmánnak születnünk ahhoz, hogy muzulmánok legyünk, sôt még szüleink, gyámunk, családunk sem kell muzulmán legyen ehhez. A világon bárki muzulmánná válhat, egyéni döntés alapján. Az iszlámba való beavatáshoz nem szükséges sem szent szertartás, sem a papság jelenléte, sem pedig intézményi jóváhagyás. Következésképpen mindenki egyenlô, amennyiben az iszlám küszöbén mindenki beléphet, miután teljesítette a legegyszerűbb követelményeket. Azaz ha valaki kiállja a próbát, és bizonyságot tesz az alábbi kettôs tanítás mellett: „egy az Isten, és Mohamed az ô prófétája", nem kell többé senki elôtt bizonyítania hitét, az iszlám összes jogát élvezheti, ugyanakkor eleget kell tennie bizonyos ezzel járó kötelezettségeknek is.

Bármennyire is nagy elhatározás belépni az iszlámba, Isten szemében a belépés önmagában nem jelent garanciát az egyén megigazulására. Lévén, hogy az iszlámnak nincsenek szentségei, az új tag nem tehet semmit saját üdvözülésének érdekében.

A muzulmán hit

Az iszlám úgy tartja, hogy Isten az embereket tetteik és munkájuk alapján ítéli meg, nem pedig a szertartások és ceremóniák szerint, mint amilyen a keresztség. Ugyanakkor tagadja, hogy az ember kizárólag a hite alapján elnyerhetné az igaz boldogságot. A hit az iszlámba való belépés feltétele. Ez azonban csupán csak a társadalmi önidentifikáció jele, mely vagy eredményez vagy nem erkölcsi tisztaságot és igazságos cselekedeteket, melyek a megigazulás kizárólagos feltételei Isten szemében. A muzulmán ember tehát az iszlámba való belépésének pillanatától kezdve élete végéig a becsületességre és igazságosságra való törekvésre ítéltetett. Így az „iszlámság" egyszerű próbáját az üdvözülésre való állandó és végtelen vágyakozás terhe ellensúlyozza. A vallásos megigazulás tehát a muzulmánok számára mindig az örök reményt jelenti, sohasem az önelégült bizonyosságot.

A muzulmánok egyistenhite a legalázatosabb és ugyanakkor a legbüszkébb teremtményekké teszi ôket. Alázatosak, hiszen Isten elôtt homlokukat a földhöz érintik. Isten számukra az Egyetlen Teremtô, Uralkodó, Bíró, az Alfa és az Omega. Ô az imádat és dicsôítés tárgya, az Egyetlen Mester, akinek szolgálatába állítják és felajánlják életüket. Büszkeségük pedig éppen Istenhez való hűségükbôl fakad.

Az iszlám vallás hívei úgy tartják, hogy Isten a világot és az emberi nemet nem „szórakozásból", és fôként nem hiábavalóan teremtette, hanem célja volt vele. Ez a cél pedig az, hogy az emberek eleget tegyenek erkölcsi hivatásuknak, azaz cselekedjenek jókat. Az iszlám szentírása a földi életet szabad versenyként írja le, ahol az emberek versengenek egymással, hogy ki hajt végre jobb, nemesebb, nagyobb tetteket. Az egyén itt kalifaként, azaz Isten követeként jelenik meg, aki Isten nevében és érdekében cselekszik. Ez a cél ad értelmet a muzulmán ember életének. És nincs annál nagyobb cél a földön, mint Isten akaratát teljesíteni. Ebbôl fakad a muzulmánok méltósága és önérzete.

Az iszlám tanítása szerint minden ember ártatlannak születik, és az is marad mindaddig, míg egy bűnös tett következtében vétkessé nem válik. Ez azt jelenti tehát, hogy e vallás nem hisz az eredendô bűnben. Szentírása Ádám engedetlenségét saját személyes bűneként értelmezi, melyet megbánt, és ezért Isten megbocsátott neki. A muzulmán vallás nem demoralizálja az embert azzal, hogy eredendôen bűnösnek tartja, éppen ellenkezôleg, inkább megnyugtatja azzal, hogy azt állítja, Isten, aki márpedig nem dolgozott hiába, azért teremtette az embert, mert úgy gondolta, hogy képes betölteni az ô földi követének funkcióját. Mivel ez a világ Isten alkotása, a muzulmánok úgy vélik, hogy ez kell legyen az a birodalom, ahol megvalósítható a tökéletesség, az isteni akarat, az utópia vagy az abszolút jóság. Tanításuk szerint Isten azért teremtette az embereket, hogy lehetôségük legyen a jó elérésére. Következésképpen ez megvalósítható, sôt mi több, kötelezô. Ugyanakkor az iszlámnak nincs szüksége egy másik világra, ahol ez a jó elérhetô lenne. A „másik világ" csupán jutalomként vagy büntetésként van jelen ebben a rendszerben, az egyén cselekedeteitôl függôen. Enélkül a szemlélet nélkül ez a világ csupán híd lenne, ahol az ember átjáróban van, és a másik partra igyekszik. Ez azonban a földi világ egyenes tagadása lenne, míg az iszlám éppen hogy megerôsíti azt, hangsúlyozva, hogy ez az egyetlen létezô világ, ahol az emberek vagy boldogulnak, vagy elbuknak, tetteiktôl függôen. Mivel az ember szabad és felelôs, minden, amit tesz, vagy mellette, vagy ellene szól. A végítélet napján, ami egyben a világ végét jelenti majd, abban részesül, amit érdemel: kegyelemben vagy kárhozatban. Az alázat, erkölcs és Isten iránti engedelmesség egyrészt ezen a világon szül boldogságot, másrészt pedig kilátásba helyezi a kegyelmet a végítélet napján. Így mondhatjuk, hogy az iszlám az emberiség számára kétféle boldogságot vált valóra: boldogságot ezen a földön és boldogságot a másvilágon.

Az öt pillér

Az iszlám öt pillérre épül, öt alapvetô kötelességre, a következôkre: hitvallás, ima, adakozás, böjt, valamint zarándoklat a Kábához, Isten házához, amely Mekkában található.

A muzulmánok azt vallják, hogy Isten egy van, és Mohamed az ô prófétája. Ez a sahada, a hitvallás. Ez a muzulmánok „útlevele", amely elengedhetetlenül szükséges a muzulmán közösségbe való belépéshez, ugyanakkor a muzulmán hit lényege s foglalata, az identitás kifejezôje. Ez a hitvallás naponta többször elhangzik, különbözô alkalmakkor, és ez az alapja a Szent Koránnak, az iszlám szentírásának, amely Isten parancsolatait és útmutatásait tartalmazza a földi életet illetôen. Ezek a kinyilatkoztatások olyan sorrendben jelennek meg, ahogyan a próféta szerint mondani kell ôket, és a muzulmánok számára Isten mindenütt jelenvalóságát jelentik.

Annak állítása, hogy Mohamed Isten prófétája, egyenértékű azzal a kijelentéssel, miszerint a Korán valóban Isten szent szava, teljes és szó szerinti, a próféta által közzétett sorrendben.

A Korán hitelessége és a szöveg teljessége megkérdôjelezhetetlen. Kinyilatkoztatásait milliók írták le és vésték emlékezetükbe, folyamatosan ismétlik nyilvánosan a muzulmán világban.

