Nóda Mózes

AZ EGYETEMI PASZTORÁCIÓ

Az itt következő írás 1996-ban született a gyulafehérvári főegyházmegye pasztorá-lis bizottsága esedékes ülésére, ahol a különböző pasztorális területeken a pasztorációs stratégiák kialakításáról esett szó, s az akkoriban intézményesült egyetemi pasztoráció tapasztalatait és irányvonalait volt hivatott kijelölni. A szöveg 1997-ben a Vasárnap katolikus hetilapban is megjelent, s helyet kapott a szerző Járható utak című kötetében is. Az alábbi változat a kötetbelihez képest néhány apró igazítást tartalmaz. Közlését az egyetemi lelkészségi munkáról szóló tematikus lapszámban részben dokumentumértéke miatt tartottuk fontosnak, részben pedig azért, mert a több mint tíz éve született írás pontosan mutatja az ezen a sajátos téren szükséges konkrét, gyakorlati lépéseket, amelyeket a szerző a maga pasztorális gyakorlatában igyekezett megvalósítani, s annak alapján vetett papírra.

Jézus Krisztus három éves nyilvános működési ideje alatt kiválasztott és külön képzett egy tizenkét emberből álló csoportot. Isten országának meghirdetése és növekedése ebből a kis csoportból indult.

Az apostolok nagy része tanulatlan ember volt, de Szent Pál apostol kiválasztásával annak a kornak az „értelmisége" is bekerült az apostoli kollégiumba. Az ő meghívásával maga Jézus tágította az addigi kereteket. A pogányok megtérésével olyan eszmékkel került szembe a korai kereszténység, amelyek arra késztették, hogy önmagát a más igényeknek megfelelően is meghatározza. A továbbiakban az apologéták és az egyházatyák munkássága eredményezte, hogy a kereszténység tanítása a kor tanaival és filozófiai irányzataival egyenrangúnak bizonyult.

A keresztény tanítás minden korban minden emberhez, minden csoporthoz és réteghez el akart és el tudott jutni. Az „írástudóknak" éppúgy szükségük volt és van az egyházra, mint bármilyen más csoportnak, és az egyháznak is éppúgy szüksége volt és van írástudókra, mint szentekre.

A II. vatikáni zsinat, amely „aggiornamentót" hirdetett, és kinyitotta az egyház ablakait a világra, belefoglalta tanításába, hogy Isten üzenetét a kor nyelvén és igényeinek megfelelően fogalmazza meg.

A zsinati atyák azt is felismerték, hogy az egyházon belüli megújulás a kisebb csoportok megújításából fakad.

A II. vatikáni zsinat jól érzékelte a kor elvárásait. „Alulról jövő" kezdeményezésre válaszként jött létre a kolozsvári egyetemi lelkészség. Az egyházmegyében régi hagyománya van az ifjúsággal való foglalkozásnak, ezért a fiatalok kezdeményezése egybecsengett a főpásztor szándékával.

Az ifjúságon belül egy sajátos csoportot képeznek az egyetemisták, ezért van helye, létjogosultsága az ifjúsági lelkészség mellett az egyetemi pasztorációnak. Más ifjakhoz viszonyítva az egyetemisták tanulmányaik folytán másféle pasztorációt igényelnek. Az egyetemi éveik alatt rájuk fordított különleges figyelem a későbbiekben többszörösen megtérül. Végzettségük a társadalomban egyfajta vezető szerephez juttatja őket, nem mindegy, hogy társadalmunk vezetői a jövőben milyen szellemiséget képviselnek. Ugyanakkor az egyetemi pasztoráció nem korlátozódik csupán a most tanulmányaikat folytatókra, hanem felvállalja a már végzettek „utógondozását", feladatának tekinti az értelmiség összefogását és pasztorációját. Ez azt jelenti, hogy az egyetemisták mellett oktatóikat is megszólítja. Ezért is az elnevezés egyetemi lelkészség (nem egyetemista lelkészség).

Gyakorlati megfontolások: tennivalók az egyetemi pasztorációban Erdélyben

A gyulafehérvári egyházmegyében több egyetemi központ működik, a kolozsvári után Marosvásárhelyen, majd Csíkszeredában is megalakult és eredményesen működik az egyetemi lelkészség kinevezett egyetemi lelkésszel, Brassóban rendszeresen foglalkoznak az egyetemistákkal. Az egyetemi lelkészségek státusát rendezni kellene mind egyházi, mind állami vonalon. Az anyagi és működési feltételeket is biztosítani kellene, a jövő szempontjából fontosnak és hasznosnak tűnik kollégium létesítése, ami bentlakási lehetőséget teremtene, és ezzel segítené a katolikus szellemű közösségi lét megélését.

Az egyetemi lelkészség működésében az eddigiek alapján fontos a nagyon pontosan körvonalazott célok kijelölése. A közvetlen célok között szerepelnek a közösségformálás, az egyház iránti öntudat és felelősségérzet kialakítása, az egyetemistáknak nyújtott segítség mind hitbeli, mind szakmai ismereteik megszerzésének terén, valamint személyes lelkiéletük elmélyítésében. Fontos cél, és a vezetőnek tudatosan kell erre is törekednie, hogy a katolikus értelmiségi és vezetőréteg nevelésével foglalkozzék, hiszen ez részben rábízatott. Fontosak a kapcsolatok az egyes egyetemista közösségek között, valamint a plébániákkal, hiszen az egyetemistáknak majd az otthoni plébániai közösségekbe kell be-, illetve visszailleszkedniük. Ugyancsak a közvetlen célok közé tartozik, hogy biztosítsuk a katolikus jelenlétet a társadalomban, hogy a katolikus egyetemisták tanúságtevő élete nyilvánvaló legyen a nem vallásos társaik előtt, más ifjúsági szervezetek sorában, hogy jelen legyenek a médiában, a kulturális, tudományos életben.

Mindezeket a célokat a különböző programok jelenítik meg. A közös szentmiséken az egyetemisták elmélyednek a liturgiában azáltal, hogy bekapcsolódnak, maguk írják a bevezető gondolatokat, a hívek könyörgését, felolvassák a szentmise olvasmányait. A lelki élet síkján további lehetőségek a lelkinapok, lelkigyakorlatok, lelki beszélgetések, a szentségimádások. A közösségformálás síkján a legfontosabb, hogy minden programban Krisztus jelenléte tudatosítódjék. Fontos, hogy a nagy közösségen belüli kisebb csoportok vezetőivel rendszeresek legyenek a megbeszélések, találkozások. Ezeken a maguktól is aktív fiatalokon kívül feladatokkal kell megbízni a többieket is, lehetőleg minden megalapozott kezdeményezést támogatni kell. Arra kell segíteni a fiatalokat, hogy plébániai közösségük tevékenységében aktívan vegyenek részt, merjenek és tudjanak kezdeményezni.

Az egyetemi oktatók és végzettek pasztorációja

Az egyetemi évek az élet egy szakaszát jelentik. A pasztoráció nehézségei: gyors a ritmus, nagy a mozgás, az emberek állandóan cserélődnek. Az egyetemi év nagyon szaggatott, a nagyvárosok sok más programot kínálnak. A lelkészség programja egy a sok közül. Az egyetemi oktatók bevonása olyan súlyt ad, amire érdemes odafigyelni. Nagyon sok a jó szándékú, kereső ember, jelenlétük a szentmisén, a programokon komoly hangulatot teremt. Általában a végzettek szívesen visszajárnak az egyetemi központokba. A személyes megszólításuk, a meghívásuk nagyban segíti őket a kezdeti nehézségekben. Az életben, a munkahelyen, az egyházi közösségekben beilleszkedési nehézségeik vannak. Hálásak, ha gondolnak rájuk, ha van egy hely, ahová visszajárhatnak.

Megtérülő befektetés

Az egyetemi pasztoráció olyan „befektetés", amelynek gyümölcsei későn érnek be, de megérdemel minden fáradságot. Éppen ezért fontos lenne a jövőbe látás. Az egyetemi lelkész kinevezése nem lehet ötletszerű. Embereket kell felkészíteni és kiképezni erre a feladatra. Egy ember képességeit meghaladja a feladat. A papság és különösen a Hittudományi Főiskola tanári kara részéről jól jönne a segítség. Az egyetemen képzett oktatók tevékenykednek, ők a diákok irányítói és nevelői. Színvonalban alacsonyabb szintet az egyetemi lelkész sem képviselhet. Az egyetemisták igényesek és kritikusak, de nagyon hálásak. Ha egyetemi éveik alatt az egyház szót ért velük, ebből mindenki csak nyer: az egyház, a társadalom, és ők maguk is.

Jézus az apostolait minden néphez és nemzethez elküldte. De ez a küldetés érvényes a társadalom különböző rétegeinek és azok igényeinek megfelelő szintű pasztorációjára is. Nem a tékozló fiúk, nem is a századik elcsatangolt báránykák ők, csupán másak az igényeik, mint az átlagnak.

LELKISÉG ÉS IGÉNYESSÉG

Beszélgetés Nóda Mózessel a katolikus egyetemi lelkészségi munkáról

A kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség megalakulásában tevékeny szerepet vállaló Nóda Mózes 1992–1998 között volt az egyetemisták pasztorációjával foglalkozó lelkész. Első megbízása még segédlelkészként az egyetemistákkal való közelebbi foglalkozásra vonatkozott, ezt követően lett főállású egyetemi lelkész, elsőként Erdélyben az 1989-es változást követően. Majd a BBTE keretében alakult Római Katolikus Teológia Karra kapott kinevezést, ahol 2007 decemberétől immár dékánként tevékenykedik: ismét új hivatalt tölt be. Mostani elfoglaltságára jellemző módon a kar irodájában folytatott beszélgetésünk is folytonos megszakításokkal zajlott. A beszélgetésre azonban örömmel vállalkozott, s mondatain érződött is: emlékeiben élénken él a lelkészség hőskorának minden fontos, meghatározó mozzanata.

Tanárként közvetlensége révén diákjai mindvégig érezték a diákélet különböző szakaszaiban jelentkező nehézségek iránti érzékenységét, a diákok iránti megértését. Ebben személyes hozzáállása mellett nem kis szerepe volt annak a több mint fél évtizednyi időnek, amit egyetemi lelkészként a diákok között, az ő világukban töltött.

Beszélgetésünk egyfajta emlékezés, amely a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség alakulásának kezdeteire vonatkozik, arra az időszakra, „hőskorra", amely a lelkesedés és jóakarat révén megszülető KEL életében a formálódás kegyelmi időszakát jelentette. Hogy a lerakott alapokon nyugodva betöltse azt a szerepet, amiért megálmodták: a katolikus egyetemisták vidám közösségeként otthont nyújtson a kolozsvári Piarista templom melletti, nehézkesen nyíló, csikorgó faajtón belépő diáknak, aki Isten közelségét keresi, formálódó értelmiségiként helyét a világban.

Egy elmaradt kihallgatás eredménye

Pénzes Lóránd: Elmondása szerint ön mindig egy csendes, fákkal körülvett, falusi plébániára vágyott. Ennek ellenére hogyan került, illetve hogyan ragadt Kolozsváron, Erdély legzajosabb városában?

Nóda Mózes: Én azt hiszem, minden papnak, de legalábbis a mi korosztályunknak az volt az álma, hogy tíz év készülés után valahol plébános legyen. Természetesen azt a sorrendet betartva, amit nekünk Fehérváron elmondtak: először egy nagyobb egyházközségben segédlelkész, utána városi beosztás következik, aztán szórvány, s majd azt követően valahol saját plébánián papként dolgozni… Ezt az álmomat sokáig dédelgettem. Így is indult minden: először diakónusként Csíkszeredába kerültem, majd két év következett Gyergyócsomafalván, utána Marosvásárhely. Ez már nagyváros volt ugyan, de szórványlelkészként vasárnaponként én jártam a környező kisebb falvakat, a fíliákat. Egy év után ismét váltás következett: ekkor jött Kolozsvár. A csendes falusi plébánia elmaradt, így egy év után el akartam kérezkedni innen. Nagyon nehezen szoktam a monostori negyedet, a nagyvárost, a betonrengeteget. S azon egyszerű oknál fogva, hogy a püspök úr, amikor kihallgatást kértem, hamarabb elment Kolozsvárról, nem jutottam „a színe elé", maradtam még hat évet.

P. L.: Ezek szerint azt lehet mondani, hogy a gondviselés alakította úgy, hogy nem sikerült azt a kihallgatást kieszközölni?

N. M.: Mondhatni, mert utólag, amikor egy lelkigyakorlaton leltároztam az életemben, rájöttem, hogy ezáltal Isten valamit akart. Éspedig azért, mert a monostori segédlelkészségem utolsó évében neveztek ki egyetemi lelkésznek. Ez azt jelentette, hogy a monostori plébánián laktam, ott is végeztem a munkámat, ugyanakkor lejártam a központba, s próbáltuk az egyetemi lelkészséget elindítani.

P. L.: Az elindulásról felsőbb egyházi fórumon döntöttek, vagy helyi kezdeményezés szülte a lelkészséget?

N. M.: Kolozsváron az egyetemistákkal való foglalkozás elődje valójában a főtéri Szent Mihály plébánián működő ifjúsági csoport volt. Itt a segédlelkészek bibliaórákat tartottak egyetemistáknak. Az egyetemi lelkészség létrehozásának ötlete a városban tanuló katolikus egyetemistáktól és fiatal értelmiségiektől származott, akik tanulmányozták a múltbeli példákat, Márton Áron kolozsvári egyetemi tevékenységét, ugyanakkor a város egyetemein tanulók igényeit: s szerettek volna egy különálló egyetemi lelkészséget. Én pedig közvetlen kapcsolatba kerültem velük, meghallgattam vágyaikat, igyekeztem kísérni őket. Abban az évben, 1992-ban, éppen szabadságról tértem haza, amikor kezembe kaptam a Gyulafehérvárról érkezett egyetemi lelkészi kinevezésemet. Minden korábbi tevékenykedés ellenére jóformán azt se tudtam, mihez kezdjek. Nagyon érdekes élmény volt ezt átélni, mert én, társaimhoz hasonlóan, a papságra általánosságban készültem, s nem is tartoztam azon kispapok közé, akik különösebb hangsúlyt fektettek volna, kifejezett elhivatottságot éreztem volna teológushallgató koromban az ifjúság pasztorációjára. Ezért volt az egész munkakör számomra meglepetés. A kinevezés után felmentem Fehérvárra, megkérdeztem, hogy ez mit jelent. Elmondták, hogy a püspökségre érkezett egy írásos kérés a diákoktól, s a püspök úr rám gondolt, mivel én régóta Kolozsváron vagyok, a várost már ismerem, s a diákok nagy részét is, hiszen már egy ideje velük, a körükben dolgoztam. Elvállaltam a kinevezést, csupán egy kérésem volt a püspökség felé: mivel kilenc éve voltam már segédlelkész, úgymond független szeretnék lenni, azaz szívesen segítek a plébániai munkában – ezt ma is teszem, ha megkérnek rá –, de a diákokkal folytatott beszélgetésből azkörvonalazódott, hogy az egyetemi lelkésznek különállónak, a diákok rendelkezésére állónak kell lennie. Másrészt azt akartuk, hogy az egyetemi lelkészség központja a Piarista templom legyen, hiszen megvan a megfelelő múltja is hozzá. A városban Egyetemi templomként ismert épület a központban van, közel az egyetemhez, a diákok is megszerették a helyet s annak önállóságát, azt, hogy nem egy hagyományos plébánia része. Tehát itt a diákok végezhetnek mindent, igényeik szerint alakíthatnak ki minden programot, s egyúttal magukat is kipróbálhatják olyan helyzetekben, feladatokban, amelyekre egy hagyományos plébániai közösségben még nem nyílna módjuk (egyháztanács, szervezési feladatok stb.). Ugyanakkor az Egyetemi templom programjába nagyon jól belefért az egyetemi lelkészség. Ott vasárnaponként a magyar nyelvű szentmise mellett volt egy román és havonta egyszer örmény is, így az este hat órakor tartott egyetemi(sta) mise jól illeszkedett, a más programok pedig életet költöztettek a templom melletti kis irodába, a sekrestyébe, később a kis udvarra, a pincéből kialakított klubba, az emeleti terembe…

Indulásból nagyon jól megférnek egy kis szobában…

P. L.: Milyen kézzelfogható segítséget kaptak az elinduláskor?

N. M.: A személyes függetlenségemet az biztosította, hogy kaptam egy különálló püspökségi lakást, a főtéri plébániáról támogatást, illetve dupla államsegélyt.

Az egyetemi lelkészség kezdeti felszereltsége leginkább a fiatal házasok helyzetéhez hasonlítható, akik induláskor nagyon jól megférnek egy kis szobában is, csak az külön legyen a szülőktől… Az első lépés az volt, hogy a ma is létező Piarista templom melletti irodahelyiséget a főtéri plébánia átengedte nekünk, azt próbáltuk berendezni. Azonban legtöbbet a templomot használtuk, a sekrestyét, illetve az udvart. A templomban volt a szentmise, a kisebb csoportokkal a sekrestyében találkoztunk, lelki napot jó idő esetén az udvaron vagy rossz időben a KEL bejárati előterében tartottunk. Csütörtök esténként a hittanórákat, illetve a később komoly szellemi kínálatot is jelentő találkozásokat mindig a plébánia hittantermében tartottuk. Erre minden héten a katolikus, a keresztény szellemi élet nagyjait, kiválóságait, példaadó személyiségeit hívtuk meg, akik mind nagyon szívesen vállalták akár Magyarországról is az utat. A diákok pedig ízelítőt kaptak abból, ahogyan ezek a példaképek a kereszténységüket a szakmai tevékenységükkel összehangolva élték meg, ahogy azt természetszerűen élték életük minden mozzanatában.

Később a lelkészségi élet megélénkülésével szükségesnek mutatkozott egy közösségi terem létrehozása. Erre a célra a pincehelyiséget néztük ki, amelyet külföldi támogatás révén sikerült felújítani. Egy svájci házaspár karácsonykor egy versikével körbejárt Svájcban, mutatták az általunk készített fényképeket a lelkészségről, s elmondták, hogy Romániában,

Kolozsváron van egy induló egyetemi lelkészség, amely támogatásra szorul. Az így szerzett pénzből sikerült a pincehelyiséget használhatóvá tenni, klubszerűvé alakítani, s itt tudtak a kisebb csoportok külön-külön összegyűlni.

P. L.: Ezt követően gazdagodott a lelkészség egy tágas helyiséggel, az ún. felső teremmel?

N. M.: Igen. A lelkészség megalakulásakor még Simon István piarista tanár lakott ott. A BBTE Római Katolikus Teológia Karának megalakulásával a termeket átalakítottuk. Az egyetemisták körében felső teremként ismert helyiség volt kezdetben a fakultás tanterme, majd a teológiai kar elköltözését követően a lelkészség örökölte azt. Mivel a fokozatosan erősödő lelkészség akkor is helyiséggondokkal küszködött, az volt a tervünk, hogy üvegfalakkal lezárjuk a templomhajó felé nyitott másik három, még fentebbi termet, egészen a kórusig. Elkészítettük a terveket, megszereztük a szükséges engedélyeket, a Renovabis segélyszervezet pályázaton keresztül biztosította az átalakításhoz szükséges pénzt, de végül a főtéri plébánia akkori vezetősége nem hagyta jóvá az átalakítást.