Mohamed prófétasága, amely Isten szavának szó szerinti továbbadására korlátozódik, határkövet jelent az egész sémi kultúra próféta-jelenségének vonatkozásában. Minden bizonnyal Mózes volt e kultúra másik csúcspontja, hiszen – a muzulmánok szerint – ôt követôen a prófétaság Izraelben odáig satnyult, hogy számos hamis próféta jelent meg, akik nem tudták meggyôzôen bizonyítani prófétaságukat.

Az iszlám második pillére a salat, amelyet inkább imának kell fordítanunk, nem pedig fohásznak. Ugyanis a fohász nem szükségszerűen kötött formájú, nem kötelezô, nincsen elôírt stílusa, és szinte bárhol, bármikor elmondható. Ezzel szemben a salat végleges és pontos formába van öntve. Naponta ötször kell elmondani, mindig ugyanabban az idôben. Ez Isten parancsolata, amely minden muzulmán felnôttre vonatkozik. Ennek megtagadása egyet jelent az iszlám elhagyásával, elmulasztása pedig súlyos bűn, amelyet meg kell bánni és be kell pótolni. A salatot szertartásos mosakodás elôzi meg, amely egyszerre konkrét és szimbolikus. A muzulmán ember nem közelíthet Istenhez mocskos testtel vagy külsôvel.

A salatot bárhol lehet gyakorolni, lévén hogy Isten mindig ott van, ahol a muzulmán ember. Egyedül is lehet végezni, hiszen az iszlámban nincs szentség és papság. Ugyanakkor nincs szent hely sem; a mecset az ima helye, de nincs „felszentelve". A salatot bárki vezetheti, azzal a feltétellel, hogy szó szerint idézi a Koránt. A Korán szerint a salat hiábavaló, ha nem vezet erkölcsi javuláshoz. A muzulmánok úgy tartják, hogy ez több, mint Isten figyelmeztetése. Naponta ötször, a salat teljes idôtartama alatt az iszlám vallás hívei szemtôl szembe kerülnek Urukkal, Mesterükkel, Teremtôjükkel.

A harmadik pillér a zakat, azaz az adakozás. Az iszlám minden vagyont Isten tulajdonának tekint. A vagyongyűjtés törvényes cselekedet, míg nem társul lopással, csalással vagy erôszakkal. Ez valóban az emberiség egyik elsôdleges érdekeltsége, amely eredetileg a túlélni akarás kényszerébôl fakadt. Azonban ha nincs alávetve az erkölcs törvényeinek, azt jelenti, hogy az ember az erdô vadjai szintjére süllyed.

Az iszlám azt tanítja, hogy az összegyűjtött vagyont meg kell osztani másokkal. Ez megfelel a jótékonyság követelményének, amely egyidôs az emberiséggel. Az adakozásnak mindig magas erkölcsi értéket tulajdonítottak. Mértéke mindig az adakozó belátására volt bízva. Az igaz, hogy úgy tartották, minél nagyobb az adakozás, annál nagyobb az érdem. Az iszlám az elsô vallás, amely kötelezôvé tette az adakozást olyan értelemben, hogy intézményesítette azt, és felhatalmazott bizonyos személyeket, hogy behajtsák, összegyűjtsék, majd szétosszák. Az adakozásnak addig van értelme, míg erkölcsi értékkel bír. De ér-e valamit akkor, ha értéke elvész? Ha teljesíthetô annyival, hogy egy milliomos néhány fillért ad az útszéli koldusnak? Éppen ezért az iszlám megkísérelte megôrizni az adakozás erkölcsi értékét. Hiszen az emberségesség az, ami összeköti a gazdagot és a szegényt. Ezért adót vetett ki minden vagyonra, amelyet a muzulmán ember birtokol, függetlenül attól, hogy a tulajdonos felnôtt vagy kiskorú, férfi vagy nô, vagy éppen élô vagy holt.

Az iszlám negyedik pillére, a sijam, a böjt, ôsrégi vallási szokás. Laikusok és papok, zsidók és keresztények egyformán gyakorolták. Noha lényege vallásról vallásra változik, mégis van egy közös pont: a böjt mindig egyéni felkészülést jelent az istenivel való egyesülésre.

Az iszlám szigorú böjtöt ír elô minden egészséges muzulmán felnôtt számára. Ez az ételtôl, italtól és szeretkezéstôl való teljes tartózkodást jelenti hajnaltól napnyugtáig a ramadán hónap minden napján (amely a holdéven alapuló iszlám naptár szerint az év kilencedik hónapja). Ezeken a napokon a test nem részesülhet semmiben, és nem érintkezhetik a másik nem testével, mivel az a böjt megszegését jelentené. E tiltás alól csak a gyerekek és betegek mentesülnek. A böjtnek kétféle rendeltetést tulajdonítanak: ezek az önfegyelem és a világ éhezôivel való együttérzés. A ramadán eljövetelét örömmel fogadják mindenütt a muzulmán világban. Az embereknek egyszeriben megváltozik a viselkedése. Nincs ennél jobb alkalom a muzulmánt a muzulmánnal összekötô társadalmi kötelék kifejezésére.

A hajj vagy zarándoklat Mekkába az iszlám ötödik és egyben utolsó pillére. Ez azoknak a felnôtt muzulmánoknak a kötelessége, akik elegendô vagyonnal rendelkeznek az út költségeinek fedezésére, valamint kifizették a zakatot és összes tartozásukat. A zarándokok, mielôtt belépnének Mekkába, levetik ruhájukat és ékszereiket, megmosdanak, és tudatják Istennel zarándoklási szándékukat. Majd magukra vesznek két darab beszegetlen fehér vászon- vagy pamutruhát. A zarándokút ideje alatt nem borotválkozhatnak, nem vághatják le a hajukat és körmüket, és nem viselhetnek semmit, ami megkülönböztetné ôket a többi zarándoktól. Természetesen ezeknek a szabályoknak vallásos jelentésük van. A zarándok, aki azért jön Mekkába, hogy találkozzon Teremtôjével, egyenrangú az összes emberi teremtménnyel. Mondhatjuk, hogy a hajj az iszlám egyenlôség-elvűségének és univerzalizmusának legerôteljesebb kifejezôje. Ugyanakkor talán a világ leglátványosabb és a legnagyobb tömegeket megmozgató vallásos eseménye.

A muzulmán család

Az iszlámmal kapcsolatban igen fontos és sokat tárgyalt kérdéskör a muzulmán család és ezen belül a nô helye.

A muzulmán vallás úgy tartja, hogy Isten a nôt a férfi társának teremtette. A Korán szerint a nô és a férfi egymás „öltözéke", ez kölcsönös közelségüket és egymásrautaltságukat jelzi. Noha a szent írás ugyanazokat a jogokat tulajdonítja a nônek, mint a férfinak, azért megjegyzi, hogy a férfi egy fokkal a nô fölött áll. Ellentétben a legtöbb korabeli társadalmi gyakorlattal, az iszlám már kezdettôl fogva úgy tekintett a nôkre, mint polgári jogokkal rendelkezô, önálló jogi személyekre. Így a felnôtt muzulmán nônek jogában áll örökre megtartani nevét, szabadon vásárolhat birtokot, melyet megtarthat vagy eladhat. Beleegyezését kell kérni mindazzal kapcsolatban, ami ôt is érinti, például birtokának bérbe adása, földjének művelése és mindenek fölött házassága. Nem kényszeríthetik semmire, hacsak nem kiskorú, és így függ a szüleitôl vagy gyámjától.