P. L.: Melyek voltak a kezdeti állandó programok?

N. M.: Az első évben két meghatározott időpontunk volt: a vasárnap esti hat órás szentmise és csütörtökön este nyolc órától a biblia- és hittanóra voltak a biztos pontok, amelyek köré szerveződtek a tevékenységeink. Érdekes, hogy kezdetben nagyon jól ment: 70–80 egyetemista részvételével tartottuk Köllő Gábor jelenlegi szászfenesi plébánossal együtt az órákat, amelyek azonban két év után teljesen kifulladtak. Aztán a program másképp körvonalazódott: a csütörtök este átalakult, ahogy azt már említettem, meghívottak jöttek, akik tanúságot tettek, és egy élhető keresztény értelmiségmodellt is bemutattak a fiataloknak. Erre nagy igény mutatkozott: rendszeresen szűknek bizonyult a főtéri hittanterem. Jó élmény volt ez a nagy érdeklődés, s az, hogy nem csak a bulik iránt mutatkozott ez a fajta érdeklődés. A hittanóra igényét pedig egy másik program elégítette ki, hétfő esténként, immár a felső teremben: ez nem a kezdőknek, nem a tanulóknak szólt, nem a keresztény életben elindulóknak (ha ilyen jelentkezett a lelkészségen, azzal én külön foglalkoztam, bevezettem a hit alapdolgaiba), hanem abból indultunk ki, hogy itt már a kereszténység alapjait ismerő, bérmálkozott, a keresztény nagykorúságot elért fiatalok gyülekeznek, akiknek egyházunkat mélyebben kell megismerniük. Ezek a hétfő esték is nagyon népszerűek voltak, a II. vatikáni zsinat tanításáról szóló előadások, a mai egyházi élet kérdéseinek teológiai megvilágítása történt itt, vitákkal, beszélgetésekkel kísérve. Igazi katolikus értelmiségképző műhely volt, ahova nemcsak a teológiára szakosodó diákok jártak, hanem a más szakosok is nagy érdeklődéssel kísérték. Ekkoriban kerültünk kapcsolatba tudós és szentéletű emberekkel, köztük Békés Gellért bencéssel, Jelenits István piaristával, akik egészen rendszeres módon voltak jelen körünkben, vállalták a rendszeres ideutazást, az előadást, lelki nap vezetését, a beszélgetéseket, szembesüléseket, vitákat. Azt hiszem, hogy az egyetem és az egyetemi lelkészség közti kapcsolat akkor alakult ki igazán, amikor Jelenits István József Attiláról és Pilinszky Jánosról tartott előadásán az egyetem magyar oktatóinak egy része is megjelent, s maga az előadás is a BBTE központi épületének egyik termében volt, mondanom sem kell, zsúfolt terem előtt zajlott, és a légy zümmögését se lehetett hallani.

Lassan a helyiségek számának növekedésével lehetőség nyílt a rétegigények kielégítésére is, s különböző kis csoportok jelentek meg, imaórák, zenecsoport, kórus, színjátszó kör, nyelvtanuló csoport, taizéi ima, pedagóguskör – szinte felsorolni se győzöm. Az idő múlásával s ahogyan a különböző tematikus és lelkiségi kiscsoportok alakultak, annyian lettünk, hogy már nagyon nehéz volt áttekinteni a programokat, órarendet kialakítani minden tevékenységnek. Volt időszak, amikor 14 fajta kiscsoport működött a lelkészségen. Ez nehézség és pozitívum volt egyben, hiszen célkitűzésünkké vált, hogy a héten egyszer mindenki megtalálja a számára megfelelő programot, kiscsoportot, s ezáltal részt vegyen a lelkészség életében.

A működő kiscsoportok

P. L. : Melyek voltak az induláskor kialakult és jelenleg is működő kiscsoportok?

N. M.: Nagyon szépen működött a karizmatikus, a taizéi csoport, a bibliaóra egy kisebb csoporttal szintén megmaradt, s lelkesen tevékenykedett a színjátszó kör. Volt két állandó segítségem: Szász Tamás és Lászlóffy Árpád zenészek, ők létrehoztak egy kórust az egyetemistákból. Nemcsak énekeltek, hanem közösséget is formáltak. Bizonyára a maiak is tapasztalták, hogy egy közösség sokszor sokkal több, mint a munka, amit végez, vagy a cél, amelynek megvalósítására megalakult. Ez az általános igazság a lelkészség minden kiscsoportjára jellemző.

Fontos lépés volt a lelkészség életében egy másik csoport létrejötte, akiket viccesen egyháztanácsnak neveztünk. Velük minden héten találkoztunk, ők alkották a lelkészségi közösség magját. Ötleteiket megosztották, s a megvalósításukban szerepet vállaltak. A meglévő hiányok ellenére a kezdeti lelkesedés két évig vitte előre a lelkészséget. Ezt követően szükség volt egyfajta átszervezésre, ami a Csíkszentdomokoson tartott lelki nap után meg is valósult. Tegzes Katalin segítőnővért kértük a moderálásra, egyfajta bábáskodásra az útját kereső csoport körül. Segítségével rájöttünk a hibáinkra, arra, hogy nem elég a lelkesedés, most már szervezni is kell. Ekkor alakult ki a szerepvállalók konkrét csoportja az addigi egyháztanácsnak nevezett laza és informális csoportból, ekkor, ima és beszélgetések, közös tervezés során dőlt el, ki vállal elkötelezetten és most már formálisan is szerepet, meghatározott időre, meghatározott feladatkörökkel, s ki segíti, támogatja továbbra is munkájával, de nem ebben a formában a csapatot. A lelkészséget vezető, 6+1 néven ismertté vált csoport alkotta az én segítőimet. A megnevezés onnan eredt, hogy hatan alkották, én voltam a plusz 1.

P. L.: A. hatok tanácsa mellett kik segítettek a szervezésben?

N. M.: A már végzett, de Kolozsváron maradt korábbi egyetemisták, fiatal értelmiségiek, akik úgy érezték, hogy korban és érdeklődési körben a lelkészséghez tartoznak. Kezdettől fogva azt szerettem volna, hogy az egyetemi lelkészség ne csupán az egyetemistáké legyen, hanem szólítsuk meg oktatóikat is, az egyetemi tanárokat. Tanárként sokszor tapasztaltam, hogy ha a diákot csak az óráról és vizsgáról ismerem, akkor nem ismerem. Amennyiben ismerem egy más státusban, amikor mind a diákok, mind a tanárok keresztényként, kereső emberként vannak jelen a társaságban, akkor teljesen más kapcsolatok alakulnak ki.

Volt zsíros kenyér és tea

P. L.: Melyek voltak a tanár–diák kapcsolat közös programjai?

N. M.: A közös szentmisék mellett, amint mondtam, a csütörtök esték lettek a közös fórumok. Ez az esti program vált egy szegedi példa nyomán nagytalálkozó jellegűvé. Az első évek az útkeresés jegyében zajlottak. Amikor aztán egy jezsuitát megkérdeztem: mit csináljak, hisz nincsen semmi struktúra, a jezsuita olyan igazi jezsuita egyszerűséggel azt válaszolta: annak örvendj, mert akkor nincsen még semmi kötöttség. Az indulásnál nagy segítség volt az akkori gyulafehérvári spirituális: Nemes Ödön jezsuita. Vállalta, hogy hosszú időn, két éven keresztül minden szombaton lelki napot tart a lelkészségen. Szombaton hajnalban autóval utánamentem Gyulafehérvárra, s este hazavittem. Igazából ő volt az, aki formát adott s lelki alapot a lelkészségnek. Ez nekem és a diákoknak, de a körünkben jelenlevő oktatóiknak is egyaránt a legnagyobb segítség volt. Ez azt jelentette, hogy reggel megkezdtük a lelki napot, délben volt zsíros kenyér és tea, és 70–80–100 diák és értelmiségi, egyetemi oktatók köztük, a hétvége ellenére ott ült a templomban, később a hittanteremben. Ennek a magyarázata egyrészt Ödön személyében rejlett, másrészt a diákok nagyszámú részvétele tanúsította, hogy igény volt a lelki alapok lefektetésére.

P. L.: Az induláskor jelen levő lelki óriások tevékenységének hatása örökségként ma is érződik az állandóan változó lelkészség életében. Mégis miben látja az egyetemi lelkészség sajátosságát?

N. M.: Biztos vagyok benne, hogy nem múlt el semmi nyomtalanul. Az egyetemi lelkészséget én mindig afféle „állomás"-lelkészségnek neveztem, mert a diákok állandóan cserélődnek-cserélődtek benne, szemben egy „normál" plébánia híveinek állandóságával. Első évben elkezdtük a közös munkát, s mire a hatás beérett, negyedév végén elmentek, „kirepültek" a hívek. De a szép az volt, hogy mindig jöttek újak, elsőévesek, akiket a felsőbb évesek bevezettek a lelkészség életébe, biztosítva a folyamatosságot. A lelkészség sajátosságához tartozik ugyan, de számomra nehézség volt, hogy a négy év alatt szövődött kapcsolatok a tanulmányok befejeztével többnyire véget értek. És az se volt könnyű, hogy például a nagy keresztény ünnepek idején, amikor egy plébánián olyan szép események, liturgikus ünneplés történik, a diákok hazautaztak, én meg ott maradtam „munka nélkül".

P. L.: Miben látja az egyetemi lelkészség legnagyobb értékét?

N. M.: Az egyetemista státus átmeneti állapot. Ilyen lehetősége, ilyen homogén közössége soha többet senkinek nem lesz – olyan értelemben, hogy más plébániákon nincs ilyen egység életkor, életforma vonatkozásában. Hiszen az egyetemistáknak, még ha más-más szakon tanulnak is, ugyanazok a gondjaik és örömeik. Kegyelmi időnek kell szerintem tekinteni ezt az állapotot, valahogy így: „amit itt, most kapok, azt át kell adni annak a közösségnek, ahol majd tanulmányaim végeztével élni fogok". Ezt próbáltuk gyakorolni a lelkészségen a legkülönfélébb alkalmakkor, például amikor különféle ünnepek alkalmából együtt átvonultunk szentmisére a Szent Mihály templomba, hogy együtt legyünk a nagy közösséggel.

P. L.: Miben áll az egyetemi lelkész szerepe?

N. M.: Az egyetemi lelkésznek sajátos a szerepe a lelkészségen. Neki úgy kell irányítani, felelősséget vállalni, hogy ne a saját akaratát erőltesse rá a diákokra, hanem amit közösen megbeszéltünk, azt együtt valósítsuk meg. Nagyfokú rugalmasságra van szükség ehhez a lelkész részéről, hogy észrevegye, mire van a diákok körében igény, ahol pedig igény van, ott segítenie kell. Ha észreveszi, hogy valamelyik program nem működik, akkor bátorságot kell venni és megszüntetni azt, hisz lehet, hogy a soron következő évben a következő csapat diák majd újból erre érez igényt, s akkor újból elindíthatja.

P. L.: Ahhoz, hogy jól működjön egy közösség, különösen ha fiatalokról van szó, a kötött programok mellett kötetlen együttlétekre is szükség van. Milyen emlékei vannak az ilyen alkalmakról?

N. M.: Az elsőéveseknek beavató gólyabulit, az utolsó éveseknek záróbulit szerveztek a diákok. És volt farsangi bál is, jelmezekkel, a legjobb jelmezek díjazásával, vetélkedők, diáknap, sporttevékenység. Mivel a lelkészségnek soha nem volt pénze, sokat kirándultunk a környékre. A már említett csíkszentdomokosi hétvége alatt tanultam meg, hogy ahhoz, hogy összekovácsolódjon a közösség, elsősorban a 6+1, a városból, a napi rutinból ki kell menni. Elmentünk Bánffyhunyadra, el a Torda melletti Harasztosra, s a plébánián aludtunk. A hívek nagyon kedvesek voltak, hozták nekünk az élelmet, a plébános megkért, végezzem a szentmisét. Az új helyen, helyzetben a megszokott, ismert embereket más oldalukról is megismertük. Minden ilyen kiránduláson kiderült, hogy aki a lelkészségen végzi a dolgát, de különösebb ötletei nincsenek, az nagyon jól tud tüzet gyújtani vagy más gyakorlati dolgot végezni, vagy kiváló mókamester, aki jókedvre deríti a csapatot, mert remek közösségi ember. Ezeken az alkalmakon egymást más szerepekben ismertük meg, ami sokat segített a későbbi közös munkában.

P. L.: A kellemes emlékek mellett volt-e kudarcélmény a lelkészi tevékenységében?

N. M.: Általában a nagyobb ünnepek előtt a templomban mi takarítottunk.

A sekrestyések nagyon örvendtek ennek, nagy krumpligulyást készítettek, a templomot így közösen vidáman egy nap alatt kitakarítottuk. Egyik évben az adventi időben a takarítási felhívásomra csak két személy jelent meg. Személyesen úgy éreztem, ez csőd volt. A soron következő vasárnap esti prédikáció aztán nagy dörgedelem volt. Most is emlékszem, akkor azt mondtam: ha a kereszténység gyakorlatban nem látszik, akkor nem ér semmit, akárcsak az, amit mostanáig végeztünk…

Legyen lelkiség és legyen igényesség

P. L.: Hat évig tevékenykedett egyetemi lelkészként. Ennek fényében hogyan határozná meg az egyetemi lelkészség célját?

N. M.: Az egyetemisták külön réteget jelentenek a pasztorációban, ami azt jelenti, hogy a velük való foglalkozásnak is sajátosnak kell lennie. A lelkészségnek elsődleges feladata, hogy lelkileg támogassa a diákokat, de ugyanakkor kitűzött célként lebeg a szemünk előtt, hogy a keresztény értelmiségi létre kell készülniük. Ez pedig szerintem azt jelenti: legyen lelkiség és legyen igényesség. Tehát egy dolog, egy hivatás két összetevőjéről van szó. Annak ellenére, hogy manapság sokan végeznek egyetemet, azért az egyetemi rangot nem szabad leengedni. Annál, aki katolikus egyetemista volt, s keresztény értelmiségi lett, a tudás és a hit legyen egy szinten. A mérleg nyelve a lelkészségen sokszor félrebillent: soha nem értettem egyet azzal, hogy az egyetemi előadás, a kurzus idején valaki szentmisére jöjjön. Nemes Ödönt idézve: a diáknak elsődleges állapotbeli kötelessége, hogy végezze az ő feladatát, azaz tanuljon. Erről a diákokkal sokszor vitatkoztunk. Sokan a szakmai hivatásbeli mulasztást a templomban mutatott buzgósággal akarták volna pótolni, ami lehetetlen gondolat, mert nem lehet az ember egyik része lusta, a másik meg ugyanakkor buzgó… Nem ilyen megosztott az ember, hanem egység van az esze és a lelke, a szelleme közt. A szakmai felkészültségbeli igényessége mutatja a lelki igényességét, és fordítva.

P. L.: Melyek a lelkészség elvárásai, amelyek ma sem teljesültek?

N. M.: Mindvégig szerettük volna, hogy az egyetemi lelkésznek legyen meghatározott státusa, legyen lakása, fizetése, s a munkájának egyházi értékelése legyen azonos bármely más területi plébániát ellátó plébánoséval. Ha csak a létszámot nézzük is, ellát annyi hívőt az egyetemi lelkész is, mint egy átlagos plébánián a pap… Ennek ellenére nem volt olyan alap, amire hosszú távon építeni lehet. Pedig fontos lenne, hiszen az egyetemi lelkészség az egyik leghasznosabb foglalkozás, mert az egyházunk számára a jövő keresztény értelmiségét neveli!

A visszajelzések tisztán mutatják ezt. Akik részt vettek a lelkészség életében, későbbi találkozásainkkor mindig szívesen emlékeznek vissza az itt eltöltött évekre. Segíti, irányítja őket ma is, amit s ahogyan itt végeztek. Az azokból az évekből megismert fiatalok közül nem kevesen aktív szerepet vállaltak, hivatásként vagy önkéntes munkát, egyházi keretek közt, egyházközelben. Számomra is életem egyik legszebb időszaka az egyetemi lelkészként töltött időszak. A diákok részéről kapott őszinte kritika vagy akár elismerés jelezte: befogadtak, közösségüknek tagja vagyok.

P. L.: A későbbiekben, a teológiai kar tanáraként hogyan gondol vissza ezekre az évekre?

N. M.: Amikor az érsek úr megkért, hogy az induló Római Katolikus Teológia Karon segítsek, egy ideig párhuzamosan egyetemi lelkész is voltam. Majd azt követően, hogy az egyetemi lelkészség és a kar tanári állása közötti választásban az utóbbi mellett döntöttem, az új helyen felbukkanó nehézségek idején mindig arra a következtetésre jutottam, hogy életem legrosszabb döntését hoztam meg azzal, hogy az egyetemi lelkészséget feladtam. De utólag visszagondolva mégsem bánom. (Mosolyog:) Ezt is Nemes Ödöntől tanultam: ha valaki megkérdezi, miért vagy itt, pont itt, és nem máshol, ne fogd rá semmire, csak annyit mondj: mert itt akarok lenni.

HISZEK AZ ELKÖTELEZETT, KATOLIKUS ÉRTELMISÉGI RÉTEG FONTOSSÁGÁBAN

Bereczki Silvia segítőnővér 2007 őszéig a Brassóban működő Egyházmegyei Ifjúsági Iroda munkatársa volt, e minőségében sok főegyházmegyei, egyházmegyék közi, valamint országos rendezvény (például a 2006-ban Csíksomlyón tartott országos ifjúsági találkozó) szervezője. Ezt megelőzően is az ifjúsági munka terén aktivált, a gyulafehérvári egyházmegye zsinatának ifjúsággal foglalkozó dokumentumát összeállító bizottság tagja volt. Mindkét minőségében kiterjedt kapcsolatokat ápolt az e téren dolgozó papokkal és világi munkatársakkal, fiatalokkal és idősebbekkel országszerte. Korábban pedig a zernyesti ifjúsági ház, a kolozsvári egyetemi lelkészség keretében az egyetemi pasztoráció fontosságát is alaposan átélte, kivette a részét belőle. Jelenleg a gráci egyetemi lelkészség munkatársaként teljesít szolgálatot. Mivel kiterjedt kapcsolatrendszere és széles rálátása van általában az ifjúsági munka, kifejezetten az egyetemi pasztoráció számos vonatkozásában, s mivel doktori kutatása egyik része is a II. vatikáni zsinat utáni erdélyi pasztorációs elképzelésekre és gyakorlatokra vonatkozott, arra kértem, válaszoljon tapasztalatai alapján kérdéseimre.

Bodó Márta: Mikortól vagy bármilyen kapcsolatban az egyetemi pasztorációval? Mikortól és milyen lépésekben lettél aktív szervező az egyetemi lelkészségi életben?

Bereczki Silvia: 1990-ben kezdtem egyetemi tanulmányaimat. Akkor még az egyetemi pasztoráció a belvárosi plébánia keretében, egy „hittanóra" révén „történt". Ezzel párhuzamosan elindult a hitük közösségi megélését fontosnak tartó diákok körében az önszerveződés, ami azonban egyre inkább egy lelkiség vonzáskörébe került. Így az első két év során inkább a plébániánkon meglévő ifjúsági „hittanórákat" látogattam, és közben belekóstoltam a különféle próbálkozásokba is. 1993-ban a főegyházmegyei hatóság megbízott két lelkészt az egyetemisták pasztorációjával, addigi (kápláni, illetve plébánosi) feladatkörük megtartása mellett. Attól az évtől kezdődően rendszeresen és egyre aktívabban kapcsolódtam be az egyetemisták csoportjának életébe és a lelkészség megszületése felé vezető út keresésébe. 1994 tavaszán írásban kértük az egyházmegye érsekétől, hogy független egyetemi lelkészünk lehessen, és így elindulhassunk a lelkészséggé szerveződés útján. Kérésünk meghallgatást nyert, és így ugyanaz év őszétől elkezdtük Nóda Mózes egyetemi lelkész vezetésével „a belső építkezést".

B. M.: Mik a tapasztalataid, főbb jó és negatív élményeid, emlékeid még „fogyasztó" (egyetemista) korodból?

B. S.: Nehéz meghúznom a határt, meddig tart a „fogyasztói" időszak. Visszaemlékezve ennyi év távlatából úgy tűnik, valamilyen szinten mindig együtt „főztük" azt, amit aztán elfogyasztottunk, néha ugyan csak „sóztuk-borsoztuk", olykor cukroztuk (olykor talán túlzásba is víve a „fűszerezést"), vagy a tálalásnál segítettünk, de ott voltunk… Később pedig, amikor már nem „főállású" egyetemistaként az első „hat plusz egynek" tagjaként, illetve az egyetemisták és fiatal értelmiségiek zernyesti táborainak és más rendezvényeinek társszervezőjeként „az étlap összeállításában" is benne voltam, vagy még később, amikor főállásomnak is része lett az egyetemi pasztoráció, mindig megmaradtam „fogyasztónak" is. Érdekes volt ízlelgetni, amit a diákok maguk „sütöttek-főztek", vagy vendégként más lelkészségek asztalánál ülni.

No, szóval: pozitív és negatív tapasztalatok az első időkből… Ma is jó visszaemlékezni az akkori nagy lelkesedésre, olyan volt, mint az első szerelem: tele álmokkal, lendülettel, hittel, a „soha nem volt még" érzésével, és persze naivitással is. És öröm tudni, hogy abból a generációból ma is többen elkötelezett tagjai (némelyek főállású munkásai is) az egyháznak. Ha olykor találkozunk, nagyokat nevetünk az akkori közösségi gyerekbetegségek „nagy tragédiáin", ami viszont semmit sem vesz el az akkori problémák komolyságából: szembe kellett néznünk a vágyak és elvárások sokféleségével, meg kellett élnünk az egyeztetés feszültségeit, meg kellett tanulnunk valamelyest felülemelkedni „lelkiségi preferenciáinkon", elviselni olykor a nagy közösségi és másféle ideálok magasságából „a földre huppanás" fájdalmát és csalódását.

B. M.: Miért volt ez (maga a lelkészség mint olyan, majd az aktív bekapcsolódás) számodra fontos?

B. S.: Szent Ignác egyik kedvenc kérdése így hangzott: Miért ne? A jelen kérdésre ezt átfogalmazva: miért ne, illetve inkább: hogy is ne kapcsolódni be abba, ami kifejezetten nekünk szól, ami helyzetünk sajátosságaira próbál reflektálni? Konkrétan: fontos volt számomra hasonló élethelyzetben lévő fiatalokkal megosztani életünk egy részét, tanulni együtt és egymástól, olykor eszmecserét folytatni vagy vitatkozni a világ és az egyház kérdéseiről, együtt és mégis egyéni utakon lépegetni Isten felé. Másrészt meg lelkészségi tevékenységünk jó „gyakorlótérnek" bizonyult az aktív kereszténység felé. Végül, de különösen érzelmi szempontból nem elhanyagolható mértékben volt jelentős az otthonélmény: egy percnyi távolságra az egyetemi auláktól és laboratóriumoktól barátságot ápolni Istennel és emberekkel…

B. M.: Volt az erdélyi múltról ismereted, mielőtt elkezdtél volna aktiválni? Ha igen, mit tudtál, és ez mennyire befolyásolt? Ha nem, mikor ismerted meg a kolozsvári, erdélyi egyetemi pasztoráció előzményeit, s az miben befolyásolt?

B. S.: Vajmi kevés, de volt. A kezdet kezdetén inkább megerősítő jellege volt a tudatnak, hogy Kolozsváron múltja van (és nem is akármilyen!) annak, hogy az egyetemistáknak és tanáraiknak külön papjuk legyen – ez adott bátorságot ahhoz is, hogy merjünk független egyetemi lelkészt kérni. Később Márton Áronnak és körének a példája még inkább annak tudatosításában segített, hogy az egyetemi évek nemcsak egy felsőfokú végzettség elnyerésére szolgálnak, hanem az értelmiségivé válás meg a lelki-szellemi érés fontos időszakát képezik, valamint hogy akinek ezek a lehetőségek megadattak, annak a felelőssége is nagyobb egyházban és társadalomban egyaránt.

B. M.: Elég sokat tudsz az erdélyi egyetemi lelkészségekről, mind az egyes központok kialakulásáról, elképzeléseiről, fejlődéséről, mind jelenlegi helyzetükről: hol tartanak, külön-külön és együtt? Mesélj erről!

B. S.: Nehéz kérdés, mert különböző időszakokban és különböző intenzitással nyertem betekintést az erdélyi egyetemi lelkészségek életébe. Összehasonlítani pedig nem lehet őket, annyira különbözőek voltak kezdettől: Kolozsvár a maga hosszú múltra visszatekintő hagyományos sokszínűségével, Marosvásárhely az orvosi és gyógyszerészeti pályára készülők többségéből adódó sajátosságaival, Brassó műszaki és főleg erdészeti irányultságával és ezáltal fiútöbbségével, Csíkszereda az ottani egyetem „fiatalságával" és – legalábbis a helyszíneket tekintve – kompaktságával. Mindezek a jelzők, amelyek már eleve általánosítások, az egyetemek és karok sokszorozódása révén egyre kevésbé érvényesek, mégis minden lelkészség természetszerűen megmarad egyedinek. Sok függ a város hangulatától, az egyetem(ek) milyenségétől, a lelkészségek vezetőitől, de elsősorban természetesen a diákoktól: egyéniségüktől, hozzáállásuktól… Furcsa volt például számomra Kolozsvár és Marosvásárhely után, ahol a legintenzívebb együttlétekre a hétvégék adtak lehetőséget, és a vasárnapi közösen ünnepelt szentmise valóban csúcs és forrás volt sokak számára (még azoknak is, akik egyébként nem kapcsolódtak be a lelkészség életébe), Brassóban megélni, hogy a nagy többség majdnem minden hétvégén hazautazik…

Nem szeretnék jellemzésekbe bocsátkozni, hiszen – mint már említettem – túl kevés és talán túl szubjektív is a terepismeretem. Érdekes azonban felfigyelni arra, miként ment be a köztudatba egy-egy lelkészség megnevezése. Míg a kolozsváriak a KEL-hez tartoznak, a marosvásárhelyiek bemennek „a Lelkészségre", a brassóiak „ifire" járnak, a csíkszeredai Sapientia Egyetemen pedig a „CSEL" van jelen. Úgy éreztem az elmúlt években (hangsúlyozom, csak érzés, benyomás), nem véletlen a szóhasználat. Kolozsvár forgatagában, a betűrövidítésekkel ellátott szervezetek sokaságában „kell a KEL" a maga szintén színes kínálatával. Vásárhelyen a lelkészségi jelleg központi szerepe szinte kézzelfogható volt számomra ottléteim során. A brassói „ifi" (ifjúsági óra) pedig valóban az egyetlen rendszeres pontja a katolikus egyetemisták csoportjának, és talán leginkább hasonlít is a plébániai ifjúsági csoportok találkozóira. A csíkszeredai csapat minden közös alkalommal tanúbizonyságot tett a maga fiatalosan találékony, „cseles" voltáról… Szójáték, névjáték csupán? – Meglehet… Az egyes lelkészségek a megmondhatói.

Közösen pedig… Csodálom azt a kitartást és kreativitást, amivel diákok és az életükben osztozó papok meg pasztorálasszisztensek kiépítették, fenntartják és mindig új erővel, lendülettel, tartalommal töltik meg az OKET (Országos Katolikus Egyetemi Találkozó) „intézményét". A félévenkénti találkozó az összefogás, egymásra figyelés és vendégszeretet gyakorlati megélésének fóruma, amelyet bizonyos (remélem a jövőben is egészséges és építő) versenyszellem is átjár. Ebből a közösből hiányzik talán a vezetők szervezettebb összefogása, tapasztalatcseréje, esetleg célegyeztetése.

B. M.: Bár főállásod az erdélyi ifi lelkészségen volt, ennek valamilyen szinten része az egyetemi pasztoráció. Mit szólsz ehhez a kijelentéshez? Milyen szinten tartozik össze az ifi munka és az egyetemisták pasztorációja szerinted? Hogyan áll ez az általad ismert központok, egyházmegyék szintjén?

B. S.: A kijelentéssel ebben a formájában egyetértek. Igen: „valamilyen" szinten része az egyetemi pasztoráció az ifjúsági munkának. Illetve nem is része, hanem – halmazelméleti fogalmat használva – a két területnek van „közös metszete". Ez a metszet pedig a célcsoportot tekintve természetszerűen azoknak a fiataloknak a rétege, akik felsőfokú tanulmányokat folytatnak, folytattak, vagy érdeklődési körük révén hozzájuk állnak közel. Az egyetemi pasztoráció azonban mégsem „részhalmaza" az ifjúságinak, hiszen nem „egyetemisták lelkészségéről" van szó (még kevésbé „egyetemista lelkészségről", ahogyan a köztudatba helytelenül beszivárgott), hanem egyetemi lelkészségről, amely célcsoportjának tekinti (vagy kellene hogy tekintse?) az egyetemi oktatókat és – szerintem – partnere kellene hogy legyen a keresztény (katolikus) értelmiségieknek is. Másrészt, ha már példának hoztad az ifjúsági lelkészségi munkakörömet, hadd említsem meg, hogy szükségmegoldásként született meg az a változat, hogy a brassói katolikus egyetemisták pasztorációja a Brassó központtal működő Főegyházmegyei Ifjúsági Lelkészség meg részben a brassó-bolonyai plébánia közösen felvállalt feladatává vált. Ott dolgozóként láttam ennek az előnyeit is annyiban, hogy így közvetlen és rendszeres kapcsolatom volt a fiatalok egy csoportjával, és nem „szálltam el" az általános elképzelések irányába. Másrészt viszont megkockáztatom a kijelentést, hogy nem tartom egészségesnek ezt a helyzetet, mert így kevésbé tud önállósulni az egyetemisták csoportja, és kevés a reális esélye arra, hogy lelkészséggé nője ki magát (talán az sem véletlen, hogy a BEL – Brassói Egyetemi Lelkészség – név sem honosult meg igazán a diákok körében).

B. M.: Miért van létjogosultsága az egyetemi pasztorációnak a rétegpasztoráció egy sajátos lehetőségeként?

B. S.: Én még mindig hiszek az elkötelezett, katolikus értelmiségi réteg fontosságában és abban, hogy ennek kialakulásában, megerősödésében az egyetemi lelkészségeknek különösen nagy szerepük van. Másrészt meg nem tartom reálisnak azt az elképzelést, hogy a diákoknak az egyetemi városok egy (vagy több) plébániájába kellene integrálódniuk, sem az ő, sem az egyházközség szempontjából. A felsőfokú intézményekben tanulóknak és tanítóknak sajátos igényeik (is) vannak, kell hogy legyenek, amelyekre fontos odafigyelni, és hiszem, hogyha ennek tere van, akkor saját, eredeti vagy későbbi plébániájuknak azt gazdagító, aktív tagjai maradnak, vagy azokká válnak.

B. M.: Milyen jövőt, utat látnál ennek a pasztorációnak ideális esetben?

B. S.: Úgy gondolom, a katolikus egyetemi lelkészségek nevükben hordozzák a küldetésüket, ideáljukat. Íme csupán néhány kiragadott szempont. Lelkészségek – azaz törődnek a lélekkel és hallgatnak a Lélekre, hangsúlyt fektetnek a hitelesen megélt és a realitás talaját el nem veszítő spiritualitás jelenlétére, teret engedve annak, hogy mindenki megtalálja a saját egyéniségének megfelelő lelki utat. Egyetemiek: azaz a szellemiség kibontakozásának is színterei, lehetőséget biztosítva arra, hogy a vallás, tudomány és társadalom határkérdései tematizálódjanak, és egészséges vitákat is eredményezzenek falain belül. Végül meg katolikusok: azaz egyetemesek, nyitottak és ugyanakkor az egyház igazi értékeinek hiteles hordozói és tanúi.

B. M.: Merre tart reálisan mindez?

B. S.: A jelenlegi helyzetet nem ismerem. Gondolataim, amelyek nagyon szubjektívek, előző évek tapasztalatából fakadnak. Az ifjúsági és egyetemi pasztorációs munkámat értékelve többször feltettem magamnak (és néha a munkatársaknak is) a kérdést: mit miért teszünk? Mi a célunk? Hogyan és mennyiben segítenek a választott eszközök a cél felé? És bizony sokszor úgy tűnt, a lényeg szinte elvész az aktivizmus során, az eszközök sokaságában gyakran elhomályosodik a cél. Másrészt úgy tűnt, az évek során csökkent az intellektuális „kínálat" utáni kereslet: a lelkészségeken csökkentették az előadások és viták számát, ugyanakkor megcsappant az ilyen jellegű programok látogatottsága. Gyarapodott viszont az ötlettár (az egyetemistáké és az értük felelős lelkipásztori munkatársaké egyaránt), és talán a diákok bátorsága is, kézbe venni egy-egy, akár nagyobb szervezési akciót is, és ezekkel együtt talán új struktúrák, modellek születnek…

B. M.: Kis kitekintés, összehasonlítás az eddigi gráci (esetleg más külföldi) tapasztalataid alapján…

B. S.: Néhány hónapos gráci tevékenységem során sok hasonlóság és különbség is feltűnt. Most csupán a számomra legjelentősebb három gráci sajátosságot említem meg. A csapatmunka fontossága: a jelenleg nyolctagú, papokból, szerzetesekből és világiakból álló „pasztorális team" kéthetente tart (átlagban háromórás) megbeszélést, ahol kiértékelés, egyeztetés, valamint rövid-, közép- és hosszú távú tervezés egyaránt sorra kerül. A tudomány és művészet jelenléte: magas szintű előadások és igényes művészeti rendezvények odavonzzák az értelmiségieket (is). A szociális projektek fontossága: a lelkészség a társadalom peremére szorult emberek, és az élet számu(n)kra talán ismeretlen realitásai iránt érdeklődő diákoknak hatféle területen kínál fel lehetőséget arra, hogy szervezett és kísért formában tevékenykedjenek: fogyatékosok otthonában, „idegklinikán", szociálisan hátrányos helyzetű családokból származó gyermekek számára szervezett délutáni tanuló- és szabadidőközpontban, nők szükségszállásán, hajléktalanok „barakkfalujában", börtönmiséken. Különös jelentősége van számomra annak a ténynek, hogy itt munkám súlypontját a szociális és lelkiségi terület képezi. Rendkívül „szerencsésnek" és jelszerűnek érzem ezt a társítást; a két lábbal a földön járó és így Istenre irányuló létre, a valóságunknak a Teremtő kezébe való visszahelyezésére és az istenszeretetnek a felebaráti szeretetben való konkretizálására való felhívásként élem meg, és ezt tartom itteni munkám legértékesebb kincsének.

Farmati Anna SSS

MIRE IS VOLT JÓ?

Térkép – átmenetekkel

1990–1995 között voltam egyetemista Kolozsváron, magyar–francia szakon, egy olyan időszakban, amikor az egyházi élet és a humán tudományok az átlagosnál is nagyobb felszabadulást éltek meg, a diákok szinte egy időben voltak az úttörő munka elszenvedői és cselekvői. A vallási/nyelvi/kulturális szórványból érkezőnek abban az időben hatványozottan megvolt az esélye, hogy hátrányos helyzetben találja magát a szakmai képzésben és a hitéletben egyaránt. Magam is hatalmas kíváncsisággal, érdeklődéssel és persze különféle elvárásokkal érkeztem a lassan szabadságára ráébredő egyetemi városba. Minthogy középiskolában nem volt lehetőségem hittanra járni (kizárólag a vasárnapi és ünnepi szentmisék, egy Újszövetség meg a Vatikáni Rádió nagy nehezen kifogott és módszeresen zavart adásai jelentették számomra a hittel kapcsolatos információforrást), ezért a szombat esti főtéri hittanórákat el nem mulasztottam volna semmi pénzért, miközben elég keményen közöltem az egyik évfolyamtársammal, hogy én ide kizárólag tanulni jövök, a közösség egyáltalán nem érdekel. Ehhez képest a következő évben már el nem maradtam volna az este 9 órai zsolozsmákról sem, amit a híres Hašdeu utcai bentlakások valamelyikében, minden este máshol mondtunk, még szesszióban is, 15–20-an, a többnyire ferences kistestvérekből álló közösségben, számon tartva, hogy aki éppen hiányzik, az színházba ment, hazautazott vagy netalán beteg. (Másnapi vizsga miatt csak ritkán maradt el valaki, általában nem azon az egyébként legtöbbször fegyelmezetten betartott fél órán múlott a vizsga sikere…).

Nekem tehát olyan emlékem van a kezdetekről, hogy minden természetes tudásvágyból, őszinte érdeklődésből – és komoly imádságból – született, nyilván közösségigényből is, a fontossági sorrend mindenkinél más volt. Engem például a hittanórák sem elégítettek ki, valamiféle rendszeres tudásra vágytam, ezért sok különféle szakos társammal együtt az akkor már létező levelező teológiára is beiratkoztam. (Az akkor 5 éves egyetemi program zsúfoltsági szintje mellett ezt nyugodtan meg lehetett tenni.) Itt egy kemény diákcsapat alakult a felnőttek mellett – akiknek sajátos törekvéseik voltak. Valójában három diákkör metszéspontjában éltünk a legtöbben: volt egy ferences csoport (én elsősorban közéjük tartoztam), a hétvégi teológiát tanuló csoport és egy hittancsoport (nyilván ez volt a legtágabb kör).

Horizont

Az egyetemista mindig a jövőre van ráfeszülve, mi sem voltunk kivételek. Voltak a kereséseinknek megfelelő színvonalas, változatos programjaink – közéleti, szociális, irodalmi témákat érintő előadásokat hallgattunk, amelyek abban segítettek, hogy összhangba hozzuk keresztény értékrendünket és majdani közéleti-társadalmi szerepünkből adódó feladatainkat. Fontos volt számunkra tájékozódni arról, ami az egyházban, a világban éppen történik; ez a színesség tág látókört biztosított számunkra, és nemcsak hogy megóvott bennünket a szakbarbárságtól, aminek egyetemi és szakmai közösségeinkben ki voltunk téve, hanem felkeltette bennünk az érdeklődést más tudományok iránt, sőt, az együttműködés lehetőségeire is rávezetett. Emlékszem, egyik legszebb élményem volt, amikor a finommechanika világába bepillanthattam, és láthattam, hogy azt is lehet szenvedélyesen, lélekkel művelni…

Rendszeresen voltak lelkinapjaink, nyári lelkigyakorlataink. Ami nagyon jó volt ezekben (a lelki épülésen túl természetesen), az a változatosság: többféle lelkiséggel ismerkedhettünk meg, több olyan emberrel (papokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel, világiakkal egyaránt), akire bátran felnézhettünk – bár ezt ritkán vallottuk be akkor. És persze mindig jobban tudtuk, hogy minek kellene még lennie, mint amennyire értékeltük azt, ami éppen volt. „Szent elégedetlenséggel" kerestük a struktúrák kialakításának lehetőségét az egyre mélyebb elköteleződés érdekében, nem csak a lelkészségen. Ezt a törekvésünket pedig sokszor – úgy éreztük – éppen az az egyház nem vette komolyan, amelyikért emésztett minket a buzgóság. És ezt ellensúlyozta az egyetemi lelkész, Nóda Mózes, aki támogatta józan kezdeményezéseinket, aki nem a fölényes hatalom, hanem a krisztusi szolgálat embere volt közöttünk – nyilván nem volt könnyű dolga.

Az írástudó felelőssége

Harmadéves voltam, amikor egy verőfényes októberi napon Böjte Csaba testvér megállt a házunk előtt, elmondta, hogy Jegenyén katolikus értelmiségiek konferenciája (Pax Romana) van, nekünk márpedig ott a helyünk. Akik éppen otthon voltunk, pár perc múlva a narancssárga mikrobuszban találtuk magunkat, és már szálltunk is le a jegenyei letérőnél… Ekkor, így tudtam meg, hogy mi is vagyok én tulajdonképpen, vagyis hogy mivé kellene lennem; nem biztos, hogy este, az Egeres felé vezető gyalogúton már több lett volna a fejemben… Bővebbet erről a 20. századi irodalmi szemináriumokon tudtam meg. És itt jön az írástudó korosztályok közös felelőssége: mennyire bátorító volt olyan oktatókkal is találkozni az egyetemen, akik hasonló értékrendet közvetítettek nemcsak tudásukkal, hanem életpéldájukkal is. Erről egyébként sok szép emlékem van… Egyféle implicit együttműködés volt ez, szervezett keretek nélkül. Nem minden szakon volt ilyen, ezért volt nagy jelentőségük azoknak a csütörtök esti előadásoknak, ahol az ilyen oktatókkal vagy a kulturális és egyházi élet más tiszteletre méltó egyéniségeivel mindenki találkozhatott, és feltehette akár még zavarba ejtő kérdéseit is… Ezek voltak azok a momentumok, amelyeket nem helyettesíthetett sem egy pusztán szakmai előadás az egyetemen, sem egy hittanóra vagy teológiai kurzus. Az intellektuális felelősségvállalást ugyanis nem lehet könyvekből tanulni, erre példát kell látni. Együttgondolkodva kell megtanulni. Ennek a kalandnak persze nagy ára van: a gondolkodó és szeretni is tudó ember nem tud elmenni passzívan – vagy, ha erre kényszerítik, akkor nem tud elmenni fájdalom, sőt szenvedés nélkül a társadalom, az egyház problémái mellett, és keresi a megoldást… Néha meg is találja.