Az iszlámban a nôt nem tekintik a rossz forrásának. A Korán szerint nem ô vitte kísértésbe Ádámot. A Paradicsomban elkövetett bűn kizárólag tudatlanságból fakadt. Következésképpen a nô ártatlan. Ô a férfi számára a jó, a vigaszt nyújtó, a boldogság forrása, és fordítva.

Az iszlám teljes törvényrendszert dolgozott ki a férfi-nô kapcsolatok szabályozására. A házasság itt nem minôsül szentségnek, sokkal inkább egy polgári szerzôdésnek, amely által a felek szabadon kinyilvánítják elkötelezettségüket egymás iránt. A házasság nem a mennyben, hanem itt lent a földön köttetik, így tehát fel is lehet bontani. A kiskorúakat szüleik házasítják ki, de amikor elérik a felnôttkort (melynek éve közösségrôl közösségre változik, de nem elôzheti meg a nemi érettséget), jogukban áll felbontani a szerzôdést.

Az iszlám nemcsak a válást, hanem a többnejűséget is engedélyezi. A férfinak legtöbb négy felesége lehet egyidôben.

A muzulmánok úgy tartják, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a legjobb megoldás a poligám házasság.

A törvények megszorításai mellett az iszlám egy sor erkölcsi útmutatót is elôír a nôket illetôen. Ezek szerint szeretettel és kedvességgel kell bánni velük, hiszen ôk Isten ajándékai. Elôfordulhat, hogy egyes nôket nem vonz az iszlám elôírta házasélet. Mások a karriernek, művészetnek vagy tudománynak szentelik az életüket. Az iszlám, hogy megkönnyítse az egyedülálló nôk megélhetését, támogatást írt elô számukra a velük egy szinten levô legközelebbi férfirokontól. Ez a támogatás csak akkor szűnhet meg, ha az illetô nô férjhez megy, amikor is eltartása a férje kötelességévé válik.

Mindezekbôl láthatjuk, hogy az iszlám a nônek nagyobb tiszteletet és védelmet nyújt, mint a legtöbb korabeli idôkbôl származó társadalmi rend.

Angolból fordította Szabó Beáta

Pénzes Loránd: Kolozsvári muzulmánok nyomában

A hatvanas évek Európája olyan folyamat elindulásának színterévé vált, amelynek köszönhetôen napjainkban már húszmilliós iszlám közösséggel találkozunk benne. Fôként a gazdaságilag megerôsödött és ezért vonzó országok jelentik

a muzulmán bevándorlás fô célpontjait. Franciaország a maga ötmilliójával vezeti a sort, ôt követi a maga hárommilliós iszlám közösségével Németország. A többi európai ország sem „panaszkodhat", hiszen mindenhol háromszázezer fölötti létszámú muzulmán jelenlétrôl tanúskodnak a statisztikák.

Az iszlám jelenléte

Hazánkban ugyan nem beszélhetünk ilyen nagy fokú muzulmán jelenlétrôl, de tény, hogy az 1990-es évektôl kezdôdôen nálunk is számolni kell az iszlám immár törvényes jelenlétével. Az arab egyetemisták kezdeményezésére már a rendszerváltást követôen, 1990 márciusában megalakult jogi személyként a Romániai Muzulmán Egyetemisták Egyesülete, amely 1999-ben Iszlám Kulturális Ligára változtatta nevét. Az országban élô muzulmánok hivatalos képviseletét ellátó és azt magának követelô intézmény a különféle városokban szétszóródva létezô közösségeket fogja össze oly módon, hogy törvényes és vallási szükségleteikrôl egyaránt gondoskodik. Létezik ugyanakkor a Romániában élô Tatárok és Törökök Demokratikus Szövetsége, amely egy képviselôt küld a parlamenti alsóházba, aki a hetvenezres török, többnyire Dobrudzsában élô ôshonos kisebbség érdekeit képviseli. Az itteni közösség történelminek nevezhetô, hiszen eredete több száz évre visszanyúlik, ellentétben az ország északnyugati területein az elmúlt évtizedben létrejött friss muzulmán közösségekkel, amelyek most élik hôskorukat. Így van ez a Kolozsváron létrejött muzulmán közösséggel is, amely a fokozatos számbeli gyarapodásnak köszönhetôen 2002-re mecsetet épített magának.

Az iszlám hit tisztaságáért, helyes gyakorlásáért és terjesztéséért felelôs Iszlám Liga mellett létrejött a Taiba Alapítvány is, amely ingyenesen terjesztett kiadványokkal igyekszik a muzulmánok által igaz hitnek nevezett vallás szolgálatába állni és annak minél több követôt megnyerni.

Amikor a tanév kellôs közepén Kolozsvár utcáin sétálunk, feltűnôen sok keleti eredetűnek látszó fiatalt láthatunk táskával, orvosi köpennyel a vállukon, vagy drága autókban közlekedô, kereskedéssel foglalkozó középkorú muzulmán férfiakat, valamint a fejüket kendôvel borító fiatal lányokat. Igaz, a látvány sokszor megtévesztô, hiszen a (közel-)keleti külsô mögött sok esetben zsidó, ritkábban indiai személy rejtôzik, a többség mégis az észak-afrikai országokból érkezett muzulmán hitű egyetemista. Ha nyitott szemmel járunk, nemcsak az utcán velünk szembe jövô muzulmánokat láthatjuk, hanem felfedezhetjük ôket a gyorsétkezdékben, a keleti ruhaboltban, a török étteremben, kávézóban egyaránt. Ezek a muzulmánok tulajdonában levô helyek mára már a város összképéhez tartozókká váltak, bizonyítva: van igény ezekre.

Minden út a mecsetbe vezet

Figyelmemet elôször egy muzulmán nô keltette fel. A hölgy fehér, csak az arcot szabadon hagyó fátyolt, hozzá farmernadrágot viselt. Érdeklôdésemre kétkedve pillantott rám, és nyomban személyi igazolványt kért. Furcsálltam a dolgot, de mint késôbb a nyelvi nehézségeket legyôzve kiderült, újságírói igazolványt akart látni, hogy megbizonyosodjék, nem rossz a szándékom. Kiderült, hogy Tunéziából jött Kolozsvárra, mert az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen lehetôség van francia nyelven is tanulni. Hazájába visszatérve gyógyszerészként szeretne dolgozni.

„Már nincs olyan szabály, hogy a nôk nem tanulhatnak, nem dolgozhatnak önállóan. Ez a mi köreinkben elfogadottnak számít, tévesen hiszik azt, hogy ezt nekünk nem szabad" – mondta angollal kevert román nyelven.

Mostanság gyakran találkozunk tipikus arab kendôt viselô lányokkal. Ez azt jelenti, hogy mindannyian muzulmánok, vagy divattá vált a kendôviselés az itteniek körében is? – érdeklôdtem.