Szűkített mozgásterek egy táguló világban

A felelősségvállalásra önkéntes munkával is készültünk. Kulturális programok (kórus, színjátszó kör) kívül sokan vettünk részt a Máltai Segélyszolgálat szociális akcióiban is, néhányan segítettünk az iskolai hitoktatásban (akkor még nem voltak szakképzett világi hitoktatók). Nyári lelkigyakorlatos tábort szerveztünk középiskolásoknak, bekapcsolódtunk a liturgikus életbe. Ennek csúcsa (számomra legalábbis) egy nagycsütörtök esti vigília (lamentáció) megtanulása-imádkozása volt annak rendje s módja szerint. A sekrestyésünk az idejét sem tudta már, mikor volt ilyen utoljára a Piarista templomban…

Aztán voltak, akik a szervezeti formát próbálták kiépíteni, egyféle vezető csoportot kovácsolni. Nem voltam közöttük, a saját kisközösségem szervezési munkái jobban és eléggé lekötöttek, ezért nem tudok ebből a perspektívából átfogó képet nyújtani, inkább egy olyan szegmensét ismertem a lelkészségi életnek, amiben magam is részt vettem. Ötödéven egyszer csak azon kaptam magam, hogy már három csoportot is vezetek. Egy szükséghelyzetben teljesen rám marad az imaiskola vezetése. Ebben a csoportban különféle imamódokkal ismerkedtünk, gyakorlatban, többnyire a lectio divinát vagy olykor a Szent Ignác-i szemlélődést gyakoroltuk, a hétköznapokban is vállalva a közös rend szerinti fél órás csendes elmélkedést-szemlélődést – mi voltunk az ún. csendes csoport a karizmatikus mellett. Ennek újabb és újabb gyümölcseiről még ma is több egykori csoporttag örömmel számol be, ha valahol összetalálkozunk. Igény támadt közben egy második Biblia-körre is, nagy létszámú csoportokat ugyanis eleve nem fogadtunk el, fontos volt a személyesség. Mit tehettem volna, ehhez olyan ember kellett, aki nem teljesen párhuzamos a Bibliával: egy időre ezt is elvállaltam. Egyik ugyancsak tanár szakos kolléganőmmel pedig egy pedagóguskör létrehozásának fontosságát ismertük fel, nem kis energiát belefektetve meg is szerveztük azok számára, akik tudatosan akarták alakítani saját keresztény pedagógusi szemléletüket. Sokáig működött ez a kör, bár később kissé más lett belőle, mint aminek eredetileg indult. Jó terep volt ez arra, hogy kicsit kipróbáljuk, még barátságos környezetben, azt, amit tanultunk… Ugyanakkor gyakorolhattuk – örömmel – az áldozatvállalást is.

Visszatérések

Úgy tűnhet, hogy mindaz, amit az egyetemi lelkészség születése körül és után átéltem, valami egyenes vonalú egyenletes mozgás, ami az államvizsgával megérkezik valahova, és utána megszűnik. Ez nyilván nem így volt – nem is lehetett és lehet így. A megszilárdulásának, a kibontakoztatásnak, a küldetéssel való szembesülésnek az ideje ezután jött – és annak volt igazán szerencséje, aki az egyetemi évek után felfedezhette a folytatást, a folytonosságot. Aki tehette, vissza-visszajárt a programokra vagy legalább a találkozókra. Kapcsolatépítő programjainknak köszönhetően az, aki továbbtanult – ahogyan én is Budapesten –, tudta, hova fordulhat új állomáshelyén. Számomra például egyértelmű volt, hogy az ELTE vendégdiákjaként a vasárnap esti szentmisére a pesti piarista kápolnába járok, sőt, a szerda és péntek reggel 7 órásra is; és ha éppen úgy van órám, bemegyek a déli taizéi imára, s ha tehetem, a KEFE-klub egy-két előadásán is részt veszek… Egy év múlva hazatértem, és a tanítás mellett szívesen vállaltam még pár évig az imaiskola vezetését a lelkészségen, meghívottként ott voltam olykor a pedagóguskörben és több programon. Persze ezek a visszatérések spirálszerűek voltak, ott volt bennük mindig a távolodás is, hiszen más feladatok, más élethelyzetek jöttek idővel, mégis ugyanazon az értékkörön belül maradva a hosszú évek folyamán nagy hasznát vettem az egyetemi évek egyházi dimenziójának is. Még ma is hasznát veszem ezeknek a tapasztalatoknak. És ha az akkori közösségem tagjaival – akár 5–10 év után is – valahol összefutok, olyan, mintha csak a tegnap váltunk volna el… Igaz, hogy azóta már iskolás gyermekeik vannak, sok minden változott az ő életükben és az enyémben is, de a közös hit ma is ugyanaz, a közösen átélt fejlődés kulcsfontosságú szakasza, annak minden örömével és fájdalmával együtt, ugyanannak a Jézus Krisztusnak az evangéliuma érdekében történt, akinek szőlőjében azóta is munkások vagyunk.

KÖNYV • KÖNYV • KÖNYV

XVI. BENEDEK PÁPA:

A REMÉNYBEN MEGVÁLTVA

A pápa Spe salvi (A reményben megváltva) kezdetű új enciklikáját 2007. november 30-án tették közzé. Az enciklika angol nyelvű változatát a Libreria Editrice Vaticana adta ki a Vatikánban 98 oldalban, 2008. január 24-én megjelent a magyar fordítás is a Szent István Társulat kiadásában.

Benedek pápa előző enciklikájában, a Deus caritas estben és a mostaniban, a Spe salviban is olyan témát dolgoz fel, amely aktuális, és minden hívő embert mélységesen érint. A Spe salvi szerkezete világos, könnyen áttekinthető. Az első paragrafus a bevezető, amely után a pápa arról ír, hogy a hit remény is (2–3), majd a következő részben tárgyalja a remény által megalapozott hit fogalmát az Újszövetségben és a korai egyházban (4–9). Ezt a bevezetőt követően két kemény kérdést tesz fel a szentatya: Örök élet – mi is az? (10–12) és: Individualisztikus-e a keresztény remény? (13–15). Szó esik a továbbiakban a keresztény hitnek és reménynek a változásairól, átalakulásairól, amelyek a modern korban következtek be (16–24). XVI. Benedek pápa rámutat a keresztény remény igazi arcára (24–31), majd a remény elsajátításának és gyakorlatának négy területét jelöli meg: az imát, a cselekvést, a szenvedést és az utolsó ítéletet. A befejező részben a pápa Máriához fordul, a remény csillagának nevezve őt.

A hit jelenlegi válsága mindenekelőtt a keresztény remény válsága – állapítja meg a szentatya az új enciklikában. Az elveszett paradicsom helyreállítását sokan ma már nem a hittől, hanem a műszaki-tudományos haladástól várják. A remény így a haladásba vetett hitté válik, amelynek két alappillére az ész és a szabadság. Ezek látszólag önmagukban, a természetükből fakadó jóság révén biztosítani tudják egy új, tökéletes emberi közösség megvalósulását.

Az ész birodalmának eljövetelét úgy várják, mint egy teljesen szabaddá vált emberiség új létfeltételét. A szentatya tisztázza a haladás/fejlődés fogalmát, mert a fejlődés kétoldalú dolog: kétség nélkül új lehetőségeket kínál a jóra (a jó megvalósulására), de ugyanakkor megdöbbentő lehetőségeket nyit meg a rosszra – lehetőségeket, amelyek azelőtt nem léteztek. Kijelenti: ha a technikai fejlődés nem az ember javát és növekedését szolgálja, akkor nem is beszélhetünk haladásról/fejlődésről, hanem ez a fajta „haladás/fejlődés" fenyegetést jelent az emberre és a világra (17–18). A pápa önkritikára bátorítja a keresztényeket, mert ez az egyik alapfeltétele a kor kihívásainak megértésére. Ez együtt jár a modern világ (ön)kritikájával is. Felhívja a figyelmünket, hogy ne feledkezzünk meg a fejlődő hitről (17).

„Mit tud ajánlani a kereszténység ma a világnak? Az embert nem a tudomány, hanem a feltétel nélküli, abszolút szeretet váltja meg, ezért az ember valódi, minden csalódásnak ellenálló, nagy reménysége csak Isten lehet: Isten, aki szeretett bennünket, és aki most is szeret minket egészen a végsőkig (24–26). Az ima mellett a cselekvésben találkozhatunk a reménnyel – mondja a szentatya. A keresztény remény mindig tevékeny. Csak akkor tud az ember minden reménytelenség ellenére remélni, ha tudja, hogy személyes életét és a történelem egészét a szeretet elpusztíthatatlan hatalma őrzi. Minden kudarc ellenére ez a remény ad bátorságot ahhoz, hogy cselekedjünk, és előrehaladjunk" (35). Az ehhez hasonló bátorítások hiányoznak az emberek mindennapi életéből, és ezért tud elhatalmasodni a reménytelenség, a kétségbeesés.

XVI. Benedek pápa enciklikájában hangoztatja: „A mi reményünk mindig alapvetően magába foglalja a másokért való reménykedést is. Mint keresztények soha nem gondolhatunk csak saját üdvösségünkre. Arra a kérdésre is válaszolnunk kell, hogy mit tehetünk mások üdvözüléséért. Csak így teszünk meg mindent személyes üdvösségünk érdekében" (48).

Aki rendelkezik ezzel a keresztény reménnyel, az másképpen él, mint a többiek, a neki adott új élet alapján. A szentatya enciklikájában azt a kérdést szegezi olvasóinak: miben áll a remény, amely valójában maga a megváltás? Válaszát röviden úgy foglalja össze, hogy ennek lényege az igaz Isten ismeretére való eljutás. Számunkra, ma élő keresztények számára ez a remény már nem tűnik olyan újszerűnek, mint az a kezdeti időkben volt. Végeredményben az enciklika annak a tudatosítására szolgál, hogy a 21. században élő és hívő ember ne lankadjon hite megvallásában, szemben a sokszor csak a látható világra tekintő és önmagába forduló emberrel.

Ma, amikor a reménytelenség eddig nem ismert méreteket ölt, a pápa fontosnak tartja beszélni a reményről, amely értelmet, távlatot ad az életnek. Az élet minden területén megjelenik a reményvesztettség, és minden korosztályt egységesen érint, a gyakorló keresztényeket és bárki mást. E keresztény erény újrafelfedezését szorgalmazza, és segít eligazodni a csalfa remények világában.

Megerősítő jellege van az enciklikának például olyan helyi kezdeményezések számára, mint az Élő reménység nevű főegyházmegyei pasztorális terv, amely a keresztény remény újraélesztését, a reménytelenségből kivezető út megmutatását tűzte ki célul.

Minden krisztushívőhöz szól az enciklika, így tehát az egyetemistákhoz is. Látszólag nehéz elképzelni, hogy a mai egyetemistáknak is szükségük van a reményre való buzdításra. De hiszen ma az egyetem padjaiban ülők azok, akik a tudománnyal a legintenzívebben érintkeznek, és attól könnyen el is szédülhetnek, abszolutizálva azt. A jó struktúrák segítenek, de önmagukban nem elegendőek –figyelmezteti őket is a pápa. Az embert nem csupán kívülről éri a megváltás, egy külső struktúra által. Nem a tudomány váltja meg az embert. Az igaz, hogy a tudomány lényegesen hozzájárulhat a világ és az emberiség emberségesebbé tételéhez, ám ugyanakkor el is pusztíthatja az emberiséget és magát a világot is (25).

Lorenzo Leuzzi, a római vikariátus Egyetemi Pasztorácios Irodájának az elnöke 2007. december 11-én a Pápai Lateráni Egyetemen az európai egyetemisták VI. találkozója alkalmából szervezett, Együtt építeni a szeretet civilizációját a szolidáris fejlődésért című konferencián elhangzott előadásában éppen a Spe salvi kezdetű enciklikát ismertette és kommentálta. Arra buzdította az egyetemistákat, hogy olvassák az enciklikát, mert ez arra tanítja őket, hogy a keresztény hit nem egyszerű meggyőződés. Senki sem utasíthatja vissza Jézus hívását, hogy kilépjen önmagából, hisz ezáltal ontológiailag gazdagíthatja önmagát. Tudatában kell lennie annak, hogy mindenki a jelenlétével, önmaga odaajándékozásával építheti a világot s másokat. Az önmagából való kilépéssel Isten intimitásába lép be az ember, ez pedig nem az intimitás nélküliségbe való átmenet, amitől félni kellene. Leuzzi így biztatta hallgatóságát, a pápai enciklikára alapozva mondandója lényegét: most nem elegendőek a kis remények; a fiataloknak, a jövő értelmiségének aktív résztvevővé kell válniuk a szeretet társadalmának építésében. Erre hív Isten. Leuzzi előadásában nyomatékosította: „Csak a keresztény hit által támogatott ésszerű/értelmes gondolkodás teszi lehetővé az embernek, hogy túlélje korunk kihívásait." Hallgatóit arra is biztatta: az egyetemisták szabadok, dönthetnek, felelősséget vállalhatnak, az új általuk épül. Döntéseket kell hozniuk, ez elengedhetetlen feltétele a tevékenykedésnek. De meg kell adni nekik ehhez a lehetőséget, és nekik el is kell fogadniuk azokat. A jelen akkor válik élhetővé, amikor a jövőnek pozitív célja és valósága van. Ez azon múlik, hogy én magam mennyire teszem rá az életemet erre a reményre, és mennyire segítek másokat ennek a reménynek a megélésében.

A személyes felelősség kap itt hangsúlyos szerepet.

XVI. Benedek pápa új enciklikájának következtetése mindannyiunkra érvényes: a keresztény remény az, ami távlatokat ad minden kereszténynek – az egyetemistáknak s minden értelmiséginek – a tevékenykedésre, az itthon maradásra, a hűségre. Mindazok, akik úgy érzik, hogy reményük válságban van, azoknak ez az enciklika segíthet újra megkeresni, megtalálni a remény forrását és igaz arcát, így távlatokat nyitva a cselekvésre. Ajánlom az enciklikát minden keresztény embernek, hogy általa felfedezhesse a keresztény hit mélyebb dimenzióját, a reményben megváltottság örömét.

Györgypál Enikő

Giuseppe dalla Torre

ÚJ HUMANIZMUS EURÓPÁÉRT – AZ EGYETEMEK SZEREPE, TÁVLATI FELADATAI

Az egyetemi oktatók európai találkozója, amely a mai napon, a római szerződés 50. évfordulóján ér véget, elindította a gondolatok örömteli, nem véletlen találkozását. 1957-ben elkezdődött a közös európai érdekű törekvéseket nyomon követő és segítő célirányos folyamat. A béke kontinensünkön történő megvalósításának igényére gondolok most különösen, amit azonban nem negatívan értelmezek, tehát nem egyszerűen a háború hiányát értem rajta, hanem pozitívan: olyan emberekből és nemzetekből álló közösség építését, amelynek egységes az identitása, amelyet közös ideálok fognak össze, valamint az, hogy tagjai egy nagy közös esemény részeseinek érzik magukat. A béke útjának viszont feltételei vannak: az olyan alapvető és elidegeníthetetlen értékeknek, mint a személyi méltóság, a természeti jogok, az egyenlőség, vagyis minden nemi, faji, nyelvi, vallási, politikai meggyőződéstől, személyi és társadalmi élethelyzet miatti hátrányos megkülönböztetéstől való mentesség, továbbá a személyek, helyi vagy nemzeti közösségek közti szolidaritás; az európai identitás és a helyi nemzeti különbözőségek, amelyeket a szubszidiaritás elvéhez való bölcs folyamodás hoz összhangba. Mindezek természetes és szükségszerű kapcsolatban vannak egymással.

Ezek a célok nyilvánvalóan sugalmazzák azokat a koordinátákat, amelyek köré építhető az új humanizmus. Ezekre összpontosítottunk intenzíven ezekben a napokban, a különböző témakörű konferenciákon, a közös elmélyítések pillanataiban.

A célok elérése érdekében tett konkrét lépések sokaknak a feladata: az egyes országokbeli és európai politikai intézményeké, de a civil társadalom tág és sokszínű világáé is. Nagyon nehezen képzelhető el azonban a szóban forgó célok időbeni elérése az egyetemek alapos bevonása nélkül: az együttműködésnek úgy kell megvalósulnia, hogy az egyetemek a legfiatalabb generációk felé ismeretet és az említett ideálok iránti érzékenységet közvetítsenek; de még fontosabb oly módon irányítani a tudományos kutatásokat és a kulturális törekvéseket a különböző ismeretek köntösében, hogy azok megegyezzenek és összhangban legyenek a vázolt célokkal.

Ezzel kapcsolatban meg kell említeni, hogy az egyetem mint intézmény az európai kultúra sajátos terméke, és már létrejöttének idején, a középkorban is alapvető szerepe volt az európai identitás kialakításában: találkozási pontja, sőt olvasztótégelye volt a népi, nyelvi, kulturális, jogi, vallási stb. különbözőségeknek. A múltbeli emlék fényénél az egyetemek egységet, egyetemességet, kulturális identifikációt elősegítő szerepe kétségtelen, különösen ha figyelembe vesszük a megfáradt, stagnáló pillanatot, amely különböző szempontokból érint bennünket most, ötven évvel a római szerződés után az európai ideálban és a közös európai ház építésének a folyamatában. Egyetemi oktatókként érezzük a teljes felelősségét annak, hogy élő örökség és értékrend őrzőinek kell lennünk az európai folyamatok elindítóiként. Ez az örökség a nagy keresztény hagyományban gyökerezik, és kétezer éven keresztül nemcsak a hitéletet határozta meg, hanem a földrész kultúráját is. Olyan ideálokról, értékekről beszélünk, amelyeket mindig szemünk előtt kell tartanunk, őrködnünk kell kibontakoztatásuk és érvényre juttatásuk fölött. Egy olyan komplex folyamat, mint amelyik most éppen zajlik, nem redukálható egyszerűen a látszólagos igényére annak, hogy csupán megfelelő módon szembesüljünk a globalizáció új és égető kihívásaival. Tegyük persze versenyképessé Európát a világpiac szintjén, de célozzuk meg az identitás, a kultúra erősítését is, felszabadítva azokat a lehetőségeket, időszerűvé téve és kifejlesztve a jelen valóságának azokat az életelemeit, amelyeknek gyökerei bizonyítják, hogy Európa egysége nem pusztán földrajzi egység. Európának szüksége van mozgató ideálokra: ezért olyan sürgető az új humanizmus irányának körvonalazása.

Ami minket, itt jelenlevőket illet, a római nemzetközi tudományos találkozók hosszú útját tudjuk a hátunk mögött. Róma városát magától értetődően az egyetemesség hivatásának tudata jellemzi. A 2000. év nagy jubileuma alkalmával rendezett tudományos konferenciákkal elindult már egy folyamat, lassanként fejlődött, évről-évre, tematikus találkozók révén, amelyeket magas fokú interdiszciplinaritás jellemzett. Az ilyen találkozók dokumentumai meggyőződéses érdeklődést jeleznek olyan témákról, mint az európai alkotmány, a házasság, a család, a munkahely. Gyakorlati profilokat mutatnak be társadalompolitikai és jogi szempontból a teljes európai közösségnek, ugyanakkor elkerülhetetlenül igénylik az „egy közös elvben" való erőteljes gyökerezést. Ilyen előzményekhez adódott hozzá ezekben a napokban az európai egyetemi oktatók találkozója, amely lehetővé tette az új humanizmus Európáért kérdéskörének interdiszciplináris elmélyítését négy nagy tematikus terület szerint: az ember személye (nemzetségtábla és életrajz), az ember városa (társadalom, környezet, gazdaság), a tudományok víziója (felfedezések, találmányok és technológiák), kreativitás és emlékezet (történelem, irodalom, nyelv és művészetek). A találkozó ismét örömteli lehetőség volt arra, hogy szorosabbá tegyük azokat a személyes kapcsolatokat, amelyekkel tovább szőhetjük, megerősíthetjük a tudományos és didaktikus hálózatokat, hogy keressünk későbbi lehetséges és fejlettebb együttműködési formákat azok mellett, amelyek már léteznek egyetemek és egyetemi rendszerek között, amit a bolognai folyamat kilátásba helyez, és amely nagyrészt a személyes ismerkedés elmaradhatatlan tényén alapszik. Ezeknek a közel egy évtizede tartó római találkozóknak kiérlelt tapasztalata lehetővé teszi, sőt felbátorít arra, hogy most egy lépést tegyünk előre. Azért is, mert ennek a középkori Európában született intézménynek a genetikai öröksége nem csupán bölcseleti, hanem sokkal inkább hasznos tudást jelent: vagyis olyan tudást, amely nem a pusztán egyetemi fellegvárak féltett kincse, valamiféle önző keveseknek fenntartott kiváltság, hanem olyan, amely a társadalom számára hozzáférhető, és hatékonyan hozzájárul a közjó megteremtéséhez. Fontos tehát számunkra, hogy e sokadik és sajátosan kiemelkedő tapasztalattal záruló konferencia utolsó előadásán megfogalmazzuk a konkrét feladatokat, hogy a római találkozók ne maradjanak hatás nélkül. Azt hiszem, a közeljövőre nézve legalább háromféle konkrét feladat áll előttünk. Az első a kutatás területéhez tartozik. Meg kell jegyeznünk, hogy a négy nagy tematikus tömb, amelyeken belül vitáink folytak ezekben a napokban, lehessen és legyen is a későbbi elmélyítés eszköze az egyes országokon belül, közös kincsként kezelve a személyes és intézmények közti kapcsolathálót, amelyet ezekben az években kezdtünk el szőni. E perspektívába fontos lesz bevonni az egyetemeken kívül az országos szinten létező tudományos-kulturális intézményeket, oly mértékben, hogy értékelhető hozzájárulást hozzon létre az alapos kutatás kiterjesztésének. A tudományos konferenciák kapcsán elérkezettnek tűnik a pillanat, hogy a nemzetközi találkozók ne korlátozódjanak csupán Rómára, hanem kétéves, hároméves ciklusokban körforgásszerűen más és más székhelyek lássák vendégül a konferenciát. Ez megerősítené az egyes országok valóságának megismerését, és nagyobb becsülete lenne a személyi, intézményes, szervezésbeli stb. források aktiválásának az alkalmanként választott egyes országokban. Fontos a kutatási programok kidolgozására is gondolni: azokon az egyetemeken, amelyeknek képviselői itt vannak, beiktatni a VII. programkeretbe azokat a specifikus kérdéseket, amelyek az említett négy kérdéskör valamelyikéhez tartoznak. Azt hiszem, fontos lenne a komoly erőbevetés erre vonatkozóan, amely képes különböző európai országok egyetemi intézményei között hálózatot létrehozni, és energiát, kompetenciát egyesítve jelentős tudományos eredményeket elérni.

Egy második feladatkör a tanítással függ össze, még általánosabban a képzéssel. Elképzelhető valóban, hogy a négy nagy tematikus tömb témái sugallhatják szemináriumok, szakkurzusok, magiszteri és doktori képzések, programok elindítását a különböző európai országok egyetemei között, amelybe minden intézmény hivatása és kompetenciája szerint kapcsolódna be.

A cél érdekében hasznosan lehetne azokhoz a lehetőségekhez folyamodni, amelyek az európai egyetemi rendszerben a tanárok és hallgatók mozgósítási lehetőségeiként szerepelnek. Kívánatos tehát, hogy az egyetemek közötti egyezmények megszülessenek, hogy biztosítsanak időben egy hatékony tevékenységet azon alapelemek megerősödéséhez, amelyek az európai identitást alkotják a tárgyalt új emberiség szemszögéből.

Egy harmadik adódó feladatkör: képeseknek kell lennünk felmérni azt, hogy kezdeményezésünket mennyire sikerült elmélyítenünk, hogy országaink és Európa civil társadalmának a köztudatában mennyire él, mennyire tudtuk közvetíteni ideáljainkat. Az egyetemi intézmény sajátos és lényeges dimenziójáról van szó ugyanis, amely nem csupán „bölcs", de hasznos tudásra való törekvést jelent. Pontosan ebben a stagnálónak tűnő állapotban, amelyben az európai folyamat látszólag van, különböző okokból kifolyólag lényegesnek tűnik, hogy mint egyetem és mint egyetemi tanárok járuljunk hozzá személyesen is a közös európai ház építéséhez. A katolikus egyetemi tanárok számára ma alapvető fontosságúnak tartom figyelemmel kísérni XVI. Benedek erre vonatkozó folyamatos buzdításait: sajátos erőbevetést jelentenek ezek, és arra vonatkoznak, hogy azokat az értékeket, amelyeket az ember elidegeníthetetlen méltóságára, a társadalom építésére nézve eltörölhetetlennek tartunk, racionális és közérthető érvekkel szükséges igazolnunk.

Végül pedig felteszem magamnak a kérdést, hogy a lehetséges feladatok ambiciózus programját nem kellene-e vajon egy kis koordináló szervezetnek fenntartani, amely segítene nemcsak ideiglenesen megélni tevékenységünket, hanem folytonossá, tehát hatékonnyá is tenné azt. Biztos továbbá, hogy az egyes országok püspökkari konferenciái, az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa és az Európai Közösség Püspökkari Konferenciáinak Bizottsága részéről jövő megkülönböztetett figyelem és meggyőződéses támogatás nemcsak hogy jól jönne, hanem egyenesen szükséges is lenne. A jókívánságom pedig az, hogy a felvázolt feladatok sora ne maradjon holt betű, hanem konkrét cselekedeteket eredményezzen.

Olaszból fordította Csapai Árpád

AZ EGYETEMI OKTATÓ SZEMPONTJAI

Szilágyi Pál egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektori tanácsosa az egyetem és egyház kapcsolatáról beszél

Farmati Anna: 2007. december 9–13. között ön is részt vett az európai egyetemi hallgatók és oktatók vatikáni értekezletén. Milyen tapasztalatokkal tért haza erről a rendezvényről?

Szilágyi Pál: Megtiszteltetés volt számomra, hogy a romániai küldöttség tagjaként ott lehettem ezen a nemzetközi találkozón. Az elhangzott előadások, a megbeszélések mindannyiunk számára hasznosak és érdekesek voltak. Négy kiemelt nézőpontból közelítették meg az egyetemi pasztoráció kérdéskörét. A teológiai megközelítés mellett teret kaptak az egyetemi lelkészségeken dolgozók is, akik megpróbálják az egyetemi ifjúságot összefogni, programokat szerveznek nekik, ezáltal pedig közelebb hozzák őket az egyházhoz – vagy egyházakhoz –, hiszen oktatóként természetesen ökumenikus szellemben kell gondolkodni. A harmadik témakört a diákok hozzászólásai alkották, a negyediket pedig a világi szféra, oktatásszervezés problematikája. Mind a négy kategória előadásait rendkívül értékesnek tartottam, az értekezleten való részvétel hasznos tapasztalat volt számomra.

F. A.: Milyen lényeges gondolatok fogalmazódtak meg az elhangzott előadásokban, mi az, ami a megbeszélésekből leszűrődött?

Sz. P.: Ha ki kellene emelnem az előadássorozat központi gondolatát, akkor így fogalmaznék: az egyetemi lelkészségek szerepe abban, hogy lelkészek és diákok együttműködve az egyházi, evangéliumi értékeket hozzáférhetővé és vonzóvá tegyék a mai társadalom (elsősorban a hívők, de nem csak) számára. Mindannyian ismerjük az egyház társadalmi helyzetét, a világban való jelenlétének pozitív és negatív vetületét. Véleményem szerint ennek megvalósulása érdekében sokkal többet kell tennünk itthon és külföldön egyaránt, különösen azokban az országokban, amelyek alig két évtizede szabadultak fel a kommunista elnyomás alól. Itt ugyanis az egyház számára köztudottan hosszú ideig lehetetlen volt az egyetemi ifjúság szervezett formában történő összefogása, hittani-teológiai képzése, katolikus szellemben történő nevelése.

F. A.: A romániai egyetemek képviselőjeként ön is tartott előadást ezen a találkozón. Mi volt ennek a témája?

Sz. P.: Előadásomban nagyjából bemutattam a romániai egyetemek és a katolikus egyetemisták helyzetét. A romániai felsőoktatásról röviden: mintegy 600 000 egyetemista tanul több mint 100 intézményben, ennek körülbelül a fele állami intézmény. A magyar hallgatók részaránya 5 százalék, vagyis mintegy 30 000 fő. Ebből több mint 12 000 diák részesül teljes anyanyelvi oktatásban. Az állami egyetemek közül a Babeš–Bolyai Tudományegyetemen a legnagyobb a diáklétszám, több mint 7000 egyetemista teljesen magyar nyelven tanul kb. 60 szakon.

Az egyetem fejlett magiszteri és doktori képzéssel rendelkezik. Az alapképzés és a magiszteri képzés egyaránt bővíthető, az egyetem vezetősége kifejezte ilyen irányú elkötelezettségét. A magyar anyanyelvű diákok létszámának szempontjából második a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, ahova 1990 után ismét nagy létszámú hallgatót tudnak fölvenni (több mint 1000 hallgató tanul itt részlegesen magyarul). Az ugyancsak Marosvásárhelyen működő Színművészeti Egyetemen is jelentős a magyar diákok részaránya. Meg kell említenünk a két magyar teológiát is, amelyek létszámukat tekintve ugyan nem nagyok, lelkiségi szempontból azonban a legjelentősebbek. 1990-ben megalapították a Sulyok István Református Főiskolát, amely 1995-ben átalakult Partiumi Keresztény Egyetemmé. 2001-ben létesült a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, mely alapító okirata szerint vállalja a keresztény és általános emberi értékek szellemében történő oktatást-nevelést. Ezen a két egyetemen, négy helyszínen (Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda), 30 szakon, közel 3500 diák tanul magyarul. Területi eloszlás tekintetében is tapasztalható fejlődés: tizenkét erdélyi nagyvárosban folyik valamilyen egyetemi képzés magyar nyelven közvetlen egyetemi jelenléttel vagy kihelyezett tagozatokon.

F. A.: Az elmondottak értelmében úgy tűnik, hogy az erdélyi fiataloknak bő választási lehetőségük van. Mi az, ami mégis hiányzik ebből az oktatási hálózatból?

Sz. P.: Az említett intézmények valóban ellátják a magyar nyelvű felsőoktatás feladatainak egy részét, hiányoznak azonban lényeges ágak: nincs akadémiai szintű zenei, képzőművészeti, jogi képzés, a mezőgazdasági szakképzés teljesen hiányzik, a műszaki képzés is nagyon szűk körű. Mindezek számunkra rendkívül fontosak, hiszen az első kettő a nemzeti kultúra része, az utóbbiak pedig egzisztenciájában érintik az erdélyi magyarságot. Elég megemlítenünk, hogy a 21. századi mezőgazdasági technológia elsajátításának hiányában a földműves réteg elszegényedik, gyökértelenné válik, javaik a multinacionális cégek tulajdonába vagy pedig román tulajdonba kerülnek. Különösen a Székelyföld és a Partium szenvedhet visszafordíthatatlan átalakulást ennek következtében. Nem lehet ezekkel nem foglalkozni…

F. A.: A fiatal magyar katolikus értelmiségi rétegre tehát nem kis feladat vár…

Sz. P.: Valóban, az elmondottak alapján láthatjuk, hogy a romániai felsőoktatástól nagyságrendjének és minőségének megfelelően bizony elvárható, hogy az egyetemisták aktívan vegyenek részt mind az egyház, mind a társadalom életében, elkötelezettségük és felkészültségük mértékében.

F. A.: Hogyan segítheti őket az erre való felkészülésben az egyetemi pasztoráció?

Sz. P.: Az én meglátásom szerint az erdélyi magyarság alapvető érdeke, sőt fennmaradásának feltétele, hogy önálló felsőoktatási hálózatot építsen ki Erdélyben, amely része kell hogy legyen a kulturális autonómia intézményrendszerének. Ha a szakkínálat és a területi eloszlás szintjén nem teremtünk lehetőséget a felsőoktatásban a magyar ifjak számára, a történelmi átalakulások folyamatában, amelyek nagyon kegyetlenek, belátható időn belül elveszünk. A társadalom építését azonban nem lehet elképzelni anélkül, hogy az egyetemi ifjúság szakmai felkészítése mellett ne foglalkoznánk a magyar hagyomány, a kultúra és a hitélet kérdésével és ápolásával. Ezen a szinten a legtöbbet az erdélyi történelmi egyházak tehetnek képviselőik által. Az ifjúság körében kifejtett munkájuk viszont csak akkor lehet hatékony, ha jól átgondolt rövid-, közép- és hosszú távú programokat dolgoznak ki, amelyeket jól felkészült szakemberek – egyetemi lelkészek, pasztorálasszisztensek, valamint az ifjúság köréből toborzott vezető csoportok – bonyolítanak le. Ahhoz, hogy meg tudjuk nyerni az ifjúságot annak, hogy az erdélyi magyarság problémáinak megoldásában majdani, személyesen is érdekelt partnereink lehessenek, olyan programokat kell nekik ajánlani, amelyek vonzók számukra. A régi, merev formák nem célravezetők.

F. A.: A római konferencia egyik fontos konklúziója volt az egyetemi lelkészségek és az egyetemi oktatók együttműködésének szükségessége. Milyen lehetőségeket lát erre itthon?

Sz. P.: Az egyetemi oktatók körében meg kell keresni azokat, akik ennek a sikeréhez hozzá tudnak járulni. Gondolok itt előadásokra, kulturális rendezvényekre, ahol a diákok olyan szakemberekkel találkozhatnak, akik szakmai és világnézeti értelemben tudják, mit akarnak, tehát világi, tudományos köntösben tálalják azt, ami az egyház mondanivalója, és mai nyelven, vagyis az ifjúság nyelvén tudnak beszélni. A Babeš–Bolyai Tudományegyetem hittanárképző karán, az egyetemi lelkészségeken már eddig is nagyon sok jó kezdeményezés született. A teológiai kar rendkívül jól felkészült tanárokkal rendelkezik, saját diákjaikkal úgy foglalkoznak, ahogyan kell, de rendezvényeiket ki kellene vinniük az egyetemi értelmiség és az egész egyetemi ifjúság körébe, például az évente szervezett Teológiai Napokat. Ezeken a konferenciákon elgondolkodtató, színvonalas előadások hangzanak el minden évben, amelyek alkalmasak a látókör szélesítésére. A világi előadók bevonása még hitelesebbé, színesebbé teszi e rendezvényeket. És mivel problémáink nagyrészt közösek – a társadalom felé mindenképpen –, nagyon hasznosnak tartom a különböző felekezetek részvételét, sőt, a meglévőnél is nagyobb együttműködést képzelek el a magyar felekezetek között. Ezen kívül nagyon fontosnak tartom a csoporttevékenységeket, a közösségformálást, nemcsak a lelkészségeken, hanem az egyetemeken is, mert a mai egyetemi ifjúságra – társadalmi hatásra – az atomizáció jellemző nincs meg a régi közösségi szellem, amely még a kommunista időben is megvolt. A társadalomban viszont nem csak közösség, hanem a család válsága is érzékelhető. Ennek negatív hatásait segíthet kivédeni egy keresztény értékrendet képviselő közösség.

F. A.: Melyek ön szerint azok a legfontosabb szellemi-lelki értékek, amelyek hozzásegíthetik a mai fiatal katolikus értelmiségit küldetése megvalósításához?

Sz. P.: Már beszéltem arról, mennyire fontos a mi erdélyi magyar közösségünknek, hogy saját iskolahálózata, egyetemi rendszere legyen. Ennek megvalósítása érdekében természetesen fontos, hogy kialakuljon egy egységes társadalmi nézőpont. De legalább annyira fontos az is, hogy továbbvigyük azokat a szellemi, lelki értékeket és áldozatkészséget, amely az erdélyi társadalmat mindig is jellemezte.

A történelem során az erdélyi értelmiségi réteg vállalta magára a templomok és iskolák létesítését, működtetését. Ehhez pedig két dologra volt elengedhetetlenül szüksége: felkészültségre és áldozatra. Ez a mai katolikus keresztény értelmiséginek is a feladata, mondhatnám kötelessége. Mert a tét nagy.

KAPASZKODÓKAT, TÁMPONTOKAT ADNI…

Beszélgetés Bara László marosvásárhelyi egyetemi lelkésszel

Szőcs Csaba: Köztudomású, hogy jelenleg te vagy a legrégebbi egyetemi lelkész tájainkon. Pontosan mióta is dolgozol ezen a területen? Milyenek voltak a kezdetek?

Bara László: Nekem nagyon régi múltam van ilyen értelemben, ugyanis 1988-ban, amikor Brassóba kerültem segédlelkésznek, megkerestek az egyetemisták és arra kértek, hogy próbáljunk egy alkalmat keresni számukra is a találkozásra. Középiskolásoknak a káplántársam tartotta az ifit, én a kishittanosokkal foglalkoztam. Egy-egy imaesten találkozgattunk először, és így kezdtem megismerni az egyetemistákat. Mostani pasztorálasszisztensünk, Vormair Emese segítőnővér akkoriban volt egyetemista Brassóban. Gondjaink voltak, mert nem volt kezdetben helyünk, egy ideig a reformátusokhoz is jártunk, Henter Györgygyel, a marosvásárhelyi Vártemplom egyik mostani lelkészével együtt kezdtük el a munkát. Így kezdődött. Közel hat évig voltam Brassóban, s a hat év alatt eléggé jó kapcsolat alakult ki az egyetemistákkal, néha bejártam hozzájuk a kollégiumba is. Nem voltak sokan, egész pici csoport volt, de láttam fantáziát bennük.

Sz. Cs.: De Brassóból végül elkerültél…

B. L.: Igen, a brassói időszak után Kézdivásárhelyre kerültem káplánnak, két év múlva pedig Marosvásárhelyre. Amikor idekerültem, Csató Béla főesperes úr rám bízta az egyetemistákat.

Az elődöm is foglalkozott velük, de nem volt akkor még egyetemi lelkészség. Egy évig heti egy alkalommal találkoztunk, és szombat este volt közös szentmisénk. Abban az évben itt, Vásárhelyen, bérmálás volt, s akkorra már olyan jó csapat alakult Brassóban, hogy jött egy küldöttség az érsek úrhoz háromszáz aláírással: egyetemi lelkészt kértek. Az érsek úr mondta, hogy ezt a helyi plébánosnak kellene kérnie, Csató főesperes úr erre „ráharapott", és kérte, hogy a főpásztor azonnal nevezzen ki egyetemi lelkésznek. A brassóiaknak azóta sincs kinevezett egyetemi lelkészük, az ifjúsági lelkészséghez tartoznak… Így tehát 1996. augusztus 1-i hatállyal kineveztek marosvásárhelyi egyetemi lelkésznek

és meggyesfalvi plébánosnak. Ennek már lassan tizenkettedik éve… Így indultunk. 1996-tól 2000-ig a lelkészség a belvárosi plébánián működött, sokat költöztünk, ugyanis akkor folytak a felújítások és az építkezések. 2000-től vagyunk a minorita templomban. Nagyon szerényen indultunk, meghirdettük a programokat, aztán én voltam a teremrendezőtől elkezdve sokszor az előadó is, de lassacskán, mostanára oda jutottam – s ennek nagyon örülök –, hogy részt veszek a programszervezésekben és mindenben, de nekem csak vétójogom van, s ezzel élek, ha kell, de nem nagyon kell… Így most már a lelkigondozói kapcsolatokban tevékenykedem, a konkrét szervezéssel nem foglalkozom, az a diákok dolga, s ehhez felnőttek az idők során. Az én feladatom az, hogy próbáljam átlátni az egészet, amennyire lehet. A híveinket az egyetemi lelkészségen nem lehet megunni, mert jönnek-mennek, örökké változnak, mindig újak, új igényekkel, de azt látom a legfontosabbnak, hogy jó kapcsolatok alakuljanak ki. Titokban most már nyilvántartom, hány házasság szövődött lassacskán a lelkészségen, s nagyon jó látni a vasárnap esti szentmiséken, hogy egyre több a gyerek, tizenvalahány házasságból húszon felül van most már a gyerekek száma. Ezt látom mai napig igen fontosnak a lelkészség szempontjából, mert a tanulmányi évek átmenetet képeznek az ember életében, s nagyon fontos, hogy ezalatt a lelkészséghez való tartozásukban olyan értéket kapjanak, hogy majd amikor családot alapítanak, a konkrét plébániájukon megtalálják a helyüket fiatal házasokként, családosként a nagyközösségben.

Sz. Cs.: Említetted, hogy nagy a „jövés-menés", generációk váltják egymást a lelkészségen. Hogyan éled ezt meg?

B. L.: Nagyon érdekes ezt megélni, főleg a Te Deumot, amikor elbúcsúztatjuk a végzősöket. Bizony, egyre fiatalabbak ők, én meg egyre öregebb vagyok… Én nem szeretek búcsúzkodni, de mindig megérint ez a dolog, mert valamiképp elszakadunk. Persze ezeket az embereket repülni kell tanítani, s amikor eljön az idő, el is kell engedni… Elkísérünk embereket egy bizonyos szakaszon, de aztán el kell engednünk őket.

Sz. Cs.: Ebben látod tehát a lényeget, hogy ebben a változó időszakban mellettük légy?

B. L.: Szatmártól Brassóig, és az egyházmegyéink egész területéről vannak itt diákok, de amikor idekerülnek – bár vannak barátaik –, nem tartoznak sehova. Először milyen közösségbe mennek el? Ez az, amit rettentően fontosnak látok, s erre próbálunk nagyobb hangsúlyt fektetni, mert ez meghatározó lesz számukra, hogy az itt eltöltött 4–6 év alatt tartozzanak valahová.