„Elsôsorban a muzulmán nôknek kell ezt a hidzsábot, keleti fátylat viselni, mert ezzel mutatjuk, hogy mi csak egy férfinak vagyunk fenntartva, egy férfival lépünk házasságra, s neki ôrizzük magunkat. Csak otthon, a férjünk vagy közeli rokonaink elôtt vehetjük le, hogy más férfiakat ne rontsunk meg. Nem szabad több férfinak lennie annak a lánynak az életében, aki Allah törvényeit tartja, különben nem üdvözül. Nekünk ez kötelezô, de viselik mások, nem muzulmánok is, ez nincs megtiltva."

Amikor beszélgetôtársamat a hitérôl kérdeztem, kedvesen ugyan, de határozottan a mecsetbe, az imámhoz utasított. Ô nem tudja kellôképpen románul kifejezni magát, szabadkozott.

„Ott vannak, akik sokkal jobban értenek a hithez, és pontosabban tudják kifejezni magukat, mint én. Én csak tejet tudok kérni az üzletben, de nem tudok az iszlámról pontosan beszélni."

Ezután már hiábavalónak bizonyult minden erôlködésem, nem sikerült meggyôznöm arról, hogy rá, az ô személyes hitére, helyzetére vagyok kíváncsi. Három évi kolozsvári tartózkodás után eléggé érthetôen beszéli az ország nyelvét, de ez az érvem hiábavalónak bizonyult. Megkaptam azonban a sokszor emlegetett mecset címét: Pasteur utca 27 szám. Megtudtam, az egyetemista bentlakások körül kell keresnem. Mint késôbb kiderült, nem ô volt az egyetlen, aki a mecset felé irányított, miután az iszlám szót kiejtettem. Mint bűvös szó, hely, mindig elôkerült, amikor kutakodni próbáltam, amikor ôt megkerülve az iszlámról érdeklôdni merészeltem. Olyasmit éreztem, mint amikor a beteg az ügyeletes orvosnál jelentkezik egy viszonylag egyszerű egészségügyi gonddal, de az nem hajlandó megvizsgálni, mert ott van a fôorvos, és inkább hozzá, az igazi specialistához irányítja.

A mecset, vagyis pontosabban az ott tartózkodók, az ott imádkozók valóban az itteni iszlám specialistái. Ôk azok, akik leginkább ismerik itt a vallást gyakorló muzulmánok hitét, életét. Nagyrészt egyetemisták tartózkodtak a mecsetben, meg a közülük választott vallási vezetô, az imám. A városban letelepedett muzulmán üzletemberek, kereskedôk csak a pénteki közös imaalkalomra robognak fel drága autóikkal, a másfél órás alkalom után el is hagyják az imatermet. A mecset az a sziget, amely, ha úgy tetszik, légmentesen elzárja az iszlám hit megélésének rituális helyét a számukra idegen környezettôl. A tömegét tekintve nagy, fehér teraszittal borított épület kívülrôl nem árulkodik rendeltetési helyérôl. Csupán a kapu fölött levô két nyelvű, arab/román felirat tisztázza az épület hovatartozását: Iszlám és Kulturális Liga kolozsvári fiókja, ez utal a mecsetre is. És valóban, a földszint teljes egészében, szônyegekkel

és Mekka felé tájolt imavégzésre szolgáló emelvénnyel ellátott tágas imaterem.

A falakon levô arab nyelvű feliratok, az ezen a nyelven felhangzó ima, az imaterem, az együttlétre alkalmas klubhelyiség, a szobák, az emeleten a konyha és ebédlô elsôsorban az épületben lakó fiúknak, de egyúttal minden muzulmánnak is egy kicsit az otthoni világot teremti meg.

Amint a mecsetnek helyet adó épületbe beléptem, az ajtóval szemben levô hirdetôtáblára tekintve nyomban eldönthettem: nem a megfelelô idôben jöttem.

A felismeréshez az imaórarend vezetett, amely szerint lekéstem már a délutáni imát, és közel három óra múlva, napnyugtakor lesz újabb ima. Elsô gondolatom az volt: így valószínűleg nehéz lesz beszélgetôtársat találni, de kellemesen csalódtam. A meghatározott imaidôn kívül is találtam a teremben csendben, háton fekvô vagy térdelô imádkozókat, akik közül az egyik fekete bôrű (mint késôbb kiderült, Észak-Afrikából származó) Jézus nevű termetes fiatalember, megtudva jövetelem okát, segítségemre sietett, és bemutatott a szintén Tunéziából érkezett Salimnak, aki szinte kívülrôl tudja a Koránt és kiválóan beszél románul is.

Aki tanulni akar, utazik is

A Salim beszédes név, jelentése egészség, mintha árulkodna a negyedéves egyetemista szakjáról. Orvosi egyetemen van, mint muzulmán társainak többsége, de vannak köztük olyanok is, akik gyógyszerészeti és fogorvosi szakot választanak.

Pénzes Loránd: Hogyan találtál rá a kolozsvári gyógyszerészeti és orvosi egyetemre Tunéziában?

Salim: Otthon a líceumban elhatároztam, hogy orvosira szeretnék menni, és megláttam egy hirdetést: egy ügynökség reklámozta, hogy francia nyelven lehet orvosit végezni Romániában, vagyis itt Kolozsváron. Mivel a suliban az arab mellett franciát tanultunk, hasznosítani akartam ezt a nyelvet. Európában Kolozsváron kívül még Franciaországban lehet tudomásom szerint franciául orvosnak tanulni, de nagy a verseny, és oda nehéz bejutni. Meg a tandíj, amit a külföldieknek fizetni kell, ott igen magas (50 000-

100 000 euró évente – megjegyzés P.L.). Itt a bejutási átlag alacsonyabb, és sokkal kevesebbet kell fizetni (3600 dollár). Otthon is tanultam volna tovább, de túl kevés pontom gyűlt össze az érettségin, nem jutottam volna be az otthoni egyetemre.

P. L.: Így érthetô, hogy miért pont ebbe a városba jön a külföldön orvosnak tanulni akaró muzulmán egyetemisták zöme. Nem jelentett nehézséget, hogy el kell jönnöd tanulni másik kontinensre?

S.: Nem, megszokott, hogy aki tanulni akar, az utazik is. A három testvérem közül az egyik fivérem Németországban tanul.

P. L.: Tunézián kívül Marokkóból, Algériából, Izraelbôl és Palesztinából, vagyis nagyrészt a korábbi francia gyarmatokról vannak itt muzulmán egyetemisták. Közülük hányan gyakorolják itt a vallásukat?

S.: Körülbelül az ezer muzulmán egyetemista több mint negyede rendszeresen eljön a pénteki imaalkalomra, ilyenkor az utca megtelik parkoló autókkal és az imára igyekvô hívôkkel. A nôk az imaterem karzatán foglalhatnak helyet, innen hallgatják az imám tanítását a Koránról, a vallásról, és imádkoznak.

P. L.: Az a tény, hogy távol vagytok az otthoni, iszlám által uralt környezettôl, hogyan befolyásol a hitetek megélésében, a vallásgyakorlataitokban? Az idegen környezet nem hozza magával a vallás elhanyagolását?

S.: Ez nem befolyásol minket, mert Allah és a Korán mindenhol ugyanaz.

Az iszlámnak öt alappillére van, amelyet ha elfogadsz, mindegy, hol vagy muzulmán. Az elsô és legfontosabb, hogy nálunk monoteizmus van, azt valljuk: nincsen más Isten Allahon kívül. Arabul ez úgy hangzik: La ilaha illalah, vagyis nincsen más jogosan imádható istenség, csak Allah. Ellentétben veletek, akik három személyben, három Istenben hisztek. Szerintem, és az iszlám szerint is, ez nem logikus. A Korán világosan leírja, hogy csak Allah van, és nincs mellette senki más.