Ez mindannyiunknak alapvető szükséglete. És nem mindegy, hogy hová tartozom, milyen értékeket közvetítenek ott nekem… A lelkészségnek sem az a célja, hogy nagyon mély vallási oktatást adjunk – általában van valamilyen alapjuk ilyen szempontból –, hanem hogy kísérjük, segítsük az embereket az életük egy bizonyos szakaszán. De hogy a folytonosság meglegyen, s a felnőtté válás során értékeket adjunk át nekik, hogy megállják a helyüket a világban, a társadalomban s az egyházban is, természetesen ez a fontos. S hogy otthonuk legyen a lelkészség, ahol megtanulnak szabad döntéseket hozni… Megelőlegezett bizalommal viszonyulok ezekhez az emberekhez, abban próbálom segíteni őket, hogy megtanuljanak döntéseket hozni és elköteleződni az életben, a párkapcsolatban, a vallási értékek, egyházuk mellett, hitükben. Egyre gyakrabban találkozunk olyanokkal is, akik nem voltak elsőáldozók, bérmálásra és házasságra is felkészítünk embereket, és kísérjük őket a hitükben való elmélyülésben a személyesen irányított lelkigondozói kapcsolatok által. Nem idecsalogatni akarjuk őket, hanem azt elérni, hogy tudatos döntést hozzanak: akarnak a lelkészségre járni, de azért, mert ez számukra fontos, mert ott elfogadják, értékelik, szeretik őket.

Sz. Cs.: Milyen módszereitek vannak ebben?

B. L.: Módszerről kimondottan nem beszélhetek. Próbálunk nyitottak lenni a diákok felé. Ők szólítanak meg embereket. Hírt adunk magunkról, akár a honlapon, hirdetéseken, plakátokon, programjainkon keresztül. Évkezdéskor általában tartunk egy bemutatkozót, szórólapot készítünk, amelyen vázoljuk a vásárhelyi katolikus egyetemistáknak a lehetőségeinket. Persze nemcsak katolikusok, hanem más felekezetűek is járnak hozzánk, de nem olyan nagy számban. Sajnos az is tény, hogy ha városszinten nézzük az egyetemisták számát, nagyon kicsi az a százalék, akiket meg tudunk szólítani, mert több ezer egyetemista van itt. Pontos adataink nincsenek a számukról, de a kétszázvalahány ember, akivel kapcsolatban vagyunk, nagyon kevés… Ha az egyetemisták számát nézzük, biztos vagyok abban, hogy legalább két-három embernek volna munkája főállásban az egyetemi pasztoráció szempontjából…

Sz. Cs.: Hogy látod többéves tapasztalatod tükrében, a frissen bejövő egyetemistáknak, a „gólyáknak", milyen tapasztalatuk van az egyházról? Mennyire vannak kapcsolatban vele, milyen az egyházképük?

B. L.: Kicsit kényes dolog erről beszélni… Tudunk egy pár olyan emberről is sajnos, akik az egyháztól kapott „sebeket" hordoznak. A megbántódás oka az embertelen bánásmód és az, hogy egyházunk sokszor nem nyitott e fiatalokra – de ez a helyi közösségtől függ. Én nagyon félek az általánosítástól, mert vannak emberek, akik nagyon fájdalmas és megbetegítő istenképpel élnek, félelemben. Ezeket próbáljuk gyógyítani, a gyógyító, szerető Istent megismertetni velük. A hittanóráknak, a személyes lelkigondozói kapcsolatoknak ez a legfontosabb feladata véleményem szerint. Ebben a kérdésben sem lehet általánosítani. Nagyon érdekes, döbbenetes tapasztalatom az évek során, hogy a szatmári diákok a „legjobbak" az egyházhoz való hűségükben, az elköteleződésükben, a vallásos gyakorlatukban. Lebontva régiókra: Csík, Udvarhelyszék vagy Gyergyó ifjai nagyon érdekesek. A hagyományos vallásosságukat, ami a közösségben megtartó volt – a vasárnapi szentmisehallgatástól elkezdve a vallásos érdeklődésig –, elhagyják, nagyon-nagyon sokan lemorzsolódnak. A kérdés, hogy el lehet-e őket érni, megszólítani? Nagyon rossz tapasztalatunk, hogy az ún. katolikus osztályokból idejövő diákok – elnézést a kifejezésért –, „kegyelemmérgezéssel" jönnek ide a sok kötelező program miatt, amit az egyházunk „kihajtott" belőlük. Sok sérelem és fájdalom van bennük amiatt, hogy 18–20 évesen gyerekekként kezelik őket. Hiányzik a feltétel nélküli bizalom. Mindig előírták vagy előírják, mit kell tenni, kötelező részt venni a programokon, s tele van a hócipőjük az egésszel. Erre próbálunk a kollégiumainkban is hangsúlyt fektetni, hogy amit teszünk, azt belső igényből tegyük, ne azért, mert „kell", vagy mert előnye származik belőle, ha részt vesz a programokon vagy hasonlók… Panaszkodunk sokszor, hogy hiányzik a katolikus értelmiség a protestáns egyházakkal szemben, de ha most nem nyúlunk a hónuk alá, ha egyházunk most nem hoz áldozatot ezekért a fiatalokért, akkor ne várjuk majd el, hogy amikor elvégzik az egyetemet és „kinövik magukat", támogassák az egyházat, s annak az érdekeit képviseljék. Ezért látom annyira fontosnak egyházmegyei szinten a katolikus kollégiumok létesítését. Nem a katolikus osztályokra van szükség, hanem a kollégiumokra, hogy ahol a nevelés, az értékek átadása a mindennapi életben történik (párválasztás, hivatásválasztás, hűség), ott legyünk jelen. Mi most erre figyelünk, a lelkészség körül kialakított minikollégiumokban, ahol mostanra már 50 kollégistánk van. Nagy kihívás: úgy kísérni egyetemistáinkat, hogy szabadságban és örömben tudjanak élni, ugyanakkor felelősséget vállalva tanulják meg használni idejüket és anyagi javaikat. A lelkészséghez például mindenkinek kulcsa van, bármikor betérhetnek csendes pillanatokra, kicsit olvasni vagy beszélgetni. Van egy hely, ahová elmehetnek. Kis templomunkat is ők takarítják, a lelkészséget is. Az övék, érzik, hogy az övék. Persze ebben van bosszúság is, mert nem mindenki érzi ezt a felelősséget, s ebből konfliktusok is születnek… De ha én magam is bosszankodom, mindig azt mondom: reméljük, hogy a jövőben jobb lesz, hogy felnőnek – adjunk egy esélyt erre nekik! Újra meg újra. Ne határozzuk meg, hogy ha valaki bent lakik a kollégiumban, kötelező ezt vagy ezt megtennie. Nem! Ezt neki kell éreznie.

Sz. Cs.: Vannak tapasztalataid az átalakulásról?

B. L.: Vannak nagyon szép tapasztalatok. Egy ember életét 4–5–6 évig végigkísérve látom, hogyan jött ide, mi történt vele, hogyan alakult, s mostanra vannak olyanok is, akik évek óta végeztek, családot alapítottak, s itt élnek Vásárhelyen, de azóta is rendszeresen visszajárnak a lelkészségre. Ez azt jelzi, hogy valamit kaptak itt, és jó nekik visszajönni…

Sz. Cs.: Beszélgetésünk eddigi részében a kulcsszó a megelőlegezett, feltétlen bizalom volt…

B. L.: Ez nagyon fontos dolog, főleg mostanság, hisz a világban mindenütt azt várják el, hogy bizonyíts, hogy valamit letégy az asztalra. Egy munkahely meghirdetésekor mindenütt szakmai tapasztalatot kérnek.

Sz. Cs.: Legyél húszéves, és legyen tíz év tapasztalatod…

B. L.: Mi úgy próbáljuk elfogadni az embereket, ahogy vannak. S itt azt teszi be ki-ki a közösbe, amije van, mindenki a maga ajándékát hozza, ezáltal leszünk mi gazdagabbak a közösségben. S megvan a szabadsága: meghirdetett programjaink közül azon veszt részt, amelyiken akar. Hiszen a diákok elsősorban tanulni jönnek ide! Felkészülni az életre, a hivatásukra. Ehhez szeretnénk mi kapaszkodókat és támpontokat adni, segíteni őket az elmélyülésben.

Sz. Cs.: Visszatekintve az elmúlt több mint tíz évre, látsz-e jelentős különbségeket az akkori és mostani kezdők, beérkezők között?

B. L.: Ezen nem is gondolkoztam. Nem is szeretném összehasonlítani őket, mert a kihívások is egészen mások lettek mára. Talán én is másképp látom a dolgokat azóta… Ugyanazt a lelkesedést megtalálom a mostani elsőévesekben, mint a tíz évvel ezelőttiekben. Az idejük talán nehezebben beosztható, és rengeteg lehetőség van ma. Látom azonban egy-egy OKET (Országos Katolikus Egyetemista Találkozó) vagy nagyobb rendezvény alkalmával, hogy beleadnak anyait-apait, mennyi áldozatot képesek vállalni, és milyen fáradtak, de képesek együtt ünnepelni, szervezni… A lelkészség az első OKET-ek idején alakult, s nagyon fontos, hogy másfél-kétévente egy-egy ilyen nagyobb kihívás elé álljunk, készüljünk, szervezzünk, nyújtsunk valamit a többieknek.

Sz. Cs.: Az OKET a személyes vonatkozások mellett, gondolom, alkalmul szolgál arra is, hogy a lelkészségek közötti kapcsolatot is ápoljátok. Milyennek jellemeznéd a többi egyetemi lelkészséggel való kapcsolatotokat?

B. L.: Érdekes, hogy nincsen egy állandó hivatalos kapcsolattartás. A személyes barátságokon keresztül állandó a kapcsolat, OKET-en vagy más rendezvényeken figyelünk egymásra, de ez alkalomszerű. Most van a KEL-nek egy csoportvezető-képző programja, ahová tőlünk is hívtak résztvevőket, és be is kapcsolódunk. Ilyen programok akadnak, de kimondottan szoros, állandó kapcsolat nincs. Az OKET-ek azonban összefogják a lelkészségeket, egyetemi központokat, és tudunk így egymásról.

Sz. Cs.: Milyen a lelkészség kapcsolata Vásárhelyen az egyetemekkel?

B. L.: Ez érdekes kérdés, nem tudom, másoknál ez hogy van… Nálunk a kezdetektől volt egy kezdeményezés az orvosi egyetem és a Petru Maior Egyetem irányában (a Sapientia akkor még nem létezett), hogy biztosítsanak számunkra helyet, ahol működhetünk. Sajnos az egyetemek erre nem voltak nyitottak. Azt hozták fel, hogy ha minket ilyenformán befogadnak, akkor más felekezeteknek is helyet kell biztosítaniuk, erre viszont nincs keret. Itt a lelkészség az egyetemeken kívül működik. Sokszor az is nehézségbe ütközik, hogy egy plakátot kitegyünk a hirdetőtáblákra. Ezért minden héten plakátolunk, mert ahogy kitettük, két óra múlva eltűnnek plakátjaink… Nem úgy van, mint például Magyarországon, ahol a lelkészségeknek van egy kis helyiségük, teaszobájuk, ahol lelkigondozói beszélgetéseket lehet folytatni… Tudtommal nálunk máshol sincs ilyen, egyetlen kivétellel: Csíkszeredában az egyetemen belül működik a lelkészség.

Sz. Cs.: Az egyetemi lelkészségnek milyen anyagi lehetőségei vannak, és mennyire fontos ez a kérdés?

B. L.: Te is tudod, hogy bármit szervezünk, bármit teszünk, annak anyagi vonzata is van. Visszaemlékszem, hogy amikor az egyházmegyei zsinat volt, „vért izzadtunk", hogy átmenjen a szavazáson, hogy az egyházmegye a költségvetésének 1 százalékát az egyetemi ifjúsági pasztorációra fordítsa. Erről talán az ifjúsági lelkész tudna nyilatkozni, de mi az elmúlt 10 év alatt ilyen alapot vagy bármilyen segítséget soha, egyetlenegy lejt nem kaptunk. Soha. Így aztán próbáljuk előteremteni a szükségeset úgy, ahogy tudjuk, pályázatokon keresztül. Szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a minorita templom és kolostor a „mienk", így nem kell terembért fizetnünk, de bármilyen program van, az pénzbe kerül. Egyetlen állandó anyagi forrásunk a vasárnap esti perselyezés, amit a diákok adnak össze, ezt mind a lelkészség céljaira fordítjuk. Egy országos méretű találkozó megszervezése azonban rengeteg pénzbe kerül. Jó lehetőséget látok azonban abban, hogy a már tíz éve végzett diákok anyagilag kezdik támogatni a lelkészséget. Tavaly az egyik család anyagilag is hozzájárult az OKET szervezéséhez. De akárhányszor segítünk ebédjeggyel a nehezebb sorsú diákokon, mindig elmondom nekik, hogy nyugodt szívvel fogadják el, ne szégyelljék, mert nem ingyen kapják: majd nekik is kötelességük lesz a hasonló helyzetűeken segíteni, amikor lehetőségük is lesz rá, életük végéig. Sokkal többet kell tehát „visszaadniuk" ilyen célra. Nagyon fontos, hogy megtanuljunk elfogadni, de tanuljunk meg adni is, önzetlenül.

Sz. Cs.: Szóba került az imént az Ifjúsági Lelkészség. Van-e különbség az ifjúsági és egyetemi pasztoráció között, s ha igen, miben áll ez?

B. L.: Az biztos, hogy a Főegyházmegyei Ifjúsági Lelkészségre hárul az a feladat, hogy egyházmegyei szinten koordinálja az ifjúsági pasztorációt, és ebbe végeredményben beletartoznak az egyetemisták is. A fórumokon mi is részt veszünk, programjainkról beszámolunk. Vannak átfedések, de történetesen a plébániai ifjúsági pasztorációban (amely remélhetőleg minden plébánián van valamilyen szinten) egészen más kihívások vannak, mint az egyetemi pasztorációban. Döbbenetes például, hogy az egyetemi pasztorációban este, éjszaka zajlik az élet, mert a diákok egész nap egyetemen vannak. Minden programunk este nyolc óra után kezdődik, s azt úgy kell tömöríteni, hogy reggel azért kezdődik a nap. Nemes Ödön szerint a holnapi nap ma este kezdődik… A millenniumi készületre és a pasztorális tervre építjük programjainkat, az első pillanattól szinte pontról-pontra követjük. Tudatosítjuk magunkban, hogy az elkötelezett felnőtt keresztény életre szeretnénk berendezkedni, végigjárni az egyházi évben lépésről-lépésre, bevonni a diákokat a liturgiába, a szociális munkába, figyelni arra, hogy az egyházunk emberi arca nagyon rajtunk múlik, s nekünk ehhez tevékenyen hozzá kell járulnunk, hogy érezzük ennek a felelősségét.

Sz. Cs.: Kik a fő munkatársaid?

B. L.: Nagyon hálás vagyok azért, hogy vannak, mert egyedül nem tudnék semmit tenni. Van egy pasztorálasszisztensünk, hat-hét évig Darvas Piroska segítőnővér volt, a helyét ősztől Vormair Emese vette át, ő főállásban munkatársa az egyetemi lelkészségnek. Van mellette egy magcsoport, amely a különböző részterületek (liturgia, programszervezés, szórakoztató programok, kommunikáció, takarítás stb.) felelőseiből áll, s természetesen vannak „alvállalkozóik". E csoporttal félévente egyszer visszavonulunk egy hétvégére, áttekintjük a megtett utat, s a jövőbe is próbálunk tekinteni, tervezni, biztosítani a folyamatosságot, mert cserélődnek az emberek a tanulmányok befejeztével.

Sz. Cs.: Tervek, jövő?

B. L.: Most várakozásban vagyunk… 2010-ben lejár a minoritákkal kötött szerződés, 2010-ig átadták a főegyházmegyének a rendházat és a kolostort, ahol a lelkészség működik. Legutóbb a minoriták azt mondták, hogy ők „tiszteletben tartják a szerződésben foglaltakat". Hogy utána mi lesz? Ez nem is az én dolgom… A rend és az egyházmegye kell ezt a helyzetet megoldja. Mi mindenképpen nagyon szeretnénk maradni, mert az az igazság, hogy jobb helyet aligha lehetne elképzelni. Ha vissza kell kérezkednünk a belvárosi plébániára, vagy új helyet keresni, nem lesz könnyű… Van a kis templom, a rendház, s a diákok tudják, hogy az az „övék". A renováláskor becsülettel kivették a részüket a fizikai munkából, ők takarítják. Az az igazság, hogy amikor odamentünk a kolostorba, nagy romhalmazt találtunk. Most felújítottuk, kezd otthonossá válni, szeretjük. Őszintén szólva nem is akarok arra gondolni, mi lesz, ha el kell mennünk. Reménykedünk, imádkozunk, s bízunk abban, hogy a jó Isten gondoskodni fog rólunk.

EGY GYENGE NŐ IS TUD TANÚSÁGOT TENNI, HA MEGÉLI A SAJÁT HIVATÁSÁT

Dénes Anna Szeréna SSS az egyetemistákkal való kapcsolatáról beszél

Dénes Anna Szeréna szociális testvér ma is Kolozsváron él, ahol életének legnagyobb részét töltötte: itt dolgozott a főtéri Szent Mihály templomban és plébánián, a kommunizmus ideje alatt titokban foglalkozott az egyetemistákkal. Azért tartottam fontosnak megkeresni a testvért, mert korábban már sikerült személyesen megismernem őt, és tudom, hogy egyedi tapasztalatokkal rendelkezik az egyetemistákkal való foglalkozás terén. Szeréna testvér nem szereti a nyilvánosságot, ő a csendes tettek embere. Lenyűgöz az egyszerűsége, a lényeglátása és az a dinamizmus, amely mindennapi életében máig jellemzi. Sok fiatal elszégyellhetné magát, látva a belőle áradó lelkesedést. Hiszen ő ma is olyan tettrekész, mint amilyen 40–50 évvel ezelőtt volt. A beszélgetéseink során bele tudtam képzelni magam azoknak az egyetemistáknak a helyébe, akikkel annak idején Szeréna testvér foglalkozott. Kicsiny szobája meleg fészek, amely lehetőséget nyújt a megállásra, ugyanakkor a biztonságos kirepülésre is felkészít. Ez a hely maradandó emlék lesz számomra is, hisz innen viszem el azoknak a szeretetteljes beszélgetéseknek a tapasztatát, amelyek bátorítanak, és példát szolgáltatnak keresztény női mivoltom megéléséhez.

Györgypál Enikő: Mi az, amit általában mindenki tud Szeréna testvérrel kapcsolatban?

Szeréna testvér: Leginkább általános ismereteik vannak velem kapcsolatosan, hogy például a korábban születettek közé tartozom, hisz már a 83. életévemet töltöm. A Szociális Testvérek Társaságának közösségébe tartozom, ahová már a Románia területén tevékenykedő római katolikus szerzetesrendek működésének betiltása előtt is tartoztam (1949 augusztusának elején jelent meg a kormányrendelet). Ezután sok minden megváltozott a rend s a magam életében. Ekkor tapasztaltam, amit Slachta Margit így fogalmazott meg: „Ha a régi keretek leomlanak, nem baj: a lélek teremt majd magának újat." Megváltoztak a körülmények, és nekünk alkalmazkodni kellett. Ebben az időben elöljárói felkérésre összekötői szerepet vállaltam az úgynevezett titkos ordinárius felé. Az ordináriustól kaptam az intézkedéseket papjaink és a hívek tájékoztatására. Persze ezzel a szabadságomat kockáztattam, de akkor és ott ezt kellett tenni. Kiépítettük a kapcsolatot az ellenállásban lévő papsággal. Ambrus György, Csutak László, Dukát József, Erőss Lajos, Ferencz Benjámin, Fuchs Gábor, Godó Mihály SJ, Gurzó Anaklét OFM, Hajdu Gyula, Márton József, Pál József, Simonfy Andor voltak ezek. Velük egyidőben, 1954. december

2-án tartóztattak le mint az ellenállás egyik mozgatóját. A vád vallási izgatás, valamint tiltott iratok terjesztése volt. Tíz évre ítéltek el, amelyből hatot az ország különböző börtöneiben (Kolozsvár, Zsiláva, Bukarest, Csíkszereda, Arad) töltöttem, a másik négyet pedig a Baraganban kényszerlakhelyen. 1964-ben szabadultam, és visszajöttem Kolozsvárra, hogy folytassam, ami abbamaradt 1954-ben: a fiatalokkal való foglalkozást.

Gy.E.: Valami sajátosat vállalt egy közösség fennmaradása érdekében, az anyaszentegyház szolgálatában. Hogyan látja ön ezt?