(Nem állt szándékomban feltárni Salimnek azt a dogmatikus fejlôdési vonalat, amelynek segítségével egyházunk eljutott a hitvallás letisztázásáig, hiszen az olyan görög és latin, amúgy sem pontosan letisztázott fogalmakkal, mint persona, hüposztázis, prosopon, nem tudott volna mit kezdeni. Így nehezen, de túllépve ezen a számára nagyon is sarkalatos kérdésen, visszakanyarodtunk az iszlám második fundamentumához.)

S.: Nagyon fontos a napi ötszöri alkalommal, meghatározott idôpontban elvégzett ima. Létfontosságú esetben, például ha ott a beteg a műtôasztalon, persze nem hagyhatom ott, hogy imádkozni menjek. Ilyen esetben el lehet végezni az imát késôbb is. Az ima idôben alkalmanként csupán 4-5 percet jelent. Ilyenkor a Koránból három-négy verset mondunk. Elôtte azonban kezet, arcot, lábat kell(ene) mosni, és tiszta ruhát venni. Ezt a rituális tisztálkodást wudúnak nevezik.

Az egyik bölcs tanító mondta, hogy az a muszlim, aki az elôírt imádkozás idejében helyesen végzi a mosakodást, és az imában a meghajlásokat, engesztelést szerez a kisebb bűnökre. Az ima végzéséhez nem szükséges ide eljönni, a napközbeni imákat otthon is el lehet végezni.

P. L.: Erre szolgál az imaszônyeg is, igaz?

S.: Igen, de nem feltétlenül szükséges ez, csupán az a fontos, hogy tiszta helyre menj, tiszta ruhában és tiszta kézzel fohászkodj Allahhoz. De térjünk vissza az alapokhoz. A harmadik kötelesség a zakat, vagyis a dolgozó muszlim jövedelmének 2,4 százalékát a rászorulóknak kell juttassa.

P. L.: Ez azt jelenti, hogy mindegy, milyen vallású a szükségben szenvedô, egy muszlim úgy is segít rajta?

S.: Igen, de ha látom, hogy egy muszlim és egy más vallású is szükséget szenved, akkor elôször a sajátomnak segítek, s csak ha jut, az idegennek

P. L.: A városban találkoztam olyan muzulmánokkal is, akik cigarettáznak, alkoholt isznak, és különféle szórakozóhelyekre járnak. Ôk nem tartják be azokat az elôírásokat, amelyeket egy jó muszlimnak meg kell tartania… Gondolok itt a sertéshús-evés tilalmára, a cigarettától, alkoholtól, házasság elôtti nemi élettôl való tartózkodásra. Velük mi történik?

S.: Allah megbocsát nekik is, persze csak akkor, ha ôszintén megbánják bűneiket. Ez az elsô és egyedüli lépés. Mindenkinek a személyes döntése, hogy mit választ, a felelôsség az övé.

P. L.: Ezek a tiltások már az Ószövetségben megtalálhatók…

S.: Igen. Mi hiszünk Mózes öt könyvében, de nem fogadjuk el Jézust mint Isten fiát. Ô csak egy nagy próféta volt, akit megjövendöltek, és akit Isten elküldött. Hogyan lehet a magasságos Istennek fia, ahogy ti hiszitek? Ez elképzelhetetlen.

P.L.: Mi az üdvösségünket Jézus Krisztusra alapozzuk, aki Isten fiaként emberré lett, és vállalta a kereszthalált, hogy feltámadjon és ezáltal nekünk életet szerezzen.

S.: Nem, ô nem halt meg a kereszten. Hitünk szerint Allah felvette ôt a mennybe, még mielôtt keresztre feszítették volna, hogy aztán a kereszten egy hozzá hasonló ember haljon meg Allah akaratából. A Bibliában számos pontatlanság van, például az evangéliumokban Máténál két asszony megy a sírhoz, Márknál azt hiszem három, és Lukácsnál több is. Hogyan lehet akkor elfogadni ezt?

(Beszélgetésünk során egyre világosabbá válik, hogy teológiai kérdésekrôl nem érdemes vitába bocsátkozni, hiszen sehova sem vezet. Meglepôen sok részt ismer a Szentírásból, de csak azokat, amelyeket fel tud használni hitének alátámasztására. Salim válaszai mögött azonban ott rejtôzött a hitét megélô és azt komolyan vevô muzulmán vágya: beszélni, érvelni saját vallásának igazsága mellett, s ezzel együtt rávilágítani a vallásos muzulmánok által jól ismert, az iszlám tanítók által sokat szajkózott, evangéliumokban felfedezhetô ellentmondásokra. Többnyire ezeket a kiragadott és így ismert részeket használja fel az iszlám szakirodalom a Biblia hitelének rontására. Beszélgetésünk során körvonalazódni kezdett a két eltérô, iszlám és keresztény gondolkodási modell. Az elôbbi részérôl nagy fokú fundamentalizmust tapasztaltam, amely megnyilvánult a szent könyvek szó szerinti értelmezésében, mindenben a pontosan hogyan válasz keresése jelentkezik. A keresztény gondolkodásmódban az alapigazságok kerülnek elôtérbe, és nem a kivitelezésük, nem a hogyanokra való válaszkeresés a fô szempont a hitigazságok elbírálásában. Természetes, hogy sokszor ütközünk emberi ésszel fölfoghatatlan dolgokba, amikor Istenrôl beszélünk. És ez így van rendjén, hiszen Isten világát szavakkal nem tudjuk pontosan leírni, csupán utalhatunk rá, de nem foghatjuk meg. Ez jelenti elsôdlegesen azt az ütközôpontot, amiért beszélgetôtársammal mindig igyekeztem a gyakorlat felé visszakanyarodni, ami szemlátomást ugyancsak nehezére esett. Szívesen beszélt a vallásról, annak gyakorlásáról, de a saját életérôl már kevésbé. Nem tartotta azt annyira érdekesnek, mint a hitét. Felismerte a személyére, életére vonatkozó, minduntalan visszatérô kíváncsiságomat, de nevetve ismét visszakanyarodott az iszlám oszlopaihoz.)

Mindegyikünk mögött két angyal van

S.: A negyedik pont a Ramadán idején az egyhavi böjt, amikor napkeltétôl napnyugtáig semmit nem fogyasztunk azért, hogy megtisztuljunk bűneinktôl, és még jobban Allahra emlékezzünk.

P. L.: Egyáltalán semmit sem szabad napközben magatokhoz vennetek?

S.: Vannak különleges esetek, például amikor a sivatagban vagy, és az életed múlik rajta, akkor megihatod akár az alkoholt is, mert Allahnak fontosabb az élet fenntartása, mint ez a szabály. Persze ez csak rendkívüli esetben érvényes, és nem azt jelenti, hogy folyton megszeghetjük a törvényeket. A hónap végén van egy többnapos ünnep, amikor csontot törünk. Tanultuk az egyetemen, hogy ez sokkal egészségesebb, mint az állatok elaltatása, mert a kifolyó vér nem tud megalvadni a testben. Az utolsó, ötödik pont vallásunkban a zarándoklat Mekkába a Hárám mecsetben levô Kába kôhöz, ha van anyagi lehetôséged, legalább egyszer az életben.

P.L.: Találkozáskor a férfiak salem aleykumot mondanak egymásnak kézfogás kíséretében. Mi a köszöntés jelentése és célja?

S.: Azt jelenti: Béke veled. Mindegyikünk mögött két angyal van, aki két nyelvű mérleg serpenyôjébe teszi a köszöntésed értékét. Az egyik akkor teszi, amikor találkozáskor kimondod, a másik meg akkor, amikor nem. A végsô idôben pedig ez is beleszámít az ítéletbe. Nem tudjuk pontosan, ez mikor következik be, de a Koránban az áll, hogy egy pénteki nap fog bekövetkezni a szíriai Fehér mecsetben.

(Érdekes, hogy ennyire pontos ismereteik vannak a végidôrôl, de tanulva elôzô kísérleteimbôl, nem bolygatom ezt az engem mosolygásra késztetô furcsaságot. Beszélgetésünket, mivel a mecset elôterében történt, élénk érdeklôdés kísérte. Egyetemisták jöttek a napnyugtai imára, és miközben cipôjüket és zoknijukat lehúzták, aszerint, hogy ki mennyire értette a románul folyó beszélgetésünket, ültek le körénk vagy mentek be az imaterembe.

P.L.: A számotokra fontos vallási elôírások milyen szórakozási lehetôségeket engednek meg? Hogyan szórakoztok?

(A feltett kérdésre nagy kacagás kíséretében érkezik a válasz.)

S.: Úgy, mint mindenki más. Én például járok konditerembe gyúrni, focizni, de többnyire kirándulunk. A téli vakációban többen Brassó mellett, Pojánán voltunk sízni.

P.L.: Megtanultál sízni?

S.: Igen, most végre sikerült. Nálunk legfennebb a sivatagban lehet ilyen sportot űzni, de én nem próbáltam ki még, csak a tévében láttam…

P.L.: Az egyetem elvégzése után hazatérsz, vagy annyira megszeretted itt, s így több egyetemet végzett sorstársadhoz hasonlóan maradsz?

S.: Szüleim és testvéreim miatt szeretnék hazatérni, de ha adódik valami jó lehetôség, akkor maradok. A nyelv már nem jelent gondot.

P.L.: Legfennebb a többnejűség lenne fura ebben az országban?

S.: Erre még tényleg nem gondoltam. Az iszlám tiszteli a nôket, és megengedi nekik, hogy dolgozzanak, például a próféta felesége is dolgozott. A többnejűség azt jelenti, hogy nekem legtöbb három feleségem lehet, de csak akkor, ha tisztességesen gondoskodni tudok róluk ruhával, élelemmel. Az itteni muzulmánoknak azonban egy feleségük van, az állam törvényeihez kell alkalmazkodniuk.

(Beszélgetésünket abbahagytuk, a napnyugtai közös ima ideje következett. Végül biztosított: még nem fejezte be. Mindvégig meg akart gyôzni hitük igazságáról, és nem akarta a késôbbiekben sem elszalasztani ennek a lehetôségét. Megmutatkozott ez abban is, hogy igazának alátámasztására készségesen irányított egy muzulmánná vált személyhez, Robihoz.)

Nem Allahnak van szüksége rám,

Ez a felismerés a 29 éves Tamás Róbert életében jelentôs változásokat eredményezett. Amikor négy évvel ezelôtt egyik muzulmán munkaadója révén megismerkedett az iszlám vallással, úgy tűnt, megtalálta a számára ésszerű, logikus alapokon nyugvó, hiteles vallást. Rövid ismerkedési idôt követôen meggyôzôdött az iszlám tanítások igazságáról, és magáévá tette azokat. Meggyôzôdése olyan fokra emelkedett, hogy felesége és kétéves kisfia mellett is úgy döntött, nem elégszik meg azzal, hogy egyszerű muzulmán lesz: imám-képzésre jelentkezett. A sportos ruhákban járó muzulmán magyar apával egy barátja kis zöldségboltjában kerítettünk sort a beszélgetésre. A hitével járó változásokra bizonyítékok azok az apró tények, amelyek mindennap jelen vannak az életében. Hétköznap is, ha teheti, legalább egy alkalommal a mecsetbe megy, és ott imádkozik, ami a született muzulmánok többségénél ritkaságnak számít. Az iszlám tanítás szerint az menjen a mecsetbe imádkozni, aki közel lakik hozzá, ellenkezô esetben természetes az, hogy mindenki a saját környezetében imádkozzon. Robi számára azonban ez nem tűnik nagy kérésnek, még akkor sem, ha távol lakik a mecsettôl. Hajlandó idôt és erôt nem kímélni, amikor hitérôl van szó. Napközben is, a déli imaidô idején, habozás nélkül fordította el az amúgy forgalmas üzlet zárva tábláját, és ment a raktárba öt perces imáját elvégezni. Hite iránti nagy fokú ragaszkodása lemérhetô abban a gesztusban is, hogy bár magyar anyanyelvű és családjával is ezen a nyelven értekezik, beszélgetésünk mégis többnyire románul folyt arra való hivatkozással, hogy a hitérôl csak románul tud helyesen beszélni.

P.L.: A következô héten készülsz Jordániába imámképzô iskolába. Miért választottad ezt az országot?

T.R.: Mert a Korán nyelve az arab, ami más nyelvre van lefordítva, az nem Korán, az csak fordítás, nem adja vissza a szöveg eredeti jelentését. Könnyebben megtanulhatom a nyelvet, ha teljesen arab környezetben vagyok. Jordániában van egy speciális iskola, a nem született, hanem áttért muzulmánok számára, hogy azok méginkább megismerjék az iszlám hitet. A képzés két részbôl áll: az elsô négy hónap nyelvtanulásra szolgál, ezután vizsgát kell tenni, és ha sikerül, jön egy kétéves imámképzés.

P. L.: Ez azt jelenti, hogy akár több évig is távol leszel a családodtól?

T. R.: Egyelôre négy hónapot, majd ha sikerül a vizsga és kapok tovább ösztöndíjat, mert csak az elsô négy hónapot fizeti az Iszlám Liga, akkor maradok.

P.L.: A feleséged, a szüleid hogyan viszonyultak ehhez a döntésedhez? Neked nem nehéz ennyi idôre itthagyni ôket?

T.R.: Persze, hogy nehéz, de a cél miatt meg kell tennem. Ez nekem fontos, és ezt megértette a feleségem is. Hívtam ôket is, hogy jöjjenek velem, de nem akartak. S mivel a szüleimmel lakunk, nem maradnak magukra.

A Koránban minden logikusan

P.L.: Az iszlámra, a számunkra gyökértelen vallásra való áttérés nem gyakori jelenség itt Erdélyben. Te mégsem kerestél más vallások között, hanem egybôl az iszlám mellett döntöttél. Mi ragadott meg ebben a vallásban? Milyen okok késztettek arra, hogy muzulmán legyél?