Sz.t.: Hálás vagyok a jó Istennek, hogy szabad volt résztvennem az üldöztetésben, a tanúságtételben. Meggyőződésem, hogy fel kell vállalni a krisztusi sorsot, a szenvedő Krisztus sorsában is osztozni kell, ez minden keresztény ember számára feladat. Számomra ezek a kockázatok és élmények voltak, amiket vállalnom kellett ott és akkor. Nekem hűségesnek kellett lennem az egyházamhoz, és hiszem, hogy a hitvallásnak, a helytállásnak megvan a gyümölcse. Hatása ma is érződik mind a papok, mind a fiatal világiak életében.

A börtönélmények megerősítettek hivatásomban. A feladatom, hogy minden körülmények közt hűséges maradjak Krisztushoz, és példát adjak a fiataloknak a kitartásra, ami tükrözi Isten irgalmas jóságát.

Gy.E.: Egy visszaemlékezésében így fogalmazott: „Tudom, hogy érdemes az ifjúsággal foglalkozni, mert ők viszik tovább a »lángot«." Ez határozott, magabiztos kijelentés.

Sz.t.: Igen. Meg vagyok róla győződve. A „lángot" nemcsak őrizni kell, hanem tovább is kell vinni, erre pedig a fiatalok alkalmasak. De azt is tudom, hogy a hitelességre a fiataloknak elengedhetetlen szükségük van, és ezért jár kihívásokkal a velük való foglalkozás. A hitelesség alapfeltétele, hogy cselekvő alanya vagyok a dolgoknak, és ezáltal tanúskodom.

Gy.E.: Mikor és hogyan került először kapcsolatba fiatalokkal? Ez olyan területe az életének, amiről még nem beszélt eleget!

Sz.t.: A fiatalokkal való foglalkozást otthonról, a családból hozom. Édesapám fogta össze a fiatalokat Csíkmenaságon. Táncokat, színdarabokat tanultunk vele, ő a magatartásával nevelte a fiatalokat. A bálok szervezése is az ő feladatai közé tartozott, és nagy élmény volt látni, hogy a szüleim nyitják meg a bálokat. A Társaságban a leánykört vezettem, legtöbbször nyolcvan lánnyal foglalkoztam egyszerre. Itt jól fel tudtam használni, amit otthon láttam. A velük való foglalkozáshoz nem jámborkodás kellett, hanem a realitás volt a fontos. Egy konkrét eset: jött egyik lány, hogy eljegyzésre kell mennie, és nem tud táncolni. Sírt, kesergett szegény, nem tehettem mást vele, mint megtanítottam táncolni. Persze mondhattam volna neki, hogy ne aggódj, majd imádkozom, és a jó Isten megsegít. De ez nem oldotta volna meg a problémáját. Fontos, hogy legyen példakép, aki megmutatja, mit és hogyan kell csinálni. A fiatalok igényeire kellett figyelnem, mert ez vezetett el oda, hogy tudtam segíteni. Meg kellett hallgatnom és észre kellett vennem a szükségeiket.

Gy.E.: Élete folyamán több alkalommal is kapcsolatba került az egyetemistákkal. Hogyan történt ez?

Sz.t.: Legalább négy szakaszra oszthatnám az egyetemistákkal való kapcsolatomat. A szerzetesrendek feloszlatása után egy orvos családjánál a gyerekek nevelésével foglalkoztam. Ebben az időben ismerkedtem meg a Bolyai Egyetemen tanuló katolikus fiatalokkal, akik komolyan részt vettek a békepapi mozgalommal szembeni ellenállásban. Székelyföld, Szatmár, Nagykároly katolikus ifjai igazi hitvallásról tettek tanúságot. Fiúk és lányok összefogtak, komoly imaközösséget alapítottak. Nagy bátorság kellett ehhez. Napi öt perc elmélkedést írtak elő maguknak és napi szentmisét. Hetente számonkérték mindezt egymástól. Ezek az egyetemisták az őket jellemző radikalitással próbáltak kiállni az igazság oldalán. Akkoriban a papjainkat nem engedték misézni a szakadár papok, a gyóntatószékekre is lakat került. Gyakran megesett, hogy amikor az egyetemisták gyónni mentek, megkérdezték a paptól: „Rómával tart-e?" Ha a kérdésre a pap felháborodott, akkor az ifjú kilépve a gyóntatószékből, annyit mondott: „Köszönöm, nem kérem a szolgálatát!" De ha a pap megnyugtatóan visszaszólt: „Nyugodjon meg kedves, a szentatyával tartok", akkor tudták, hogy lehet gyónni. Talán a legkeményebb viszonyulás a békepapokhoz az volt, amikor az oltáriszentséget nem fogadták el tőle áldoztatáskor, hanem inkább mentek a másik paphoz. Ebből is látszik, hogy a közösség is tart tükröt a papnak, nemcsak a pap a közösségnek. Gyóntatás volt a színházban szünetekben, a parkban a padokon, feltűnés nélkül kellett megoldani ezeket az igényeket. Mindig keresni kellett a helyet, melyik templomban lehet rajtaütésszerűen misézni. Hűséges pap miséje legtöbbször periférián, eldugott helyeken, például a Bulgária-telepen volt, ahova az egyetemisták bőröndben hozták a miseruhát és az egyéb szükséges eszközöket. Ilyen misén láttam egyszerre negyven fiút is ministrálni. Felemelő élmény volt.

A diákság tele volt ötletekkel és leleményességgel, például az előadótermek táblájának sarkára írták fel a kódokat, hol és hánykor lesz a szentmise. F9 azt jelentette, hogy 9-kor a ferencesek templomában. Ezek a kódok megjelentek az utcán, a színházplakátok sarkában is, innen sokan értesülhettek, hol lesz szentmise.

Gy.E.: Az egyetemistákkal való kapcsolatának második szakasza már a börtönévek utánra tehető?

Sz.t.: A börtönben terveztem az utánpótlás megszervezését, és közben segítettem azoknak a lányoknak, akik az 1956-os események kapcsán kerültek be, hogy őrizzék a lángot, mert a nehézségek eléggé megtépázták őket. A börtön után Kolozsvárra jöttem haza, és nekiláttam a fiatalokkal való foglalkozásnak. Nem szerettem különcködni a fiatalok között, persze tisztában voltam hivatásommal, feladataimmal, de az emberközeliséget mindennél előbbre tartottam. Mindig letegeztem a fiatalokat, ők meg rögtön visszategeztek, ez már nagyon közel hozott minket egymáshoz. Megszólítottam őket, és megkérdeztem, milyen szakosok, így indulhatott el a beszélgetés közöttünk. Még két dolgot tartok fontosnak a fiatalokkal való kapcsolatomban: az őszinteséget és az egyszerűséget. Nem nagy szavak kellenek, hanem lényegre törően lehet velük beszélni. Az egyetemistákkal együtt megszerveztük a szociális-karitatív munkát, amely során a fiatalokkal öregeket, magatehetetlen embereket kerestünk fel és gondoskodtunk róluk. Kitakarítottuk a lakásukat, rendszeresen bevásároltunk, papot hívtunk hozzájuk, mindent végeztünk, amire alkalomadtán szükségük volt. Ez már nem a nagy ellenállások időszaka volt, hanem a csendes cselekvésé. Ekkor még nem volt Caritas. Ezek a tevékenységek nem voltak legálisak, de a felebaráti szeretet nem tűri az akadályokat. Akkoriban is voltak veszélyes dolgok, mert például be kellett volna jelenteni, kinek van írógépe. Én ezt nem tettem meg, tehát illegálisan használtam az enyémet. Hasznos volt, mert legalább húsz példányban lemásoltuk a zsolozsmát, és így ha lehetett, akkor egyszerre húszan is tudtuk együtt végezni a zsolozsmát. Az egyik képzőművész lány a liturgikus időnek megfelelően kidíszítette az oldalakat, olyan szépek voltak. Volt olyan is, hogy esténként feljött hozzám valamelyikük, hogy mondjuk el együtt a zsolozsmát, és megesett, hogy esténként legalább háromszor mondtam el a vesperást, mert tudtam, hogy ezt kell most tennem értük. A diákokkal sok éjszakát átdolgoztunk, plakátokat és templomi faliújságokat készítve, így tevékenyek lehettek az egyház keretén belül. Minden vágyam és törekvésem az volt, hogy sok emberrel megismertessem Istent, hogy mint „civilek" is jó keresztények lehessenek. Azt tartom szem előtt, hogy érezzék ki a viszonyulásomból a szeretetet, az elfogadást.

Gy.E.: Melyik a másik két szakasz, mert volt egy majdnem húsz éves időszak, amely alatt beteget gondozott?

Sz.t.: Ez a két utóbbi szakasz a jó Isten kegyelme és gondviselése nyomán valósult és valósul meg. 1985-től 2005 végéig Gyulafehérváron voltam betegápolóként Erőss Lajos nagyprépost mellett. Bevallom, nem szívesen mentem, mert a fiatalokkal való foglalkozást éreztem fő hivatásomnak, de az Úr mindig tartogat meglepetéseket, mert ott is adott fiatalokat, akiknek fejlődését kísérhettem. Nemcsak Erőss atyához jártak beszélgetni a kispapok, hanem gyakran előfordult, hogy egy más szempontú beszélgetésre volt szükségük, és akkor velem beszélgettek inkább, vagy csak arra volt szükségük, hogy meghallgassam őket. Nagy öröm ma látni, hogy Isten tényleg cselekedett a szemünk láttára, láthattuk, hogyan alakultak az elhívások. Egyikük egyszer így fogalmazott: „Olyan volt a testvérékhez menni, mintha haza mentünk volna. Olyan nem volt, hogy alkalmatlan időben érkeztünk volna, mindig szeretettel fogadtak." Sokan a szemünk láttára nőttek fel, mert már kántoriskolás koruk óta ismertük őket. 2005-ben visszakerültem Kolozsvárra, ahol Isten kegyelméből találkozhatok a mai egyetemistákkal. Legtöbbjükkel a templomban találkozom, de vannak néhányan, akik rendszeresen felkeresnek. A múltkor meg is kérdeztem az egyiket, mi az, ami segít neki a velem való találkozáskor? Ő ezt felelte: „Megerősödöm hivatásomban, és lesz rálátásom a dolgokra egy másik oldalról. Segít a szemléletmódom szélesítésében és csiszolásában, mert a testvér megélt tapasztalatok alapján mond véleményt." Ezeknek a találkozásoknak köszönhetően megtapasztalom, hogy a jó Isten ma is szán nekem feladatokat, és szüksége van rám.

Gy.E.: Az említett „más szempontú beszélgetésnek" van valami kapcsolata azzal, hogy ön szerzetes és nő?

Sz.t.: Nagy valószínűséggel, mert a nő a gondoskodó szeretetet testesíti meg. Arra van teremtve, hogy szeressen, fel kell fedeznie, hogy a környezetében kinek mire van szüksége. Ez a másikra való nyitottság, ebben a legfőbb szerepet a másik kiteljesedése kapja: segíteni, hogy a másik kiteljesedjen abban, aki ő maga. Egy gyenge nő is, mint én, tud segíteni, tanúságot tenni, ha megéli a saját hivatását mint nő, mint keresztény ember. A lényeg az, hogy diszkréten figyelni kell, majd szeretettel és ráérzéssel segíteni. Nem nagy dolgokat kell tenni, hanem csak azt, ami a mi feladatunk. Mindezt csak ott és addig, ameddig szükség van rá.

Gy.E.: Az idei pasztorális év mottója: kitartás, hűség – életünk a szenvedő Jézussal! Mit üzen a mai fiataloknak ön, aki Romániában az államilag meghirdetett vallásüldözés éveiben is vállalta a hite és egyháza iránti hűséget?

Sz.t.: Legyetek hűségesek önmagatokhoz, értékeitekhez és Krisztushoz, ma ezek azok a területek, ahol helyt kell állni!

Gy.E.: Vannak olyan hivatások, amelyekből nem lehet nyugdíjba menni, előlük elbújni. Egy életen át az öröm forrásai. Hálás vagyok Szeréna testvérnek, hogy megosztotta élményeit az egyetemistákkal való kapcsolatáról, és közzétette tapasztalatait!

Gábor Csilla

AZ EGYETEMI LELKÉSZSÉGRŐL, MÚLT ÉS JELEN IDŐBEN

Gábor Csilla (1963), 1992 óta a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Tanszékének oktatója, szakterülete a középkor és kora újkor magyar és európai irodalma. A Szociális Testvérek Társaságának tagja 1992 óta.

Egyetemista koromban, az 1980-as években, jóllehet majdnem tilos volt, szombat esténként ifjúsági órára jártam: minden blikkfang és dekoráció nélkül egyszerűen csak hittanórának hívtuk, mégis érezni lehetett a jellegén, hogy voltaképpen a katolikus értelmiség formálásának fóruma szeretne lenni. Résztvevői zömmel egyetemi hallgatók voltak, akik többek között tanulmányaik sajátos szakmai-etikai dilemmáit is behozták a foglalkozásokra, és akik nagyon tudatosan készültek arra, hogy a kommunista Romániában kettős kisebbségi (nemzeti és vallási), továbbá az uralkodó diskurzussal szembeni alternatívát jelentő szerepet vállalnak majd.

Ebből a háttérből indulva azután, amikor az 1990-es évek elején Kolozsvárott megalakult a KEL, fiatal egyetemi oktatóként a „végre lehet valami értelmeset csinálni intézményi keretek között" örömével vettem részt a szervezésében: voltam programok megálmodója, kialakítója és résztvevője, csoportvezető és csoporttag, hallgatóság, meghívott előadó és még ki tudja, mi minden. Amikor a tervezésben részt vállaltam, az volt az eltökélt szándékom, és ezt nem is rejtettem véka alá, hogy az egyetemi lelkészség természeténél fogva össze kell hoznia a lelkiséget és a szakmaiságot: e kettőt nem párhuzamosan, és végképp nem egymás ellenében kell gyakorolnia és értelmeznie, hanem együtt, egy időben.

Hajam színe akkor (még) nem különbözött a diákokétól (gyakran meg is kérdezték, milyen szakos vagyok és hányad éves), identitástudatom pedig inkább állított az ő oldalukra, mint a tanárokéra: a helyemet, a hangomat és szakmai arcélemet kerestem és próbáltam alakítgatni a(z egyházi és szakmai) pályán. Ugyanakkor doktori tanulmányokat folytattam: ez a státus diákigazolvánnyal és persze diáköntudattal párosult. Debreceni doktoranduszként az ottani katolikus egyetemista életbe diáklendülettel kapcsolódtam bele, ígéretes kezdeményezések történtek a Kolozsvár–Debrecen közötti kapcsolatépítésre is.

Ezért akkoriban, ha megkérdezték (volna), mit jelent számomra a katolikus egyetemi lelkészség fogalma, bizonyára valami olyasmit válaszolok, hogy elkötelezett, szakmájukat kereszténységükkel együtt gyakorolni készülő egyetemi hallgatók, leendő katolikus értelmiségiek közösségét. Talán még azt is hozzátettem (volna), annál is inkább, mivel sok szó esett erről akkoriban, hogy ezek az ifjú értelmiségiek, ha majd tanulmányaik befejeztével hazatérnek, továbbadják, alkalmazzák és felhasználják mindazt, amit itt tapasztaltak és tanultak.

Furamód az elkötelezett oktatókra mint az egyetemi lelkészség integráns, de sajátos helyzeténél fogva sajátos karakterű csoportjára akkor nem gondoltam… talán azt hittem, oly kevesen vagyunk elkötelezett oktatók, hogy belőlünk még laza csapatot formálni sem érdemes?… (És persze ösztönzést sem nagyon kaptam arra, hogy amikor egyetemi lelkészségben gondolkozom, az egyetem polgárainak összességével számoljak.)

Aztán ahogy teltek-múltak az évek, szép lassan elmaradoztam a KEL-ből – a „kiöregedés", ugyebár –, és ha ebben a pillanatban odafújna a szél, bizonyára nem tudnám, hogyan viszonyuljak a mostani tagokhoz, és félő, hogy ők sem tudnának mit kezdeni velem. „Mit keresek én itt, mit akarok a fiataloktól", tűnődnék zavartan. „Hogy jön ez ide, hiszen nem is diák", csodálkoznának a KEL-esek. És kölcsönös idegenkedéssel méregetnénk egymást, pedig amúgy sokukkal ismerősök vagyunk: az egyetemen és annak különféle intézményeiben szoktunk találkozni, ügyeket bonyolítani. Úgy tűnik, csupán a közös szakma köt össze bennünket a nekünk helyet biztosító intézmény keretei között, közös hitünk és a netán e hitből fakadó szemléleti megfontolások mintha kinek-kinek a magánügye lennének…

Vajon természetes állapotunk ez a sokrétű elkülönülés, határépítés? Vajon az indulás idejének eszményei, koncepcionális elemei mára már időszerűségüket veszítették volna, az akkoriakhoz képest új motívumokra, elemekre pedig egyáltalán nem lenne szükség? A retorikusnak látszó kérdésre felelet helyett íme egy hivatali referencia, amely azonban több területre figyelő tágasságával nagyon is ösztönző lehet. Az európai püspöki karok konferenciájának a katekézissel foglalkozó bizottsága, valamint az egyetemek és egyetemi lelkészek európai bizottsága 2004-ben a következőkben jelölte ki az egyetemi pasztoráció illetékességi területeit: 1. az egyetemi hallgatók, oktatók, valamint az adminisztratív személyzet pasztorációja; 2. kulturális ösztönzések az egyetemi élet részére (a kultúra evangelizációja); 3. a krisztusi üzenet egyre mélyebb megértése a tudás különböző szféráiban (a hit inkulturációja).

Amikor e három pont mentén az eszményi egyetemi lelkészségre vonatkozó gondolatokat, elképzeléseket megfogalmazom, az előbbiekben említett tapasztalataim alapján teszem, s talán az hitelesíti morfondírozásaimat, hogy a téma az eltelt évtizedben is folyamatosan foglalkoztatott.

Hogyan határozza meg tehát önmagát az egyetemi lelkészség mint intézmény, közösség, funkció? Ha szervezetileg tekintem a kérdést, arra kell először is gondolnom: tagjai főként és legnagyobb számban otthoni környezetükből kiszakadt egyetemi hallgatók, akik részére talán a személyi plébánia modellje a legműködőképesebb. De tagjai kell(ene) hogy legyenek a tanárok és az egyetemek segítő személyzete is – ne feledjük, ezt a vatikáni dokumentum is szorgalmazza. Továbbmenve, ha a korszerű pasztoráció elveit számításba veszem, nem tudok nem figyelmeztetni arra, hogy ezeknek az egyetemistáknak és oktatóknak bizony sajátos lelki és szellemi igényeik vannak, s legyenek is. E sok és sokféle ember pedig érdeklődését és tudását, elvárásait és társas kapcsolatait tekintve is igen rétegzett: érthető tehát, és egyáltalán nem baj, ha (a nagy intézmény integratív jellegének megőrzése mellett) további, kisebb létszámú és öntevékeny közösségeket, csoportokat alakít.

A létező, működő kiscsoportok lehetnek azután a letéteményesei a sokféleség elfogadására épülő rétegzettségnek, amely a keresztény létteljesség különféle szeleteit tudja artikulálni, a részben az egészet megismerni, végiggondolni, tapasztalni. Hasznos, sőt egyenesen kívánatos lehet ebben a tekintetben, ha az egyes részeket a teljesség felől irányítják: úgy, hogy az egyes rétegtevékenységek együtt végül is adjanak ki valamiféle egészet. Mert különben fenyegethet az egyoldalúvá válás, a lelki „lájtosodás" veszélye. Itt van koncepcionális felelőssége az egyetemi lelkésznek és tanácsának (az egyetemi lelkészség „szanhedrinjének"), akiknek a működés összehangolása mellett az igények felébresztése is feladata és (ismétlem:) felelőssége.

És ezzel át is léphetünk a vatikáni dokumentum második pontjához: a kultúra evangelizációjának korunkban olyannyira időszerű kérdésköréhez. Fontos mindenekelőtt megjegyezni, hogy ez a dokumentum nem mond nemet a kultúrára úgy általában, sőt még a minket körülvevő kultúrát sem „nullázza le": inkább a vele való párbeszédre sarkall. Nem kívánok belemenni annak taglalásába, hogy ez mit jelent a keresztény hagyományú, de a saját hagyományait nagyvonalúan perifériára szorított Európában; néhány mozzanatról, olyanokról, amelyek az egyetemi pasztorációban különösen fontosak lehetnek, mégis érdemes említést tenni. Kulturális beállítódásaink törékeny és olyannyira veszélyeztetett értékelvűségéről van szó: annak tudatos vállalásáról, hogy a globalizálódó világ uniformizáló és felszínességre, fogyasztásra kísértő sodrásával szemben (ezt manapság egyre inkább hamburger-kultúrának, Coca Cola-kultúrának szokás nevezni) keresztény értelmiségiekként odafigyelünk nemzetünk, nyelvünk, régiónk sajátos értékeire, hogy fáradság árán is „túllépünk e mai kocsmán", a látszat mögött a lényegig. Hogy nem dőlünk be a körülöttünk látható karrierizmus és konformizmus bálványainak, hanem rá merünk tekinteni a körülöttünk levők ínségére is. És hitbeli döntést hozunk e magatartás mellett. Hogy e sok elvont okosságot konkretizáljam, egy múltbéli tapasztalatra hivatkozom: a 90-es években a KEL keretében működött csoportok egyike volt az ún. pedagóguskör, a tanár szakos egyetemisták közössége. Az hozta össze őket, hogy keresték, miképpen tanítsanak, hogyan legyenek jelen leendő diákjaik számára: keresztényként, de anélkül, hogy folyton prédikálnának, vagy a hitigazságokat szajkóznák. A rájuk váró profán iskolai világban készültek öntudatosan egyfajta alternatív szerepvállalásra: ehhez kérték gyakorló tanárok műhelyvezetői támogatását, és ezekre figyeltek, amikor saját heti-kétheti tevékenységüket megszervezték.

A kultúra evangelizációja kapcsán fontos kihívás a keresztényi értékek „beengedése", (vissza)integrálása a mai kultúrába: a „profán" és a „szent" kultúra azonos színvonalra hozatalában, a kettő találkozásának munkálásában szintén meghatározó szerepet vállalhatnak a kiművelt emberfők, akik erre például az egyetemi lelkészség kebelén készültek fel. Láttam kántort – tájainkon az utóbbi időben szerencsére ritkábban –, aki zeneakadémiai növendékként vagy éppen diplomásként nagyon is jól tudta, mi a hiteles zenei érték, a misén mégis szívfájdalom nélkül orgonálta és énekelte végig a(z elismerem, jámbor szándék szülte, de a művészi ízlés és tehetség teljes hiányáról árulkodó) bántóan giccses népénekeket. Bizonyára mert azt gondolta, a szent ének ilyen, a kettős mércére pedig, amit alkalmazott, nem reflektált. És találkoztam pappal/pedagógussal, akinek könyvtára tele volt értékesebbnél értékesebb könyvekkel, feje pedig minőségi olvasmányainak emlékével; ám amikor karácsonyi, anyák napi vagy más alkalmi versösszeállítást készített, még tévedésből sem válogatott a klasszikusok odaillő remekei közül: összeszedett és szétosztott viszont rossz rímű, képzavaroktól és kiürült vallásos kliséktől hemzsegő bárgyú versikéket, a szegény gyermek pedig lelkesen szavalta. (Hála Istennek, azért ellenpéldát is láthattam.) Az ízlésrombolásra, ami később sokféleképpen visszaüthet, senki nem gondolt. Érdekes lehetne egyszer módszeresen végiggondolni, honnan ered a műveltség, jó ízlés ilyen mértékű, persze tudatosítatlan mellőzése az egyházi „kultúrában"? Sőt, a moralitás oldaláról is feltehető a kérdés: hogyan értékelhető erkölcsileg, hogy Istennek a selejtet adjuk, miközben a valódi értékeket kizárólag a magunk épülésére, gyarapodására fordítjuk?

Utolsó gondolatsorként néhány szó a hit inkulturációjához, hit és tudás szövevényesnek kikiáltott kapcsolatához. Hogyan gondolkodunk ma erről?

Hallgattam és a jelenlevőkkel együtt imádkoztam a 2007-es év végi hálaadáson a hívek könyörgését Kolozsvárott, a Szent Mihály templomban. A könyörgők mindenféle nemzedékhez tartoztak, valamennyien gyertyát gyújtottak arra a szándékra, amelyért éppen könyörögtek, maguk a fohászok pedig nemcsak az egyetemes egyház általános, de a helyi egyház sajátos igényeit, szükségeit is megfogalmazták: szép volt a tágasságban a személyesség. Külön örültem annak, hogy fiatalok könyörögtek a fiatalokért, tanárok a tanárokért: Isten segítségét kérték az eredményes tanuláshoz és a szakszerű munkavégzéshez, valamint ahhoz, hogy a diákok ne csupán a profán tudományban gyarapodjanak és gyarapítsanak, de a „hittani ismereteket is tartsák nagyon fontos tudománynak"; illetve hogy a tanárok „a szellemi tudás mellett életpéldájukkal erkölcsi nevelésben is részesítsék tanítványaikat".

Mi tagadás, az ellentétes mondatszerkezetek gondolkodóba ejtettek, pedig ismerősen csengtek. Folyton azt halljuk: a tudomány senkit nem vezet el az üdvösségre, nem elegendő a nagy okosság, Isten törvényei szerint is kell élni.

Egyetértek: a tudomány önmagában nem elegendő az üdvösséghez; a szembeállító megfogalmazás azonban – bizonyára a megfogalmazók szándékától eltérően, de mégis – úgy hangzott, mintha a „profán tudományban" és a „szellemi tudásban" nem lehetne jelen az Isten. Mintha a tudás, a tudományos képzettség eleve ártana a lelkiségnek. Mintha két életünk, két tudásunk, két gondolkodásunk lenne: egy szent és egy profán. S mintha e két életnek, tudásnak, gondolkodásnak nem lenne kapcsolata egymással. Mintha a legalapvetőbb keresztényi reflexióknak nem lenne létjogosultságuk másutt, mint a hit gyakorlásának színterein, esetleg az erkölcsiség legnyilvánvalóbb, a tízparancsolat fundamentalista értelmezésével mérhető helyzeteiben. Vagy mintha nem létezne, létezhetne formatív tudás: olyan tudás, amely képes átalakítani, tartalmasabbá tenni az életet… És akkor még nem beszéltünk arról, hogy bármely mesterség, szakma lelkiismeretes elsajátítása bizony erkölcsi kérdés, gyónási téma kell(ene) hogy legyen: minden szakembernek, a keresztény szakembernek pedig fokozottan állapotbeli kötelessége, hogy tudását karbantartsa; hozzáértésének mértéke szerint lesz ugyanis mások számára (elrettentő) példa. Úgy gondolom, az egyetemi pasztorációnak ez is területe és feladata: az állapotbeli kötelességek ilyen értelmű teljesítésére bátorítani az egyetemi lelkészségek tagjait.

És jóllehet ma senkit sem vonnak felelősségre keresztény elkötelezettsége miatt, az uralkodó tudományos diskurzusok nagyobbrészt nem keresztény szemléletben alakultak ki: a keresztény értelmiséginek újabb feladata és lehetősége, hogy éretten, árnyaltan megkülönböztesse, milyen tudományos irányoknak, divatoknak szegődik vagy nem szegődik a nyomába. Az egyetemi lelkészség baráti és bizonyos értelemben védő-oltalmazó keretei között jól végig lehet gondolni tudományetikai dilemmákat: ha erre nem teremt fórumot, intézményként nem látja el valamely nagyon fontos funkcióját. Adja Isten, és tegyék az érdekelt és tisztséggel felruházott személyek, hogy Erdély-szerte működő egyetemi lelkészségeink a katolikus értelmiségformálás hatékony műhelyei legyenek!

A HIT, KULTÚRA ÉS KUTATÁS SZOLGÁLATÁBAN

Beszélgetés Lorenzo Leuzzival, a római egyházmegye egyetemi pasztorációs irodájának igazgatójával

Lorenzo Leuzzi a római egyházmegye papja, 1955-ben született Traniban (Dél-Olaszország). Orvosi és sebészi oklevelet szerzett a Bari Tudományegyetemen, majd ugyanitt egészségügyi törvénykezésre, valamint egészségbiztosításra szakosodott. Erkölcsteológiai licenciátust és doktori oklevelet szerzett a Pápai Gergely Egyetemen, egyházjogi licenciátust a Lateráni Egyetemen. 1984-ben a Szent Szív Katolikus Egyetem orvosi és sebészeti karának egyházi asszisztense. 1991-től a római egyházmegye egyetemi pasztorációs irodájának igazgatója. Titkára az Európai Püspökkari Konferenciák Tanácsa egyetemi bizottságának. Tavaly jelent meg XVI. Benedek tiszteletére írott könyve, Az intellektuális szeretet.

Csapai Árpád: Vázolja a római egyetemi pasztoráció történetét.

Lorenzo Leuzzi: Rómában az egyetemi pasztoráció 1991-ben alakult ki, amikor II. János Pál pápa kérte, hogy a római egyházmegye megkülönböztetett figyelmet szenteljen az egyetemi világnak. Azóta minden római egyetemen megalakultak az egyetemi lelkészségek. A pápa szándéka az volt, hogy a római egyházmegyében külön iroda nyíljon az egyetemi pasztoráció számára. Azóta itt dolgozom.

CS.Á.: Ön tehát már kezdetek óta ismeri e pasztorációs terület kibontakozását és a szentatya szándékát az egyetemi pasztorációt illetően?

L.L.: II. János Pál már pápasága elején elindította e folyamatot, amely az egyetemisták számára karácsony előtt bemutatott szentmisével kezdődött. A boldog emlékű pápa már krakkói érsekként feladatának érezte az egyetemisták lelki gondozását. Meg volt győződve arról, hogy minden részegyházban foglalkozni kell az egyetemi ifjúság lelki képzésével, hiszen belőlük lesz egy egész ország társadalmának vezető rétege. Amikor Rómában a munka elkezdődött, már az első év végén szükségesnek látszott egy külön iroda létrehozása a vikáriátuson belül. Az egyetemi pasztoráció lassan gazdagodni kezdett a különböző egyetemek lelkészségeivel és a különböző egyházmegyei intézmények munkájának összehangolásával.

CS.Á.: Miben látja az egyetemi pasztoráció szerepét?

L.L.: Az egyetemi pasztoráció célja újrateremteni a kapcsolatot egyház és egyetem között. Szükségszerű, hogy az egyház tudjon párbeszédet folytatni az egyetemi világgal, hogy ezáltal felkínálhassa az evangéliumi értékeket, amelyek valóban nagyon fontosak az egyetemi oktatás és a kutatómunka számára. Ebből a párbeszédből születhet meg a fiatalok ilyen irányú képzésének a lehetősége. Nagyon sok fiatal nem vesz már részt a plébániaközösségek életében. Az egyetemi pasztoráció az egyház missziós jelenléte az egyetemeken, hiszen így elérheti azokat a fiatalokat is, akik a hagyományos egyházi keretekből kihulltak, vagy soha sehová nem tartoztak.

CS.Á.: Ismerjük XVI. Benedeknek a kultúra evangelizációjára vonatkozó szándékait: regensburgi beszédéből például. Hogyan illeszkedik ehhez az egyetemi pasztoráció?

L.L.: A szentatya gyakran beszélt az intelligencia evangelizációjáról, meg van győződve arról, hogy szükséges egy új szintézis, egy új dialógus a hit és a kultúra, a hit és a gondolkodás között. Pápasága elején is jelezte az újraevangelizációnak, az említett kapcsolatok megteremtésének sürgős voltát. A kereszténység a kezdetektől úgy mutatkozott meg a világnak, mint az a vallás, amely össze tudja egyeztetni a hitet és az értelmet. Az egyetemi pasztoráció tehát, pontosan azért, mert az egyetemen olyan személyeket céloz meg, akik az értelem használatára és kibontakoztatásra hivatottak, királyi utat jelent, amely az egyházban és a társadalomban egyaránt arra a tanulságra vezet el, hogy a hit és a kultúra nemcsak hogy nem szorítják ki, hanem keresik egymást.

A Fides et ratio enciklika központi gondolata is ez, de gyakran fölbukkan XVI. Benedek különböző megnyilatkozásaiban.

CS.Á.: Hogy látja: az akadémiai világ milyen mértékben nyitott erre az egyházi jelenlétre?

L.L.: Mi itt Rómában azt látjuk, hogy az akadémiai világ a kultúra szempontjából nagy gondban van, de ez máshol is így van: fogyóban vannak a múlt téves meggyőződései, amiről a pápa a Spe Salvi enciklikában is említést tett. Olyanokra gondolok, mint a hit a tudomány árnyékában, vagy a hit a haladás kerékkötője, és rájövünk szép lassan, hogy a hitnek értelme van. Manapság nagy nehézségbe ütközünk: az értelmiség gondolkodó része rájön arra, hogy a múlt kutatási törekvései elégtelenek. Ebben az értelemben az egyháznak képesnek kell lennie az alázatra. De tudatában kell lennie annak is, hogy az evangélium szerinti élet tapasztalatából ki lehet aknázni olyan értékeket, amelyek másképp nem jöhetnének létre. Például újra bizalmat előlegezni a kutatásnak, visszaadni a bizalmat az ismeretszerzés lehetőségének. Mindez nem tud bekövetkezni, ha a környezete nem reménnyel teli, bizalmat sugárzó, olyan, amely bátorít az emberek javát szolgáló szerepvállalásra.

CS.Á.: Mi az egyetemi lelkészek feladata az értelmiség lelki vezetésében az egyetemeken belül? Mi a szerepük a jövő értelmiségének keresztény értékrend szerinti képzésében?

L.L.: Az a célunk, hogy a fiatalok felelősségteljes személyekké érjenek a jövő tudományos kutatása számára. Fontos, hogy minden intellektuális munkaterületen olyan személyek tevékenykedjenek, akiknek a hite és az erkölcsisége jól megalapozott. Azt hiszem, ma is az első és legfontosabb tennivaló: visszamenni az alapvető keresztény képzéshez, mert sok fiatal nem ismeri az evangéliumot, sokuknál a keresztény hit alapismeretei hiányoznak, így szükségessé válik a katekétikai „mély szántás". Nagyon fontos a katolikus egyetemi tanárok tanúságtétele, annak megmutatása, hogy az ő egyetemi életük és tevékenységük nem áll távol a hit tapasztalatától. E tanúságtétel manapság nagyon fontos lehet, mert a kultúra szintjén meg kell mutatkoznia annak, hogy a keresztény hit valóban alap, és képes időszerű többletet adni a jelen kultúra gazdagításához.

CS.Á.: Mire kellene összpontosítani?

L.L.: Mindenekelőtt érdemes újra felfedezni a Szentírást, képesíteni magunkat arra, hogy az Igében felfedezzük Istent, majd a szentségi életre nevelést. Ma sokan nem értik a szentségi élet fontosságát. Érdekességként megemlíthetem, hogy a sidney-i találkozóra a szentatya mindent arra épít, hogy újra felfedezzük a bérmálás szentségét. Tehát fontos, hogy az egyetemista fiatal a saját életében felfedezze az isteni jelenlétnek a természetes, az egyház által mindig is felkínált útját, amely elsősorban az Ige hallgatásából és az eukarisztia, illetve tágabban értelmezve a szentségek ünnepléséből áll.

CS.Á.: Az egyetemi pasztoráció viszonylag új terület. Jelenlétünk az egyetemi közegben csak fokozatosan valósulhat meg. Sok nyitottságot, de ugyanakkor zártságot is tapasztalunk e téren. Róma talán szerencsésebb helyzetben van, gondolom, ott erre az akadémiai világ sokkal nyitottabb. Máshol azonban – hallottam a világ más helyein élő lelkészek tapasztalatát – nem ilyen egyszerű…

L.L.: Ezek a nehézségek megoldódnak, ha az egyház bátran és annak tudatában lép fel, annak a képzésnek a birtokában, amit a hívek a plébániákon, bázisközösségeinkben kapnak. Így nem kell félteni őket a kultúrától. A valódi probléma az, hogy a kereszténységnek gyakran ma is olyan a tanúságtétele, mintha kissé idegenkedne a kultúra világától. Ezért fontos, hogy a mai kultúra minden egyházi közösségben újra teret kapjon mint szembesülés, kutatás és megosztás.

CS.Á.: Mi az irányelve az egyetemi lelkészségi konferenciáknak, amilyen a 2007 decemberében Rómában rendezett konferencia volt?

L.L.: Mi ezekkel a találkozókkal a minden évben megtartandó márciusi egyetemi világnapot szeretnénk előkészíteni, de a tapasztalatok megosztásának lehetőségei is ezek, hiszen az európai vagy amerikai résztvevők egyaránt hasznos, bátorító tapasztalatokat hoznak magukkal.

CS.Á.: Mi a szerepe a március 1-jei világnapnak, amely televíziós összeköttetésben fogja össze a különböző egyetemek diákjait, tanárait, egyetemi lelkészeit? Ennek technikai részére is felkészítettek bennünket a Vatikáni Rádió épületében…

L.L.: Ez imatalálkozó a szentatyával. Az egyetemista ifjak együtt kérik a Szűzanyát, a bölcsességnek székét a konkrét tanúságtétel melletti elköteleződés jegyében. A következő ilyen világnap témája A szeretet civilizációja lesz. Ez nagy kihívást jelent az egyetemi világ számára. Tizenegy európai és amerikai egyetemi város televíziós összeköttetésben lesz a szentatyával, s köztük lesz az idén első alkalommal Bukarest is.

CS.Á.: Honnan származik ez az ötlet, hogy a szeretet civilizációjáról beszéljünk?

L.L.: Erről a szentatya tavaly beszélt a fiatalokhoz szóló üzenetében, de ugyanez a téma nagyon fontos volt II. János Pál számára is, sőt, már VI. Pál is gyakran beszélt róla. XVI. Benedek pedig sokszor említi beszédeiben a szeretet civilizációjának témakörét. Nagyon aktuális téma.

CS.Á.: 2007. december 13-án a Szent Péter bazilikában a pápa ünnepélyesen átadta egy évre Románia egyetemistáinak a világ egyetemei közt körbejáró Mária-ikont. Mi ennek a zarándok-ikonnak a szerepe az egyetemi pasztoráció kiépítésében?

L.L.: Ez az ikon-zarándoklat tulajdonképpen a 2000-ben megtartott egyetemek jubileumának a következménye. Akkor szerveztek először egyetemi(sta) világtalálkozót. Azóta minden évben más ország egyetemein és egyetemi lelkészségein tartózkodik az ikon, amelyet II. János Pál pápa adott át 2000. szeptember 10-én az akadémiai világnak, az egyetemek jubileumának befejeztével. A készítője egy szlovák jezsuita, Marko Rupnic, aki a vatikáni Redemptoris Mater kápolna mozaikjait is készítette. Mi kértük a művésztől az ikont – ami nagyon szépre sikerült –, és azért a bölcsesség széke a neve, mert a bölcsesség adománya a legfontosabb az egyetemisták életében.

CS.Á.: Mik a tervei az egyetemi pasztoráció jövőjét illetően?

L.L.: A következő tervünk a 2009-es európai szintű nemzetközi egyetemi(sta) találkozó.

CS.Á.: Mit közvetít az egyetemista fiataloknak a frissen megjelent Spe Salvi enciklika?

L.L.: Az enciklika újra mozgásba lendíti a keresztényeknek azt a vágyát, hogy hozzájáruljanak a kultúra fejlesztéséhez. Ezért valóban olyan enciklika, amely új horizontokat nyit meg előttünk intellektuális és pasztorális síkon egyaránt. Mi lehetne ennél vonzóbb a jövőre irányuló egyetemista, fiatal értelmiségi számára?

CS.Á.: A világ különböző egyetemi központjaiban tevékenykedő egyetemi lelkészeknek milyen kapcsolattartási lehetőségei vannak azokkal, akik az egyház szívében, Rómában tevékenykednek, hogy azonos utat követhessünk?

L.L.: Az egyes országok küldöttei által lehetőség nyílik részeseivé lenni annak a nemzetközi egyetemi mozgalomnak, amit pár éve elindítottunk. De azon túl, mivel nem könnyű a feladat, úttörőmunkátok valóban sok türelmet igényel. Úgy dolgozzatok, hogy tudjátok: mi mindenben támogatunk titeket.

CS.Á.: Az egyetemista ifjúságon kívül nekünk, egyetemi lelkészeknek küldetésünk van az egyetemi tanárok irányában is. Mi a feladatunk?

L.L.: Az egyetemi pasztoráció nem csak a diákokat érinti. Mi ezért már az idén megszerveztünk egy európai szintű találkozót, amin több mint 3000 egyetemi tanár vett részt, és valószínűleg 2010-ben szervezünk egy újat, ami a bolognai folyamat zárórendezvénye lesz.