T.R.: Szüleim, habár anyukám katolikus volt, apukám ortodox, nem kereszteltek meg a kommunizmus alatt, azt mondták, hagyják, felnôttkoromban én válasszam meg, hova akarok tartozni. Az okok? Csak egyetlenegy van. A Bibliában sok dolog tisztázatlan, ellenben a Koránban minden logikusan van leírva. A Korán Allah szava, amelyet Gábriel angyalon keresztül Mohamed prófétának mondott, aki, mivel ô nem tudott írni, követôinek adta tovább vesszôre pontosan. Az ószövetségi Deuteronomiumban – azt hiszem, így mondják – van egy pár szakasz (MTörv 18, 18-19), amelyben egy prófécia Mohamed próféta eljövetelét jövendöli meg, aki olyan lesz, mint Mózes. Prófétát támasztok nekik majd, hozzád hasonlót, s annak szájába adom szavaimat, hogy elmondja nekik mindazt, amit parancsolok nekik. Az Újszövetségben Jézus próféta is beszél arról, hogy Vigasztaló jön utána, aki nem más, mint Mohamed. Nagyon megérintett ez a felfedezés, emiatt döntöttem el, hogy ezt a vallást fogom követni. Beláttam, hogy a muzulmán fônökömmel folytatott beszélgetések alatt tévesen állítottam, hogy Jézus Isten fia. Ez valóban hiba volt. A Korán azonban tiszta, mint a patakvíz. Minden pontosan le van írva, mit kell tegyél. Isten konkrét dolgokat mondott a Koránban, hogy mit kell megtenni és mit nem. Nem azt kéri, hogy gondolkozz, hogy értelmezd a szavait, hanem hogy pontosan tedd meg. Nincs középút. Ô tisztán közli, mit tegyek és mit ne. Nem hagy helyet értelmezéseknek, magyarázatoknak.

(Akárcsak Salim esetében, Robi számára is hiábavalónak bizonyult mindenféle magyarázat az általa feltett kérdésekre, hiszen csak azt fogadja el Istentôl származónak, ami a Bibliában szó szerint leírva van. Így az elsô emberpár teremtését is a leírt módon képzeli el, és ez a felfogás végigvonul gondolkodásában az egész Bibliát illetôen. Makacsul kutatta azt a részt, amikor Isten szó szerint kimondja, hogy elküldi fiát, Jézust. Ennek hiányában az egész kereszténységet értelmetlennek és hibásnak tartja. Habár olvasta a Bibliát, és jól ismeri egyes részeit, ezek a kétségek keringtek benne.

A Jézus eljövetelére vonatkozó jövendöléseket, mivel nem személyre szólók, hamisnak tartja, de ez a fajta szubjektivizmus tetten érhetô az iszlámban azáltal is, hogy a Messiásra vonatkozó jövendöléseket egyértelműen Mohamed prófétára vonatkoztatják. Ez a fajta gondolkodási modell több muzulmánná vált keresztény, illetve nem keresztény esetében az áttérés egyik alapokát képezte. Fontos lenne ezért egyházunk számára, hogy felnôtt, gondolkodó keresztényeket neveljen és megvilágítsa az effajta kérdéseket is.)

P.L.: Az iszlám tanítást magadévá tetted ugyan, de ez ugyanakkor egyfajta életmódot is jelent. Neked, mint aki nem ebben a vallásban született, s így távol álló személy voltál, mit nehéz most elfogadni az iszlámban?

T. R.: Van egy vers a Koránban, ami így hangzik: „Az Isten senkitôl sem kér többet, csak annyit, amennyit adni tud. Ez ésszerű. Isten csak annyit kér tôlem, amennyit adni tudok, vagy amennyit el tudok fogadni ennek a vallásnak az elôírásaiból.

P. L.: Nálunk még nem annyira erôsek a dzsiháddal kapcsolatos ellenérzések, de a nyugati világban már tetten érhetô egy nagyfokú elôítélet a muzulmánokkal szemben. Te hogyan vélekedsz a szent háborúról? Mit jelent és miben áll számodra ez a sok vitára okot adó kötelezettség?

T.R.: Például az is dzsihád, hogy megyek az utcán és meglátok egy szép nôt, és elfordítom a fejem, hogy ne kívánjam meg. A dzsihád konkrétan azt jelenti, hogy harcolj Isten útján minden rendelkezésedre álló eszközzel, és nem azt, hogy ölj, mint ahogy az el van terjedve a köztudatban. Távol áll tôlünk a terrorizmus és a gyilkosság, az az elkövetôk problémája. Ellenben ha valaki behatol a házamba és a családomra támad, nem nézném ölbetett kézzel, s ha szükséges, az életem árán is megvédeném a családomat. De gondolom, ez nem újkeletű, a keresztények is hasonlóképpen cselekednének. Olyan fegyverrel kell védekezni, mint amilyennel támadnak. Az bosszant, hogy amikor a világban valahol terrorcselekmény van, egybôl azt mondják: ezt a muzulmánok tették. Miért általánosítanak? Miért nem mondják azt, hogy ez és ez tette. Igazságtalanul ítélik meg a muzulmánokat, akik mellesleg nem mind arabok. Nem szabad összemosni a kettôt.

P.L.: Tegyük fel, ha valaki megtámadná a kolozsvári muzulmán közösséget, miként válaszolnátok?

T.R.: Elôfordulhat ilyen eset, de megpróbálnánk törvényesen bíróság, ügyvédek által megoldani az ügyet. Nem vonulna ki az egész közösség, hogy megbüntesse a támadókat. Mohamed próféta idején bement egy ember a mecsetbe és elkezdett ordítozni. A próféta, bár neki igazán jogában állt volna, mégis hagyta, semmit sem tett ellene, megvárta, míg a hangoskodó befejezte. Errôl a mérhetetlen szelídségrôl kellene leckét vennünk.

P. L.: Már van egy feleséged. Az iszlám megengedi a többnejűséget, errôl beszéltetek otthon?

T. R.: Nem merült fel soha ez a téma, elméletileg lehetne maximum három feleségem, de általában aki ezt választja, az többnyire a nemi életért teszi. Nézd, a poligámia azért van, mert a világon a statisztikák szerint hét nô jut egy férfira, és valahogy társat kell találjanak.

(Ezzel a poligámia szükségességét bizonyító statisztikai adattal muzulmán körökben sokszor lehet találkozni, ez képezi hivatkozásuk kiindulópontját.)

Két perc elég ahhoz,

P.L.: Milyen változásokat eredményezett az életedben az, hogy muzulmánná váltál?

T.R.: Teljesen megváltoztam, jobb lettem, mint azelôtt. Egyáltalán nem iszom alkoholt, tíz évi cigarettázás után ezt abbahagytam, nem beszélek, nem viselkedek helytelenül.

P.L.: Ezeken a változásokon azonban minden keresztény keresztülmehet, aki komolyan veszi a hitét. Nem kell ahhoz muzulmánná válnia.

T.R.: Igen, minden vallás jó lenne, ha az emberek komolyan vennék. De nézd, látszik ezen az országon, hogy keresztény? Az emberek nem viselkednek úgy, még a nagy ünnepeken sem, akkor is csak az evés, ivás, szórakozás a fontos és nem az ünnep. Mikor voltam Szaúd-Arábiában zarándoklaton, láttam, hogy imaidôben az emberek többsége ott, ahol éppen van, leborul és imádkozik. Ezt a vallással kapcsolatos komolyságot itt nem látom.

P. L.: Milyen tapasztalatokat szereztél a mekkai zarándoklatod alatt?

T. R.: Szervezetten mentünk az itteni muzulmán közösséggel tavalyelôtt, és a két hét utazásból mintegy három nap volt a konkrét ima a Kába kônél. Felemelô volt több millió muzulmánnal együtt imádkozni, sokszor annyira elcsendesedett a tömeg, hogy a légy zümmögését is lehetett hallani. Jó volt megtapasztalni az egységet.

P. L.: Hogyan fogadta el a környezeted, hogy az iszlám követôje lettél?

T. R.: Viszonylag könnyen, a feleségem nyugodtan fogadta, nem veszekedett. Tiszteletben tartjuk egymás hitét. Ô kevés ideig járt a Jehova tanúi szektához, most nem jár sehova. Szeretném, ha egyszer muzulmánná válna, imádkozom érte. Szüleim nem fogadták ennyire könnyen, de idôvel meggyôzôdtek, hogy nincs semmi rossz benne, és ma már édesanyám is olvassa a Koránt. Nagy baráti köröm nincs, az ismerôseimet meg nem érdekelte olyan erôsen.

P. L.: Hogyan fogadtak az iszlám közösségben?

T. R.: Tárt karokkal. Számunkra nagy öröm, ha valaki felismeri, hogy ez az igazi vallás, nagy elégtétel, hogy Allah ide vezeti. Én is térítettem meg két fiút, illetve tanúja voltam, amikor megvallották, hogy Allah az egyedüli isten.

P. L.: Ez azt jelenti, hogy mindaz, aki meggyôzôdésbôl megvallja, hogy Allah az egyedüli, és nincs más Isten rajta kívül, az már muzulmánná vált?

T. R.: Pontosan, s ez mindössze két percbe kerül. Csak hitét gyakorló muzulmán elôtt kell megtennie, hogy valaki bizonyítsa, hogy áttért. Utána az imám bejegyzi ôt, és ezzel muzulmánná vált.

P.L.: Az iszlám talán még inkább, mint más vallás, életformát is jelent. Hogyan jelenik meg ez egy napodban?

T.R.: Ez valóban egy életforma, de nincs benne semmi különös. Nekem pontos programom van. Reggel, vagyis napkeltekor felkelek, megmosakszom és imádkozom. Ez körülbelül reggeli öt órát jelent, vagyis hajnalt. Mi a napkeltéhez igazítjuk az imaidônket, amit az ebben jártas emberek minden hónapban megszabnak nekünk. Ima után, ha van még idôm, olvasok a Koránból, majd megyek munkába, s utána vagy elôtte a mecsetbe. Ez az aznapi munkámtól függ. Nincs kötött munkaidôm, fornetti sütemények forgalmazásában dolgozom. Majd hazatérve a családommal vagyok. Tudod, nem fontos, hogy mit csinálsz, mert úgyis mindig Istennel vagy.

Kötelességem válaszolni

P. L.: Hitetek szerint mi történik a más vallásúakkal, a keresztényekkel haláluk után?

T. R.: Nézd, a legfôbb parancs megszegése, amit Allah nem bocsát meg, az, ha rajta kívül más istent imádsz. Csak akkor jutunk az üdvösségre, ha ôt valljuk. Akkor levonhatod a tanulságot… (Széles mosoly kíséretében mondja mindezt.)

P. L.: Köszönöm, hogy idôt szakítottál a beszélgetésünkre, habár nem voltál köteles rá.

T. R.: Dehogynem, kötelességem válaszolni mindenkinek, aki az iszlámról kérdez, mert az utolsó ítéletkor számon kérik tôlem, ha megtagadom a válaszadást.

P.L.: Tehát csak azért válaszoltál, mert Isten kér, kötelez rá?

T.R.: Természetesen. Azt teszem, amit ô parancsol, vagyis megpróbálom, mert senki sem tudja pontosan azt teljesíteni, amit Isten kér tôle, mert örökösen hibázik. Beszélnem kell Istenrôl, hogy minél többen megismerjék, el kell mondjam mindazt, amit tudok. Isten nem csap be.

Nagyon meglepôdtem Robi szavain, és visszapergetve az elôzetes találkozásaim filmkockáit, feltűnik: mindegyik muzulmán készségesen és az iszlámban található kizárólagos igazság birtokosának fölényével beszélt vallásáról.

Valóban, állapítom meg a beszélgetés lejegyzése után is, ennyire erôs, mélyen gyökerezô hittapasztalatot ritkán találni köztünk, keresztények között! Talán ebben rejlik a számban kis, de hitében erôs kolozsvári muzulmán közösség ereje. Igaz, közülük sem mindenki, de egy számbelileg jelentôs rész ennyire komolyan veszi a vallás által rábízott feladatot. Ezek meggyôzôdése, hogy egyszer az egész világ muzulmánná válik, csak idô kérdése mindez. De nekik addig is személy szerint lehetôségeikhez mérten mindent meg kell tenniük, hogy ez minél elôbb megvalósuljon.

A meggyôzôdésbôl fakadó kiválasztottság érzésével párosul a gyakorlat.

A hitüket sajátos módon komolyan vevô muszlimok jelenléte üzenet felénk: ha nem élünk hitelesen, nem vesszük komolyan Üdvözítônk szavait, nem csak két–három keresztényt veszítünk el hetente, hanem sokkal többet. És még valamit. A hitelünket. Mert hiteles élet nélkül csak ál-keresztények lehetünk, s ez senki számára sem vonzó. Nagy tanulság ez, amelyért drága árat fizettünk, és fizethetünk az elkövetkezôkben, ha nem veszszük komolyan. Az iszlám, és ugyanakkor minden olyan vallás, amely bizonyos fokú radikalitást sugároz, vonzó a keresô emberek számára. Még akkor is, ha sok esetben a vallásgyakorlat formáira helyezôdik a hangsúly, és nem a hit megértésére. A muzulmánnak csak tennie kell, amit Allah a Koránban megmondott, ô nem gondolkodik afelôl, mennyire helyes, pontos a kérés, amelynek eleget tesz. Maga a muzulmán szó Allahnak alárendeltet, engedelmest jelent: a megnevezés is ezt a magatartást hivatott erôsíteni az iszlám követôinek életében.

Végül levonhatjuk a következtetést: igenis számolhatunk Erdély fôvárosában az iszlám gyakorlati jelenlétével, amely ma még egy eldugott kis utcában, távol a világ fürkészô szemétôl építette fel imaházát, de ha terjedésének táptalaját közönyünkkel és passzív kereszténységünkkel továbbra is biztosítjuk, lehet, hogy idôvel már a fôtéren, a közvetlen szomszédunkban találkozunk vele. Ahogy

számtalan európai nagyvárosban így van már. Mindaddig, míg hitünket szégyelljük, lesznek mások, akik nem fogják eldugni sajátjukat. Péter elsô levelében tanácsolja: „Mindenkor legyetek készen arra, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek levô reménység okát kérdezi tôletek." Hiteles és öntudatos kereszténységünk lehet csak az alap, amelyen állva kívánatossá és nem (el)taszító képet mutatunk egyházunkról a más vallásúaknak. Ha akarjuk. Ellenkezô esetben a keleti vallások, az iszlám terjedésének is csak minôsített tanúi lehetünk saját hagyományos környezetünkben.